Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 7:25 pm Keletkezett az írás



Apa elszaladt a boltba. Anya pedig a szobájában. Jómagam pedig a konyhában ténykedek, vállamon a kis állatkámmal. Nem csinál rosszat, csak előre és hátra ingázik. Egyet előre, egyet hátra, a tekintete pedig ide oda forog. Már puszit is kapott csak meg ne tudja apa. Ő nem szereti...
Pont feltettem egy kávét a főzőbe mikor anya került mellém, egy pohár vizet öntött magának és valami gyógyszert is vett be.
Meglepetten figyeltem a bevételét, majd felé fordulva jeleltem. Milyen gyógyszer? Erre meg elfordult, de a vállához érve tartottam vissza. Rám pillantott, eleresztettem. Újabb kérdés. Elszakadt a húr nála, hirtelen indulattal fordult felém és a poharat neki csapta a mögöttünk elterülő falnak. A pulthoz hátráltam, ő meg egy újabb poharat ragadott meg.
- Semmi közöd! Semmi! Érted!? - a szája mozgásából és a keze mozgása, a mimikájáról le rit, hogy ordít mint a sakál. Ijedten pillantottam rá, ő meg csak nézett utána, majd azt a poharat is a földre csapta le elénk.
Tekintetembe könnyek szöktek, de nem engedtem el őket. Erősnek akartam mutatkozni előtte. Apa előtt is.
Mindenki előtt. A pultra támaszkodott, mellém, tekintete elidőzött a késeken. Kicsitől  a nagyig, melyek nem fértek el  a fiókokban méretük miatt.
Össze kellene szednem őket mire apa haza jön. Kiborulna ő is.
Anya újból a gyógyszert szedi elő a zsebéből, ez most más, ezt még nem láttam nála, ismét vizet tölt, majd mielőtt beszedné, egy hirtelen mozdulattal csapom ki a kezéből.
Ő meg hirtelen lendülettel képen csap.
Hatalmasat csattan....még levegőhöz sem jutok, annyira sokk félét kapok... sose ütött meg egyikük sem....
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 8:01 pm Keletkezett az írás



Nem túl szívesen teszem ki olyankor a házból a lábam, amikor tudom, hogy Hope is otthon van, és egy légtérben kell tartózkodnia az anyjával. Mona az utóbbi időkben -főleg mióta újra terhes, és a hormonszintje is megugrott-, sokkal kiszámíthatatlanabb, mint ezelőtt is volt. Persze nyilván nem a terhesség teszi vele mindezt, legalábbis nem az a legfőbb oka a hirtelen hangulatváltozásainak, hanem az állandó új gyógyszerek, amik fogadni mernék rá, hogy többet ártanak, mint használnak, ráadásul most a dózisukat is csökkenteni kell a terhesség miatt. De hogy egyenes legyek, és őszinte, ezek mind-mind háttérbe szoruló tények ahhoz képest, ami valójában is van. Az állapota romlik. Ez van. Ez a rohadt nagy igazság. Hónapról hónapra egyre szélsőségesebb a viselkedése. Lehet, hogy Dereknek igaza van a zárt osztállyal kapcsolatban, de félek, hogy ott még jobban leépülne, és utána már esély van arra, hogy többet már soha nem lehetne őt egyedül itthon hagyni. Intézetbe meg nem akarom, és nem is fogom bedugni. Hiszen a feleségem. Megfogadtam, hogy kitartok mellette jóban, rosszban, és azok után, hogy mit tettem vele, Hopeval, az csak a minimum, hogy nem mondok le róla. Szóval, visszatérve. Nem hagyom otthon biztonsággal Hopeot, de még bőven aludt, amikor elindultam, és hát bevásárolni meg ugye valakinek muszáj. Általában szokott jönni velem -ami meg is látszik a kosár tartalmán, mert fele annyira sincs tele, mint amikor a kis hebrencs velem van-, de ma nem szívesen rángattam volna fel álmából. Meg különben is, még midig büntetésben van. Valószínűleg nem is kíváncsi rám.
