A mentőállomásra beérve, leteszem a munkát – minden adminisztrációjával és egyébbel, ami ilyenkor szokásos – és szó szerint rohanok át a kórházhoz. Nincs messze, így felesleges volna autóba vágódni, mert a kiállás, átfurikázás, parkolóhely keresés, beállás több időt elvenne, mint az, hogy csak átszaladok. Viszont, már így is késésben vagyok. Elvileg úgy volt, hogy már egy bő negyven perccel ezelőtt végeznem kellett volna, csakhogy az utolsó öt percben befutott egy riasztás, amit még mi kaptunk meg és nem a váltás, és csak most értünk vissza. Így pedig szerencsésen sikerülni fog lekésni az ultrahangot. Vagyis… ha csúszás van, akkor odaérek, ha nincs, akkor azt hiszem utólag fogok tudni bekopogni és tuti, hogy lemaradok az elejéről. Azt pedig nem szeretném, lévén, hogy megígértem Angienek, ott leszek. Az embereket ügyesen kerülgetve rohanok át a parkolón, majd a földszint fogadócsarnokán a liftekig, amik elé csúszva-fékezve érkezek meg, éppen elkapva a liftajtó csukódását és így megakadályozva azt, hogy nélkülem induljon el felfelé. Belépek, megnyomom a gombot ami a második emeletre visz fel. Türelmetlenül várok, amíg felvánszorgunk, és ahogy megint nyílik az ajtó, már sprintelek is a nőgyógyászat felé. Egy nővért majdnem sikeresen el is ütök, hogy aztán őt kikerülve szó szerint belefussak Sarahba, immáron már az osztályon. - Archie, hát te?! – az arcán némi meglepettség tükröződik. - Bocs, ne haragudj, nem akartalak elsodorni. – szabadkozom és már mennék is, de csak utánam nyúl és megfogja a karom. - Engem keresel? – kihívó mosoly ül meg ajkain, nekem meg ettől némi rossz érzésem támad. Egyszer összefeküdtünk, de tekintve, hogy nagyon is nyomulós és levakarhatatlan, a részemről hamar befejeztük, amit tulajdonképpen el se kezdtünk. És különben is, most már akkor sem érdekelne, ha nem lett volna matrica típus. - Nem. Én… dolgom van tudod és éppen késésben vagyok, szóval… – a lehetetlenben bízom és abban, hogy felfogja ennyiből, nem nagyon szeretném én ezt a társalgást folytatni. - A nőgyógyászaton? – emeli feljebb a szemöldökeit. - Igen, ott. Úgyhogy én most megyek. – mosolygok rá és már fordulnék is, amikor megint megállít, de nem akárhogyan, hozzám lép és megcsókol. Én meg hirtelen köpni nyelni sem tudok a meglepettségtől. - Oké, menj csak. Később azért felhívhatnál. – kacsint egyet, elereszt és elmegy. Én meg döbbenten nézek egy pillanatig, míg magamhoz nem térek és le nem esik, hogy rohadtul késésben vagyok még mindig. Korábban írtam egy smst Angienek, hogy lehet, késni fogok, most azonban annak örülnék, ha az orvosok betartanák az időpontokat és ő már bent lenne a vizsgálóban. Különben elég nehezen fogom ezt az előbbit kimagyarázni a késéssel együtt. Pedig nem tehetek egyikről sem. Tényleg.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 6:57 pm Keletkezett az írás
Nem Zeusz villámai tették földhöz az ittenieket, de nem szólok egy szót se, igazából nem sietek. Ahogy a helyzet áll, úgyis bent kell maradnom eztán is, lévén végül eltolták a műtétet, mert nem volt feltétlenül szükséges, s adtak még egy kis időt a csuklóm gyógyulásának, hátha rendesen forrnak össze a csontjaim. Nem örülök a röntgennek ugyan, de megesküdtek - és én is olvastam a tanulmányokat - hogy nem árt a babának ebben a korai szakaszban, hát egye kánya, egy utolsóra még beneveztem, ha lehet ezt így mondani. Azt meg ismerős csinálja - éljen a gyakornokság és a többi gyakornok - szóval ott pláne nem fogok előre kerülni. Az órámra éppen csak rápillantok, de nem nézegetem percenként. Görögből vagyok, s bár erényem a pontosság, nem kapok idegbetegséget attól, ha valaki nem az. Tudom, hogy Archie sem úgy dolgozik, mint az irodisták, hogy leteszi a lantot a munkaidő végén, szóval se egy üzenetet nem küldök neki, sem nem hívom fel. szeretném, ha itt lenne, s vele együtt mehetnénk be, de egyrészt: vannak előttem még ketten, másrészt pedig.. lesz még alkalom (és nem is ez az első, nagy pillanatunk így Lily után). Természetesen mi mást csinálnék, mint a jegyzeteimet bújom, amikor megzizzen a zsebemben a telefon. Archie már írt, esélyesen nem ő az, így előveszem megnézni ki az, s mit szeretne. Remélem nem felejtettem el semmit Lily kapcsán, mert nagyon kínos volt már legutóbb az az angyalka jelmez is. Oké, Archie megoldotta és vett egyet, s Lily sem haragudott meg rám, lévén akadályoztatva voltam gipszügyileg, de nem kaptam mintaanya plecsnit a szülői tyúkudvarban. E-mail, Lily egy osztálytársnőjének az édesanyja, a munkaközösségünk vezetője. Kiakaszt a nő, már fintorgok, amikor megnyitom, s csak ímmel-ámmal olvasom el, fel-felpillantva belőle, jobb szórakozást keresve a folyosón. Pénteken te vagy a soros. Gyümölcsnap. Biztos emlékszel, de azért megírom: a lányomnak citrusallergiája van. Látom én, amit olvasok, s fel is fogom, de meg nem tudnám mondani, ha valaki vizsgáztatna belőle. Túlságosan leköt a performansz a folyosó végén. Még levegőt venni is elfelejtek, s ennek köhögve kell pótlására vetemedjek, a telefont is majdnem elejtve ekképp. Nem. Szívom. Fel. Magam. ~ indul meg a mantra bennem, s próbálok végtelenül nyugodtan nem kést állítani Sarah hátába, ahogy elfelé szelel. Archie viszont megkapja némán - vihar előtti csendet sugalló - kérdő pillantásomat. A műsorba fagy még a szia, s az adni szándékozott üdvözlő csókom is. Sőt, mi több, fel se kelnék a székből, ha nem épp abban a pillanatban hallanám meg a nevemet, amikor kedvesem (most épp annyira nem esne jól e jelző, így a csókjelenet szemkápráztató megpillantása után) a születendő gyermekünk apja mellém ér. Ebben a kórházban ma mindenki remekül tud időzíteni. Engem meg elvisz a korai idegbaj lassacskán, miközben összeszedem holmimat, s Archiehoz tüntetőleg nem sokat szólva felemelkedem ültemből, hogy meginduljak a vizsgáló felé. Nem itt fogok cirkuszt csinálni, de egy "Utána."-t azért eltátogok. A miheztartás kedvéért. Mi jöhet még, Afrodité szép arcára, hogy a ragya pettyezze ki?!
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 7:05 pm Keletkezett az írás
Sarkon fordulok és újabb döbbenet ül ki a vonásaimra, tekintve, hogy szembe találom magam Angievel. Igaz, hogy a folyosó másik végén van, de ezek szerint sikerült meglátnia az előbbieket. Hogy a franc enné meg… Elhúzom a számat és elindulok végre, leeresztett vállakkal, mert sejtésem szerint ezért még kapni fogok. Nem is lövök mellé, mert ahogy odaérek és lehajolnék, hogy legalább az arcára adhassak egy üdvözlő puszit, már meg is kapom azt a bizonyos pillantás – ami semmi jót nem ígér – és mivel közben szólítják is, így a felállásával elmarad a szándékom véghez vitele. Még látom, az „utána” eltátogását, némán szusszanok egyet és mint egy vert had, úgy vonulok utána én is a vizsgálóba. - Dr. Wess vagyok, foglaljon helyet. Maga pedig? – előbbi Angienek szól, utóbbi nekem. - Archibald Greenwick, a gyerek apja.– adom meg a választ és vizsgálóágy mellett állok meg. - Értem. – mosolyog egyet a doktornő, aztán Angihez fordul ismét. - Első baba? – kedves, csevegő hangon kérdez és közben egy kórlapot kezd el kitöltögetni. Hagyom, hogy Angie válaszoljon a kérdésre, egyfelől, mert neki tették fel, másfelől, mert orvosi szempontból is az ő esetében releváns a válasz, harmadrészt, mert úgy érzem, jobb, ha én most hallgatok. - Nos, Mrs. Greenwick, belső ultrahang lesz, kérem deréktól lefelé vegyen le mindent, és ezt terítse magára, miután felült az ágyra. Magukra hagyom önöket pár percre. – Angie kezébe nyom egy kórházi lepedőt, aztán kimegy. