Azon a bizonyos február eleji napon teljesen megváltozott az élete, bár ahogy ő mondani szokta: "Kerekestül felfordult a nyomorult világom, halandó lettem a haldoklók között".
Mert mi mást is mondhatna, hogyan gondolná másként egy kétségbeesett, halál félő ember aki nem látott akkor mást mint, hogy a kedvese, az akit hosszú-hosszú évek múltával igazán a szívébe fogadott, meg fog halni?! És ezt nem másíthatta meg senki, hisz ott volt a kezében feketén és fehéren a végítélet nyomtatott betűkkel, több onkológus aláírásával és olvasatával. Mintha egy rossz rémálomba csöppent volna aminek nyomán retteg, hogy nem fog felkelni, de a végén, mikor már minden kötél szakad, csak felriad...
... sajnos nála ez a fél kómás, ijedt állapot nem érkezett el. Nem ugrott ki az ágyából, nem járta körbe a házat, hogy megkeresse kedvesét aki reggelente ha ő tovább alszik, akkor buzgón készíti csinos, selyem hatású köntösében és ahhoz nem illő, mégis tökéletes összképet ígérő nyuszis mamuszában a friss reggeli kávét. Számára ez volt ő... az összkép hiányában értetetendő teljesség. Mindig volt valami rajta, ami nem illett bele abba amit az ember vár. Míg értelmes ember nem vesz fel lila színű nadrágot, hozzá egy másik árnyalatú lila felsőt, Saoirse ezt rendszeresen meglépte. Ruhához nem illő ékszer, vagy cipő,  furcsán összefogott lófarok, kicsit túlhúzott smink... és míg más néha ferde szemmel nézte azt is, hogy az akvamarin íriszekhez cseppet se illő arany szemhéjpúderrel ment színházi előadásra, addig Ricket egy kicsit se zavarta a dolog, hisz ő mindenhogy gyönyörűnek és tökéletesnek látta a nőt. Tudta, hogy mindenkiben van hiba és mindenki követ is el hibákat melyekből vagy tanul vagy nem. Ez utóbbi esetben együtt kell élni vele.
Viszont ezzel együtt tökéletesen ki is egészítették egymást, hisz Alarcik öltözködés terén mióta világ a világ, kifogástalan. Soha nem vesz fel és nem is vett fel sportcipőt egy élére vasalt nadrághoz, nem hord pöttyös nyakkendőt vagy rajta hülyén álló ingeket. Mind ettől eltekintve mégis elegáns vagy épp lezser, ami az adott alkalomhoz szükségeltetik.
Ám akkor, mikor a földön kuporgott reményvesztett egymagában, nem érdekelte, hogy a vadonatúj nadrágja koszos lesz, vagy olyan gyűrődést kerekít bele, hogy azt egy vasaló se tud kisimítani onnan. Csak a végtelen, velőig hatoló rettegés érzését tudta szem előtt tartani és a gondolatot, hogy minden meg fog változni...
Félt attól, hogy az a gyönyörű, mindig mosolygó, kislányát a legjobban szerető nő akit ő megismert Saoirse személyében, nem lesz többet. El fog tűnni, megfog semmisülni és ezek után nem lesz ember, aki úgy emlékezne rá, mint  amilyen fénykorában volt. Hogy miért? Mert utolsó hónapját teljesen megváltoztatta, mintha kifordult volna önmagából ezzel egyre messzebb és messzebb lökdösve magától azokat, akiket szeret és akik szerették. Elmondása szerint nem akarta végigjátszani azt, amit az anyjának is kellett és annak szeretteinek tíz évvel az ő végtörténetét megelőzően... hisz mit ér az élet, ha úgy emlékeznek rád mint egy leépült, végső stádiumú rákos betegre, aki nem tudott már kikelni az ágyból, oda vizelt maga alá és folyamatosan nyáladzott, amiből kifolyólag állandó gondoskodást igényelt? Miért kell úgy emlékezni valakire, hogy a gyönyörű alakja már a múlté, hisz csont soványra fogyott, fiatal kora ellenére ráncosodott a bőre, hullott a maradék kevéske kis haja, miközben elkopott a szemöldöke, a szempillája és a körme is? Fakó, szürkés árnyalatú bőre nem a hamvas szépséget juttatta az ember eszébe és hatalmas, tompán csillogó beesett szemei se a szépen megrajzolt manga figurákat, sokkal inkább egy haldokló beteg embert akinek éjszakákon át tartó folyamatos öklendezésétől volt hangos a ház még annak ellenére is, hogy nem volt semmi a szervezetében, hisz nem tudott enni vagy inni...
Ezt pedig Rick meg is értette, hisz ha jobban belegondol, talán ő se tudta volna másként feldolgozni. Megértette, hogy a lány úgy akart eltávolodni a szeretteitől, hogy azok csak arra a szőke lányra emlékezzenek aki boldog életet élt először egy haszontalan, semmire kellő férjjel akinek kislányt szült, majd egy fiatal és jóvágású, érte bármint kockára tevő sráccal, aki az életét is neki adta volna csak azért, hogy boldog legyen.
Eltűnt a kislányos, picit csibészes mosolya, mely minden egyes kedves szava, vagy hozzá intézett szót követően ott virított cseresznye formájú, csókolni való szája szegletében. Eltűnt a minden reggeleiket jellemző meghitt beszélgetés, és az egymás karjaiba való fonódás, mely az életet jelentette Rick számára. A biztos pontot, az otthont. Szülőföldjén, abban a házban azokkal a személyekkel se érezte magát soha olyan jól, mint ezzel a lánnyal aki nem csak a barátnője és a szerelmese, de a barátja is volt. Mert elfogadta olyannak amilyen, ő pedig viszont megbékélt a lány hibáival ami eleinte a rendetlenségében, később a túlzott tisztaságmániájában nyilvánult meg. A dohányzásban, a hajának folyamatos csavargatásában és még sorolhatnánk.
Azon az estén pedig fokozottan elfogadta a hibáit és azokat a felesleges szidalmazásokat, melyekkel illette őt hazatérésekor... felállt a földről, billegett ugyan és nem kapott rendesen levegőt, szemébe lemondó fájdalom költözött de csak elfordította a szoba kulcsát, hogy aztán vontatott lépésekkel ugyan de letudja az előtte húzódó lépcsősort mely a nappaliba vezette őt. Oda, ahol Kapitány ücsörgött a kanapéján és oda, ahol Saoirse kétségbeesetten állt az ablak előtt miközben folyamatosan tördelte az ujjait.
A Nap arany sugarai derengős, fényes köpenybe burkolta a nyugatra néző helyiséget, ő pedig ott állt összetört szívvel és rettegő elmével a lépcső alján vasmarokkal szorítva a korlátot hisz tartott attól, hogy ha elengedi, térde bukik... akkor nem neki kellett a támogatás, hanem a lánynak. Annak aki meg is érdemelte azt, hogy valaki legyen mellette és, hogy valaki tudjon arról, min megy keresztül. De sajnos Rick se érezte magát először elég erősnek ahhoz, hogy a közöttük elterülő hatalmas teret amit kanapék, szőnyegek és fotelok tesznek áthidalhatatlanná, megszüntesse. Oda akart menni hozzá, hogy megölelje és a fülébe súgja, hogy: melletted leszek és segíteni fogok!
Egyszerűen képtelen volt arra, hogy ezt megtegye, csak állt ott megdermedve és reszketve, míg a lány meg nem látta a tükörképét az ablak megcsillanó üvegében. Ekkor mintha felismerés villant volna akvamarin szemeiben, az arcvonásai megenyhültek és azon a napon először Rick megpillanthatta a sötét smink takarásában azt a lányt, akit ő annyira szeretett és akit képtelen volt elengedni. Érezte ahogy az ajkai megremegnek és némiképp legörbülnek miközben jókora könnycseppek szántják fel az arcát... gyenge volt. A mindig erős és kitartó, határozott féri egy kétségbeesett kisgyerekké szelídült, félt szembenézni a ténnyel, hogy egy haldokló ember áll előtte. Nem tudott hát mást csinálni, mint a könnyeit nyelve roskadozni a lépcső aljában míg elő nem tört belőle a mindent betöltő hangos zokogás. Azt hitte erős lesz és, hogy segíteni tud majd, de legalább támaszt nyújtani. Mert ez volt a cél nem igaz? Mikor feltápászkodott a földről és elindult lefelé...
... helyette ő lett az akit vigasztalni kellett, hisz a lány hasonló reakcióval de letudta a közöttük lévő teret s a lépcsőre rogyó Rick nyakába vetette magát, hogy ölelésével és szívének végtelen szeretetével próbálja őt megnyugtatni azok után, hogy ő már elfogadta a sorsát noha őszintén félt az előtte álló úttól. Mindig úgy élte az életét, hogy napról napra egyre közelebb jut a halálhoz, de azt az álmaiban se merte gondolni, hogy ilyen közel jár hozzá  a kaszás.
Apró kezek simogatták a folyamatosan rázódó hátát, miközben kisebb csókokat lehelt a meg-megfeszülő nyakra mint egy nyugtatásképpen. Neki nem  volt szüksége rá, ő már beletörődött akkor a megmásíthatatlanba.
- Figyelj rám... hé?! Hallasz, Édes? - Saoirse próbálta elérni, hogy a tekintetük találkozzon, de ez csak sokadik próbálkozás eredményével vált sikeressé - minden rendben lesz. Ennek... ennek így kellett történnie, ennyi volt nekem megírva és őszintén sajnálom, hogy nem mondtam el. Rick, figyelj rám - igyekezett letörölni a ki-kibuggyanó könnycseppeket de azok olyan gyorsan érkeztek egymás után, hogy lehetetlenség volt megálljt parancsolni nekik.
- Nem adhatod fel jó? Könyörögve kérlek, ne így kelljen lássalak jó? Látod? Látod már? Hát ezért nem mondtam el neked. Mit gondolsz mi lesz most?... mi mindig is egyek voltunk, együtt éltük meg a fájdalmakat a nehézségeket és a szépet, a jót. De ezt egyedül akartam végigcsinálni mert nem akartalak így látni.
- Nem teheted - nyöszörgése ijesztőnek hatott, nem véletlen, hogy a lány hátrahőkölt egy pillanatra, de aztán ajkait hozzáérintette párjának ajkaihoz, hogy éreztesse vele, ennek így kellett történnie és bármennyire is fáj neki, később minden rendben lesz. Hitt abban, hogy az a szelíd és szeretni való lélek akit ő megismert Alarick személyében újra szárnyalni fog, mint egy hamvaiból feltámadt főnix, és újabb és újabb ilyen törött szárnyú kismadarakat fog majd a szívébe zárni és szeretni, mint amilyen ő volt.
Az aznapi közös éjszakájuk volt az utolsó, amit kettesben együtt tudtak tölteni... hosszan és forró könnyek között váltak újra és újra egymásévá, zokogások és rettegett pillanatok között hitették el a másikkal, hogy ez nem lesz a vég! Mert nem lehet az, hisz ők ketten... együtt.... a sors gyermekei! Egymásnak teremtette őket az ég - hitték őt - és ezen nem változtathat semmi, még a halál sem.
... a halál, ami a Nap első sugaraival egy levél formájában érte őt utol. Egy sárga színű borítékba bugyolált fehér papír cirádás betűkkel, melyben Saoirse utolsó szavai pihentek.




Ezek a mondatok hétről hétre nyernek új értelmet, hisz be kell látnia, hogy röpke egy év alatt több változáson ment keresztül mint az normális volna bármelyik más ember életében. Nagy valószínűséggel nem sok ember él a Földön aki egyik napról a másikra veszíti el azt a nőt aki érzelmileg is elég közel engedte magát hozzá, hogy ezzel is megmutassa neki, hogy milyen az igaz szeretet. Rengeteget tanult tőle ő pedig elveszítette ami után rögtön jött a következő halálesetről kapott hír, miszerint Amelie is meghalt és az anyja mellé temetik. Megannyi kérdés, amire sajnos nem kaphat választ mert Saoirse családja megtagadta  tőle a lányuk kérése miatt.
Tavaly óta nem egyszer pörgette végig a fejében a sárgás papírra írott, fekete tintával bélyegzett sorokat, hisz kívülről fújja, mintha valamiféle jelentés állna mögötte, ami miatt be kellett magolnia, hisz a válasz valószínűleg a szívében rejlik. Jól pedig igazán csak azzal lát az ember. Fogalma sincs, hogy mit rejtenek a sorok talán nem is kap rá választ, de addig míg legalább magát meg nem nyugtatja az idegessége és bizonytalansága tekintetében, addig nagy valószínűséggel mindig rémálomszerű rettegés fogja eltölteni amiből egyszer talán... nem is fog felébredni.
... talán nem is lenne értelme, hisz mit csinálna? Újabb napokat ragadna meg, amit egy-egy nő társaságában tölt? Marék számra tömi magába a gyógyszereket amelyek vagy elveszik az életét vagy nem? Hisz tudja jól, hogy bármikor túladagolhatja a kokaint annak gyors mulandósága miatt aminek "hála" egyre többet és többet követel. Viszont ha kellemesebb társaságot keres magának akkor már tudja, hogy hova kell mennie, hisz az éjszaka folyamán olyan nőt szúrt ki magának a tömegből, vagy is inkább... pörgetett az ölelésébe a sors, akit nem lehet csak úgy elengednie noha tudja jól, hogy meg kell tennie, hisz ez nem fog sokáig tartani. Olyan ez a kapcsolat mint a kérészek és azok "virágzása". Csak nagyon rövid ideig, egy-két napig tart de akkor igazán gyönyörű, viszont mit ér az élet ha csak alkalmi csodát kaphat ajándékba mint egy kiengesztelésül?
Még most is, egy hosszú, szenvedélyes és izzasztó együttlét után is emlékszik arra, hogy milyen pimasz mosollyal nézett a lányra az első pillanatokban, mikor még úgy érezte, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ó, már hogy ne tudott volna mit kezdeni vele? Lettek volna ötletei, de nem kellett túl sokáig gondolkoznia rajtuk, hogy melyik legyen a legmegfelelőbb, hisz felcsendült a Paso Doble jól ismert, sokat játszott ritmusa, ami megmutatta igazi tiltott szenvedélyét nem csak a táncnak, de ugyan akkor az életnek is, melyre mindkettejüknek szüksége van. És nem csak egy-egy alkalommal, hanem minden állandó jelleggel. Ki-ki a maga hiányosságai vagy kínjai miatt de mindig új ember után néz. Nem tud ragaszkodni? Nem mer ragaszkodni valakihez? Nem akar újabb kapcsolatot? És még sorolhatnánk, hisz annyi kimondatlan vagy kimondott gondolatai lehetnek az embernek sokszor még olyanok is, melyekről ők maguk se tudnak, csak érzik, hogy valami miatt csinálniuk kell...valamit, folytatni amit elkezdtek.
Karját oldalra simítva keresi meg a remélhetőleg mellette fekvő nőt, de annak csak hűlt helyét találja... oly' annyira kihűlt helyét, hogy a lepedő szó szerint hidegnek számít, mintha órák óta nem feküdt volna rajta senki. Halk sóhaj szakad fel belőle ahogy megdörzsöli az arcát ezzel minden létező álmot kiűzve a szemeiből. Tekintetét a hatalmas ablak felé vezetve veszi tudomásul, hogy odakint még magason jár a Hold, ezért se gondolja, hogy Crystal messzire jutott volna, így inkább csak lerúgja magáról a szatén ágyneműt, belebújik fekete farmerjába, hogy a konyhába csoszoghasson mezítlábasan.
Jelen pillanatban eltűnt az az eleganciája és ereje ami a tánctéren volt rá jellemző. Eltűntek a táncos lábak melyeket makulátlan fekete bőrrel bevont, magasított sarokkal ellátott cipőbe rejtett, s most félmeztelenül inkább egy álomkóros mormotának hat, ahogy ide-oda billegve tudja le azt a kis távot a konyha és a háló között. Eleve nem nagy a beltér, nincs is más csak egy nagy háló, kis előtér, konyha és fürdőszoba de pont elég arra, hogy valakinek vagy valakiknek egy-két éjszaka erejéig alvási lehetőséget és nyugalmat biztosítson.
Ujjait a furcsa formájú csapra fonja na nem mintha az engedelmeskedni akarna neki, így nagyokat kamillázva próbál kivenni valamit a sötétben miközben lejjebb hajol.
- Hogy a fenébe működsz te... - ám nem folytatja, mivel furcsa hangok érkeznek felé a fürdőszoba felől, mire elhallgat és fülelni kezd. Mikor tudatosul benne, hogy mi is történik odabent, megfeledkezik arról, hogy magának engedjen vizet így ha meg is kell küzdenie a furcsa felépítésű csappal, de tele engedi a kezében lévő üvegpoharat, hogy aztán a másik helyiség irányába indulhasson.
Az ajtó résnyire nyitva van és bár tudja, hogy nem illik csak úgy bemennie valakihez aki nem épp a legjobb formájában kuporog a porcelán mellett, ő mégis megteszi, de csak tisztes távolságban vet gyökereket.
- Tudok segíteni valamiben? Azon kívül hogy átcsapok vízhordó fiúba? - próbál halvány mosolyt erőltetni a szája szélére, de nehezen megy neki, hisz Crys a jelenlegi helyzetében Saoirse-re emlékezteti... mit tudna most tenni? Nagy valószínűséggel semmit, így inkább csak közelebb lép és felé nyújtja a poharat, hogy ha szüksége van rá akkor elvehesse.

Egy éjszaka amikor semmi nem számít, ugyan akkor minden!
... egy éjszaka, ahol nem számít az, hogy kivel sodor össze a sors, nem számít, hogy néz ki a másik, milyen színű a rúzsa, mely meghatározza a személyiségét is. Nem fogalakozol azzal, hogy milyen a természete vagy épp mit akar pontosan, egy egyszerű táncot vagy egy vágytól füstös éjszakát? Nem számít, hogy hol köttök ki mint ahogy az se, hogy milyen körülmények között adjátok át magatokat a szenvedélynek mely mámorítóan ködösíti el az agyatokat és veszi uralma alá testeteket mely újra és újra eggyé forr, csak akarnotok kell. Nem számít a hév, a vérmérséklet és az, hogy elcsattannak-e a csókok, melyek megerősítik a köteléket közöttetek mely vagy tartós lesz, vagy nem. Hisz sokan vannak akik egyéjszakás kalandok ideje alatt megtiltják a másik félnek a csókot, mivel ez már egy olyan valami, ami a ragaszkodást és a kötődést is hangsúlyozza. Márpedig nagyon sokan nem akarnak egy első napos "légy ott" után kötődni a másikhoz úgy, hogy nagy valószínűséggel soha nem sodródnak egy azon útra bármennyire is tekeregjen kusza agytekervényük a másikon...
Mint ahogy az sem számít, hogy egy hosszú éjszaka után, egymás mellett fogtok ébredni a hatalmas ágyon a másik fél karjaiban egy sötét de otthonos szobában, ahol fülledt a levegő a kilélegzett párának köszönhetően és verejtéketek, parfümötök illatától. És végképp nem számít, hogy lesz e közös reggel, még egy kis beszélgetés, vagy valamelyik fél - elegancia szempontjából a nő - még alkonyat előtt eltűnik az éterben, hogy emlékét csak egy valami őrizze. A szoba.
A szoba, aminek falai csak rólatok suttognak még évek múltával is. Pletykát keringet az ajkaitokon csattanó csókokról, a rúzsfoltokról melyek elmaszatolódva festik színessé bőrötöket és az izzadtságcseppek mely nem csak a testeteken csillog a Hold sápatag fényében, de a lepedőn és a paplanokon is. Ez a buja, nagy fantáziájú kelepce emlékezni fog a sóhajokra, a remegésekre és a beteljesülés halk nyöszörgésére... egy illúziót fog hordozni gerjesztő emlékekkel, mikor először bújtattátok ki egymást a ruháitokból melyek halkan, susogva hulltak a földre. Pillantások fognak felvillanni az elméjében, miközben végignézte ahogy gyönyörűen ívelt testek simultak egymáshoz, mikor elégedetten néztetek végig a másikon jelezve, hogy elragadó a látvány. Egy buja kis szoba ez, mely annyi de annyi ilyen estét nézett már végig hosszú élete folyamán és volt részese szebbnél szebb kalandokban, de kivétel nélkül mindenre emlékezni fog mert ha visszamentek, fel fognak sejleni az emlékeitek az, hogy milyen odaadóan szerettétek egymást... a szoba a ti emlékeitek doboza és ha unalmas mindennapjaitok folyamán nem is emlékeztek arra a jó néhány órára, mégis ha az életek folyamán akár csak egyszer beteszitek a lábatokat, minden eszetekbe jut majd, mert ez az emlékezés csodája. Az elveszett, talán meg sem történt pillanatok felelevenítése.
... de mégis számít, hogy ki volt ez a nő, ki volt az, akinek a táncot ajándékoztad, akivel a szenvedély viharában, talpig pompában együtt lejthettél ördögi nászt az emberek tömött soraiban miközben a zene és a véred moraja vad ménesként zúgott a füledben. Számít, hogy ki előtt nyitottál kocsi ajtót és az, hogy kit faltál fel kis híján, mikor végre megkaptad a lakás kulcsát és a lifttől kezdve magad előtt tolva úgy tapadtál az ajkaira, mint téli jégvirág a fagyos ablakra. Nem engedted el, nem tudtál leolvadni róla hisz egyre csak érezted vágyatok illatát, a csókjának mézédes zamatát... számított, hogy ujjaidat dús, puha és selymes hajába túrhattad, hogy aztán egy határozott mozdulattal berúgd magatok mögött az ajtót mellyel kizártad a külvilágot és tudtad, hogy onnantól kezdve nincs más, csak ti ketten és a szoba akire bízzátok titkaitokat.  
De legjobban talán az számít, hogy ez által megtanuljatok mindketten felejteni... valaki az elmúlást és a halál szelének akaratos, fagyos mégis kedélyborzoló suttogását, próbálja elfeledni, azt, hogy bármikor megnyílhat alatta a föld ezzel a kénköves pokolba taszíttatik. El akarja felejteni a félelmet, a fájdalmat és a gondolatot, hogy talán ez lesz az utolsó boldog éjszakája amit teljes emberként, amit nőként élhet meg verejtékezve egy férfi karjai ölelésében.
Más pedig az elmúlt évek kétségbeesett menedékkutatását igyekszik elfelejteni miközben akaratlanul is a halál felé lebeg mert tudja, hogy soha semmi nem lesz már elég, hisz mohó lett és fajtalan. Két sors mely most összeforr és így vagy úgy de valamilyen alapot teremt a jövőre nézve. Talán soha nem fognak többet találkozni, talán a következő pár napot is együtt töltik, ki tudja? Egyedül csak annyi számít, hogy találtak valakit aki egyelőre nem a szíve szavát hallgatja, sokkal inkább testének vágyát veszi alapul és annak lüktető erejének és sóvárgásának próbál eleget tenni, mint irányítható, irányítatlan báb.
Rick úgy kapaszkodott órákon át a nő testében, mint ahogy az, az életébe. Könyörgőn, reménykedőn és némiképp akaratosan, mintha ezzel sokkal közelebb tudná magához, de aztán csak rádöbbent, hogy ezzel inkább eltaszítja magától. Hiába a remény, ha az minden alkalommal meghal, minek könyörögni, ha tisztában van azzal, hogy bármilyen odaadó is próbál lenni, ennek nincs jövője vagy legalábbis olyan módon nem, mint szeretné... és miért lenne akaratos, ha egyszer nincs mit bizonyítania? Elvárások nélkül kerültek egy szobába ahol minden erejükkel azon vannak, hogy eleget tegyenek a vágyaiknak...
...egy olyan éjszakán, mikor egy rövid időre az övék lehet az egész világ, csak akarniuk kell...

És egy éjszaka, mely sorsok kapuját nyitja meg előttük, mikor az egyik fél megszenvedi  gyönyör hevében elfeledett kötelességét, míg a másik értetlenül áll a dolog előtt, hisz hirtelenjében fogalma sincs, hogy mit tehetne. Életében egyszer látott hasonló sorsú embert... egyszer látta Saoirse-t a wc kagyló előtt kuporogni, azon az éjszakán, mikor utoljára együtt voltak. Rettegett a gondolattól, hogy elveszíti márpedig sajnos látta, hogy elfogja hisz az aprócska teremtés gyenge volt, szétesett és kétségbeesett. Megállás nélkül zokogott, miközben az epe csak egymagában, sárgás árnyalatban hagyta el a testét. Nem evett és nem ivott, a gyógyszer volt az amit felöklendezett és ami nem hatott... semmilyen kezelés nem segített neki, ő mégis hősiesen küzdött. Épp úgy, mint most Crys, akiről le se tudja venni aggódó acélkék íriszeit és csak ide-oda ingatja a fejét miközben szitkozódik magában, hogy miért ilyen kegyetlen az élet?
Miért vesz el és miért ad nehezen? ... ki az a nyomorult aki irányít, mi a fene folyik itt?! Lehet, hogy ő is a végzete felé robog a folyamatos drogozás és gyógyszerezés miatt, de legalább tudja, hogy ez az ő felelősége hisz ő a hülye, ő nem képes arra, hogy leszokjon, hogy jó útra térjen végre. Mit számít plusz néhány IQ szám, ha már így is zseni vagy a zsenik körében, csak nem tudod bevallani magadnak és elfogadni, hogy ez az alap agykapacitásod? ... és tudja, hogy ha elég okos lenne akkor nem azért küzdene amit most csinál hanem azért, hogy így vagy úgy de leküzdje a szenvedélyét és a démonát mely szerelme halála után hatalmas karmaival a hátába mart és azóta ott lebeg mögötte saját képének árnyaként.
Le akar guggolni hozzá, a hátára akarja simítani a kezét miközben a füle mögé tűri a haját, de nem teszi meg. Fél, hogy összeszorulna a szíve, fél, hogy Crystal ezáltal nem azt a férfit látná akit eddig, akit ölelt és aki eljuttatta őt a gyönyör kietlen, kettejük által elképzelt mezejére, hanem valakit aki törődő, aki gondoskodó és aki sajnálkozó. Tudja ő, hogy sokan nem várnak sajnálatot, hisz utálják a szomorú tekinteteket és a lebigyesztett ajkak látványát hisz ez által elgyötörté és alkalmasint gyászossá válik az arc. Ez pedig csak megerősíti a beteget abban, hogy meg fog halni.
Még mindig nem mer következtetéseket levonni, főleg nem a látvány alapján, de mikor a kérdésére válasz érkezik, nagyot sóhajt. Először nem is válaszol arra amit mond, csak rácsíp makulátlan fogaival a nyelve hegyére ezzel is igyekezve legyűrni a kétségbeesését, így inkább leguggol a lány mellé miután egész közel lép hozzá, hogy apró kezét az ujjai közé fogja, majd beleadja a nem túl nehéz poharat.
- És még így is egy gyönyörű esténk volt, nem igaz? - mosolyodik el kisfiúsan noha a gyermeteg mosoly ellenére a szemében ott van a gyötrő kín, ami jelzi, hogy fogalma sincs mit csináljon. Ilyenkor aztán lehet az ember bármilyen okos és a tudományról sokat tudó, hisz nem tud mit csinálni... feltörölheti vele a padlót vagy kitörölheti a seggét, mert csak egy haldokló kuporog előtte! Ilyen esetekben nem számít az ész, mert mégse orvos, noha sokat tud a tudományról és az orvoslásról. Nem onkológus.
"Nem vagy te senki, Ricky, csak egy kétségbeesett kisfiú akinek megint egy olyan embert sodort a sors az útjába, akinek talán a halálát kell majd végignézned... mit vétettél?"
Igen, ezt a kérdést ezerszer feltehetné magának, de nem teszi, inkább végigsimít Crystal reszkető, hideg karján.
- ... és ha elmentél volna? Akkor talán az utcán leszel rosszul - ejti vissza maga mellé a kezét, majd egy halk sóhaj kíséretében az ajtó felé pillant - idehozzam a gyógyszert? Vagy bevigyelek? Nem ücsöröghetsz itt a hideg kövön - tudakolja óvatosan. Fogalma sincs, hogy mi van még a nő gyomrába de annyi biztos, hogy itt a földön nem maradhat hisz bár nincs odakint hideg, ez a kő mégis csak az. Segíteni szeretne.... csak ... segíteni neki.

Saoirse és a kicsi Milly sírja felett ácsorogva a betelepített szomorúfüzek árnyékában, mélyen zsebre dugott kézzel és lehajtott fejjel adja minden hónapban tagadott imáját az életnek. Lehunyt szemei előtt lidércesnek ható, gyorsan pergő emlékképek rohannak tova mint egy másik élet, egy némán vetített film amit egyedül csak ő lát és tapasztal szemhéját kivetítő vászonként használva. Mintha a filmtekercs régi korokra emlékeztető jellegzetes kattogását is hallaná ahogy a kockákat kockákra halmozva építi fel a néma filmet a falra helyezett feszületen.
Képek és villanások, elrejtett jól ismert mosolyok, szeretet és élvezetet kifejező gesztusok. Képek arról, hogy miként ölelték egymást, hogy mennyit bohóckodtak a konyhában, miközben a lány sütött vagy főzött... egy emlék arról ahogy a tengerparton sétálgattak kéz a kézben miközben a kicsi lány előttük totyogott botladozva olykor fejre állva, de egyszerűen csak feltolta magát a földről és folytatta az útját. Minden második kagylót fel akarta venni a földről, mert felkeltette az érdeklődését a csíkos, a pöttyös de leginkább az, ami mocorgott a benne tanyázó rák szorgalma miatt. Homályos, alaktalan képe jelenik meg egy alaknak ahogy közeledik felé a naplementében majd együtt terülnek el a homokban, hogy a természet lágy ölén válhassanak egyé akkor, mikor már senki nincs körülöttük s az éjszaka sötét leplével teríti be őket, nehogy valaki lássa a vitatottat. Azt, ami amúgy nem rájuk tartozik.
Veszekedések és morgások, pimaszkodások, rakoncátlankodások. Mert ezek is ők voltak, ők ketten akik megtalálták a közös hangot a szépben és a rosszban, az undokban és a magasztosban is. Egymásra hangolódtak, érezték a másik fájdalmát és örömét, mintha már évtizedek óta ismernék egymást.
Egy emlékfilm ez, amit  Saoirse bízott rá, és rejtett el a szívében és elméjében azon a bűvös, Holdfénytől ezüstös, utolsó könyörgéssel elért szenvedélytől túlfűtött éjszakán, mikor egymás ölelésében ringatóztak az ágyra borított paplanok rejtekében könnyeiket nyeldesve, már-már fuldoklón lopva csókot a másik ajkáról félve a jelent a jövőt és a halált. Egy film, amit az agya generál, egy film amit látnia kell ahhoz, hogy a gyógyszerek, hallucinogén anyagok és újabbnál újabb külső hatások mellett ne felejtse el a szívének kedves, oly annyira bájos és imádott arcot. Már csak azt kell felfognia és megértenie, hogy ezek a bizonyos hallucinogén anyagok azok, melyek előidézik ezt a vetítetlen szalagot... Ilyenkor úgy érzi, mintha még mindig élne és nem csak az emlékeiben. Szinte hallja a lépteit, mint ahogy talán ő is hallgatózik a falak rejtekében, leskelődik s próbálja kivenni részét az életből noha meghalt, eltemettetett.

Mégis él tovább, hív az éjen át
Lázad még, s legyőzi majd a holtak démonát.
Nem, nem látni őt, de ő lát, velünk él,
És itt van, én érzem, hall minket, és vádlón szól hozzám.

Havonta egyszer ki kell bírnia ezt a filmet, hisz ez engedi őt emlékezni. Úgy emlékezni, hogy csak a szépet és a jót tudja magához venni, hogy csak az legyen életének éltetője és ez által úgy emlékezzen a nőre mint senki más, hisz tudja milyen alattomos létforma az ember. Tudja ám, tisztában van azzal főként a nagyi korú emberek morcolódásaiból akik összesúgnak a háta mögött, hogy ő az akit sajnálnak a lány elmúlása miatt, míg a halottat megköveznék. Még mindig a fülében csengenek a szavak egy öreg házaspár felől, miszerint: Szegény fiú, milyen csúnyán elbánt vele az a lány."  Ők már csak arra emlékeznek aki sápatagon billeget haza, arra akinek karikás szemei és reszkető kezei utaltak a betegségre. Már nem a gyönyörű mosolyú lány él a fejükben mint emlékkép, hanem a beteges szétcsúszott szerencsétlen aki arra vár, hogy utolérje végre a halál ezzel megfosztva a szenvedéseitől.
Sajnálat... sajnálat mindenütt és már csak az a kérdés, hogy miért őt tüntetik ki vele? Miért őt sajnálják, hisz... nem ellene irányulnak azok a dolgok, melyet az élet gőgös haramiaként követel. De addig is míg véget nem érő értetlenségében nem tud mást csinálni, mint ácsorogni a sír előtt megválaszolatlan kérdések tömkelegével, épp úgy elsírja fohászát némán és hangtalan, mint egy elveszett katona. Valaki akinek a csatában elhulltak a barátai és a társai kiknek tömegsírja felett görnyed roskatagon, arcán megannyi végtelen fájdalommal ami úgy érzi, apró kis szilánkjaira zúzza a lelkét. Többször is felteszi a kérdést magának épp úgy mint egy veterán, hogy "miért pont ők? Miért pont én?"... miért azok mennek el akik a legjobban megérdemelnék az életet és miért azoknak kell bűnhődniük akik a legtöbbre értékelik a földi létet?
És ilyenkor szokott rádöbbenni arra, hogy talán nem is érdemelte meg a lányt. Talán nem volt méltó a szerelmére és a szeretetére, arra amit adni tudott. Ő volt a megtestesült csoda, a két lábon járó remény és erő, büszkeség és tisztaság. Egy magasabb erő mintha többet adott volna neki mint másoknak, de ugyan akkor el is vett mindent, hogy maga mellé emelje. Ricky viszont nem volt senki mellette csak egy egyszerű, hétköznapi ember akit megtanítottak szeretni, ami viszont nem hatalmazta fel őt arra, hogy viszont szeressék... ugyan élt a kémia közöttük, mégse volt méltó a szeretetére a természet pedig mint egy magasabb erő mégis győzött! "Mint mindig, mindenki felett". Őket illetően ez volt a döntés. Attól vették el az életet, akit bárki megkaphatott volna, de senki nem érdemelte volna meg.

Nem volt soha férfi itt méltó rá,
Szabad volt és szép, csupa büszke bölcsesség.
Nem volt férfi a földön méltó rá,
Neki nem kellett a szerelem.


Számtalanszor a lelkére próbálták beszélni azt, hogy próbáljon felejteni még akkor is, ha belerokkan a kényszerbe és a fájdalomba ami csontig hatolóvá nőtte ki magát. Könyörögtek neki, hogy tegye túl magát azon ami történt, hisz nem engedheti meg magának egészséges, értelmes férfiként azt, hogy élete végéig sirasson valakit miközben ezrek adnák oda csak a kisujjukat is azért, hogy mellette lehessenek. Elpazarolja az életét, a tehetségét és csak egy aprócska pont lesz a világmindenségben, valaki akinek csodájára járnak hűsége és kitartása miatt, ugyan akkor a létező legnagyobb balfácánnak állítják be, mert nem tud haladni és tovább lépni. A legszomorúbb pedig az, hogy meg se próbálja.
Ilyenkor szokta feltenni magának a kérdést, hogy "mi értelme tovább haladni a régi, jól megszokott és gondosan kiépített úton, ha az aki ennek az iránynak értelmet adott, nincs többet?" Mindig Saoirse volt az aki ott állt az út  végén, bárhová is vezessen az. Hozzá futottak a szálak, a kietlen pusztaságok és rémes rejtekek... ő volt az akinél nyugalomra és otthonra lelt, mellette érezte teljesnek magát akkor, mikor éjnek évadján befektették maguk közé Amelie-t, mert az nem tudott aludni, helyette saját magát és szüleit szórakoztatva nevetgélt, emelgette apró kis hurkás lábait és teli pofával vigyorogva mutogatta kőkemény tizennégy fogát. Mit ér hát az élete nélkülük, mit tudna tenni kőkemény drogosként, mikor már csak két dolog maradt számára a múltjából.
A munkája és a hobbija.
Nem véletlenül fél most attól, hogy ha több időt tölt el ebben a lakásban, kötődni fog Crystalhoz és a sajnálata újult magaslatokba tör miközben saját magát ostorozva próbálja csitítani a lány körül a kedélyeket. Fáj néznie a szenvedését mely oltalmazást és tenni akarást csal ki belőle, s egyre csak ködösödő elmével úgy érzi, egyszerűen belefullad a gondolatba, hogy újabb nőt kell hasonló körülmények között látnia elmúlni és a homályba merülni, mint annak idején a kedvesét. Ezért is szorul ökölbe valahányszor a keze, mikor kétségbeesett, erőtlen mozdulatot tesz a "lábai előtt heverő", törékenynek ható lány, aki az éjszaka folyamán épp olyan volt mint egy megszelídítésre váró domináns mégis könnyen behódoló vadmacska. Határozott volt és ellenállhatatlan, minden egyes mozdulata tekintélyt parancsoló, tüzes és elragadó. Legszívesebben ott is érintette volna, aminek létezéséről még a nő se tudott. Szüksége volt az erejére, hisz akkor érezte csak igazán Rick is, hogy él. Él azért, hogy adhasson és azért is, hogy kaphasson... azért, hogy másnap is felébredjen s talán hasonló gyönyörök között hajtsa álomra a fejét néhány óra erejéig. És leginkább azért, hogy életeket tegyen boldoggá és teljessé legjobb tudása szerint.
Most viszont akaratlanul is magát hibáztatja azért, hogy túlteljesítette ezt az éjszakát, nem lett volna szabad átadni magukat a kéjnek, a gyönyörnek hisz akkor... talán most nem kellene szerencsétlennek itt ücsörögnie előtte miközben a poharat se tudja kézben tartani csak úgy, hogy megtámasztja a combjával.
A gond csak az, hogy jelen pillanatban önmagára emlékezteti még, ha teljesen más okok miatt is olyanok, amilyenek. Talán mégse olyan véletlen, hogy ők ketten egymásra találtak?
Egy késő februári nap volt mikor először kézbe vette a tiltott, illegális gyógyszert, másnap viszont elfelejtette bevenni, mert kiment a fejéből. Egy elmezavarodott, élet által hányattatott sorsú szerencsétlen lett belőle, aki képtelen volt mozdulni, csak kapaszkodott szédelegve, összeakadó szemekkel a lavórba amit nagy nehezen össze tudott vadászni a konyhából. Egy olyan férfi volt aki szabadulni akart a múltjától, a fájdalmaktól és a gondolattól, hogy elveszítette azt aki az életet jelentette számára. Azt, akinek az eljegyzési gyűrűje már ott volt a szekrényében a zoknik alatt elrejtve csak, hogy meg ne találja.
Épp ezt az elveszettséget és tanácstalanságot látja Crystalban is annyi különbséggel, hogy ez a szerencsétlen lány a végzete felé robog miközben talán nem lehet tenni érte semmit..
A tompa hangon érkező köszönetet hallva csak mosolyogva megrázza a fejét mint egy jelzésképp, nincs mit köszönnie, hisz ő is jobban érezte magát mint az elmúlt egy évben bármikor. Ezen az éjszakán új ajtók nyíltak meg előtte, apró kulcsokat lógattak be a látómezejébe, hogy döntsön, válasszon majd kinyisson egy olyan nyílászárót ami szimpatikus és aminek zárját nyitja a kis fémdarab amit bezsebelt.
Már épp nyúlna a lány felé, hogy felsegítse, mikor az magától kezd el emelkedni, aminek egy tompa puffanás lesz a vége... Rick szív összeszorul, kék szemei aggodalommal és félelemmel telnek meg, de nem mer mozdulni? Hogy miért? Mert látja rajta a próbálkozást, az idegességet és a dühöt, hogy egyedül nem megy. Mégis igyekszik...küzd, de reménytelen a helyzete, talán kilátástalan is.
- Crystal, engedd meg, hogy segítsek! Jó? Nem leszel tőle gyengébb hallod?  Nálad erősebb nőt hosszú ideje nem láttam de csak azzal tudod ezt megerősíteni és bebizonyítani ha engeded, hogy gondoskodjanak rólad. Nem ismersz, tudom... talán meg se bízol bennem, de ha már egyszer itt vagyok és tudok is segíteni akkor kérlek, élj a lehetőséggel! Ezzel nem a helyzetedet erősítenéd meg...
Fejét ingatva nézi végig ahogy nagy nehezen kikúszik a szoba fényeibe s felpillant rá mint kétségbeesett, gyámoltalan teremtés akit megvet az élet, megrág majd kiköp. Acélos tekintetét pár másodperc erejéig elvezeti mellette, hisz nem tud erre az arcra így ránézni. Tudja ő, hogy nem számít neki, hogy ő egy senki Crystal szemében... de ezt nem! Ezt nem fogja nézni! Nincs elég ereje hozzá.
Lassan leguggol elé mikor látja, hogy nem fog úja megmozdulni, majd finoman rásimítja a kezeit mindkét karjára, hogy ülő helyzetbe segítse.
- Kérlek... - csak ennyit mond, halkan és kérlelőn. Hisz tényleg könyörög azért, hogy legalább az ágyig elvihesse. Számára megalázó az, hogy egy beteg nő kúszik mászik előtte a földön, ő pedig nem tud mást csinálni csak nézni résnyire szűkített ajkakkal, megfeszülő állkapoccsal.

Riasztóan hosszú és reménytelenül magányos, szomorú volt az elmúlt egy év amit parlagon, teljesen egyedül kellett leélnie azután, hogy két éven át volt szerető társ és gondoskodó nevelőapa valamint családfenntartó. Elvették tőle ezt az élményt, ezt a végtelenül kellemes és csodával teli időszakot, lehetőséget amit átváltott a sötétség és a mélységesen szürke hétköznapok, mikor nincs fény, nincs miért küzdeni még a levegővételért se. Mintha egy hatalmas, fekete lepellel fedték volna be a fejét amin pusztán két tűhegynyi kis lyuk van melyen keresztül kémlelheti az így sötétnek és szürreálisan komornak, emlék, múlt szagúnak ható életet.
Leginkább ahhoz tudja hasonlítani az egyedüllétet mely számára elrendeltetett, mikor hajnalok hajnalán hulla kómásan kibiceg az ember a fürdőszobába és borotvahab vagy gél nélkül kezdi el lekapni a több napos, már-már sörtésedő szakállat a képéről. Mind emellett épp olyan szánalmasnak is nevezhető, mint amikor a gyerekedet szánkón akarod végighúzni Sydney aszfaltozott utcáin karácsony éjszakáján csak mert a gyerek havat képzel az útra egy karácsonyi film jóvoltából. Megteszed mert szereted, megteszed de nem akarod és épp így éled az életed mintha mi se történt volna, ám egyszerűen nem megy és nem akarod... Másként úgy is lehet mondani, hogy kimerítő versenyfutás volt az élete célok és díjak nélkül, melyek éltették volna s amin még a szenvedélyének legerősebb drogja se segített.
Lehet, hogy hajtotta és unszolta magát, hogy menjen, menjen és menjen, de hatása nem volt, ugyan az a fáradt szemű ember volt aki minden egyes reggel kilépett az ajtón céltalanul, miután hosszú, álmatlan éjszakákat töltött el a szobájának egekig türemkedő falai között. Azon falak között melyek két kerek éven át szemmel tartotta őket. Együtt örült, együtt szomorkodott és együtt viháncolt velük... egy olyan ház volt ez, mely otthonukként szolgált s noha nem volt túl nagy, hármuknak mégis tökéletes méreteket öltő kuckó magas falakkal mely Saoirse-ék halála óta megrovón, már-már lenézően emelkedett fölé s ami minden egyes belőtt éjszakáján mintha dülöngélni, roskadozni látszott volna. Téglák hulltak ki belőle, lemállott a tapéta ledobta magáról a vakolatot és az arany színű függönyt karnissal együtt mi hangos robajjal térítette őt magához. Egy gyilkos szörnyeteg lett, mintha a "The Amityville Horror" című film háza lépett volna elő a képernyő túloldaláról. Az ami egykoron tökéletes és szép volt, már-már ódon szépségűnek nevezhető, az később horrorisztikus lett és csak arra várt, hogy tulajdonosa megőrülve baltát ragadjon és feltörje a falakat melyek túloldalán indiánok lógnak a bőrüknél fogva felakasztva apró kampókra...
Mert megtette volna, csak egyszer kellett volna, hogy elguruljon a gyógyszere vagy sötét álmaiból feldühödött vadként ébredjen nem pedig olyan emberként aki lerázza magáról a rémületet s körültekintve szobájának védelmező légkörén, megnyugtatja magát, hogy minden rendben. Elhiszi, hogy nincs baj, csak egy rossz álom volt... illúzió, mely még mindig maga mellet láttatta a nőt...
De ezektől az illúzióktól nem lett semmi se szebb vagy jobb. Nem számított, hogy mit vetít az agya és, hogy mennyit. Nem számított, hogy titkon mellette volt-e a kedvese, vagy hosszú éjszakákon át azt a pontot figyelte maga mellett - míg el nem adta a házat - ahol előtte mindig Saoirse tarkóját vagy épp gyönyörű arcát figyelhette lefekvés után. Semmit nem számítottak a kimondott és kimondatlan szavak, az elgyötört és elnyomott vágyak a sóhajok és a sötét éjszakákat betöltő nyöszörgések és vad kiabálások melyekből Kapitány ébresztette ijedt szűköléssel, vad sertepertéléssel míg Rick magához nem tért. Mindig a gazdája mellett volt, ő pedig ezt a lehető legtöbbre értékelte.
Szavakba se tudja önteni, hogy milyen kínzó lassúsággal teltek a hónapok, mintha legalábbis csontritkulásos vénemberként szötyögött volna roskatag mankójával... legalábbis így érezte, míg ismerősei körében be nem ült egy kávézóba egy bögre tömény fekete és egy töltelék mentes fánk reményében, ahol is azt hallgatta cirka két órán keresztül minden irányból, hogy "el se hiszem, hogy szalad az idő! Még most diplomáztam, most volt karácsony, erre már itt van az újév." Ő pedig csak néma csendben ücsörgött a sarokban miközben lusta mozdulatokkal, előzőnapi nagy mennyiségű csíntalan élvezeteket idéző álmatag tekintettel próbálta elkeverni egyre hűlő kávéjában a cukrot és mindvégig azon járt az esze, hogy mennyi minden volt ez alatt a kőkemény egy év alatt, amit ő nem volt képes megélni emberként vagy épp férfiként. Vagy mi mindenben volt része, amit megélt ugyan, de fel nem fogott? Előléptetés, többlet munka a nyomozó irodában ami több fizetéshez juttatta. Új laboroknál serénykedett és olyan ereklyékről számolhatott be még a közmédiának is, melyek megfejtésére lassan századik éve várnak, ő viszont sikerrel véghez vitte a tudósok szerint is lehetetlent pár hét alatt. Talán nincs is tisztában azzal, hogy milyen tartalmas egy éve volt, hisz csak az járt a fejében, hogy mekkora veszteség érte, és ez volt az, aminek teret adott. A szép emlékek és sikerek már el se jutottak az agyáig, csak küzdött a "túlélésért".
Most viszont, ahogy Saoirse és Amelie halálának évfordulójához kutyagol a maga rendíthetetlen lomhaságában, nem érzi azt, hogy innentől kezdve újonnan rátörne a gyász és a szétszórtság, a kedvtelenség ormótlan támadója. Tovább akar lépni, s talán most érzi azt először, hogy már csak azért is meg kell lépnie a megléphetetlent, hogy az elhunyt családjának  a szép emlékei legyenek azok, melyekre innentől kezdve hajtani fogják és éltetik. Talán a lehetőséget kell látnia az elmúlásukban és a továbblépésben? Azt, hogy ha valaki megtanította őt igazán szeretni, akkor ezt kamatoztatni tudja a való életben?... ezer meg ezer megválaszolatlan kérdés amire magának kell válaszokat találnia.
Hosszú hónapok óta most érzi magát először úgy, hogy megérkezett... megérkezett mint ember, mint férfi s mint olyan valaki, aki talán képes lenne valamelyest változtatni az életén. Az persze már kérdés, hogy a kabátja zsebében pihenő áttetsző sárgás pirula más emberré tette, de talán még van visszaút. Visszaút a mélységes katlanból melynek oldalán kitartóan kapaszkodik s már csak az a kérdés, hogy meddig bírja erővel..
... és meddig bírja erővel nézni azt a szerencsétlen pillantást, mely olykor-olykor rávetül a wc kagyló mellől. Tompán csillogó szemek végtelen fájdalommal és fáradtsággal, kétségbeeséssel vegyítve. Miért kell mindig a lehető legszerencsétlenebb embereket kifognia? És akkor ezek után gondoljon a békés továbblépésre? Arra, hogy valaki meghalt mellette és talán most jön még egy valaki aki hasonlóképpen fog "eljárni"? Mit tudna csinálni de őszintén? És ezek után, hogy gondolhat arra, hogy csak úgy kisétál Crystal életéből? Az éjszaka ígérete mely szenvedélytől és érzelmektől fűtötte fel a még mindig meleg levegőjű szobát, a tudatalattijába költözik és onnan markolja a torkát megállás nélkül ezzel is jelezve, hogy volt és van is, csak emlékezni kell. Mert emlékezni muszáj! Most viszont a jelenre kell összpontosítania úgy, mint még eddig soha.
Végül megint ellökik a segítségét... épp úgy mint egy éve s azóta bármikor. Miért nem várnak tőle semmit? És ez alapján, hogy is várjon ő bárkitől is bármit? Hogy remélheti a jószívűséget és a segítőkészséget másoktól, ha tőle se kérnek? Odaadó és jószívű tud lenni ám az, ha ellökik a kezét, nem elég, hogy néma haragosként  fojtogatja ami a tekintetében is meglátszik, de még a szomorú rosszallása is a szívébe költözik mely bentről kezdi őt felemészteni, mint jelentéktelen pontját a világnak és az emberi létnek. Jelentéktelen... ennyinek tartja és érzi magát akire soha, semmilyen körülmények között nincs szükség még akkor se, ha ő lenne az egyetlen aki most feltudná rángatni ezt a nőt is a földről. Büszkeség... mindig csak a büszkeség!
- És ha megkapod? Akkor is még itt fogsz ücsörögni míg nem javul a helyzet és feltörölsz vagy mit gondolsz, Crystal? A fenébe az ember büszkeségével! Egyszer... egyetlen egyszer higgyetek már másban és köszönjétek meg a lehetőséget, hogy ott van mellettetek és nem képen akar röhögni miközben párszor beléd rúg. Önsajnálat, az baszd meg mindig megy.... - csattan fel, hisz nem képes arra, hogy tovább türtőztesse az indulatát melyet a nő talán akaratlanul ugyan, de előcsalogat belőle. Tudja, hogy milyen érzés kiszolgáltatnak lenni. Milyen az ha nem vagy képes másra csak a földön ücsörögni és nagyokat nyeldekelve bambulni ki a fejedből miközben biztos vagy abban, hogy megdöglesz. Lehet, hogy belőle ezt csak a gyógyszerek és az egyéb füvek, fehér porok váltják ki, de talán épp ugyan olyan. Épp ugyan olyan lehet az érzés várni a halált, érezni a fokozódó dühöt... csak, hogy vele csupán elhitetik ezek a szerek, hogy megfog halni, míg Crys talán tisztában van a sorsával.
Hangosat fújtatva szorítja maga mellett ökölbe a kezét majd egy gyors, de jól begyakoroltnak tűnő mozdulattal a hajába túr ahogy egyik pillanatról a másikra irányba fordul majd vissza a nő felé mikor még utoljára kinyögi a kérlek szót ezzel betéve a másiknál a kiskaput.
- Lehet, hogy te annak látod magad, de attól még ezt nem kell más szájába adni. És tudod miért? Mert én magam is ilyen vagyok, Crystal! Hát nem sikerült megértened az éjszaka folyamán?! Ugyan ilyen általad "vergődő szerencsétlennek" nevezett bolond vagyok annyi különbséggel, hogy én annak ellenére vagyok ilyen, hogy ahhoz az élet segített volna hozzá. Tudom, hogy milyen ez és kurvára tisztában vagyok azzal, hogy milyen érzés mikor más végignézi! Tudom, hogy szánalomra méltó és kegyetlen érzés miközben mások tisztes távolságból figyelik a vergődést amit produkálunk. De azt is tudom mint minden mást, hogy milyen jól tud esni ha csak egyetlen egy valaki is de megkérdezi, hogy "segíthetek valamiben?" Az, hogy a kezét nyújtja segítő jobbként és felhúz a földről miközben úgy érzed, hogy darabokra hullik a világod. Ez nem a gyengeség jele Crystal... hanem a tudatot erősíti, hogy nem vagyunk egyedül - szinte önmagát is idegesíti ahogy próbálja jobb belátásra téríteni a nőt úgy, hogy tudja baromira nem fogja érdekelni az amit mond.
- És én nagyon is nőnek látlak téged. Hónapok óta nem láttam olyan embert, aki ennyire természetes és nőies lenne mint amilyen te vagy. Kitartó és szenvedélyes, gyönyörű! Úgyhogy könyörgök ne hagyd el magad és engedd, hogy segítsenek és azt, hogy vezessenek az úton. Kézen fogva mert segítség kell... neked is - ez utóbbit inkább magának mondja mint sem a nőnek, aki lassan de biztosan kezd összecsuklani a földön. Nem erre várt, de most kihasználva az alkalmat mellé guggol, egyik kezét a térdhajlatához csúsztatja míg a másikkal átkarolja a hátát és felkapja a földről. Aprócskának, törékenynek és ... túlságosan mulandónak tűnik. Az arca sápadt, már-már olyan szürke mint amilyen az övé szokott lenni. Az erek örvénylő lila csíkokként rajzolódnak ki a karján és a szeme alatt, ajkai egészen kicserepesedtek és kiszáradtak. Fájdalmas rángások járják át az egész testét melyet ő közvetítőként érez és igyekszik lerázni magáról mint tompa, lüktető fájdalmat.
A félre lökött paplan mellett lévő szabad helyre fekteti, gondosan eligazgatja fejét a jókora párnán, nehogy úgy térjen szerencsétlen magához, hogy nem elég a rosszulléte de még a nyaka is elgémberedett. Ráteríti a fehér paplan dunyha szerű tömegét miközben következő lépései már a konyhába vezetnek egy újabb pohár vízért valamint benedvesít egy rongyot is, hogy aztán a táskához igyekezzen ami a gyógyszereket rejti magában. Nem kupászkodik tovább. Nem keres orvosi papírokat, hogy esetleg felhívja a kórházat vagy a kezelő orvosát. Nincs joga hozzá, csak a gyógyszert kell a szervezetébe juttatnia, hogy magához térjen és jobban legyen.
Tekintetével átfutja a címkét s a leírtak alapján rögtön leszűri a gond komolyságát, így nem tétovázik tovább csak leül mellé és a magával hozott ronggyal gondosan áttörölgeti az arcát és a kicserepesedett ajkait is . Így próbálja elérni, hogy magához térjen. A hideg általában megszokta hozni a kellő hatását tehát őszintén reméli, hogy ez most sem lesz másként. Szemei gyöngédségről és alázatról, ugyan akkor határozottságról is árulkodnak hisz tudja, hogy mit kell tennie... legalábbis tudnia kéne, hisz normális esetben egy kétségbeesett ember bevinné a kórházba azt aki elájult és köztudott, hogy beteg.
Ő viszont nem teszi. Hogy miért nem? Mert tudja, hogy ha megkapja a gyógyszert akkor olyan szinten összetudja szedni magát, hogy gondolkozni tudjon, márpedig Rick nélküle nem akar dönteni. Túl szép volt ahhoz az éjszaka, hogy elrontsa egy zöld hálóruhával amit ráaggatnának.
Önzőség...
- Crystal?...

Tisztán emlékszik arra a pillanatra, mikor először vett a kezébe tudatmódosító szert amit egy volt ismerősétől szerzett aki "a környék nagy drogosa" hírében állt akkoriban... az a gyerek tudta, hogy mitől döglik a légy, mi az amire szüksége van bármilyen atrocitás is érje az embert, viszont soha nem szerzett másoknak szert, bármennyit is fizessenek. Úgy volt vele, hogy ha ő hülye akkor megmérgezi és megöli magát, de mást nem fog már csak a lelkiismerete miatt se. Épp ezért volt olyan nehéz meggyőzni őt, hogy csakugyan rukkoljon már elő valami frappáns kis batyuval ami meghozza a kívánt ellazító és illúzióépítő hatást. Daniel pedig mindvégig azért küzdött, hogy ha már sikeresen megfúrták a tervét, miszerint nem fog belefolyni mások ügyeibe, lebeszélje Ricket a hülyeségéről.
Ő maga már évek óta szenvedett a kábítószerek mellék, és egyéb hatásaitól ezért is próbált tenni azért, hogy a másik ne térjen át arra az útra amin ő céltalanul robog előre anélkül, hogy lassítana. Ráadásul ismerte ezt a srácot, ismerte az életvitelét mint ahogy azzal is tisztában van, hogy elborult aggyal még könnyebb rászokni ezekre az anyagokra. Ő pedig köszöni szépen, nem akart egy olyan cinkostársat akivel együtt ücsöröghetnek majd a dutyiban - tekintettel arra, hogy Rick zsaru, még nagyobb lett volna a pofon - majd az elvonón.
- Könyörögve kérlek Rick, ne rontsd el te is úgy az életed, mint ahogy én tettem... csak... te ne jó?! Hisz olyan jövő áll előtted amiért sokunknak küzdeni kell még az élete árán is, te viszont megszerezheted egy csettintésre...
- Talán épp ez a baj. Hogy van amit egy csettintéssel megkap az ember, mást viszont épp ezzel a lendülettel el is veszít... minek csettintgessek olyanért ami talán nem is érdekel?
Daniel mindvégig tisztában volt azzal, hogy milyen céltalannak és kétségbeesettnek lenni de azt is, hogy milyen visszafejlődni és folyamatosan leépülni míg el nem éred azt a szintet, mikor ismét pelenkában kell ülnöd mert mindig becsinálsz és behugyozol, közben megállás nélkül nyáladzol épp, mint egy óriás csecsemő. A drogozással csak visszafelé vezet az út, előre soha...
Tudta, hogy mik a hatásai. Amikor nem érzed az ujjaidat, mikor zsibbadni kezd a nyelved és a szád, amiben még a fogad is kiveszi a részét így lehetőséged sincs arra, hogy értelmesen mondj valamit, csak nyögdécselsz és nyöszörögsz mint egy has fájós gyerek. Mintha nem éreznéd a saját testedet a magadénak, teljesen önös utakon kezdesz el járni. Vakargatni kezded a kezed és a tested egész bőrfelületét mert úgy érzed, mintha valami kúszna-mászna és kaparna a bőröd alatt, közben pedig úgy nyáladzol és habzik a szád, mint egy megveszett kutyának.
Lassan de elkezded a saját hajadat tépkedni mert olyan képeket láttat veled az elméd legsötétebb, legalattomosabb énje, amit ha akarnál se tudnál feldolgozni. Rossz horrorfilm tele félelemmel, rettegéssel és halállal. Emberi testek válnak le a falakról és kezdenek el követni...lassan járják a te utadat kietlen folyosókon s ha normális esetben nem érnének után a lomhaságuk miatt, te még lassabb vagy náluk így görcsösen görbülő karomban végződő ujjaik elérik a nyakadat és visszafogják a tempódat amit igyekszel diktálni. Undorító, nyálkás kezek simulnak a szádra, nem engedik, hogy segítségért kiálts! Elállják a levegő útját, te pedig a földön fekve fuldokolsz tovább kétségbeesetten, rettegőn... üldözési mánia ami komoly paranoiához vezethet s bármennyire is próbálsz ellen állni neki, lehetetlen próbálkozásnak bizonyul.
Tudta milyen érzés elveszíteni az uralmat a tested és az elméd felett... elveszíteni a józan ítélőképességedet és ha szerencsétlenebb vagy mint kellene, akkor nagy valószínűséggel még meg is ölöd magad az előtt, hogy valaki segíteni tudna. Daniel elmondhatja magáról, hogy ő próbálkozott a jó és a tisztességes érdekében is. De bármilyen kemény is volt ez a próbálkozás, bárhogy is igyekezett, egyszerűen hajthatatlan volt a másik fél és zsebre dugta a kapott, amúgy nem kis mennyiségű szert. Nem kért a felesleges beszédből, egyszerűen csak otthagyta Danielt az út közepén értetlenül és tanácstalanul állva a történtek előtt... egy mindig józan ember a drogok végtelen útvesztőjébe süllyedt ahonnan talán nincs is visszaút. Hatalmas és értelmetlen veszteségként fogta fel, ami elpazarolt lehetőségeket hagy maga mögött.
A mai napig él a szemei előtt a kép, ahogy a nappali hatalmas ablaka előtt ücsörgött egy régi de annál kényelmesebb fotelban, ölében Kapitány szomorú tekintetű fejével miközben ő két ujja közé csípte az apró kis csomagot melynek az alján ott illegette magát az a bizonyos két darab fehér pirula amiről tudta, hogy így vagy úgy de elfogja érni azt a hatást, mikor már nem kell a jelenével és a múltjával foglalkoznia de még a jövőjével se, hisz talán... talán nem is lesz olyan számára, hogy jövő. Acélos tekintete a lemenő nap sugarait pásztázta, mintha abban kereste volna szerelmének utolsó emlékképeit. Az arcát, a mozdulatait, a szeme színének élénk kékjét mely minden reggel ragyogón és szeretetteljesen fürkészte az ő arcát és a nálánál sokkal tompább színű kék íriszeit. Kapaszkodni akart valamibe, annál is inkább valakibe. Azt akarta, hogy szeressék... és megállás nélkül csak szeressék, öleljék. Az a lány ölelje akit elveszített. De ez sajnos reménytelen volt.
Ott a fotel és a szoba végtelen magányában ücsörögve tudta, hogy ha megteszi az első lépést, akkor onnan nem fog visszatérni az általa járt útra. Nem lesz már miért küzdenie és mindenkit ellök magtól akit élete során szeretet vagy csak többre tisztelt annál, mint amit valóban érdemelt volna. Elveszíti a szüleit, az öccsét, Martint és Zoyát is akiknek talán még számított noha jó ideje már szúrós szemmel figyelték minden megtett mozdulatát. Nem ő lesz a saját sorsának megváltója, nem rajta fog ezentúl múlni az, hogy mi történik körülötte. Hanem a gyógyszereken a porokon és az egyéb szereken, melyek folyamatosan méregetik, próbálgatják és kóstolgatják és idővel talán meg is gyilkolják. Lassú méreg, fogva tartó rettegés, két keze közé fogta őt a halál azon a napon s az a Rick aki előtte volt, megszűnt létezni.
A félelem és a továbblépés kegyetlen gondolata tőrként döfködte a halántékát, szinte lüktetett a feje az ismeretlentől... nem akart ő semmit, nem vágyott semmire csak leélni azt az életet amit megírtak neki. Azzal a nővel akit szeretett, ám nem egy, de egyből három embert is elveszített, hisz az a pici magzat csak ott volt a nő szíve alatt nem igaz?
Körmei szélét birizgálva meredten bambult az ablak túloldalán elnyúló végtelen világra ami arany színű fénybe burkolózott épp úgy, mint az utolsó napjukon. Egy világ ez, ami elhagyta őt és ő nem harcol azért, hogy visszanyerje a kegyeit. Egy világ, ami már nem az övé. Nem lehet az övé, neki mennie kellett... el onnan, messzire, hogy még csak véletlenül se tudjon úgy emlékezni, mint az előtt.
Szeme magasságába emelte hát az átlátszó kis tasakot majd kivette belőle mindkét pirulát, amire Kapitány is reagált. Barna tekintetébe mintha aggodalom, félelem de legalábbis értetlenség költözött hisz tudta, hogy ha gyógyszer kerül elő akkor az csak az övé lehet egyéb betegségekre vagy a szükséges féregtelenítésre. Utálta a gyógyszereket, Ricknek mindig úgy kellett a hátsó fogai mögé illesztenie, hogy lenyelje végre, nem véletlen, hogy meghökkenve katapultálta magát a srác öléből és meg se állt az előszobáig ahol a kabátok és egyéb holmik védelmében próbált fedezéket találni magának.
- Ne aggódj ez nem a tiéd - emelkedett el lomhán és lemondón a foteltól, mely halk sóhajjal és nyekkenéssel köszönte meg, hogy végre súlytalan. A házban ez idő alatt tökéletes néma csend honolt s csak egyetlen egy valami törte meg azt. A gáztűzhely halk kattogása ahogy próbálják beizzítani majd halk üvegcsilingelés ahogy egy lámpaizzó a túlvilágra száműztetik... halk csörrenés s a törött izzó megmaradt kerek felébe bekerült a két pirula ezzel együtt az egész halom a gáztűzhely egyik rózsájára. Két lehetősége volt... feltöri és apró, fehér por formájában tudja le vagy légnemű állapotában ködösíti el vele a tudatát. Az előző a gyorsabban, míg ez utóbbi a hosszabban tartó. Erre volt neki szüksége. Nem érdekelte, hogy milyen gyorsan tér át a sötétség vérszomjas útvesztőire, egyszerűen csak ott akart már lenni azon a helyen, ahol nem kell a jelenre és a jövőre fókuszálnia... oda, ahol szellem lehet, ahol éjszakai lidércként bolyonghat ameddig csak kívánja.
Ezekből a lidérces, félelemmel és sötétséggel átitatott éjszakákból a mai napig kiveszi a részét, ám ahogy két kézzel fogható bizonyítékot kap arról, hogy milyen mulandó és rövid, céltalan az élet, mintha megtorpanni látszana s a gyógyszerek, porok és fecskendőbe került folyadékok már nem is olyan lehetőségeket bizonygatnak, mint eddig. A véleménye talán megváltozhat,  de a szokásairól nem fog tudni letenni még akkor se, ha komolyan küzd érte. De elnézve Crystalt már képes arra, hogy belássa, mekkora ostobaságot csinált egy évvel ez előtt... már a betegséggel küzd s abba hal bele ahelyett, hogy élne még ötven, hatvan évig, míg ő a hülyeségeire pazarolja el azt az időt, amiért más a két kezét összetenné.
Az éjszaka gyönyöre és szenvedélye ugyan nem szállt el, most mégis átvette a teste és elméje felett a hatalmat a gondoskodás és a hajthatatlan segíteni akarás mert igen, Ricknek se csak az az egy arca van, amit megismertünk... nem csak egy táncolni tudó, perzselő tekintetű kábítószeres.
Arcizmai megvonaglanak s halk sóhaj szakad fel belőle miközben a nő ledegradáló hangneméhez igazítva a saját hangját, hozzáfűzi:
- Felfogtam - hangjában benne van minden, amit ezzel el akar mondani. A lemondás, a kétségbeeséssel kezet fogó végtelen harag, a sajnálat és az izzó gyűlölet is amiért nem képes végre erőt venni magát, felkapni ezt a szerencsétlen nőt a földről, hogy áttegye az ágyra. Mert ugyan, valljuk már be, hogy nem kapálózna sokáig... jelenleg egy lépést nem tud megtenni egyedül, a kezét nem bírja megemelni. Mitől fél akkor mégis? Miért nem veszi kézbe az irányítást?
Talán a tudat, hogy nincs semmi köze  a nőhöz. A gondolat, hogy amint összeszedi magát kilépnek egymás életéből és csak egy jól összeegyeztetett éjszakaként fognak erre a kis időre gondolni. Egy éjszakára ami végre felnyitotta a szemét, ami talán segít neki a továbblépésben. Mert erre van a legnagyobb szüksége.
- Hogy mi van? - horkan fel Isten nevének hallatán s most ő az aki úgy érzi, hogy megfordul  vele a szoba. Talán még egy akkora ateistát, már-már pogányt mint amilyen ő, nem hordott hátán a Föld... és ez nem csak a tanainak tudható be, nem annak, hogy mint gondolkodó, értelmes és racionális ember, eltudja különböztetni a "szép elveket" és a "hitet" a valóságtól. Attól ami kézen fogható, ami van és ami él... mert ugyebár Isten szerepe noha hatalmas az ember életében főként a keresztényeknél, de azért tegyük már a szívünkre a kezünket és mondjuk ki azt, amit tudat alatt is biztosan állíthatunk: Olyan, hogy Isten, soha nem létezett és soha nem is fog létezni. Ez csak egy eszme...mint ahogy a Télapó se létezik. Amilyen mesének számít a gyerekek körében a fehér szakállú jóságos öregember, olyan mese a hívőknél Isten.
- Aha. Büntet... ja... mert ha létezne is akkor az a feladata, hogy büntessen. Még csak véletlenül se az, hogy széppé és jóvá tegye az életet. Anyám borogass - makogja cinikus hangon miközben ide- oda ingatja kelletlen grimasszal a fejét. Sok orvos ismerősétől hallotta már, hogy a világ tele van Istenfélő emberekkel, akik nem látják a fától - ez úton Istentől - az erdőt - és így a valóságot -. Akik nekik hálálkodnak, akik csak érte élnek és érte küzdenek miközben baromira nem ettől a valakitől függ az élet. Soha nem fogja felfogni, hogy mire jó ez az idétlenség, de tekintettel arra, hogy a történelem szempontjából hatalmas szükség volt a vallásra - és úgy néz ki, hogy van is még mindig, hisz a mai napig ez alakítja a népek közötti viszonyokat - mégse beszélhet róla teljes mértékben ledegradálóan.
És jelen pillanatban nincs is kedve se ereje hozzá, hisz csak fel kell nyalábolnia a nőt a földről, hogy aztán nedves ronggyal törölgethesse át az arcát ezzel is gyakorlatilag könyörögve neki, hogy térjen magához. Épp ezért is húzza el a kezét az arcától rongyostul mindenestül, mikor megrebegnek a pillái s végre láthatja a zöldes szemeit, melyek a fájdalom kínzó szorításától vállnak ragyogóan csillogóvá.
- Ne haragudj rám az előbbiért... - pattintja fel a fiola tetejét, hogy a néma célzásnak eleget téve egy lila kis pirulát csúsztasson a tenyerébe majd két ujja közé fogva Crystal ajkaihoz érintse. Amint a szájába kerül a gyógyszer, máris az üvegpoháron keres megfelelő fogást, hogy úgy itathassa meg, hogy a víz ne a ruháján kössön ki hanem oda menjen, ahova mennie kell... - csak tudod, nehezen kezelem az ilyen helyzeteket egyelőre - jelenik meg fájdalmas, gyászos fény a szemeiben, de végül csak elmosolyodik.
- Szükséged van még valamire?

Alarick az elmúlt közel egy év alatt megtanulta, hogy kétféle fájdalom van a világon, amit kivétel nélkül az összes embernek meg kell tanulnia feldolgozni és elfogadni s ha nem is hősként, de büszkén, emberként kezelnie különben elveszik az éterben, megszűnik érző szív lenni és ezzel együtt elveszíti az uralmát az elméjének irányítása felett is. Ha nem kapaszkodik elég erősen a saját elvei szerint megírt hitébe és a lelki, fizikai erejébe esetleg azokba akik szeretik és akiket ő viszont szeret, akkor úgy fog elúszni mint azok az apró kis falevelek a viharos vizeken amit a szél fúj rájuk apró csónakok garmadáját imitálva általuk.
Mikor kiússzák magukból az erejüket, teljesen átnedvesednek, és elmerülnek. Megadják magukat a nagyobb hatalomnak, a vízfenék vonzásának miközben teljesítik a megírt forgatókönyv rájuk eső részét, miszerint szemet gyönyörködtető színes kis csodák lesznek a víz aranyló tükrén. Ha pedig teljesen eláznak elsüllyednek hát, hullámverések roncsos, halott szellemei lesznek miközben a vizek alján az iszapban, koszban és sárban ülnek le bús magányukban ezzel táplálékul szolgálva az ott élőknek.
Épp ilyen körforgásnak számít nem csak az élet, de maga a negatív érzések sokasága is, a nehézségek és a veszteségek elfogadása, a fájdalom feldolgozása is ami van, hogy egyedül nem megy... Hajdan még az apja mondta neki bölcsen és egy a korosztályánál értelmesebb kisfiú nyelvezetén, hogy:
"Ahogy tudatosul benned ez a végzetes hatalom amit mi csak "érzésnek" hívunk és ahogy ő egyre csak térde kényszerít téged, te vasmarokkal próbálsz kapaszkodni a józanságodba, a jelenedbe és azokba akik körülötted vannak... ne félj hát a családodra támaszkodni, hisz azért vannak. Azért vagyunk, hogy érted éljünk. Hogy neked éljünk! Nem kell egyedül feldolgoznod a fájdalmaidat és a csalódásaidat. Elég okos vagy, hogy megértsd! De elég okos vagy ahhoz is, hogy meglépd ezt? Vagy lefogsz zuhanni?..." Épp mint azok az apró kis levelek akik faágakba marnak a szélnek való megadásukat megelőzően. De végül te is ahogy ők, csak leszakadsz onnan míg a zuhanást követően meg nem találod a biztos helyedet. Ezen a világon vagy azon kívül.
El kell fogadnod azt, hogy lehet, kőkemény talaj fog várni amibe belevered a fejed úgy koppanva mint az éji bogár. Eltöri a csontodat és könnyeket fakaszt, neked pedig tagadnod se kell, hogy dunyhára emlékeztető vastag paplanrétegre vártál ami talán az elmúlás jelképeként is szolgált volna számodra. Ezzel egyidejűleg be kell látnod, hogy életed színes palettája ami eddig mindig ragyogott a boldog színektől, mindig rózsaszínes köddel lengte körbe léted festményeit melyek képregényszerűen mutatták be az életedet, lassan de biztosan fekete-fehérré változik amivel ismét alkotnod kell. Szürke hétköznapokban fogsz botorkálni kietlen, kétségbeesett magányodban ahol te leszel a legnagyobb fekete folt. És bármennyire is bizonygatják a szeretteid, hogy melletted lesznek, mindig üresnek és egyedülinek érzed magad és nem lesz olyan eset, ami kivételt képezne. Mert ő ezt megtapasztalta... Ricket átverte az apja mikor azt mondta, hogy támaszkodhat a családjára, csak kérnie kell. Elveszítette bennük a hitét, amit vissza kell most nyerni ahhoz, hogy "elég okos legyen megtenni" azt, amire az apja biztatta.
Próbálsz változtatni, mert miért ne tennéd?... de egyszerűen csak azt veszed tudomásul nap, nap után, hogy az erőd elhagyott, nincs már annyi akarás a tudatodban amivel megemberelhetnéd magad. Elfáradtál, mentálisan leépültél. Fáj a sors,fáj a tudat de még a gondolkodás is... fáj az életed! Te pedig vagy megtanulsz együtt élni vele segítséggel vagy anélkül, vagy egyszerűen hagyod elúszni nem csak a jelenedet de a jövődet is épp úgy mint azok a csepp kis csónakok vihar idején. Csak arra vigyázz, nehogy túl nagy legyen az a vihar ami rád leselkedik a nyílt vizeken, hisz a valóság kegyetlen és gyilkos valót rejt mindenki számára.
És ilyenkor látod be, hogy mégis jobb volt pofára eséssel szerezni tapasztalatot azon a kőkemény talajon, ami tudatodon kívül is de megedzett. Ezután ez a bizonyos bukás is hozzásegít ahhoz, hogy felállj, leporold magad és újra nekifuss! Haladj előre és erősödj meg, mert hiszed vagy sem, de hatszor akkora szörnyűségek és kegyetlenségek állnak még előtted, mint amin eddig keresztülmentél. Mert a fájdalom nem minden.
Saját életén tapasztalva úgy érzi, hogy ez a bizonyos, titokzatos fájdalom két fajta lehet. A saját fizikai létedé, ami úgy érzed, hogy elpusztít, és romba dönt, mégis egyszerűbben kordában tartható, mint azt az ember gondolná. Gyógyszerek, pihenés, halál... ezek íródnak receptre vagy annak híján, de egy a biztos, valahogy meg fog szűnni nem úgy, mint a lelki sérülések mely hatalmas lyukakat ütnek a melledbe, amitől nem kapsz levegőt. Mikor úgy érzed, hogy valami, vagy valaki hiányzik az életedből. Valaki akit elvesztettél pedig ragaszkodtál hozzá.
Rick pedig, -ha már az imént tanulásról volt szó- akkor megtanulta, hogy a szúró, égető fájdalom ami a bőrét, az agyát vagy épp a csontjait kínozza, sokkal elviselhetőbb mint az, amivel mint lélek, kell megküzdenie. Mert erre nem mindig van biztos gyógymód s talán élete végéig nyomorult marad az érzéseit illetően.
Úgy érzi, bekebelezi a magány és a gyilkos kór amit depressziónak nevezünk. Megöli és mardossa az egyedüllét, mert mióta csak eltávozott az élők közéből az a nő - mindkét gyerekével együtt, semmit se hagyva magából - aki megtanította őt szeretni, azóta nincs senkije az ég adta egy világon. Lehet, hogy jó háttere van és tudja, hogy van hova hazamennie, mégis mind ahányszor beteszi a lábát a családi fészekbe, kívülállónak és idegennek érzi magát az ott élők között. Míg mindenki csak nevet és szórakoztatja a másikat, bókolnak egymásnak, ő csak meghúzódva a háttérben el-elmosolyodik mikor olyan sztorihoz érnek ami a viccről, a szórakozottságról és a vidámságról szól. Beteges szemekkel néz körbe minden egyes alkalommal a társaságon és ha valaki hangosabb hangot üt meg, többek között Madeline nénikéje, összerezzen. Idegen számára a hanghatás ami egy ló nyerítésén is képes túltenni...emlékszik, hogy Ronnie kutyájuk hányszor kapott frászt, mikor a nő elkezdett ordítva nevetni és a lehető legmesszebb húzódott tőle ezzel védve érzékeny füleit. Ő viszont elsők között azt nem érti, hogy mit keres mindig ott, mikor mérföldekre lakik tőlük, ezen pedig csak hab a torkán az ordenáré kacaja . Valamiért mindig ott van, mikor neki sikerül hazatámolyognia pedig köztudott, hogy mennyire utálják egymást. Biztos csak pletykákért jár oda!
Mind ahányszor hazamegy, annak oka van. Nem csak úgy "áhh, hazalátogatok néhány órára megnézni mi van az ősökkel és különben is enni akarok valami igazán jót" módon lépi át a küszöböt, sokkal inkább segítséget akar kérni ami a lelki támasz nyújtásban szokott megnyilvánulni. Ilyenkor nem akar társaságot és ha akarna se tudna együtt mulatni velük, mert olyan valakinek érzi magát közöttük, aki nem odatartozik. Mintha nem is a család tagja lenne,  és ez most nem a saját elméjének felsőbbrendűségének tudható be, sokkal inkább annak, hogy vannak akik levegőnek nézik hisz látni se akarják. Összesúgnak a háta mögött, mert nem értik, hogy mégis mit keres ott? Kérdések százai érkeznek a szülei felé miközben ő csak úgy bámul rájuk, mintha még mindig az a kisgyerek lenne akit elhallgattattak mert túl őszintén mondta el a véleményét. Egyszerűen nem tudják elfogadni őt olyannak, amilyen. Utálják a tudatot, -és ezzel együtt őt is- hogy drogos, már csak az a kérdés, hogy miért tud erről az egész családja? Ki a pletykafészek, kitől kell megvédenie magát és azokat a titkokat, amit a szeretteire mert bízni, most viszont teljesen magára utaltatott? Miért nem tudják elfogadni mint embert és figyelmen kívül hagyni a hibáit, melyek első körben őt terhelik? Már bocsánat de nem egy huszonnyolc éves felnőtt férfiról van szó aki képes gondoskodni magáról? Tisztában van azzal, hogy amit csinál az helytelen és csak megöli magát vele, de nem fog tudni egyről a kettőre változni még akkor se, ha összetöri magát. És csak azért mert sokan szúrós szemmel néznek rá emiatt és legszívesebben kitagadnák vagy szimplán letagadnák, még nem fog sírva fakadni.
Ricky azért szokott hazamenni, mert úgy érzi, készen áll "színt vallani". Ezerszer el akarta már mondani a szüleinek és az öccsének azt, ami történt, de képtelen rá. Ilyenkor mintha a nagy elhatározása kimerülne egy kétségbeesett sóhajban, mintha végtelen nehézségek összessége nehezedne mázsás súlyként a vállára. Ilyenkor aggodalmasan ugyan de vissza szoktak kérdezni, hogy ugyan mi a kínja, de soha nem képes arra, hogy érdemleges választ adjon. Pedig a hallgatással csak maga alatt vágja a fát, hisz addig míg titkolózik, csak egy két lábon járó titok lesz a számukra és értetlenül fognak állni a változás és a hezitálás előtt.
Az értelmes válaszok helyett csak visszakozik, hisz mindig megjelenik a szemei előtt a kép melyet az elméje vetít, ahogy Saoirse a kis Amelivel sétálgat előtte a tengerparton mint ahogy a gondolat is befészkeli magát az agyába, hogy ha nem lett volna a betegsége ami elvette tőle a nőt, akkor most már négyen lennének. Négyen, mint egy igazi boldog család. Apa, anya és gyerekek... egymást ölelnék, boldogak lennének és megannyi hétköznapi butaságot csinálnának. Homokozóban játszanának, sétálnának és lemennének a közeli parkba ahol gyerekeknek való játszótér is van. Esténként tv-t néznének, valami idétlen családi film lenne a közös időtöltés fénypontja miközben süteményt majszolnának. Időközönként a nagyszülőkhöz látogatnának akik boldog mosollyal, magukból is gyereket csinálva játszanának a kicsikkel... "nagypapa lovacska lenne, míg nagymama hercegnő"...
Mennyi mindent megadna ezért, atya világ! Kezébe venné meg nem született gyermekét és nem engedné még akkor se, ha az már édesdeden alszik apró kis cseresznye formájú ajkait mozgatva ezzel a cumizást imitálva. Szinte megelevenedik minden alkalommal előtte az az apró kis pufók arcú csöppség, aki az életet jelentené számára. Egy lány, vagy fiú... édes mindegy csak az a fő, hogy egészséges legyen.
Egy meg nem született gyermek aki a szerelmük ígérete volt és akit nem ismerhetett meg, akiről egészen addig nem is tudott, míg Saoirse le nem írta neki levélben.

... mégis miért írta le neki? ... miért késztette arra ez a nő, hogy az élete hátralévő részében szenvedjen? Mit ártott neki? Rosszat tett? Ezzel akarja büntetni még a halála után is, hogy nem vette észre, hogy valami baj van? Ezernyi megválaszolatlan kérdés melyek mind ahányszor csak felébred reggelente, annyiszor akarják megfojtani.
De addig míg meg nem fejti ezeket a kérdéseket, csak emészti magát miközben újra és újra felsejlenek közelmúltjának apró kis elemei, így az elmúlás, a halál kegyetlen vasfoga. Crystal mindent felelevenít a legnehezebb időszakból és fogalma sincs, hogy miként fogja kibírni azt a kis időt, míg elkezd hatni a gyógyszer amit az imént helyezett az ajkai közé majd megitatta hűs vízzel, hogy mihamarabb hasson a pirula. Szavakba se tudja foglalni, hogy mennyire emlékezteti most Saoirsera noha eddig nem a hasonlósága volt az, ami annyira megfogta sokkal inkább az éltető erő és szenvedély, ami ebbe a jelenleg összetört testbe szorult.
- Ez a világ sajnos még nem érett meg arra, hogy mi válasszuk meg a jogainkat - horgasztja le a fejét miközben visszateszi a kupakját a fiolára majd szomorú acélkék tekintetét a nőre vezeti, kinek látszólag tényleg csak ez a gyógyszer volt az utolsó mentsvára. Egy apró kis gyógyszer ami elvezeti őt a megnyugvás és a biztos pontok, az életben maradás világába. Egy mentsvár, ami nélkül talán már mentőre lenne szükség.
Bármennyire is szép volt az éjszaka amit együtt töltöttek, most mégis homályba merül az imént látottaknak "köszönhetően". Mintha... mintha semmivé foszlott volna de legalábbis elbújt arra a kis időre, míg megemészti, hogy mi zajlik körülötte. A mámorosság, a szenvedély és a parfümillatú kéj úgy elvette a józan eszét, hogy pár óra erejéig úgy érezte, nem szenved hiányt semmiből. Elhitte, hogy boldog az élete hisz úgy alakítja, ahogy akarja és jónak látja. De sajnos úgy néz ki, hogy az élet épp olyan kegyetlen, mint amilyen pofátlan, amint ad, az alapján rögtön el is vesz, hogy emlékeztesse a mulandóságra, a rettegésre és egyedüllétre. Hogy lehetne együtt egy olyan valakivel akihez vonzódik, ha ugyan az a vég van megírva, mint előzőleg? Egyáltalán, hogy lehetne együtt bárkivel ha annyira fél a következményektől, mint eddig?
Meg-megremegő gyomorral hallgatja végig Crys mondandóját, de egy szót se fűz hozzá, csak mérlegel. Most nyíltan kimondásra kerül az, amit már eddig is gyanított, hisz elég volt ránéznie a gyógyszeres fiolára és annak kis címkéjére.
Rák.... egy olyan kegyetlen gyűjtőfogalom, ami nem egy konkrét betegséget, hanem több megbetegedést is magába foglal. Két lehetőséget különböztet meg a mai orvostudomány így a jó- és rosszindulatú daganatokat. Ez utóbbi esetében az ellenőrizetlen beteg sejtek szaporodásba kezdenek egyre nagyobb és nagyobb területet károsítva. Közeli, távoli áttéteket "nevel" mint apró szörnyetegeket. Két típusú daganatos megbetegedést tartunk számon. A környezetit és az örökletest ami a genetikára támaszkodva alakul ki és lesz belőle rák... genetikailag kialakuló ráknak öt és tíz százalék közötti esélye van és a felmenőinktől örököljük a hajlamot.
Saoirse ebbe a kőkemény, hát... mondjuk úgy, hogy tíz százalékba tartozott olyan áttétekkel melyek menthetetlenné tették. Nem elég, hogy inoperábilis volt a daganat az agyában, de az már átterjedt a látóidegére, a pajzsmirigyére, a nyirokrendszerére egészen a mellére. Rövidke idő alatt olyan mértékű sejtburjánzás ment végbe a testében csendesen, nesztelenül mégis gyilkosan, ami még az orvosokat is meglepte.
Végül csak magához veszi a szót, hisz nem tudja tovább hallgatni Crystal hangjának reményvesztettségét amibe az ő szíve is belesajdul és kicsit bele is hal. Egy ilyen nő nem adhatja fel még akkor se, ha úgy látja, nincs menekülési lehetőség. Vagy épp ez a baj? Hogy menekülni akar és nem szembenézni a helyzetével?
- A csontvelőrák kezdeti stádiumokban egész könnyen kezelhető, főleg fiatal korban... lehet, hogy a második stádium már jelzi a betegség előrehaladottságát, áttéteket képezhet, de amennyiben nem emlőrákból alakult ki, akkor könnyebben gyógyítható - próbálja biztatni, noha sejti, ezzel ő maga is tisztában van - Crystal örülj annak, hogy nem ott tartasz, hogy a túlélési idő meghosszabbítására kell már játszanod, és még van esélyed! Lehet, hogy most nehéz, hogy fáj, de hidd el, hogy túlfogod élni, csak küzdj! Légy olyan erős és szenvedélyes, élettel teli mint amilyennek megismertelek jó? Amilyennek éjjel láttalak és látlak most is. És ezt én kérem tőled. Egy idegen... egy kétségbeesett idegen, aki hisz benned és látja a betegségből kivezető utat. Lehet, hogy nem szólhatnék bele, de... tudom milyen ez - azóta jobban figyel a körülötte élők jelzéseire, mióta testközelből tapasztalta a gyilkos elmúlást. Hogy ilyen lenne a halál? Ilyen lesz az ő halála is?... nem! Ő sajnos nem fog ennyire ragaszkodni az életéhez, ő nem fog könyörögni azért, hogy még élhessen.
- Tudod ha megtehetném, ha lenne erre lehetőségem, odaadnám neked azt az időt amit én egy éve csak elpazarolok. Azt, amit nem tudok értékelni, mert akkora önsanyargató bolond vagyok, amekkorát nem hordott még hátán a Föld. Légy erősebb nálam jó? Amúgy feltűnt, hogy hívő vagy, amit alapjáraton nem tartok véteknek, de a te helyedben megfontolandónak tartom, hogy most az egyszer, legalább a betegséged ideje alatt tekints el ettől, hisz hátráltató tényező lehet. Lépd meg azokat a végtelennek tűnő útszakaszokat, melyre én, vagy a másik esetleg a huszadik se képes - nem megsérteni akarja, sokkal inkább megerősíteni abban, hogy még igen is van esélye arra, hogy meggyógyuljon és olyan teljes értékű életet élhessen, mint eddig. Mert erre vágyik, ezért küzd... mert küzd, ugye? Azért, hogy részese lehessen olyan éjszakákban, mikor a szenvedélyt nem lengi körbe az elmúlás szele... mikor a kéj és a vágy kéz a kézben jár az örömmel és boldogsággal, ami nem csupán egy-két napig tart.
Arra a kijelentésre viszont, hogy "Talán nem értenéd meg", elmosolyodik. Mert hülye, ugyebár...
Mosolya egyik pillanatról a másikra vált át gyászos lemondásba végül elnyílnak egymástól az ajkai, hogy reagálhasson. Hangja mélységesnek és távolinak hat a szoba ijesztő csendjében amit az égvilágon semmin nem zavar meg. A Hold még magason jár, így ebből adódóan nyilván mindenki alszik még/már a környéken.
- Értem. Sajnos nagyon is értem - hisz ugyan ezt élte meg egy évvel ez előtt is mikor azt hitte, hogy megszakad a szíve, mégis még utoljára együtt volt azzal a nővel akit szeretett még annak ellenére is, hogy nem telt el úgy pillanat, hogy ne hallatszott volna kétségbeesett sírása vagy hüppögése. Férfit még nem hallott így zokogni a Hold.
A kérés meglepi, viszont ennek nem mutatja jelét, helyette csak elmosolyodik és biccent egyet.
- Ez csak természetes. Én viszont arra kérlek, hogy ne nézz így rám jó? A szívem szakad meg tőle... - hisz felesleges volna tagadnia, arckifejezéséből is kivehető érzéseinek feneketlen keserűsége.

"...Sose tudhatjuk, melyik a zsákutca, melyik az elágazás. Mint ahogy azt sem tudhatjuk, mikor változik meg az életünk. Csak akkor látjuk, amikor már megtörtént...."
...Mint azt az idézet is bizonyítja, az ember végtelen és beláthatatlan útvesztője tele van elágazásokkal melyek vagy visznek tovább egy adott úton, legyen az jó vagy rossz, kikövezett és gondtalan esetleg még csapásokkal és kövekkel, fűcsomókkal teli rengeteg, mindig lesz egy, ami zsákutcába vezet. Talán pont a legbiztosabbnak tűnő fog elvezetni ehhez a falhoz ahonnan vagy visszafordulsz és barangolsz tovább ismeretlen helyeken, vagy letelepszel ott és végtelen sajnálatodba merülve feladod.
Eljön az idő, mikor meg kell torpannod mert akkora akadály kerül eléd, aminek ha faltörő kossal mész is neki, szilárdan fog tovább állni egy helyben, hisz csak akkor fog megtörni és omlani, ha elég kitartó vagy és a továbbhaladásra összpontosítasz. Erővel semmi nem fog megoldódni! Erre szokták mondani, hogy "többet ésszel mint erővel".
Mikor megismerkedett négy évvel ez előtt Saoirse-vel, nem gondolta, hogy az az út amit ő pontosan megtervezettnek és biztosnak látott, az a zsákutca lesz amitől minden ember fél. Egy hely ami tele van patkányokkal, kétségbeeséssel és bűzzel... reményvesztett kis lények rohangálnak fel alá a falai tövében megoldást keresve az áthatolhatatlanságra. Azt hitte, hogy boldog élete lesz boldog befejezéssel. Első szerelem ami talán örökre ítéltetett... és ez így is van, csak nem olyan szempontból örök, mint ahogy azt az ember gondolná. Örök kétségbeesés, örök találgatás és bizonytalanság. Hisz fogalma sincs, hogy hogyan tovább. Három éve mikor a lány anyja megbetegedett, mintha beleesett volna a család által állított csapdába, hisz nem sokkal ez után elvette tőle a lányt is, s most magatehetetlenül ácsorog az egekig emelkedő fal előtt. Nem is veszi a fáradtságot arra, hogy hátat fordítson neki és kitérjen egy másik ösvényre, ami talán esélyek és lehetőségek tárházát nyitja meg számára hisz annyi de annyi lehetőség állna előtte csak kapnia kellene az alkalmon, hogy bizonyítson ne csak másoknak, de magának is.
Ám addig, míg a múltjának gyilkos rémségei előtt ácsorog akik megállás nélkül csak ostorozzák, addig lehetőség sincs arra, hogy a jelenlegi helyzete jó irányba húzzon. Itt fog szötyögni addig, míg valaki jól seggbe nem rúgja és erőnek erejével fogja felnyitni a szemét, vagy ami rosszabb, ebbe fog belepusztulni. Hisz nagyon érik...
Nagyon érik főleg azok után, amit Crystal vág a fejéhez anélkül, hogy kicsit gondolkozna. Megérti ő a kétségbeesését, de mind ezt normális hangnemben is lehet közölni az emberrel anélkül, hogy megemelné a hangerőt. Ma már úgy néz ki, hogy az ember nem lehet elég őszinte, nem kérhet és nem is bízhat. Nem hiheti azt, hogy talán mások meghallgatják azt amit mond... nem remélheti, hogy esetleg egy kis hatást gyakorolhat a másikra, hisz mind ahányszor kinyitja a száját csak földbe tiporják mint egy tudatlan fabábút. Hogy mire jó ő? Azon kívül, hogy egy jó táncpartner bárokban, hogy egy jó szexpartner(!) aki felpezsdíti a nők éjszakáját, másra nem... mindenki csak egy éjszakát vár tőle, hisz talán másra nem is jó a csinos arc, a tüzes, acélkék szempár mely pillanatok alatt megigéz bárkit. Ezt éri ő. Egy éjszakai kalandot...egy éjszakai kaland lett belőle akiből később nem lesz senki s elnézve a nő kézírását a papíron, ha másra nem is hát kurvázásra tökéletes. Egy ember, akit kedvükre sértegethetnek miközben azt se tudják, hogy mi áll azok mögött a tüzes, mégis mélyen fájdalomtól és szenvedéstől, kétségbeeséstől ordító szempár mögött amiből kiveszett az élet, ami fátyolossága miatt olyan amilyen.. régen ő se így nézett az emberekre. Annak idején nem így szedett volna fel egy nőt, miközben egy éjszakai kis kufircot remélt tőle... az ilyenekbe bele se ment volna, hisz voltak elvei. Elvei amik kötötték a tudásához, az emberségéhez. Elvei melyek megszűntek létezni pont amiatt, mert rugdossák és keresztülnéznek rajta.
Mi lesz így veled Rick?
Visszavéve hát a törődő és aggodalmaskodó hangnemből, elkomorul... olyan rideg és érzelemmentes lesz ezáltal a hangja, mintha egy hideg téli éjszakán a halál hangját hallanád miközben azt suttogja: Enyém vagy! Állát kicsit megemeli, miközben a szoba másik végére vet egy pillantást a cuccaikra... túl messze vannak... mégis elég közel ahhoz, hogy egyszerűen csak odamenjen és felöltözzön. Mit jelentene, ha ő lenne az aki most elmenne innen? Mit jelentene ha magára hagyná a nőt és az ajtóból vetne rá egy utolsó pillantást amelybe belesűríti a "bocsánat, köszönöm az estét és örültem a szerencsének" szavak jelentését? Mi lenne ha elmenne, nem venné el a telefonszámát, egyszerűen csak kisétálna az életéből? Nyilván könnyebb lenne, hisz azok a szavak melyeket az imént a fejéhez vágtak elhiteti vele, hogy mind az mit se számít, ami mögöttük van... egy szóra se méltatható személy lett. És amúgy is.. talán a háta közepére se kíván még egy olyan valakit, akinek végig kellene néznie a halálát vagy csak gondolnia rá. Csak a fenébe is, a rohadt lelkiismerete ezt mégse engedi neki, pedig szíve szerint ezt tenné. Kisétálna a szobából és a nő életéből is amibe talán be se írta még magát
- Onnan, hogy észre se veszed de minden szavad, minden rezdülésed erről árulkodik. Ráadásul ha észrevetted volna azt mondtad, hogy "második stádiumos" vagy. Az még nem a túlélésért való küzdelem - bal szeme sarka megremeg ahogy meredt tekintettel bámulja a nőt. A Hold fénye ezüstös derengésbe vonja az alakját, mintha egy élettelen szobor lenne az ágy azon részén, ami elég távol esik a nőtől ahhoz, hogy a teljes testét láthassa mégis elég közel ahhoz, hogy érezze a melegét.
- Ha ennyire nem érdekel a véleményem, ugyan miért mondtad el? Mit vártál, hogy majd némán ülök és hallgatom miközben tudomásul veszem a hallottakat? Mit vártál? Néma sajnálkozást? Ha egy idegen vagyok akkor ugyan miért mondtad el? - emelkedik el az ágytól, hogy a mögötte lévő ablakhoz hátráljon,csak... csak minél messzebb akar kerülni a nőtől ezzel is kifejezve nem csak a fizikai de a lelki valójuk távolságát - idegeneknek nem mondunk el olyat ami esetében mint említetted, olyanok véleményére se adsz akik megérdemelnék. Ó, vagy várj! Nem is rossz taktika. Idegen vagyok, tehát elmondod hisz ki tudja, hogy összefutunk e legközelebb vagy sem, tehát sok vizet nem zavar. Akkor kapaszkodj meg, "Te Idegen", mert most én is mondok neked valamit ugyan ezzel a gondolatmenettel. Talán nem találkozunk, talán nem számít, hogy elmondom azt amit még a tulajdon apámnak se mondtam röpke egy év alatt... ezzel pedig máris reagálok a "Honnan tudnál te erről bármit is?" kérdésedre - lehet, hogy határozottnak tűnik, ettől függetlenül meg-megremeg a hangja. Nem akarta neki elmondani, mert tényleg semmi köze hozzá ráadásul ezzel talán azt is elvágja ami még maradt közöttük, viszont a fejéhez vágott kérdés csak előhozza belőle is az ördögöt s mint ő is említette, miért ne mondhatná el? Talán tényleg nem látják többet egymást, nem mindegy, hogy tudja vagy sem? Nem kell mindennap az arcát nézni majd úgy, mint például a szüleiét akik hosszú hónapokig csak sajnálkoznának.
- Igazad van - tárja szét a karját minek után leül az ablakpárkányra, de ezután rögtön vissza is ejti a kezeit a combjaira - talán nem tudom milyen érzés azzal a tudattal élni, hogy egy gyilkos kór rövidíti meg az életünket és talán csak hetek, hónapok állnak a rendelkezésünkre. Nem tudom milyen ez a fájdalom, de találkoztam már vele. Három éve a menyasszonyom anyja két évnyi szenvedés után adta fel a küzdelmet. Végignéztük ahogy egy erős, határozott asszony leépül, elsápad és hamuszürkévé válik miközben sorjában mondták fel a szervei a harcot, míg már csak egy gazdatest volt akit a maradék agya tartott mozgásban. Gyors lefolyású volt, de nem elég gyors ahhoz, hogy a képe ugyanúgy megmaradjon a fejünkben, mint egészséges korában volt... nem látok magam előtt mást, mikor rágondolok, csak egy kopasz, magatehetetlen, csetlő-botló nőt akit nekem kellett kicipelnem minden reggel a fürdőszobába, hogy letudja a lánya mosdatni. Mert ez az amikor az orvosok már az idejének meghosszabbításáért küzdenek, feleslegesen. És, hogy mi volt ezután? - nyel egy nagyot, hisz érzi ahogy kezd kiszáradni a szája, mintha teleszórták volna homokkal - egy évvel ez előtt elveszítettem a menyasszonyomat. Ugyan abban mint az anyja, csak neki négy hónap elég volt ahhoz, hogy az a gyönyörű és mindig boldog lány aki volt, a földdel váljon egyenlővé. Inoperábilis agydaganata volt ami átterjedt a látóidegére, megölte a motorikus agyféltekét, a beszédközpontját... ráhúzódott a pajzsmirigyére és a mellére. Nem volt más csak egy két lábon járó rákos sejtburjánzás. Egy időzített bomba aki mindvégig hazudott nekem, hogy megkíméljen, hogy úgy emlékezzek rá ahogy nap, mint nap láttam. Olyan valaki lett, akinek az utolsó heteiben le kellett nyelnem a sértéseit, a hisztijét és a változásait. Már nem volt önmaga és én azt hittem, valami nagy hülyeséget csináltam, hogy én vagyok a hibás valami miatt amit nem követtem el. Láttam már Crystal, hogy milyen az elmúlás. Tapasztaltam... és tudod - kétségbeesetten neveti el magát - az a baj, hogy még mindig él a kép a fejemben az utolsó éjszakánkról. Mikor rájöttem arra, hogy mi is a probléma. Mikor megfogtam a zárójelentését amire feketén fehéren rá volt írva, hogy menthetetlen. Az, hogy jobb esetben is csak hetei vannak hátra, nem több... és nem tehettem semmit. Nem segíthettem neki, mert ez nem olyan valami amin bárki, akár egy magasabbnak hitt erő segíthet. Én pedig nem tudtam semmiről, csak szerethettem őt az idő alatt, míg lassan de biztosan elmúlt. Nem mondta el, mert nem akarta, hogy másként tekintsek rá. Nem akarta látni a kétségbeesésemet csak azt akarta, hogy szeressem mint mindig. Vak voltam? Igen, talán vak voltam. De próbáljon meg az ember úgy észrevenni bármit is, hogy éjt nappallá téve dolgozik, hogy a menyasszonya és a fogadott lánya boldog életet élhessen, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben - újabb személy került be a sztoriba akinek létére ki is kell térnie csak, hogy megértse végre a nő, hogy hova a nagy segíteni akarása és a bizonygatása - talán még hetei lettek volna hátra, talán annyi sem. De mikor elindult a házunkból hazafelé ezzel kilépve az életemből, a kislányt is betette a kocsiba. Nem vezethetett volna már és jogosan, hisz rosszul lett a kocsiban. Nem elég, hogy ő is meghalt, de gyakorlatilag megölte Ameliet is. Csakhogy nem neki kell ezzel már együtt élnie, hanem nekem. Mert tudhattam, hogy mire készül, mégse tudtam időben felébredni... Nem hagyott nekem semmit magából. Csak egy levelet és a tudatot, hogy várandós volt a közös gyerekünkkel - észre se veszi, hogy az ujjai görcsbe rándulnak, körmei pedig apró, félhold alakú véseteket nyomnak a tenyerébe. Arca a Hold ezüstös fénye ellenére is túl fehérnek hat, mintha legalábbis ő lenne a halálán
- Azóta nem az vagyok aki voltam... egy éve különböző szereken élek, mert egyszerűen a mai napig nem tudok feldolgozni bizonyos dolgokat ebből az egész sztoriból. Drogos vagyok? Igen, nem tagadom, mert minek tenném? Beteg vagyok? Igen... függő és paranoid hajlamú aki tudja, hogy milyenek az elvonási tünetek, milyenek a túladagolások. Ezért is mondtam, hogy míg te jogosan félsz attól, hogy elveszel, én ezt tudatosan csinálom. Talán a szívem mélyén már nem is akarom ezt az életet. De két dolog nem változott azóta se, viszont te megkérdőjelezed és ezzel elbizonytalanítottál. A szívem és az eszem ugyan az maradt. És mégis olyan hihetetlen, hogy csupán az életfájdalmaddal, de azzal nagyon határozottan csinálsz hülyét és címeres ökröt egy tudósok agyával élő emberből, miközben úgy érzi, hogy reagálni se tud a hallottakra és egyre bolondabbnak, egyre elcseszettebbnek és egyre ... nyomorultabbnak érzi magát. Pedig egész életében arról volt híres, hogy szónokoljon - horkan fel, hiszen tényleg így van. Az a végtelen távolságtartás ami a nő hangjában és a mozdulataiban van és a sértettsége, haragja meghökkenti. Először nem is tud mindenre válaszolni, csak nagyon nehéz összpontosítás árán képes rávenni magát arra, hogy mielőtt távozna, mondjon néhány szót. Mert igen! Inkább menekülne... csak el innen!
- Nem. Tényleg nem tudhatok semmit a hitről, mert nem abban hiszek amiben te, elvégre  mint racionális elveket hajszoló ember, nem hiszek az emberek ezen kitalált ostobaságában és az írott vagy íratlan zagyvaságokban, ami csak egy szép elv, mint sem igaz. Valami, amit annak idején valaki kitalált és szépen papírra vetették, hogy majd a keresztények és az Istenfélők legyen miben higgyenek. Épp olyan ez mint a mondák és a legendák. Mesék.
Viszont nagyon is tudom, hogy mit jelent, hisz már évek óta több ezer éves írott leleteket és Bibliákat fejtek.. tudom milyen az, hogy ragaszkodni a hithez és milyen az, ha azt hiszi az ember, van aki irányítja az életét. De mind ezek mellett szentül hiszem- ha már témánál vagyunk - hogy az ember központi főhősének saját magát kell megadnia, nem valami elképzelt ostobaságot. És sok embert láttam már életemben akik eldobták a hitüket csak mert csalódtak. Voltak akik a Biblia tanai szerint éltek, de végül úgy dobták el maguktól mint egy cigi csikket mert ráébredtek, hogy botorság... és nem, nem a bogarat akarom elültetni a füledben. Egyszerűen csak így gondolkozz az alatt, hogy rohadtul nem tudok róla semmit.
Viszont ha én már nem értek semmihez és nem tudok semmiről semmit, amibe ezentúl nem fogok beleszólni mert megfogadom a tanácsodat... te is tégy meg valamit jó? Ne kételkedj és ne ítélj meg úgy embereket, hogy nem ismered őket még akkor se ha nagy az életfájdalmad, vagy "ver az Isten". Mert nem tudhatod, hogy milyen tapasztalat alapján beszélnek lévén vannak olyanok akik nem csak jártatják a szájukat. És igen. Igazad van, hogy semmi közöm nincs hozzád, az életedhez és a betegségedhez. De azzal, hogy beléptél ebbe a szobába velem... azzal, hogy láttam mi lesz belőled ha nem kapod meg a gyógyszereket, igen is felelősséggel tartozok irántad. Felelősséggel amivel talán egy kis ideig játszottam. És tudod miért, Crys? Mert ha most velem vagy és itt haltál  volna meg, akkor nekem kell elszámolnom veled, mert én voltam itt veled... és, hogy hova a téma ezen részének komolysága? - megemelkedik a párkányról, hogy a farzsebébe nyúlva kivehessen egy névjegykártyát amiből néhányat mindig ott tart "a biztonság kedvéért" felszólítással - már a bárban feltűnt, hogy más vagy és mást mondanak a szemeid, mint a tetteid. Tudtam, hogy valami bajod van, éreztem, hogy csapdába fogsz csalni ezzel az éjszakával de én belementem. Belementem, mert akartam és akartalak. Viszont látom, hogy izomból elutasítod az emberi jót akarást. Ezen viszont még én se tudok segíteni, talán nem is akarok mert ezt magaddal kell lemeccselned - mielőtt még odamenne a nőhöz, felkapja az ingét és a kocsi kulcsát, majd elé sétálva leteszi a telefon mellé a névjegyét.



- Talán nem is nekem kell "megadni" a várt illúziót... - sóhajtja miközben belebújik a fekete ingbe és megcsörgeti a kezében a kulcsot.
- A fuvar még áll. Öt percig várok rád odalent, ha nem jössz, elmegyek - az elmegyek szó egy amolyan végleges, néma megpecsételést jelent. Ha nem jön, nem fogja hívni még akkor se, ha időközben elvette a papír cetlit amire a telefonszám került, hisz ez egyenlő lesz számára azzal, hogy tényleg nem kíváncsi már rá a nő de ezzel együtt a saját névjegyével még adott neki egy "lehetőséget".
- Ha nem jössz,csak, hogy tudd... Bármikor hívhatsz - hajol hozzá közelebb, hogy egy határozott, de sokat jelentő csókot nyomhasson az ajkaira. Talán utoljára, talán nem, ezt nagy valószínűséggel még ők se tudják. Nem erre a folytatásra számítottak, mikor az éjszaka folyamán ide betértek. Ebben mindketten biztosak lehetnek. De milyen lenne az élet bonyodalmak nélkül?
Unalmas...
Ahogy elhúzódik tőle még egy kisfiús mosolyt megenged magának a szomorúbb fajtából, aztán  végigsimít a Crys ajkán, mintha ezzel akarna visszaemlékezni a közös éjszakájukra. Végül ellép tőle, hogy az ajtó zárában lévő kulcsot elfordítva elhagyhassa a szobát...
Azt a szobát, ami már nem csak az élvezetekről és a gyönyörről fog hosszú meséket tartani, de az iménti szóváltásokról, mikor egymás személyét és létét kérdőjelezte meg két ember. Két ember, aki olyan tűzzel és hévvel vonzza a másikat, mint talán senki más eddig... mi íródott meg nekik? Mi lesz ebből?

***