- Mit mondanak a hangok? Elmondják, hogy Robin haldoklik?
Igen, tudod.
Ő haldoklik. -

Szavai visszhangoztak lefelé a kő folyosón - pattogtak le és fel a falakról, amíg össze nem álltak hangokká a lány fejében. Destiny lélegzete elakadt, levegőért kapkodott; úgy érezte a falak túl közel vannak, összenyomják őt, amíg már nem tud lélegezni. Rá kellett döbbenjen, hogy pánikrohama van - vagy valami hasonló - és szinte nevethetnékje támadt az iróniától.
- Én nem mondok el neked semmit! - Kiáltja a lány, megragadva az előtte lévő rozsdás vasrudat. Kezei nyirkosak az izzadtságtól és a rettegés a szívéig hatol.

- Nem is kell.
Sikoltozni fogsz. -

Szinte vicsorogva mondja ezt a másik a lánynak. Amikor Destiny meglátja, hogy a vasrudak útját állják, megbotlik; nyilalló fájdalom sugárzik szét a bokája körül. A kezét a kőfalra helyezi át támogatást keresve, amikor meglátja a fiú a háta mögött, lassan csökkenő lépésekkel közeledik felé; oly természetességgel mintha ő mindíg is létezett volna ezen a világon. ~Meg fognak találni!~ Bíztatja magát Destiny. ~Kérlek Istenem, engedd hogy megtaláljanak!~ Fohászkodik.

- Mind éhesek.
Én ugyanilyen vagyok.
És én telhetetlen vagyok. -

A lány úgy érezte, a vére megfagy; ahogy a fiú mormolta a szavakat. A hangja arra utal, hogy cafatokra fogja tépni, centiről centire; amíg semmi sem marad belőle. Destiny összerezzen a fájdalomtól, ahogy nekinyomja a lányt a hideg vasnak; arcát a lányéhoz szorítva. Lehunyja a szemét és azt kívánja, hogy bárcsak Robin volna, bárcsak az ő arcát érezné gyengéden az övé ellen nyomódni. Destiny összerezzen, amikor megérzi a fiú ujjait a combjába markolni. Tudja, hogy mi jön, de úgy tesz mintha a puszta akaraterejével képes volna állítani ezt az egészet. És zokog, szívet tépően sír; tudván, hogy a szörny viseli az arcát annak, akit nem tud visszautasítani.

- Mit akarsz? - Kérdezi könnyeit nyelve.
- Téged, kis Galambom. Téged akarlak! -
- Miért... Miért engem? - Nem érti.
- Érdekes vagy. Nem úgy, mint a hülye barátaid. Te más vagy. És Ő is téged akar. - Mondja végső érvként, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
- Kicsoda? - Kérdezi a lány döbbenten.
- Hát nem nyilvánvaló? Robin mindig is kedvelt téged, ahogy te is őt. De sosem fogod látni. - Hallgat el, hangja nem tűr ellentmondást.
- Mit fogsz csinálni velem? -
- Veled? Semmit. Amíg azt teszed, amit akarok. -
- Vedd le a kezed Robinról! -
- Ó, én nem teszek vele semmit. Haldoklik. Minden percben egy kicsit jobban. És ha meghalt, az enyém leszel. Örökre. - Mondja megszállottságától átfűtött hanggal. Destiny elfordítja a fejét, rá sem bír nézni, nem akarja látni a tekintetében a birtoklási vágyat, ezt az idegen, beteg csillogást ami minden csak nem Robin.

- Nézz rám. -

Hangzik fel az elsuttogott kérés, de ez elég messze van a szelídtől. Destiny meghallja a durva élt a hangjában, ami a védjegye és jelzi, hogy ő nem Robin; még a szemhéja mögött sikoltozó hangokon át is hallja. A fiú keze sosem gyöngéd; bárhol is érinti meg őt, Destiny érzi a zúzódásokat, amiket durvasága maga után hagy. A lány nyöszörög, hogy hagyja abba, hogy engedje Robint ki.

- Ő is kiabál.
Könyörög, hogy hagyjam abba. -

~Csak tégy úgy, mintha ő Robin volna és nem ez a szörnyeteg, aki az arcát viseli.~ Bíztatja magát. Az ő szép arca; a lány kinyitja a szemét és úgy nézi a fiú sima állát és a görbe száját. Bárhová, csak ne azokba hideg, kemény szemekbe, amiket Robin soha nem viselt. Amikor a szörnyeteg belé hatol, lélegezni is elfelejt egy pillanatra a fájdalomtól. Attól, hogy azt képzeli Robin teszi ezt vele a fájdalom elviselhetőbbé válik, és hamarosan rájön, hogy már nem is fáj.

- Mindketten betegek vagyok.
Te éppen annyira élvezed ezt, mint ő.
És még én vagyok a szörnyeteg?! -

Destiny kizárja a másik suttogását, a szavait, és könyörög neki Robinért még egyszer. Kell, hogy legyen valamilyen elmozdulás a közöttük lévő harcban; mert van egy kis szünet, majd a fiú keze gyengéddé válik és úgy suttogja a lány nevét, mintha egy imát mormolna.

- Destiny. -

Robin nem az ágyában tér magához, meztelen talpa alatt a hideg kórházi csempét érzi. Nincs nála se a telefonja, se semmi - a kórházi ruhában nincsenek zsebek - amivel világíthatna az erősen félhomályban lévő folyosón, amit a néha villódzó öreg lámpák fénye világít csak be. Ezt az épületszárnyat nem is használják, mert felújítás alatt áll; így végképp nem érti mi történhetett. Egész félelmetes ez az egész, a sercegő hangok, mintha valahol tompa kiáltás is felhangzana... de csak valószínűleg megint a tudata járatja a bolondját vele. Nem ez lenne az első eset.

- De hogy kerültem ide? -

Teszi fel magának a kérdést. Emlékszik, hogy a mosdóba indult ám arra már nem, hogy onnan hogyan jutott ki vagy hogy az alagsorba miként érkezett meg. Ráadásul még a feje is fájni kezd ismét, s meg kell álljon a falnak támasztva a fejét kicsit; aminek hatására a lüktető migrénje hamarosan enyhülni kezd. Ki tudja mióta bolyong már így és nem vette magához az esti gyógyszereit, már biztos benne a fél kórház őt keresni. Miután visszaindul arra, amerre a szobáját sejti bele is fut Drakebe, aki leteremti.

- Drake?
Te meg mit keresel itt? -

- Robin, jól vagy haver? Nem esett semmi bajod? Tudod, hogy halálra ijesztetted a nővéreket az osztályon? Eltűntél és mindenki téged keres órák óta! Már azt hittük a kórházat is elhagytad! Öregem, gyere visszakísérlek mielőtt kiakadnak még jobban! De ezért még jössz nekem eggyel. - Enyhül meg a legjobb barát, majd a fiúba karolva visszavezeti a megfelelő szárnyba és gondoskodik róla, hogy biztosan ágyba is kerüljön, megkapva a gyógyszereit. - Holnap pedig elmeséled mi volt ez az egész rendben? De most pihenj! - Hagyja magára a gyógyszerektől lassan elszenderedő fiút a kórházi szobában.

A nővéreket gyerekjáték volt kijátszani és megszökni, miután Robin álomba szenderült. Azok a gyengeelméjűek nem tudják, hogy mitől járunk alva... fogalmuk sincsen, hogy minden alkalommal, valahányszor begyógyszerezik és altatókkal tömik csakis az én malmomra hajtják a vizet. Robin tudata szabadságra megy, én pedig végre kinyújtóztathatom elgémberedett tagjaimat és azt tehetek, amit nem szégyenlek. A kezünkben szorongatott gyümölcslével és chipszekkel megrakodva indulunk utunkra, a felújítási munkálatok miatt lezárt részleg felé ahol már vár rám az én kis kalitkába zárt Galambom.

Napok óta nem láttam Destinyt, s már ideje volt hogy meglátogassuk... elvégre nem akartuk, hogy éhen és szomjan haljon odalent a pincébe zárva. Sok mindent akarok tőle vagy inkább vele; de azt semmiképpen, hogy feleslegesen szenvedjen. Így két napra rá, hogy bezártuk kifosztottam mondhatni a legközelebbi automatát és úgy mentem le a pincébe. Az ajtót anno eltorlaszoltuk, most komolyan meggyűlt vele a bajunk mire sikerült eltennünk az útból, hogy kinyithassuk a cuccokkal a kezünkben. A folyosóról, az egyik hordágyról szereztem neki matracot és plédet is, párnával. Nem mondhatja hát, hogy figyelmetlen szeretők vagyunk. Apránként meg fog tőlem kapni mindent, amire szüksége lesz itt rajtam kívül ám most csak ennyit tehettem a kényelméért egyelőre.

A kórházi ágybetétet használtuk tartónak és arra pakoltuk rá a lánynak hozott ételeket, és míg szabad kezünkkel kinyitottam lassan az ajtót, a másikkal húztam magam után befelé a földön a műanyaggal borított matracot ügyelve arra, hogy a lépcsőn mikor húzom majd lefelé ne hulljon róla semmi se majd le róla. A matracot a fal mellett helyeztem el - közben ügyeltem arra hogy a lány ne lóghasson meg -, majd végre Destiny felé fordultam. Úgy tűnt, hogy ugyanott van ahol két nappal ezelőtt hagytuk - a rácsot görcsösen szorongatva - és nem mozdult egy tapodtat sem. Olyan volt, mintha várna valamire. ~Ránk?!~ Fogalmam sem volt. Azt azonban tudtam, hogy mit akarok: Őt.

Lassan, óvatosan sompolyogtam a háta mögé; hogy aztán meglepve a lányt a fülébe suttoghassak.
- Hiányoztam, kis Galambom? - Kérdezem, hangom kíváncsiságról és elfojtott vágytól égve tör utat torkomból, kis híján fel is nyögök a végén. Meg akarom érinteni, újra érezni akarom magam körül, a szűk forróságát és elmerülni benne újra és újra míg rá nem unok... bár kétlem, hogy ez valaha is meg fog történni velem. Egyszerűen nem tudok betelni vele, azzal az érzelemkavalkáddal amit lelkemben - vagy épp annak helyén - kavart. Mert hazudnék, ha azt mondanám nem kavart fel teljesen engem is.

Görcsösen ragaszkodom hozzá, remélve megadja nekem mindazt amire vágyom: érezni akarok. Valamit, bármit... akármit. Nem pedig ezt a telhetetlenséget, ezt az ürességet. Nem érdekelnek mások, még igazán ő sem hogy mit akar; ugyanis itt csakis én számítok igazán. Én vagyok az, akit rendbe kell tenni, akinek érzésekre van szüksége most. Mert, hogy képtelen vagyok érezni. Egyszerűen ridegen szemlélem mások érzelmeit vagy ha mégsem, hát irigykedem amiért ők képesek érezni én pedig nem. ~Erről is te tehetsz meg a megszállottságod! Miért nem bírtad elfelejteni Őt?!~ Minden bajom forrása Robin és a lány iránti vonzalma, ami miatt most nem bírom távol tartani magamat tőle. ~Kell nekem! Akarom!~ Annyira akarom, hogy szinte már fizikailag fáj távol maradnom tőle.

Emiatt kiszökdöstem és kis híján lebuktam majdnem az ápolók előtt. Ha rájönnek a lányt itt rejtegetem a pincének ezen részén, annak nagyon nem lesz jó vége. Egyikünkre nézve sem. Hátulról megragadtam a derekát és magamhoz húztam csöppet sem finoman - egyszerűen, ha akarnék se tudnék nem durva lenni - és abba a gyönyörű, eperszőke hajába szagoltam. Imádtam az illatát, bódító volt... a legtökéletesebb parfümöket is megszégyeníti. Egyik kezem a szoknyájába csúszott lassan, kiélveztem minden egyes másodpercét annak ahogy ujjaink alabástrom bőrén simítanak végig. A belső combjába marnak ujjaink, nyomot akarok hagyni rajta, a bőrén, meg akarom jelölni hogy mindenki tudja Ő csakis az enyém.

Ujjaim a fehérneműjének vékony anyagán járnak már, komótosan haladva simítok végig nőiességén újra és újra, ahogy ráérősen simogatni kezdem odalent ezzel is ingerelve a lányt. A másik kezem még mindig a derekát markolja - nem engedem szabadulni -, amely most a mellkasán kezd el felfelé kalandozni. Nem sietek, minél tovább húzom el az időt, annál édesebb lesz mindkettőnknek a fináléban a csattanó. Durván rámarkolok a felsője anyagán keresztül a mellére és cseppet sem finomkodva kezdem el masszírozni, egyre kevésbé bírok magammal. Amennyiben fészkelődni kezd a nyakára fogok rá mellét eleresztve. Nem szorítom túlságosan meg egyelőre; de annyira igen, hogy fájjon és ezáltal megmerevedjen tőle.

Az odalent matató kezemmel sem tétlenkedem eközben, ujjam félretúrva a falatnyi anyagot kérlelhetetlenül furakodik bele a lányba, először egy majd két ujjam is elmerül benne mielőtt mozgatni kezdem kérlelhetetlenül lassan benne, miközben hüvelykujjam a csiklóját kezdi el körkörös mozdulatokkal masszírozni.
- Hiányoztam, hmm? - Kérdezem ismét tőle a fülébe suttogva és hátulról neki nyomom magam a fenekének, hogy megérezhesse férfiasságomat és hogy kezdünk igencsak kívánósak lenni; amit neki kell orvosolnia majd újfent. - Felelj Destiny! - Utasítom morcosan, amennyiben nem válaszol. Bár kétlem, hogy ne élvezné mindazt amit vele művelünk. Robin még csak nem is sejti, hogy az ő kis imádott, istenített Destinyje mennyire oda is van ezért az egészért. De én tudom, érzem amint egyre lucskosabb lesz mindattól, amit vele művelek. A teste felkészül rám, hamarosan pedig magába fog fogadni, ha akarja ha nem.