Beállok a kasszához, fizetek, és miközben pakolom a szatyorba a dolgokat, hirtelen valami igazán furcsa, rossz előérzetem támad. Kezeim sokkal fürgébben kezdenek el ténykedni, és meg sem várva a visszajárót, loholok is ki a kocsihoz. Csak gyorsan behajítok mindent a csomagtartóba, és már nyomom is a gázt. Egyenesen haza tartok. Most nem állok meg a kórháznál, hogy beugorjak terepszemlét tartani. Hogy tehetném? Hiszen a pirosnál is alig van időm lefékezni.
Azt hittem, hogy soha nem érek haza. A kocsi ajtó visszhangozva csapódik mögöttem. A megvásárolt dolgokról el is feledkezem.
Lélekszakadva rohanok fel a garázsból. Már a bejárati ajtó másik oldalán hallom az éktelen üvöltést, és a törések zaját is. A kulcs meg persze ilyenkor nem akar bele menni a zárba.
-Menjbelemenjbele! AZ ISTENIT! - Magamban szitkozódom, majd figyelem felkeltés gyanánt verni kezdem ököllel az ajtót. A kulcs végül beleilleszkedik a zárba, és alighogy elfordítom, már be is vágódom az ajtón, ami vakolatot bontó robajjal csapódik neki a falnak.
-Mona. MONA! ELÉG VOLT! NEM HALLOD?! - A konyhába rohanok. Látom a pofont, látom az ezernyi darab szilánkot a földön, Hope döbbentségét, és az anyja villámokat szóró tekintetét.
Ujjaim Mona nyakát fogják közre, a konyhapultra szorítom, és nem eresztem. Üres, fénytelen, érzelemmentes szemeit bámulom. Ő is kitartóan figyel engem, és látszik rajta, hogy azt se tudja, hogy melyik földön van.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szer. Dec. 30, 2015 11:14 pm Keletkezett az írás



Anya megrémiszt. Nem elég, hogy poharat reptetett meg és jó formán elküldött melegebb éghajlatra, de még egy olyat is csinált, amit eddig sose.
Az első pofon. Órák vagy csak percek teltek el?
Hiába, az időérzékem teljesen a ködbe veszett. Hisz... hogy tudná megmondani valaki, hogy nappal van-e vagy éjszaka, hogyha nem lát különbséget a világos és a sötét között? Egyszerűen rájöttem, hogy mindegy, hogy reggel van-e vagy este. Reggel és este is minden ugyanolyan marad. Szóval tökre lényegtelen.
Olyasvalaki lettem, aki elvesztette a fonalat a válaszai felkutatása közben, és megrökönyödve ácsorgok felgyülemlő kérdéseim undorító kavalkádjában.
Sírni akarok. És sírok is. Megerednek a könnyeim, utat találnak maguknak és az arcomon folynak végig. Hetekkel ezelőtt azt mondtam volna, hogy akik sírnak, azok gyengék. De valójában azért akarok sírni, mert az elvonja a figyelmemet arról, hogy lassacskán, de folyamatosan vérzek legbelül. Jobb elsírni magad, mint elvérezni.
Bár ez sem segít, hogy tisztábban gondolkodjak, de képtelen lennék úgy tenni, mintha semmi sem történt volna az imént... mert történt. Levegő után kapok, észhez térek. Csalódottság járja át a szívemet. Apa itt van, mérges. Anyát a markában tartja. Csak... legyen vége. Kérlek.
Zihálok, egyre jobban utat tör magának a félelem.
Ezek után már magam sem tudom, hogy mi történik velem. Az érzelmek sodornak magukkal, és dobálnak, mintha egy ócska játékszer lennék. Lassan guggolok is le, tenyereimet a hajamba túrom és a füleimre tapasztom őket. Hátam a pultnak vetettem.
Kissé rémültebb tekintetet kap anya, gyors lehunyom a szemem jó szorosan préselem össze őket, még csak véletlenül se lássam a dühét rám irányulni az ő tekintetében....
