Tudtam, hogy James végleg elment otthonról, így nekem sem volt okom a házban maradni. Hazaköltöztem a szüleimhez, pontosabban anyámhoz meg az új férjéhez… Bob rendes fickó, azt mondta mindenben segítenek és támogatnak majd, ha végül sor kerülne a legrosszabbra, vagyis válásra. Ő ügyvéd, nem is rossz, de azt mondtam ezzel még várjon. Nem én fogok bemenni a bíróságra, hogy válni akarok, azt meghagyom Jamienek. Mindenesetre elkezdte keresni, hogy hogyan tudnék kibújni a házassági szerződésből, őszintén szólva annak idején el sem olvastam csak aláírtam, azt sem tudtam milyen záradékok vannak benne. Azt hittem, csak a pénzről van szó, hogy ha elválunk, akkor mindenki fogja azt amivel érkezett és mehet tovább. De nem, ennél sokkal pikánsabb részeket is tartalmaz a mi kis szerződésünk. Bob szerint a legtöbben ma már így csinálják, és komplett hegyi beszédet tartott nekem arról, hogy soha semmit ne írjak alá anélkül, hogy elolvasnám. Különböző forgatókönyvek lépnek érvénybe számos esetben. Van benne szó megcsalásról, elhagyásról, tartós viszonyról, és végül gyermektelenségről. Bob szerint ez az a pont, ami miatt bajban lehetek, ami miatt Jamie úgy és olyan gyorsan tudna elválni tőlem, hogy kettőt pislogok, és egy vasat se látnék. Csak legyintettem, magasról teszek a dologra. Erre pedig több okom is van, az egyik az, hogy még nem válunk, legalábbis engem még senki nem értesített ilyesmiről, másfelől kétlem, hogy Jamie képes lenne erre, hogy felhasználja ellenem azt a záradékot. Nem, így sosem bántana, és Bob is csak „felkészülésből” olvasgatja át az iratainkat.
Szóval, míg Bob a papírokkal bíbelődött az elmúlt három hétben, én próbáltam összeszedni magam. Anya főztje valahogy most jobban ízlett mint máskor, pedig általában nem szeretem a csípős ételeket, sem azt ahogy fűszerezi a dolgokat. Rengeteget ettem és aludtam, az első héten szinte ki sem mozdultam a régi szobámból, és Binx a macskánk lelkesen hempergett velem az ágyban, a lábamnál aludt, vagy a hasamon. Aztán múlt héten bementem a városba, és felkerestem a régi kedvenc kis antikos boltjaimat. Mások inkább ócskásnak mondanák, de nekem amikor tanultam a lakberendezést, ezek a helyek maguk voltak a Kánaán. Túl rég nem voltam már ilyen zsúfolt kis üzletekben, és őszintén szólva nagyon hiányzott a dolog. Anya akart venni egy kis komódot, és míg ő keresgélt, én unatkoztam. Néhány bútort odébb ráncigálva az egyik sarokban kialakítottam egy mini szalon részletet. A tulaj azonnal felvett kisegítőnek, eladónak. A fizetés nevetségesen alacsony, szerintem egy diákmunkás is többet keres, de nem zavar, hiszen végre én is dolgozhatok, elfoglalom magam. Így legalább nem kell minden percben arra gondolnom, hogy a férjem elhagyott és minden az én hibám.
Anya és Bob nem faggatnak, tudják jól, hogy mennyire rondán viselkedtem. Még velük is, alig látogattam őket. A házunk környékén, a régi „barátnőim” keselyűként csaptak le a pletykára, hogy Jamie elhagyott én pedig vissza költöztem a szüleimhez. Betegre sírtam magam ezalatt az idő alatt, de az első hé kétségbeesett zaklatása után meg sem próbáltam felhívni Jamest, úgysem venné fel. Egy hétig hívogattam, és még csak annyit sem válaszolt, hogy élek-e. Még biztosan túl dühös ahhoz, hogy beszéljen velem, vagy megpróbáljuk megbeszélni, hogy mi romlott el és hogyan lehetne helyre hozni. Rettentően hiányzik, éjjelente az egyik pólójában alszom, a párnáját ölelve. Ezeket is elhoztam magammal, Binx tüntetőleg távol marad a párnától, és fúj rá. Azt hiszem, látatlanban is utálja a férjemet. Mindig úgy fészkelődik éjjel, hogy kitúrja a párnát a kezeim közül, és őt cirógatom álmomban. Ravasz kis kandúr, az egyszer biztos.

De nem elég ravasz. Ma délelőtt különös rosszullét fogott el, rögtön ébredés után kezdődött és nem is igazán maradt abba. Be kellett telefonálnom a boltba, hogy nem tudok bemenni dolgozni, iszonyatosan szédültem, és húsz percenként rohangáltam hányni. Binx a lábam alatt kóválygott, nem értette most mi van, végül kínomban már nem tudtam hogyan rázhatnám le. Kimentem az előkertbe, és leültem a tornácra. Szeretem a környéket, békés, tele normális, átlagos emberekkel. Menta teát kortyolgattam éppen, amikor láttam, hogy Binx lába beszorult a járda melletti csatorna résbe, és egy autó gurult felé. Nem túl gyorsan, de ahhoz épp eléggé, hogy kilapítsa szerencsétlent. Gondolkodás nélkül dobtam el a bögrét, és siettem oda mellé, fogalmam sincs mit képzeltem, amikor köré gömbölyödtem, hogy megvédjem. Végül az autó nem ütött el minket, de csúnyán lehorzsoltam a térdeim és a kezem is, ahogy megpróbáltam kiszedni onnan a macska lábát úgy, hogy ne essen baja. Anya persze megijedt, azt mondta siessünk be, kitisztítja és ellátja a sebem. Azt mondta rémesen sápadt vagyok, és hogy neki ez nem tetszik. Tovább is faggatott volna, de akkor megcsörrent a telefon, ő meg szaladt, hogy felvegye. A teraszajtó mellett vártam, míg hoz fertőtlenítőt és kötszert, amikor egyszerűen csak lekapcsolták a villanyt az agyamban. Egy pillanat műve volt az egész, minden elsötétült, én pedig már dőltem is hanyatt, neki az ajtónak.
Így kerültem be a kórházba. Abba a St. Claire kórházba, ahol Jamie is dolgozik. Szerencsére nincs nagy bajom, csak pár karcolás az arcomon, zúzódások a térdeimen… na meg persze egy nagy, mély vágás, ami egészen a bal kezem hüvelykujjától az alkarom közepéig húzódik. A sebész szerint rohadt nagy mázlista és egyben orvosi csoda vagyok, hogy nem metszettem ketté az ereimet. Azt hiszem sokkos állapotban lehettem, mert csak kuncogva válaszoltam neki, miközben a sebet varrta össze.
- Harry, ha mennem kellene, akkor ez most sikerült volna. – zavartan mosolygott rám, azt hiszem nem vette a poénomat. Azt hiszem ő James barátja, néha szokta emlegetni, de mi nem igazán találkoztunk. Neki családja van, nekem meg cipőim. Nincs közös témánk… Végig magázott engem, nem tart a barátjának, akkora távolságot tart amit adott körülmények között csak lehet. Talán még örül is neki, hogy Jamie megszabadult tőlem, a hisztériás feleségétől, és majd jól bemutatja őt a neje egyik üresfejű barátnőjének. Lelke rajta, nem az én dolgom. Gondolom már a fél kórház (ha nem az egész) tudja, hogy külön élünk a férjemmel. Ha anya nem lenne itt és nem magyarázott volna olyan kétségbeesetten, szerintem simán azt hitte volna mindenki, hogy fel akartam vágni az ereimet. Mert hát, azt még én a kis szőke is tudom, hogy aki tényleg meg akar halni és elég tökös az ilyesmihez, az nem keresztben nyiszálja a csuklóját, hanem hosszában. A sérülésem inkább vág egybe ezzel, mint egy véletlen balesettel, pedig eszembe se jutott kárt tenni magamban. Tényleg.
- Hát, mindenesetre jobban kellene magára vigyáznia. Dr. Callaghan biztos megdorgálja majd, amiért így összetörte magát. – fájdalmas grimasz futott át az arcomon, de szerencsére álcázhattam a varrás okozta fájdalommal. Kedves tőle, hogy így próbál vigasztalni, de azt hiszem James már magasról tesz arra, hogy mi van velem. Miért is érdekelné, hogy nekiestem a teraszajtónak? Elment, és nem azért, mert olyan nagyon szeret, hanem mert nem akart már velem lenni. Nekem ez elég egyértelműnek tűnik.
- Igen, azt hiszem igaza lehet. – értettem azért egyet Harryvel, hogy megnyugtassam a lelkét. Nem mintha az ő lelkét kellene ápolgatni, elvégre engem hoztak be nyakig véresen. Láttam, hogy koncentrált, próbált csinos, apró öltésekkel dolgozni. Plasztikai sebész, egy másik osztályról rángatták ide a sürgősségire; de hát ez van, ha egy orvos feleségét hozzák be. Nem hagyhatják, hogy majd ronda sebhely legyen a karomon, mit szólna akkor a kolléga?! – Harry, nem tudja véletlenül, hogy James… Dr. Callaghan ma bent van-e. – megcsóválta a fejét, hogy nem tudja, majd kedvesen paskolta meg a kézfejem.
- Kész is. Tényleg jobban kellene vigyáznia. – komolyodott el annyira, hogy most már tényleg megrémített. A fenébe is, komolyan azt hiszi még ő is, hogy ezt szándékosan csináltam? Mi a jóég lehet az a pletyka, ami itt végigsöpört, hogy így kiakasztottam a dokit?! Ugye nem gondolják komolyan, hogy én vágtam meg magam, szándékosan?!– Maddie, James már annyit mesélt magáról, hogy néhányan úgy érezzük szinte ismerjük magát – szégyenkezve sütöttem le a szemem, mire ő kedvesen hümmögött és professzionális mosolyt varázsolt az arcára. Gondolom, hogy csupa jó dolgokat mesélt rólam a férjem… Azt hiszem, minden dokinak van egy ilyen nesze semmi fogd meg jól mosolya, amit a betegeknek tartogatnak. Jamesnek is van ilyen, már láttam. – Mindenkinek vannak rossz napjai, meglátja ez is elmúlik majd.
Megköszöntem neki, hogy idejött, és ilyen szépen ellátta a sebemet. De valamiért még mindig a vizsgálóban tartottak. Azt hiszem anya beszélhetett a rosszullétről, és az ájulásról, valakivel mintha vitatkozna odakint, legalábbis ilyen hangokat hallottam. Bosszankodva húztam el az orrom, a kezemen lévő kötés szélét piszkáltam, míg a vizsgáló asztalon ülve lóbáltam a lábam. További vizsgálódást szimatoltam, aminek cseppet sem örültem, inkább mentem volna már haza pihenni a baleset után. Amíg viszonylag türelmesen vártam, próbáltam összegezni a helyzetet, és úgymond felmérni a károkat. Úgy nézek ki, mint aki minimum háborúból jött. A bőröm tejfehér, a szeplőim csak úgy világítanak rajta. Az arcom jobb felén néhány apró pont szerű seb van, azok még nem fájnak. Ahogy beleestem a szilánkokba, akkor karcolták meg az arcom. A jobb orcámon viszont egy hosszabb de halvány karcolás van, arra is kaptam fertőtlenítőt, de hagyták szabadon, egyáltalán nem vészes a dolog. Ahogy a tükörben megpillantottam magam, kócos, koszos hajam, sápadt arcom és a véres pólóm, alig ismertem magamra. Mindenesetre Binx jön nekem eggyel, egy naggyal, ami azt illeti.

Amíg várakoztam, csomó dolgon elgondolkodtam. Nem is igazán azon, hogy miért nem fáj egyetlen sérülésem sem, az gondolom az adrenalin miatt van. Ha ilyen rövid időn belül ennyiszer lezúzza magát az ember lánya, gondolom egy ideig még nem fáj semmije sem. Majd otthon bizonyára megjön a fájdalom is, nem siettetem. Sokkal inkább azon morfondírozom, hogy mitől lehettem rosszul. Soha de soha nem hánytam még, amikor arcon csúszós részegre ittam magam lánykoromban, még akkor sem. Összesen kétszer fordult elő velem ilyesmi, egyszer még kislány koromban, amikor elkaptam valami vírust. Másodszor pedig akkor, amikor terhes lettem. Tény, hogy vagy egy hónapja nem vettem be a fogamzásgátlót, de csaknem olyan régen nem is voltunk együtt a férjemmel. Kizártnak tartom a dolgot, mégis okot ad aggodalomra.
A kinti hangok idegesek, rohangálnak mint pók a falon, de gondolom ez normális egy sürgősségin. Aztán hirtelen valaki feltépi az ajtót. James láttán belém ragad a levegő, és fordul velem vagy hármat a világ. Még mindig döglesztően néz ki, sokkal jobban, mint amikor velem volt. Lehet, hogy így kivirult volna attól, hogy külön élünk? …Ráma dolog pont ellentétes hatással volt. Aggasztóan lesoványodtam, és a fehérnél is sápadtabb a bőröm. Férjem arcán egyetlen érzelem sem jelenik meg. Mondtam én, hogy nem érdekli mi van velem, csak azt nem értem, hogy akkor meg mi a fenéért jött ide? A látszat miatt? Ennyire kicsinyes lenne?! Ahogy arcomért nyúl, vadul húzódom el keze elől.
- Hozzám ne érj! – sziszegem dühösen, és valamiért megint elfog a reggeli rosszullét. Amíg az ajtóhoz lép, kétségbeesetten pillantok körbe a parányi vizsgálóban, hogy ugyan hová tudnám kiadni a taccsot. Ha eddig fehér volt az arcom, most bizonyára zöldes árnyalata van. Amint becsukja az ajtót, felfedezem a mosdókagylót, és leugrok a vizsgáló asztalról, hogy oda szaladjak. Teszem amit tennem kell, képtelenség az ilyesmit visszatartani. Libabőrös lesz a karom az érzéstől, hátam vonaglik miközben kiadom a rókabőrt. Szép kis viszontlátás, mondhatom.
El fogok majd beszélgetni anyámmal is, hogy mégis mi a jó büdös francért engedte be Jamiet? Megmondtam neki már a kocsiban is, hogy ne hívja fel, és ne engedje a közelembe. Nem kérek sem a sajnálatából, se a kárörvendéséből. Az alapján, hogy mennyire nem foglalkozott velem az elmúlt hetekben, semmi másra nem számítok tőle. Megtörlöm az arcom egy papírtörlővel, majd dühösen csillogó szemekkel nézek fel rá. Nem fogok sírni, azért sem fogok sírni, bármennyire is belepusztulok abba, hogy ennyire közel van és én nem ölelhetem meg.
- Elestem. – elveszem kezéből a kórlapomat, nem akarom, hogy azt olvasgassa. Semmi köze hozzá. – Mehetsz vissza a betegeidhez, rád itt nincs semmi szükség. – hangom bármennyire is dühösnek szánom, inkább sebzett és keserű, a szomorúságom szinte tapintható. Teljesen egyértelmű, hogy már semmit sem érez irántam. Itt helyben bele tudnék halni a fájdalomba, és valahol belül elkezdem sajnálni, hogy ez a véletlen baleset nem került az életembe. Soha nem fogunk kibékülni…
Valaki kopogtat az ajtón, a leleteimet hozta. Gondolom mindenféle értékek vannak rajta, amik nekem olyanok, mintha hieroglifák lennének. Egy mukkot sem értek az ilyen orvosi papírokból. A nyitott ajtónál látom anyám döbbent, de mégis boldogan csillogó tekintetét. Szóval, akármi is legyen a papíron, neki már elmondták. Villámként hasít belém a felismerés. Ugye nem?! Ugye nem most következett be a dolog, amikor James és köztem ennyire elmérgesedett már minden? Oltári nagy pech lenne, sőt, inkább katasztrófa. Nem akarom, hogy egy gyerek miatt jöjjön vissza hozzám, és egyedül meg végképp nem tudnám felnevelni a kicsit. Sakk matt, ahogy a művelt emberek mondják…

Utálom, hogy hányok. Ennyire kiszolgáltatott helyzetet elképzelni sem lehetne. Nem elég, hogy halomra szabdalt a teraszajtó, még mellé ez is? Néhány könnycseppet is le kell törölnöm az arcomról, mindig sírok amikor ez történik. Nem mondom, hogy kontroll mániás vagyok, de utálom, amikor még a saját testem sem engedelmeskedik nekem. Ha jobban belegondolok, ebben a percben nagyjából az egész kerek világot utálom, és azt hiszem a férjem nyeri az érzelmi paralimpia aranyérmét.
- Nem! Menj oda ahol eddig voltál. Ha nem érdekeltelek amíg nem történt velem semmi, akkor most se érdekeljelek. – bár szigorúan szólt hozzám, nem hátrálok meg. Érzelmi hullámvasút ez a nap, és bár alig múlt dél, össze tudnék esni a fáradtságtól. Kimerültem, ez a sok esemény teljesen kikészítette az idegeimet. Az ágyamat akarom és Binxet, Jamie párnáját és addig bőgni amíg el nem fogynak a könnyeim. Elvesztettem Őt, ez teljesen egyértelmű. Az, hogy most kedves hozzám, cseppet sem javít a helyzetemen. Inkább csak ront rajta, mert eszembe juttatja, hogy mennyire jó ember a férjem, és én mennyire rosszul bántam vele.
- Mit érdekel, hogy hogyan…. – kezdek bele megint a dacoskodásba, de egy újabb hullám belém fojtja a szót. Nagyot nyelek, hogy valahogy visszatartsam a hányingert, nem akarok még ennél is megalázóbb helyzetbe kerülni. Mármint, ha lehetne még ennél is megalázóbb a szemszögemből.
Szinte lélegzetemet is visszafojtom, aggodalmasan nézem, ahogy James a papírjaimat olvassa. A szemeiből eltűnik az aggodalom, és különös ragyogással telnek meg. Olyan, mint a kapcsolatunk elején, akkor láttam utoljára ezt a szempárt. Ezer ördög és pokol! Tudtam, annyira tudtam, hogy ez lesz.
- Ne kedvesezz… - kezdem fenyegetőn, és hátrálok. Most is csak a gyerek miatt kedves velem! Gyűlnek a könnyeim, végtelenül szerencsétlennek érzem magam. Soha többé nem kapom vissza a férjemet, soha de soha. Most is csak azért törődik velem, mert gyereket várok. Nagyot szipogok, nem akarom, hogy most megint azt gondolja, hogy sírással manipulálom.
- Pontosan tudod, hogy mikor volt. – suttogok összetörten. Igen, késik. Nem is keveset, de valahogy betudtam ezt az egészet a különélés okozta stressznek. Nem lépek el előle, de döbbenten meredek rá. Annyira tudtam, hogy ez lesz. Hogy most majd úgy kezel, mint egy virágcserepet, amiben a féltve őrzött magját ültette, és ami a kedvenc növényét tárolja. Hosszút pislogok, próbálom összeszedni magam. Legyőzöm a késztetést, hogy ujjaim selymes hajába fúrjam, nem, most nem érinthetem meg. Ha akarja a gyerekét, engem is akarnia kell, legalább ugyanannyira. Különben elveszem tőle, tudja, hogy képes vagyok rá. Vesztett ez a helyzet, de nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy megalázott engem azzal, hogy elhagyott, most meg valóra váltom az álmait. Nem és nem!
- Pont úgy érzem magam James, mint aki átesett az üvegajtón. – vállat vonok, nem tudom mi mást mondhatnék. Le kell ülnöm, forog velem a szoba, tenyerem az asztalra támasztom, úgy próbálok nem összeesni. Mondanék neki valamit, akármit, hogy engedjen el, hogy ne gondolja, hogy majd most minden egy csapásra rendben lesz. Nem, egy gyerek csak rontana a helyzetünkön, ha még mi sem tudjuk egymást elviselni, semmit sem javulna az életünk tőle. Megkeserednénk mindketten egy olyan házasságban, ahol csak szenvedünk.
- Antidepresszánst szedtem, majdnem egy évig. – bököm ki végül az igazat. Elvégre joga van tudni róla ebben a helyzetben. – James, ne éld bele magad, valószínűleg nem tarthatjuk meg. – suttogóra fogom a hangom. Hát, ez a nagy helyzet. Én is szívem összes melegével várnám ezt a csöppséget, de nem merek hozzá ragaszkodni még. Csak akkor, ha már kiderült, hogy nincs semmi baja, és megtarthatom. Addig nem vagyok hajlandó még szeretni sem, csak egy sejtcsomó, semmi több. Nem vagyok szívtelen, egyszerűen csak nem akarom, hogy megint a kelleténél jobban fájjon, hogy elveszítem a gyerekünket.
Azt hiszem, nem látja rajtam, hogy belül miféle csatározást vív a két nő: Maddie és Mrs. Callaghan. Maddie bármit megtenne ezért a babáért, és azért, hogy őt visszakapja. De Mrs. Callaghan a földön jár, és pontosan tudja, hogy ez a magzat beteg is lehet, és akkor el kell engednünk. Nem, nem vagyok skizofrén, egyszerűen csak könnyebb így gondolnom az érzéseimre, ha ketté választom őket emocionálisra és racionálisra. Ha pedig minden rendben is lenne a kicsivel, az apját már elvesztettem. Nem lesz képes bennem soha többé meglátni a szeretett nőt, és ez jobban fáj, mintha százszor is átlöktek volna azon az átkozott üvegajtón.

- A francba már, Jamie, pontosan tudod a kérdéseidre a választ, minek faggatsz?! Még annyit sem tudok mint te! – honnan tudjam, hogy mennyit késik? A nevemet se tudnám megmondani, ha azt kérdezné. Magasról teszek rá, hogy ez egy kórház. Ha temető vagy templom lenne is, akkor is ki lennék akadva. Látom a férjem lelkesedését, és egészen megrettenek. Nem, ezt nem csinálhatja, ennyire nem élheti bele magát a dologba. Aki nem ismeri, azt hiszi, hogy olyan mint egy kőszikla, de én tudom, hogy egy kisfiú lelkesedésével képes a szeretett dolgok felé fordulni. Ezt szorozzuk fel az évekig tartó várakozással és egy kisbaba okozta örömmel. Nos, James pont ilyen eszelősen boldogan viselkedik.
Össze fogom törni a szívét, de muszáj megtennem, mielőtt még teljesen beleélné magát a dologba. Elmondom neki, hogy gyógyszert szedtem, és az arca beszédesebb ezernyi szónál is. Döbbenet, pánik, harag… egymás után suhannak át a vonásain, olyan gyorsan váltakoznak, hogy alig tudom követni.
- Nem. – motyogom rekedten kérdésére, hogy miatta szedtem-e. Persze, hogy hazudok tovább, pontosan ezért kezdtem bele a titkolózásba is, hogy ettől az érzéstől megkíméljem. Nem gondolhatja azt, hogy az ő hibája. Teljesen összetör, ahogy látom mekkora fájdalmat érez most.
- Jamie, kérlek… - közelebb lépek felé. Nem fogom hagyni, hogy így kimenjen a többiek közé, így senki sem láthatja. Tudom, hogy mennyire fontos neki a munkája, és nem akarom, hogy ez a családi dráma valahogyan hátráltassa, esetleg másképp nézzenek rá a kollégái. – Majd felmegyünk, de előbb próbáljuk átgondolni, hogy mi… mik a lehetőségek.
Döbbenettől marad tátva a szám. Az én hibám?! Mi? Be kell valljam, nagyon meglep, hogy mennyire megváltozott, hogy azonnal engem támad. Reflexből védekezek, bele se gondolok a következményekbe, hogy most meg majd magát hibáztatná…
- Én mondtam, hogy nem akarok gyereket! Csak a te füleid süketek arra amit én mondok. Azt hiszed, hogy én nem vágytam rá?! – vádló és összetört a hangom, de végül összeszedem magam. Ez most nagy hülyeség volt a részemről. A férjem mellé lépek, és átölelem a fejét, simogatom a haját, ha hagyja. Mélyen megrendít a gyász amit most érez, tudtam, hogy gyereket akar, de azt nem, hogy ennyire. Bárcsak előbb megtudtam volna ezt! Akkor már réges rég leálltam volna a gyógyszerekkel, és már vagy egy fészekalja gyerekünk lehetne. Nem csak ő nem tudja elviselni a könnyeket, én is lehoznám most a csillagokat, csak ne kelljen soha többé ilyen állapotban látnom Őt. Jobban szeretem mint az egész életemet, egyetlen könnycseppje drágább nekem a világ minden kincsénél.
- Istenem, segíts…! – nyöszörgök én is könnyeimmel küszködve, pedig nem vagyok valami vallásos. Bárcsak segíthetne most rajtunk valami. Akármi! – Jamie, sajnálom… úgy sajnálom! Hülye voltam, annyira rohadtul idióta. Beszélnem kellett volna veled mindenről, de azt hittem jobb ha a saját fejem után megyek. Kérlek, bébi, ne csináld ezt. Az én hibám az egész, csak… - csak ne sírj, teszem még hozzá magamban. Menthetetlenül csorognak az én könnyeim is. Ha James így összetört, biztosan nem tarthatjuk meg a babát. Forog körülöttem a világ, az ájulás környékez, de nem omolhatok össze. Most nem, most szüksége van rám, és életemben először lehetőségem lenne arra, hogy én támogassam őt a bajban. Bármit megadnék, csak ne fájjon neki. Gyűlöljön inkább, mondja, hogy az én hibám, hagyjon el újra meg újra, csak ne legyen ennyire összetört.
- Csss! – próbálom csitítani maradék erőmmel, és reszkető kézzel keresek újra kapaszkodót, mert különben mindketten a padlón végezzük, szó szerint. – Lehet még annyi gyereked, amennyit csak akarsz, hidd el. – szándékosan nem a többes számot használtam. Nyilvánvaló, hogy tőlem már semmit sem akar majd, soha többé. Az én életemnek már vége, nekem már nem kell más, de neki még van esélye újrakezdeni. Nem hiszem, hogy valaha is tudnék bárkit úgy szeretni, mint a férjemet, aki ennyire összetörten térdel előttem.

Soha nem láttam még ennyire összetörtnek a férjemet. Amikor az első babánk elment, én omlottam össze, és ő volt az, kinek a vállán éjjeleket sírhattam át, vacsorát rendelt, és néhány hét után ő rángatott ki a házból is. Ő mondta, hogy mivel nem bírom egyedül ezt a terhet, menjek el pszichológushoz, mert ő már nem tud ennél jobban segíteni. A város legjobb gyász-terapeutáját szerezte meg nekem, és soha nem tudok elég hálás lenni neki ezért. Aztán amikor egy éve újra felhozta a gyerek dolgot, és nálam elkezdődtek a pánikrohamok, magam kerestem fel egy másik pszichológust, Johnny Andersont. Tudtam, hogy a bajom ez alkalommal inkább az ő szakterületét érinti. És most, hogy összetörtem Jamie szívét, és vele minden álmát, most neki lenne szüksége arra, hogy támogassam, de fogalmam sincs mit tehetnék.
Mélységesen megindít, ahogy sírni látom, soha nem történt még ilyesmi velünk. Az én szememben ettől csak még erősebb lett, még jobban szeretem, és sokkal de sokkal jobb embernek tartom, mint bárkit akit ismerek. Ki más lenne képes egy alig néhány hetes magzatot, akinek a létezéséről alig öt perce szerzett tudomást ennyire szeretni?! Ki lenne még rajta kívül az, akinek ennyire fájna, hogy valószínűleg elveszítjük? Nem, én nem tartom gyengének. Sokkal erősebb mint én, mert ő merte szeretni a kicsit. Én még ahhoz is gyáva voltam most, hogy egyáltalán, egy pillanatra is gyermekemként gondoljak. Nem játszottam el a gondolattal, hogy mi lenne a neve, ha kislány, és nem szövögettem számára focista karriert, ha fiú. Én még álmodni sem merek, James viszont igen, és olyan hatalmas szíve van, hogy elférne benne vagy egy tucatnyi gyermek.
Vonakodva engedem el, tudom, hogy ha nem tarthatjuk meg a babát, akkor most öleltem valószínűleg utoljára. Jól esett a dolog, még akkor is, ha ilyen mélységes fájdalom miatt történt.
- Rendben. Menjünk fel. – bólintok, és egy pillanatra engem is elfog a remény heve. Szemeimben megcsillan a boldogság első sugara, hogy aztán a valóság kegyetlenül letörje. Nem, mindketten tudjuk, hogy szinte kizárt, hogy egészséges legyen. És ha most látható baja nincs is, születésekor még akkor is kiderülhetnének mindenféle rendellenességek. Tényleg ezt akarja? Egy beteg gyereket? Hiszen nők százai szülnének neki szíves örömest kisbabákat. Miért tenné tönkre magát azzal, hogy egy gyermek betegségének a terhét cipeli? Ezt nem hagyhatom. Teljesen kifordult magából,már nem képes ép ésszel gondolkodni. Túl sok volt ez neki, érzem. Vissza kell húznom őt a realitás talajára, míg még nem késő.
- Nem, Jamie. – erednek el újra a könnyeim. – Nem mondhatom, hogy jól van, te is tudod, hogy nem lehet jól. – legszívesebben átölelném, ráragasztanám magam, bőréhez varrnám az enyém, hogy ne kelljen többé elengednem. De nem tehetem, ha eddig még lett is volna rá lehetőségem, most már végképp el kell engednem. Ezt jobb, ha tisztázom vele. – Nézz magadra. Teljesen kivirultál nélkülem… boldogabbnak tűnsz, és biztos az is vagy. Jamie, nem mondhatod nekem azt, hogy velem maradsz, te is tudod, hogy képtelen vagyok boldoggá tenni téged. A gyerekünk valószínűleg beteg, én nem adhatom meg neked azt, amire vágysz! Képtelen vagyok rá, láthatod. – rettenetesen fájnak a szavaim, mégis el akarom őt űzni magam mellől. Fogalmam sincs mikor lennék képes arra, hogy újra teherbe essek. És amit most láttam, hogy mennyire vágyik egy csöppségre… nem, ezt nem vehetem el tőle. Újra kell kezdenie valakivel, aki meg tudja őt becsülni, és aki képes arra, hogy valóra váltsa az álmait. El kell engednem, még ha belehalok is a fájdalomba, de meg kell tennem az Ő érdekében.

Amikor James azt mondja, hogy lehet, hogy minden rendben van a babával, egy percig hiszek is neki. Próbálom elhinni, hogy van még remény, hogy nem múlik el a kapcsolatunk nyomtalanul. Kész csoda lenne, de boldog lennék, ha velem lehetne egy kisbaba, Jamie gyereke, senki mástól nem vállalnék gyermeket, csak tőle. Egyszerűen nem hiszem el, hogy van nála alkalmasabb férfi a világon arra, hogy apa legyen. Elég ránéznem a könnyáztatta arcára, és tudom, hogy így van. El nem tudom képzelni, hogy mi lenne, ha gyerekünk lenne, és egyszer ne adj Isten belázasodna. Azt hiszem, akkor bekövetkezne az Armageddon, legalábbis a férjem biztosan annyira felfújná a dolgot – akár orvos, akár nem.
Eddig nem hiányoltam a fájdalmat, valahogy eszembe sem jutott, hogy megannyi porcikám van, aminek nagyon is sajognia kellene. Elvégre először kevés híján egy autó elé vetettem magam (amiről még jobb is, hogy James nem is tud), aztán az ájulás, ami miatt nekiestem a teraszajtónak. A lendületem nem volt nagy, de mivel nem tudtam védekezni, alaposan összevagdaltak az üvegszilánkok, és fáj is kicsit a fenekem, illetve a fejem, na meg a derekam is. Harry szerint ez nagyjából normális is, ha valaki hanyatt esik. Most azonban,mintha a testem fellázadna a sok dráma ellen, alattomosan kezd el lüktetni a frissen összevarrt sebemben a fájdalom. És valamiért van egy olyan gyanúm, hogy ez csak a kezdet, lesz ez még rosszabb is.
Nem értem, hogy az a férfi akit mindennél jobban szeretek, hogy tud most ennyire ostobán viselkedni?! Miért nem képes belátni, hogy igazam van, hogy pokollá teszem az életét?
- Megváltozott? Térj már észre! – csattanok fel kétségbeesetten – Annyira megkínoztalak, hogy elmentél, és három hétig felém se néztél, ami láthatóan csak jó hatással volt rád. Te sem vagy őszinte, egyszerűen nem-voltál-boldog! – vadul gesztikulálok mondandóm mellé, bántani akarom, hogy végre elfelejtsen, és azért is, hogy ne fájjon neki annyira, ha mégsincs minden rendben a baba. – Ha meg is tarthatjuk, nem Ő a Megváltó, James. Nem neki kell megoldani a mi problémáinkat. – rázom makacsul a fejem. Úgy csinál, mintha minimum egy angyal szállna majd le közénk, aki mesés varázserejével majd egy csapásra tündérmesét csiribirizik az életünkből. Ez nem így van, egy gyerek felelősséggel jár, persze, rengeteg örömöt is ad, de azért két ennyire elhidegült embert… nem hiszem, hogy ki tudna békíteni. A házasságunk ugyanígy romokban heverne, csak még egymáshoz is lennénk láncolva egy életre. Ahogy tenyerét a hasamra teszi, átjár valami kellemes melegség. Aztán ahogy óvatosan az ajtó felé terelget, a derekam érinti, és nekem fájdalmas grimaszba rándul az arcom. Fáj, határozottan fáj. Valami nincs rendjén.
- Anya nem volt veled kedves, ha jól sejtem. – húzom hamiskás félmosolyra ajkaim, majd el is komolyodok. – Sajnálom… tudod, hogy kedvel, csak… ez a helyzet… nehezen kezeli. – sóhajtok. Ez az igazság. Ha Bob nem tartja vissza, már aznap megkereste volna Jamiet amikor odaköltöztem hozzájuk, és egy sodrófával agyon csapja. Nem, ez nem vicc. Én szedtem ki a kezéből a sodrófát. Pedig alapvetően kedveli a férjemet, de engem mindennél jobban szeret, így nem tudja objektívan látni a dolgainkat.
- Sietek. – mormolom, ahogy kilépek az ajtón, és máris anya felé fordulok, hogy elmondjam neki: most fel kell mennem, hogy Jamie megvizsgálhasson. Nem hajlandó tágítani, kerek perec közli, hogy feljön velem, és az ajtó előtt vár majd. Nem tiltakozom sokáig. Nekem is szükségem van az anyukám vigasztaló ölelésére, megnyugtató simogatására, ahogy fejem cirógatja. Együtt lépünk be a liftbe, de meg kell kapaszkodnom. Anya aggódó pillantása mindent elárul, attól fél, hogy majd az esésem miatt baj lesz a babával. Ha tudná, hogy mekkora baj lehet még vele?! Nem aggódna egy ilyen kis huppanás miatt…
- Minden rendben lesz, Anyu. Jamie csak aggódik értünk, szeretné, ha ő vigyázhatna ránk. – mormolom neki halvány mosoly kíséretében. Igen, neki is hazudok. Rossz szokásommá vált mostanában az ilyesmi… Amikor kinyílik a lift ajtaja, és megpillantom a férjem a rendelő ajtajában, édesanyámra sandítok. Már indulna is, heves léptekkel, már veszi a mély levegőt, hogy a keresztvizet is leszedje a vejéről. Még nem említettem, hogy a vérmérsékletemet tőle örököltem?
A karjába kapaszkodok, de szinte húz maga után. Olyan, mint egy megvadult pitbull, kevés vagyok én ahhoz, hogy megfékezzem. Jó egy fejjel alacsonyabb vagyok nála. Tulajdonképpen, a magam százhatvan centis magasságával, lényegében mindenkinél alacsonyabb vagyok egy fejjel.
- Anya, ne! Kérlek, ez most tényleg nem alkalmas! – suttogom félhangosan, mire lassít a léptein.
- Megbántott téged. – sziszegi, és le nem venné a szemét Jamieről. Szépen manikűrözött ujjai ökölbe szorulnak a dühtől. – De rendben. Te vagy a legfontosabb ebben a percben. – sóhajt, majd dühösen folytatja, szavait egyértelműen Jamesnek címezi. – Most az egyszer, Callaghan. Most az egyszer nem csinálok botrányt, de ha még egyszer sí…
- Anyaaa! – vágok szavába, nem kell ez a jelenet. Félretolom, és öles léptekkel vonulok be Jamie rendelőjébe. Sem kedvem sem erőm nincs kettejük párharcához. Igazán lerendezhették volna, mielőtt még James bejött a sebészeti vizsgálóba. Bocsánatkérő szemekkel nézem a férjem, tényleg nem akartam jelenetet. De hát, anyámat visszatartani?! Szerintem Bobnak is csak szájkosárral és pórázzal menne!

Az anyámat meggyőzni arról,hogy nincs igaza, vagy amit tenni szeretne az nem helyes… gyakorlatilag lehetetlen. Mondd csak meg egy vulkánnak, hogy ne törjön ki, vagy egy vízesésnek, hogy legyen szíves a gravitációval ellentétesen működni. Fejébe vette, hogy velem jön, és kint megvár míg James megvizsgál, és tántoríthatatlan. Velem akar lenni, hát nincs mit tennem. Tudom, hogy még akkor szabadulok a leghamarabb, ha hagyom, hogy menjen a feje után. Én is ilyen vagyok, ez ellen nincs ellenszer, csak csendben bele kell törődnie mindenkinek, hogy olyan vastag falnak rohangál, milyet nem tud átugrani.
A liftben már kissé meg is szédülök,újra felfordul a gyomrom, de nem akarok senkit sem megijeszteni. Próbálom úgy kezelni a dolgot, mintha ebben a helyzetben normális lenne. Anya kérdezget, hogy nagyon fáj-e a karom, vagy a fejem, de megrázom a fejem. Nem, nem fáj. El tudom viselni még egy darabig. Aggódva bámulom a kijelzőn a számokat, olyan lassú ez a lift! Vagy csak nekem tűnik lassúnak?
Kívülállóként lehet, hogy mosolyogtam volna anya fenyegetőzésén, hiszen ő is jóval Jamie alá nőtt, és nem hinném, hogy valós esélye lenne kárt tenni benne. Mégis megy, nem néz semmit, csak belé akar kötni, mert úgy érzi igaza van. Valahol jól esik, hogy meg akar védeni, de azt hiszem, ebben a percben csak ront a helyzetemen. Szavába vágok, hogy ne legyen még nagyobb a baj, és hálás is vagyok a férjemnek, hogy nem vette fel a kesztyűt. Anyámnak igaza is van, és nincs is. Az elmúlt hónapban James viselkedett velem rondán, de előtte én ővele, legalább egy vagy két éven át. Lenne oka neki is bőven szemrehányást tenni. Mégsem szólt egy szót sem, ha lehet most csak még jobban szégyellem magam amiatt, ahogy vele viselkedtem.
Csendesen sétálok a rendelőbe, automatikusan az asztalára pillantok. Volt kint egy kép rólunk, egy kép, amikor éppen lufi bombákba töltött paintball versenyeztünk. A hajunk és az arcunk csupa maszat, mégis teli szájjal vigyorogtunk a kamerába, miközben összedugtuk a fejünket. Jamiet egy sárga bomba találta el, nekem pedig a fél arcom zöld, a másik rózsaszín volt. Még egy csomó fotót készítettünk aznap, az én kedvencem a pénztárcámban van, azon éppen csókot nyomok a roppant elégedetten kuncogó kedvesem arcára. Három éve készült, talán kicsit kevesebb… A képet nem látom sehol az asztalon, gondolom, elrakta. Ahogy a gyűrűt sem viseli jóideje, ujjáról már el is tűnt a nyoma, hogy valaha is volt egy karikagyűrűje. Torkomban a gombóc csak egyre nagyobb lesz, ahogy arra gondolok, hogy ő máris elkezdte kitakarítani a romokat az életéből.
- Köszönöm. – motyogom elveszetten, és leülök a székbe. Félek, most valahogy a problémánk sokkal valóságosabb lett,mint amilyen volt odalent. Kétségbeesetten fürkészem a férjem arcát, megerősítést, támogatást várok, de már csak a profi nőgyógyászt kapom.
- Ma volt először. Egész délelőtt hánytam, talán ötször, de lehet, hogy ennél is több alkalommal. – most őszintén felelek, hiszen ez fontos. Ez nem valami lelki sallang, ha hazudnék azzal újra veszélybe sodornám a gyerekünk életét. – Két hete kezdődött. Azóta falom anyám főztjét, és mindent meglocsolok tabasco szósszal. – nagyon elszégyellem magam, mert Jamie is tudja, hogy mennyire nem rajongok anyám főztjéért. Más ízeket szeret ő, és másokat én. Nincs ezen mit szépíteni, normál esetben csak csipegetni szoktam belőle. – A boltban is gyakran le kellett ülnöm, valahogy nem éreztem jól magamat, ha nehezet emeltem. De Madeline, a főnököm rendes volt, megcsinálta helyettem. – azt hiszem, Ő még azt sem tudta, hogy dolgozom. Amikor összeházasodtunk, az volt a mottónk, hogy ha otthon vagyok, minden időm rá szánhatom, hogy mindig boldog és kiegyensúlyozott lehetek, így ő is boldogabb lehet mellettem. Nem azt mondom, hogy tilos volt dolgoznom, csak erősen ellenzett. Nem vetem ezt a szemére, elvégre mi is úgy találkoztunk, hogy neki dolgoztam. Én se engedném a feleségem idegenek, férfiak házába egyedül, ágyneműt próbálgatni.
Bólintok, úgy vizsgál ahogy akar, ehhez ő ért, én egyáltalán nem. Kicsit mégis elönti a pír az arcom, olyan régen nem érintett már, és akkor most így kell…? Kényelmetlen kissé, mert furcsa érzés. Kérés nélkül állok fel, hogy levegyem a nadrágom, nem fogok elbújva vetkőzni, látott már ennél jóval kevesebb ruhában is. Zavartan kapom fel a fejem, amikor anya felől kérdez.
- Anya? Hát… fogalmazzunk úgy, hogy ha eztán a karácsonyi pulykát szeleteli, ne legyél a közelében míg nagykés van nála. – mosolyodok el halványan, és ismét egy bocsánatkérő pillantással ajándékozom meg. Közben kilépek a cipőmből is, majd elkezdem levenni a nadrágot. – Bob szerint csak örül, hogy megint babusgathatja a kislányát. Tudod milyen Bob. Egyébként hiányol téged a meccsnézésekről… Ő kicsit másképp látja a dolgainkat, mint anya.– mosolyodok el őszintén, vonásaimat átjárja a szeretet. Bár már tíz éve anya férje, valahogy nem tekintem apámnak a pasast. Az apám egy seggfej volt, folyton megcsalta anyámat, és végül egyik napról a másikra lelépett. Nem hiányzott. Bob más, ő tényleg szereti anyut és engem is. Nincs saját gyereke, megelégszik velem és Binxel, legalábbis ezt mondta. Nagyon szeretem őt is, és igazából nem is történhetett volna velem jobb dolog, mint hogy három hetet a közelükben tölthettem.
Idő közben levetkőztem ameddig szükséges, furcsa mód segített, hogy közben beszéltem. Milyen abszurd helyzet ez, szégyenlősködni a férjem előtt?
- Kicsit félek. – vallom be miközben fülem hegyéig elpirulok, és tekintetét keresem.

- Az a kis antikos, a Spring Streeten. – felelem félig mosolyogva. Gondolom, halvány dunsztja sincs róla, hogy melyik boltról beszélek, így megpróbálom megkönnyíteni a dolgát. – Két saroknyira van a sushi bártól, ahová jártunk. – nem mondok róla többet, szerintem így is épp elég egyértelmű, hogy nem a szakmámban helyezkedtem el újra. Abba a helyes kis üzletbe pedig többnyire magamfajta lányok járnak, vagy öreg nénik, nem igazán az a vásárlókör, akik miatt féltékeny lehetne. Soha nem is adtam okot neki ilyesmire, de nem is az a típus. Az ilyen jó pasik általában elég magabiztosak.
- Ezzel lesz egy kis gond, azt hiszem. – sóhajtok egy nagyot. Alig iszom valamit, mindig is napi maximum egy litert tudtam magamba préselni, a nagyja annak is kávé vagy tea – mindkettő vízhajtó ugye. A legnagyobb nyári melegben tudtam csak meginni másfél-két litert, na meg persze akkor, ha alkohol is szerepelt a táncrendben. Bajosan fogok tudni sok folyadékot bevinni.
- Anya dramatizál, a szemében most Te vagy az ősgonosz, aki elcsábította a kislányát aztán meg faképnél hagyta. Hiába mondom neki, hogy ez nem így van, és… jó okod volt elmenni. De ő ilyen, ha a fejébe vette, hogy utál, akkor nekünk ki kell szedni a kisbaltát a kezéből. – sóhajtok. Néha tényleg nagyon nehéz az anyámmal, rosszabb, mint egy gyerekkel. Megjegyzésére, hogy rágós lenne, nem mondok semmit. Anyu piszkált minket eleinte azzal, hogy Jamie öreg hozzám, de aztán megszokta. Különben sem annyira megbotránkoztató a korkülönbség, ráadásul még ő is elismerte, hogy mennyire helyes férjem van. Én már el is engedtem azt a régi dolgot, nem tudtam, hogy Jamiet még mindig bántja anya megjegyzése. Bólintok, nem bánom, ha beszél Bobbal. Kicsit olyan neki, mint a fia, és mivel James családja messze él, talán Ő is örült neki, hogy a szüleim befogadták.
- Bízom benned. – nagyon komolyan nézek a szemébe. Az életemet is a kezébe adnám, nem a vizsgálattól tartok. Hanem attól, amit majd ott látni fog. Elhelyezkedem a székben, próbálok se Jamesre se a plafonra bámulni, így inkább behunyom a szemem. Kicsit kellemetlen, amikor a hasam nyomkodja, a derekamban visszhangzik az érzés. Próbálok nem tudomást venni róla, ez még nem fájdalom, legalábbis nem olyan, amiről szólnék neki. Azt hiszem.
- Nem fáj. – határozom el végül magam a válasz mellett. Minek hozzam rá a frászt, lehet, hogy ez normális. Lassan fújom ki a levegőt, próbálok nem arra gondolni, hogy ő most az orvosom, és nem a férjemként van jelen. Nehéz, piszkosul nehéz. Meg aztán, kellemetlen is, nem szoktam ilyen fájdalmat érezni semmikor sem. Erről most szóljak neki, vagy sem? Nem tudom mit kellene tennem, inkább csak hagyom, hogy hangja vezessen másfelé. Elszomorodom, ahogy a testvéréről beszél. Kedvelem Naomit, csak amióta terhes lett, azóta kerülöm. Fájt, hogy neki lehet babája, nekem meg nem. A gondolatra, hogy már meg is született a kicsi, összerándulok, picit meg is mozdulok.
- Bocs. – mormolom zavartan, és próbálok nem ficánkolni. Nem mondok semmit a húga szülésére, fájó pont ez, különösen most, hogy éppen a saját gyerekemért aggódom. Hogy egyáltalán lesz-e, megtarthatom-e. Álmodozó, távoli hangon szólalok meg, miközben igyekszem a légzésre koncentrálni. Mi lehet a baj? Miért érzem ennyire levertnek és gyengének magam?
- Mondd meg neki, hogy szívesen segítek. Majd felhívom, ha téged sem zavarna a dolog. – ha én rendezném be a szülei házát, és mégse maradnánk együtt, az valószínűleg érzékenyen érintené. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a szülei előtt, és amúgy sem. Csak akkor vállalom az átalakítást, ha tényleg nem bánja, ennyire nem vagyok ostoba.
Arcom fájdalmasan torzul el, pedig még csak most kezdte a vizsgálatot. Fájdalmat érzek, de nem szólok, ezt most ki kell bírnom, más sem hisztizik amikor éppen vizsgálja. Tudom, hogy tudása legjavát adja most, nem fogok nyafogni, amikor velem foglalkozik. Megharapom az ajkam, és elfordítom a fejem. Ki fogom bírni! Aztán, alig két perccel azután, hogy elkezdte a vizsgálatot, úgy érzem feladom. Egyre élesebb a fájdalom, szinte elviselhetetlen. Várok, hogy mondjon valamit, lásson valamit, haladjunk vagy belepusztulok! Arcát fürkészem, és nem tetszik amit tükröz. Nagyon nem. Magamban elkezdek száztól visszafelé számolni, lassan, de ahogy vánszorognak a másodpercek, egyre gyorsabban haladok. Úgy hetvenig juthattam… Aztán nem bírom tovább. Halkan, de határozottan szólalok meg.
- Nem megy, James, nagyon fáj. – kétségbeesetten próbálom visszatartani a sírást, ilyen hisztit tutira nem vág le senki sem a rendelőjében. Én sem azért csinálom, mert a felesége vagyok, vagy mert megtehetem, hanem mert tényleg nagyon komoly a fájdalom. Hirtelen minden porcikámat megérzem, amit az elmúlt órákban valami sérülés ért. A fejem, a fenekem, a karcolások az arcomon. Kezemen a seb szó szerint lüktet és ég, de mindez semmi ahhoz képest, amilyen intenzitással a derekamban és a hasamban csap le rám az érzés.
- Mi történik? Jamie, mi történik?! – már ráz a zokogás, én ezt nem bírom! Nyöszörögve veszem a levegőt, egyre hangosabban. Az északi sark hófödte gleccserei csak jelenthetnek nekem, ha fehérségről van szó. Kezem a hasamra siklik, önkéntelen a mozdulat. Ott van a fájdalom központja, de miért? Miért?!

Hajszálon múlik, hogy nem vágom rá, hogy nincs igaza. Anya teljesen egyedül van a véleményével, én igenis szeretem őt. Ha most lenne egy esélyem arra, hogy valamit változtassak az életemen, az az lenne, hogy sokkal jobban bánnék vele. Megbecsülném, hiszen nem véletlenül lettem a felesége. Azért, mert különleges, mert még soha senkivel nem találkoztam, aki olyan lenne mint Ő. Én is és Bob is nagyon szeretjük, a két pasi sokat lógott együtt. Meccseket néztek, biliárdoztak, grilleztek hétvégenként. Bobnak hiányzik, elmondta nekem, hogy mennyire sajnálja, hogy meg fog szakadni a kapcsolat a férjemmel, kicsit úgy érezhette, mintha lenne egy fia.
Hallgatom Jamiet, ahogy a húgáról beszél. Hiányzik nekem a családja, olyan végtelenül kedvesek. Az anyukája kicsit úgy viselkedik velem, mintha egy életnagyságú baba lennék, úgy döngicsél körbe mindig, mint méhek a virágokat. Néha még anyuval is szoktak beszélgetni, alaposan megtárgyalják, hogy kinek mit mondtunk el, ki mit tud rólunk. James húga teljesen más mint én. Amíg én örökké csacsogok, ő csendes. Én rendetlen vagyok és szeleburdi, ő mindig rendezett, és tudja mit kell csinálnia vagy mondania. Mégis nagyon kedves, nyíltszívű akár csak Jamie. Nyelvemen van, hogy adja át a gratulációmat, hogy remélem nem volt más komplikáció, és hogy a Patrick szerintem csodálatos név, de valahogy egyiket sem tudom kimondani. Úgy nem, hogy a férjem éppen azt vizsgálja, hogy a mi babánk egészséges-e.
- Nagyon szeretem a családodat is. – mormolom inkább szinte magam elé, nem akarom feszegetni ezt a dolgot. Ha elválunk, nem tudok segíteni az anyukájának az átalakításban. Nem lenne fair. Akkor valahányszor haza látogat, mindig arra kellene gondolnia, hogy én csináltam a berendezést, és ezt nem akarom. Ha el kell engednünk egymást, akkor nem akarom, hogy a kelleténél több dolog emlékeztesse rám. Elvégre hat év, az hat év. Nem múlik el nyomtalanul.
Az ultrahang vizsgálat közben érzem meg a fájdalmat, legalábbis azt az intenzitást, ami már túlmegy a határaimon. Elég nyafka vagyok, és sokat hisztiztem is, de soha nem drámáztam a fizikai fájdalom miatt. Valahogy azt el tudtam viselni mostanáig. Határozottan megkönnyebbülök, amikor elteszi az ultrahangot, de a fájdalmam nem szűnik meg. Legszívesebben összegömbölyödnék a padlón, hátha attól majd könnyebben elviselem, de az nem megoldás, és elég ostobán is nézne ki.
Amint James megszorítja a kezem, már tudom, hogy óriási a baj. Nyöszörgök, és meg se tudok moccanni, próbálom visszatartani a sírást, de ez nem olyasmi, amire azt mondjuk, hogy „mire nagy leszel, elmúlik”. Jamie mégis ezzel próbálkozik, és az, hogy kifogyott a racionális érvekből vagy magyarázatokból, csak még inkább megrémít. Nem lehet! Beteg? Elveszítjük? Mi történik velem?
- Megígéred? Akkor már rendben lesz a babánk, ha már nem fáj, ugye?– szipogok hatalmasat, miközben összeszorítom a fogaimat. Valamiért megnyugodnék, ha azt mondaná, hogy nemsokára elmúlik a fájdalom, és minden rendben lesz a kicsivel is. Két kézzel kapaszkodok a kezébe, tudom, hogy még nem mondott el mindent. Aztán még levegőt is elfelejtek venni. Megöltem a gyerekünket. Én öltem meg, ezzel a felelőtlen viselkedéssel, és a hülye balesetemmel. Mardos a bűntudat is, hogy a férjemet hamis reménybe ringatták a leleteim. Bárcsak ne tudott volna az egészről! Akkor legalább neki nem fájna.
Könnyeim alább hagynak, ahogy azt mondja ő tette ezt velem. Nem, mindketten tehetünk a dologról. Muszáj beszélnem hozzá, muszáj lenne mondanom valamit, de csak rekedt hangra vagyok képes.
- Az én hibám. Akartam én is, Jamie. Igazán akartam, hogy jól legyen. – gondolatok százai cikáznak a fejemben, csak azt tudom, hogy örülök, hogy James azt mondta ezt nem kell többet átélnem. Többször nem is tudnám. Aztán halálra vált arccal nézek rá, szemeim döbbenettől és fájdalomtól csillognak. El akar hagyni, végleg, örökre! Nem akarom!
- Biztos tudsz csinálni valamit. Muszáj! Csinálj valamit! – kétségbeesetten tapogatom lapos hasamat. Nem akarom elveszíteni a babát, az nem lehet! Magával vinné Jamest is, és abba belehalok, biztosan belehalok! A fájdalom úgy növekszik bennem, hogy már lassan gondolni sem tudok másra. Hangosan, nyöszörögve szedem a levegőt, próbálom összeszedni magam, de nem igazán megy. Lassanként felfogom, hogy bár a kedvesem zseniális, csodálatos orvos, vannak dolgok,amikkel szemben ő is tehetetlen. Ha ilyen intenzíven vérzem, és ennyire fáj, már nem tud tenni érte semmit, ha tudna már rég megtette volna. Minden darabokban hever, az egész életem. A férjem gyűlöl, és boldogtalan mellettem. Nem tudok neki szülni egy kisbabát, képtelen vagyok rá. A házasságom ebből kifolyólag szintén akár le is húzhatom a vécén. Részletkérdés, hogy mikor adja majd be a papírokat, de el akar majd válni. Nem fogom akadályozni benne, ha kéri, én visszaadom a szabadságát. Megérdemli, hogy boldog legyen, ha mással, hát mással. Jobban szeretem annál, mint hogy magam mellett tartsam, és szenvedjen, esélye se legyen megvalósítani az álmait valaki mással.
Ahogy a pánik csillapodik, nem érzek mást, csak a valóságot. Csak a fájdalmat, a kellemetlen „kórház szagot”, James tenyerét a homlokomon. Hallom az apró cseppek koppanását a padlón. Nem akarok lenézni, nem akarom még így is, ezredszerre is a fejembe vésni, hogy megöltem a gyerekünket. Ha nem esek el… ha nem szedtem volna a gyógyszereket… ha Jamie azonnal megvizsgált volna? Annyi sok ha, és nincsenek válaszok. Megérintem férjem arcát, kérem, hogy nézzen a szemembe. Valamit mégis tudnom kell, akármennyire is úgy tűnhet, hogy teljesen részlet kérdés.
- Egészséges volt? Jamie, láttad, hogy minden rendben van vele? – egyszerűen tudnom kell. Muszáj. Pilláim lassan csukódnak le, szétcsúszó szemekkel próbálok Jamesre fókuszálni. El kell engednem, nem tarthatom magam mellett. – Ígérd meg, hogy sok gyereked lesz majd. – motyogom halkan, elfúlón. – Ígérd meg, hogy te nem adod fel.

Amikor tudatosul bennem, hogy mi történik, akkor egyszerűen leblokkolok. Viselkedésem nélkülözi a racionalitást, hisztérikus hüppögésbe kezdek, és arra kérem a férjem, hogy mentse meg a babát. Pedig tudom, hogy ez orvosilag lehetetlen. De mégis… mi más lenne minden nő első gondolata, ha nem ez? Ha Jamie nem a férjem lenne, hanem csak az orvosom, szerintem már rég ordibálnék vele, és vádaskodnék, hogy mennyire szar orvos amiért nem tudja megmenteni a kisbabámat. De mivel az Ő gyereke is, ettől eltekintek. Tudom, hogy ha rajta múlna, most nem itt tartanánk.
Tudom, hogy James már nem szeret. Elvégre ezért lépett le otthonról, és ezért nem is keresett az elmúlt három hétben. Jobb lenne, ha én is elengedném, ha nem szeretném többé. Fiatal vagyok még, újrakezdhetném az életem valaki mással. De minek? Minek?! Nekem csak Jamie kell! Ha most állnék, pontosabban, ha képes lennék megállni a lábaimon, akkor nagyot toppantanék is a gondolat mellé. Nem kell senki más, csak Ő! Csak Ő és kész!
Bólintok, arcomon újra megjelenik a fájdalmas grimasz. Szóval, semmiképp sem tarthattuk volna meg. Újabb több tonnányi súly, ami a szívemet nyomja. Én tehetek róla, ha nem is estem volna át az ajtón, akkor sem élhetett volna. Az én hibám az egész, ez a rohadt sok probléma ami van a házasságunkban, mind miattam van. Ordítani tudnék, törni-zúzni, mégis képtelen vagyok rá. Olyan, mintha vákuum lenne a mellkasomban, és zúz össze, nyel el mindent a sötétség. Nem akarom, hogy a férjem elengedje a kezem. Nem akarok teljesen egyedül szembenézni ezzel az egésszel. Nem akarok nélküle élni, akkor inkább egyáltalán nem akarok élni! Hogy lehettem ilyen hülye?! Miért kínoztam?! Miért nem szerettem úgy, ahogy megérdemli? Az én hibám, hogy most elhagy.
- Nem, Jamie! Meg kell… - a rövidke csók belém fojtja a mondatot. Csak bámulok utána, ahogy elmegy. Képes volt itt hagyni. Egyszerre gyűlölöm és szeretem, jelen pillanatban egy kanál víz se kellene, hogy végezzek vele. Soha még ilyen magányosnak nem éreztem magam, mint most.
- Anya! – kiabálok ki, ő pedig már jön is. Látom, hogy mennyire elborzad a látványomtól, de nem érdekli. Valamit mond, de nem hallom. Elhatalmasodik rajtam a hisztéria, és ordítok, üvöltök ahogy a torkomon kifér. Két rezidens érkezik, akik előbb megpróbálnak lefogni, majd inkább úgy döntenek, hogy ide gyógyszer kell. Nyugtatót kaptam, és alig egy percen belül már behunyt szemmel, halkan szipogtam, mielőtt elaludtam volna. Remény nélkül, hogy a holnap más lesz, mert pontosan tudtam, hogy másnap csak még rosszabb lesz minden.

Köszönöm szépen a játékot, James!