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 06, 2016 7:15 pm Keletkezett az írás



Mona már soha nem fog meggyógyulni, és lassan azt se fogja tudni mondani se Derek, se pedig a pszichiátere, hogy javult az állapota. Minden egyre rosszabb, zűrösebb, veszélyesebb lesz a hatáskörében. Mentálisan leépült, a tudata ködös, ő maga pedig ön és közveszélyes. Derek állandóan pedzegeti, hogy egy hosszabb befekvés a kórházba már igen csak indokolt lenne a számára, de képtelen vagyok kiadni őt a kezeim közül és olyan emberek gondjai alá bízni, akik mindegyik elmebetegen ugyanazt a terápiát alkalmazzák. Ha már nem bírnak velük, nem használt a fény és zene terápiás szoba, kikötik őket az ágyhoz és annyi nyugtatót küldenek beléjük, hogy az egy elefántnak is elég lenne arra, hogy átaludjon egy egész hetet. Sűrűn tartok felülvizsgálatokat a pszichiátrián, és bizony nem egy olyan dologba beleszoktam botlani, ami szerintem nem sorolható az etikus dolgok csoportjába, mégsem szólhatok bele munkájuk "hogyan végzésébe", hiszen nincs olyan orvosi végzettségem, mint amilyen a zárton dolgozóknak is, így a kezem nagyjából gúzsba van kötve. Nem tehetek mást, csak össze szorított fogakkal lenyelem a véleményemet és tovább állok.
-Ti ketten... ti voltatok azok, akik tönkretették az életemet! - Haragosan őrjöng, torkán már csak rekedt, elfojtott sikolyként távoznak a szitkai, mégis úgy érzem, hogy beleremeg az egész föld.
Lassan engedek nyakának a szorításán, és csak értetlenül bámulok bele azokba az üres, mindenféle érzelemektől mentes szempárba, amik egykoron fényesebben csillogtak, mint a régi lakkcipőm orra egy fél óráig tartó gondos polírozás után. Egy számomra teljesen idegen nő néz vissza rám. Olyasvalaki, akitől az ember szeret távol maradni.
-Mona...? - Hebegem. Hangom néma suttogásként szakad ki remegő gégém fogságából. Meg akarom simítani elefántcsont fehér arcát, de elkapja a kezem. Vékony, erőtlen ujjai a csuklómra fonódnak,körmei pedig a bőrömbe vájnak, mintha csak valami keselyű karmai lennének.
-Nem akarok így élni. Nem akarok veletek élni. Gyűlöllek titeket. Hagyjál már megdögleni végre! - Színtelen hangjába, üres tekintetébe könyörgés költözik, körmei pedig mélyebbre hatolnak. Felszisszenek, elkapom a kezét, Mona pedig sikítani, őrjöngeni kezd. A mellkasomat ütlegeli. Kócos, ápolatlan haja az arcába omlik, a teste ellenáll. Minden erejével szabadulni akar. Ki ebből a házból, ebből a világból, ebből az életből.
-Hope, menj a szobádba! - Ordítok, pedig tudom, hogy nem hallja, mégis azt kívánom, hogy bárcsak ezt az utasításomat meghallaná, hogy ne kelljen végig néznie, ahogyan az anyja kis híján megöli magát ezzel a kontrollálhatatlan rángatózásával, majd ernyedten összeesik a belé döfött Haloperidoltól. Ahogy Mona gyengül, én úgy erősödöm. Nem hagyom magam. Nem hagyom, hogy a kitartó férj érzelmei felülkerekedjenek rajtam, és egészen a hálószobáig harcolok vele, ahol aztán az ágyra taszítom. Teljes testemmel ránehezedek, hogy esélye se legyen menekülni, és míg egyik kezemmel a nyakát fogom, addig másikkal az éjjeli szekrény fiókjában kutatok. Foggal letépem az előre betöltött fecskendőről a kupakot, és határozott mozdulattal a combjába szúrom. Kell egy-két perc mire a légzése a pulzusával együtt normalizálódik, a szemei fennakadnak, és pár órára zavartalan mély álomba merül. A homlokomon összegyűlt verejtéktenger az alattam heverő feleségem arcát záporozza. Karjaimon az izmok, inak, erek kiboltosulnak, a csuklómat megannyi karmolás nyoma borítja. Minden a dulakodásra utal. Az összes egyértelmű jel a képemre van írva, visszatükröződik a tekintetemből és a frissen szerzett sérüléseimből vérzik.
Kimerülten gurulok le a testéről, és terülök el mellette a franciaágyon.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jan. 07, 2016 6:14 pm Keletkezett az írás



Félek. Anya és a rohamai, a haragja, a gyűlölete most nagyobb az eddigieknél. Mi lesz a babával? Túléli ő ezt? Normális lesz? Mi lesz ha apa őt jobban fogja majd szeretni, ha megszületik? Én meg a második maradok. Mert ő hallani és beszélni is fog tudni? Akkor mindent amit akart apa, mindent vele fog megtenni? Mi lesz, ha anyának ő lesz a mentőöve? Mármint,ha ő megszületik, akkor újra normális lesz? Magam sem voltam tisztában azzal, milyen érzéseket vált ki belőlem a dolog. Valahol örültem neki, éppen annyira, amennyire nem is vágytam rá. Nem most, nem így, nem ilyen körülmények között.
Átok vagyok a családom számára?
Hiszen anya miattam lett ilyen...bekattant. Apa pedig szomorú és magányos, mert anya kattant. Felpillantok. Anya tekintete és hadakozása apa ellen még ijesztőbb. De ahogy a hálójuk felé hátrálnak, jómagam úgy állok fel a padlóról és követem őket, félve és óvatos léptekkel. Csendben, némán álltam meg az ajtóban, láttam apa harci szellemét ellene.
Majd elővett valamit és belevágta anyuba. Összerezzentem a látványra, még a lélegzetem is elakadt, amit bele döfte azt a valamit. Anya láthatóan ellazult, talán meg is halt? Nem. Soha. Apa nem tenne ilyet. Apám fáradtan dől ki felesége mozdulatlan teste mellé, jómagam csak figyelek, teszek egy óvatos egyetlen egy lépést beljebb, de megállok. Félek.
Ha apa hajlandó rám pillantani, kezem máris emelem. Összetett ujjak a mellkasom előtt. Együtt. Jobb kezem mutató ujja felfelé lendül. Idegen. Kettejükre gondolok. Vagyis anya gondol csak ránk idegenként. Talán az a gyerek is már halott. Lehet már megölte. A fejemre mutatok, majd anyura. Eszemben sincs oda menni. Majd nyitott ujjakkal a testem előtt zárom a kezem ökölbe. Sötét. Bal kezem a jobbkezem könyökénél, jobb kezem ujjaim nyitottak és lefele konyul. Meghal. Csecsemő.
Elmagyaráztam a véleményem. Mást nem igen tehettem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 8:45 pm Keletkezett az írás



Behunyom a szemem. A mellkasom vadul emelkedik, majd' süllyed alá. A szívem minden heves dörömbölése után úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban átszakíthatná a bordáimat.
Próbálom normalizálni a légvételeimet. Így talán a ketyegőm is lecsillapodik, és lesz némi esélyem józan kereteken belül gondolkodni, és kiötleni valamit, hogy ez a mai többé ne fordulhasson elő.
Szemhéjaim mögött a régi, fiatal, energiavámpír Monát látom újra és újra. Dobhártyáimról visszaverődik nevetésének hangja. Észre se veszem, de valami csalfa mosoly végigsuhan az arcomon. Amikor a régi időkre gondolok, felidézem a megismerkedésünk napját, újra és újra visszapörgetem az esküvőnket. Ilyenkor elviselhetőbbnek érzem a jelent, attól függetlenül, hogy tudom, hogy nem az a nagyszájú, olykor arrogáns, ugyanakkor a végletekig imádni való nő fekszik mellettem, aki régen is volt, és aki után mind a mai napig úgy sóvárgok, mint éhező etiópiai egy szelet száraz kenyér után.
Riadtan pattannak ki a szemeim az ajtó nyikordulásának hangjára. Amikor meglátom Hopeot, azonnal felpattanok. Tekintete, arckifejezése, kapkodó mozdulatai kétségbeesésről árulkodnak. Próbálom felfogni, hogy mit akar jelelni. A szavakat felfogom, de képtelen vagyok összerakni a képet.
Egy gyors pillantást még megejtek Mona irányába -amolyan biztonsági ellenőrzés az egész-, és a változatlan helyzetre való tekintettel lassan elhagyom a szobát. Nem aggódom. Aludni fog egy jó pár órán keresztül most. Az ajtóhoz érve átkarolom a lányom törékeny, esetlen vállát, és kifelé menet magamhoz is húzom, feje búbjára egy gondoskodó, védelmező puszit lehelve. Nem szólok egy szót sem. Az emelet irányába invitálom, egyenesen a szobája felé. Ha beenged, akkor vele az oldalamon lépek be a tinédzser birodalomba. Kimerülten lerogyok az ágyára, őt pedig az ölembe húzom, hogy féloldalasan a térdeimre ülhessen, pont úgy ahogy akkor is tette mindig, amikor még kislány volt.
A rohadt életbe, szinte egy perc alatt elrepült az idő, és Hope többé már nem kislány. Érett, fiatal nő, aki a felnőtté válás útjára lépett, és talán sokkal jobban megérti, hogy mi történik körülötte, mint azt bárki gondolná.
Mélázva csodálom angyali arcát. Elmosolyodom, és a füle mögé tűrök egy barna tincset. Olyan, mint az anyja. Minden egyes vonása, a szemei... mindenben Monára ütött!
-Szeretném, hogy tudd, akármi is fog történni, én mindig melletted leszek, örökre az apád maradok és bármit is fogsz tenni, mindig szeretni és támogatni foglak, mert számomra Te vagy az egyetlen legfontosabb ember az életemben, érted?! - Lassan, artikulálva beszélek, hogy minden szavamat megértse, végül tarkójára csúszik egyik kezem, hogy közelebb húzva, homlokomat az övének dönthessem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Jan. 10, 2016 10:43 am Keletkezett az írás



Apa kimerült és talán nem is kellene most zaklatnom. De annyi minden kérdésem van. Ráadásul félek is.
Mi lesz így anyuval? Mi lesz a házassági életével, Mi lesz a kicsivel, aki még meg se született és lehet már nem is él?  
Kapkodó mozdulataimnak hála apa felkel és közeledik. Azt hittem lekever egy hatalmasat ő is. Hogy ilyeneket feltételezek elhamarkodottan. De talán jogosan és esetleg bölcsen is.
Magához ölel és egy puszit is kapok. Akkor rám nem haragszik, de kellene, hiszen ócsároltam anyát. A feleségét. arra lépek, amerre ő irányít. Az emelet. Akkor a szobám a következő cél állomás. Az ajtóm előtt megállva lenyomom a kilincset. Szabad az út a birodalmamba.
Nem sokat jár ide apám, hacsak akkor nem amikor nem vagyok itthon, vagy ha épp alszom és körülnéz.
Vannak árulkodó jelek is olykor, mert egy két dolog nem úgy van ahogy az letettem. De sose tettem szóvá. Minek? Ha elakarok rejteni valamit, akkor az az örök idők végeztével rejtve is marad előlük. Csak én tudom merre leledzik a a bizonyos dolog. A laptopom meg le van védve, dupla jelszóval és remélem nem  is ismernek Hackert aki kitudná lopni belőle a titkaimat.
Az ágyra leül az öregem,drága jó apám. Tényleg nagyon le van törve. Látszik rajta. A térdeire ülök, nem vagyok nehézsúlyú, szóval meg se érezheti, hogy rajta vagyok egyáltalán.
Őt nézem, szavait értelmezem. Tudom jól, hogy ő mindig velem van, sokszor óvott meg minden apróságtól, vagy épp nagyobb bajtól. Remélem ez még nagyon sokáig így is lesz. Főleg akkor ha anyu állapota rosszabbodik, még ennél is fokozódik. Meg nem csak egy pofont kap tőle az ember, hanem egy kést is a szívébe.
Jézus Istenem! Hope!
A homlokunk összedől, apa tekintetébe bámulok. Nekem sokat jelent az ha ő itt van. Senki másra nem számíthatok, ha azt vesszük, csak rá. Ő mindig velem volt. A kezdetektől.
Mivel lusta vagyok jelelni, vagy nem is ez a megfelelő kifejezés... csak nem akarok egyesével jelelni. Felkelek és a laptopomhoz sétálok, benyomom, bepötyögöm a jelszavakat, kinyomom a skypot, még mielőtt  a barátnőm rám írna. Benyomom az alkalmazást és visszaülök apához. Illetve a térdeire és úgy fordítom a gépet, hogy jól olvasható legyen számára is.
"Szeretlek." egy  puszit nyomok le az arcára, majd folytatom. "Mit adtál be anyunak?" érdeklődök, hát persze, hogy érdeklődök, az anyám...még ha ő gyűlöl is engem, attól még megszült és akart is engem.  Apával együtt. "Tudni akarom...szeretném, hogy mi lesz vele ezek után, ha ez így megy tovább."
Leteszem a gépet az ágyra és figyelemmel kísérem apát és a bajokat.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 8:27 pm Keletkezett az írás



Nem sír, nem szalad ide hozzám, hogy aztán segélykérően a nyakamba boruljon. Csak áll a szobaajtóban, és néz befelé. Próbálja megérteni a történteket, látszik az arcán a kétségbeesett és értetlen vonások mellett, hogy válaszokat keres magában. Okos lány ő, nagyon is okos ahhoz, hogy tudja, hamarosan el fogjuk veszíteni az anyját. Mona már nem a régi, és már soha nem is lesz az. Napról napra rosszabb az állapota, napról napra, percről percre elveszítjük. Mostanában egyre többet ismétlődnek a fejemben Derek szavai, a szakvéleménye, miszerint Monának kórházi ellátásra lenne szüksége. Igaza van. Ez a ma este is csak újabb bizonyítéka annak, hogy hallgatnom kéne, és megfogadnom a tanácsát. Ez lenne a legjobb döntés. Mind neki, mind nekünk. Őszinte leszek, fogalmam sincs, hogy mire várok még mindig, mi az, amin hezitálok, mi tart vissza, hiszen tudom, hogy nem kaphatom már vissza soha többet a feleségemet, akinek ehetetlen volt a főztje, de a mosolyával minden egyes falatért, amit le kellett küzdenem a torkomon, kárpótolt. Borzasztóan hiányzik az, amikor reggelente hozzám bújt, és orrát az enyémhez dugva ébresztett fel, vagy az, amikor esténként egymás mellett aludtunk el, és ő a mellkasomon horkolt, amit mindig is tagadott, de lévén, hogy orrsövényferdülése van, az lenne a szokatlan, ha nem horkolna. Imádtam nézni az arcát, amikor rám mosolygott. Szavak nélkül is megértettük egymást.
Meg sem állunk Hope szobájáig, ahol aztán fáradtan rogyok le az ágyára, és úgy húzom őt az ölembe, ahogy régen is mindig tettem, amikor még kicsi volt.
Sokáig nem engedem el. Percek telnek el így. Teljes némasága burkolózunk, és csak ölelem, szorítom magamhoz, hallgatom egyenletes légvételeit, és mélyen magamba lélegzem samponjának virágillatát. Csak akkor engedem el, amikor elhúzódik. A laptophoz lépked, és gépelni kezd valamit.
Összeráncolt homlokkal olvasom végig a sorokat. Kőszikla méretű gombóc küzdi magát végig a torkomon, és jelenleg azt is szégyellem, hogy egyáltalán rá merek nézni a lányomra. Mit tegyek? Hazudjak MÁR MEGINT, csak azért hogy megóvjam őt a színtiszta, mocskos igazságtól?!
-Csak egy kis nyugtató volt. Most sokáig fog aludni... - Most is, mint mindig, odafigyelek az artikulálásra, aztán jön a következő sor, újabb kérdések, amire választ akar.
-Nem tudom Kicsim.. - A szégyen marja a torkomat. Lehajtom a fejem, és az ölemben malmozó ujjaimat vizslatom, aztán újra a lányom arcára terelődik a pillantásom. Nem hazudhatok neki tovább. NEM AKAROK hazudni neki!
-Derek szerint... anyának az lenne a legjobb, ha kórházba vinném... -
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 16, 2016 7:57 pm Keletkezett az írás



Csak nyugtató. Várom a következő választ. Bár eléggé szótlan és gondolkodik, hogyan tálalja. Talán kár volt rá kérdeznem. De anyáról van szó.
Kórházba vinné... A szavai mégis úgy hasítanak belém, mint egy ostorcsapás.
Valahol valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ez lesz a válasza. Az élet igazságairól ódákat zeng könyv, filozófus és szónok. Amiről viszont senki nem beszél, hogy az élet igazságaira jobbára akkor jön rá az ember, amikor túl van a szívét próbáló, jellemét formáló órán.
Milliónyi kérdés fogalmazódik meg bennem, és a tekintetem minduntalan apa arcára téved és a szemeit figyelem...
A szívem most sem tudja eldönteni, hogy fájjon, és facsarodjon ki, mintha egy citrom lenne amiből limonádét gyártanak, vagy egyszerűen váljon érzéstelenné és halottá. A megdöbbenés, a fejemben lévő zavar, a szívemben lévő fájdalom, a lelkemben lévő szorongás, a torkomban lévő gombóc... Ezek együttes erővel mind-mind visszatartanak a beszédtől. A jeleléstől. A szám szólásra nyílik, de nem tudom mit akarnék mondani. Annyi minden van a fejemben és a nyelvem hegyén.
Hiába.
Állkapcsom megfeszül, ökölbe szoruló jobb kezem pedig nem sok jónak az előfutára lehet...
Azt mondják, az idő gyógyír mindenre. Hát akkor 17 év kevés volt arra, hogy túltegyem magam anya fájdalmán.
Látásom elhomályosul, könnyeim szabad útra találtak, csorognak a szemem sarkából, hajam az arcomba hull.
Fáj a levegővétel. Szúr a húsba maró pánik. Könnyem csordul. Gyűlölöm. Rezzenéstelenül tűröm a könnyeim, táplál ez minden nyomorúságot, ami a felszínre bukik. Megint roppan egyet a lelkem. Miért? Aggódva figyelem apa arcát. Az érzelmeim pánikszerűen váltakoznak, próbálva győzködni magam a történtek hamisságáról, holott a lelkem mélyén tudom, megtörténik. Valóság! Minden élénken hasít az elmémbe. Próbáltam mindezt feldolgozni, és valahol önmagamat ostoroztam... nem kellett volna megszületnem és akkor apa még most is boldog lehetne anyával.
Nem akarom, hogy mélyebben elgondolkozzon rajta, nem akarom, hogy olyan választ adjon, amivel újabb félelmeket és aggodalmat ébreszthet. Kifújom a levegőt. Próbálom nyugtatni magam, mert semmi értelme nem lenne most annak, ha engedném, hogy eluralkodjon rajtam minden érzelem. Gondolati szinten ádáz harcot vív bennem minden... de kitör belőlem, könnyeim patakzanak és szinte már nem is látom apa arcát. Csak homályosan, ahogyan a könnyek engedik...A szívem vadul kalapál, zihálva, pánikolva veszem a levegőt. Égő szemeimmel apára bámulok riadtan. Egy akadozó sóhaj, egy félbeszakadt zihálás, egy néma segélykérés.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 30, 2016 8:00 am Keletkezett az írás



Világéletemben gyűlöltem hazudni az egyetlen olyan személynek az életemben, aki miatt tényleg azt érzem, hogy van még értelme az életemnek.
Amikor kicsi volt, hitt a mesékben és a csodákban, keserű szájízzel, de beállva a többi szülő sorába, én is beadtam neki a Télapó hozza karácsonykor az ajándékokat, és A Fogtündér viszi el a fogadat és hoz helyette apró pénzt bugyuta, elcsépelt sztorikat. Persze senki nem kényszerített. Megmondhattam volna neki már kerek perec, a kezdetek kezdetén, hogy mi is a valóság, de akkor én lettem volna a világ legrohadékabb apája, hogy kihagyom a gyerekemet egy olyan élményből, amiben a társainak része van.
Na, szóval, a lényeg hogy úgy éreztem, nem helyes, ha tovább kertelek, és azzal álltatom Őt, magamat, hogy Mona állapota még megfordulhat. Soha se fog.
A lelkiismeret furdalás, ami már évek óta súlyos teherként telepszik rám, most még jobban agyonnyom. Nézem a lányom arcát, pedig nem akarom. Most nem! Látom rajta, hogy mennyire össze van zavarodva, ugyanakkor el is van keseredve. Hát persze, hiszen az anyja sohase szerette igazán, úgy ahogy az egy anyától elvárható, én pedig kezemet-lábamat törve igyekeztem, hogy valahogyan kárpótoljam az anyai gondoskodás, szeretet hiánya miatt, de az ugyebár pótolhatatlan. Bármit tettem, úgy éreztem, hogy soha se leszek elég jó. Hogy Monát nem pótolhatom, és így is van.
-Hé, Kicsim! Ne, ne csináld... - Kétségbeesett pillantásom könnyektől ázó arcát figyeli.
-Megoldjuk Hope. Mindent megoldunk. Pont úgy, ahogy eddig is mindig tettük. - Próbálom bizakodó szavakkal nyugtatni, végül rájövök, hogy ez ide édeskevés. Mellé lépek, és magamhoz vonom. Szorosan zárom körbe ölelésemmel. Feje fölött egyenesen a falra bámulok, ami csak homályos, elmosódott folt.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Dec. 23.
▪▪ Korom :
18
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jan. 30, 2016 5:42 pm Keletkezett az írás



Nem tudom mi lesz a helyes döntés a későbbiekben, de most bízom apában a legjobban. Mindig bíztam benne, másban sose, de ő… megvédett tényleg mindentől. Megóvott minden pillanatban, most is azt tette volna.
Örülök a döntésének. Anya így talán helyre jöhet. De…miért fáj ez ennyire? Miért? Talán mert mélyen legbelül már tudom a választ… csak épp egy másik útba akarok kapaszkodni, mely már talán elmosódott.
Apa szavaira csak bólogatok visszatartott levegőmmel, majd mikor magához húzva átölel, kiengedek mindent és bőgök egy sort.
Szó szerint.
Apa hátán a ruhát megmarkolva vonom közelebb magamhoz, biztonságérzetet ad és sokkal könnyebbnek érzem magam. Talán 3 perc telhetett el, amikor végre eleresztettem apát és úgy helyezkedtem, hogy láthassam az arcát, de jelelni is tudjak. Rendben. Igen. Megoldjuk.
Elmosolyodtam és egy puszit adtam az arcára, majd a homlokomat az övének döntöttem. Hamar letöröltem a könnyeim, nem kellenek, most azt hiszem kissé megnyugodtam.
Ez nehéz menet lesz. Főleg ha anyu a kórházba kerül. Mi lesz a picivel? Jó én már beletörődtem, hogy anyunak én már semmit sem jelentek, akár meg is halhatok… magam elé húzom a gépet és pötyögni kezdek.
„Semmit sem jelentek neki már, tényleg semmit. Meg is halhatnák, az se érdekelné. Rohadtul nem!”
Apa felé fordítom és elhátrálok tőle.  
Az egész az én születésemkor történt, ha nem lettem volna és nem is léteznék, anya most épeszű lenne és imádná apát.
De... nem helyes ez. Apa szeret engem, hiába anya depressziója, őrülete. Apa mindent megtesz érte, de mostanában már csak értem van. Nem mondott le anyáról még, én se mondjuk, de olykor ijesztő.
Szeretlek Apa. Mosolyodtam rá, majd egy pillanat alatt kerülök elé és őt ölelem.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:34 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Dwayne - Hope
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: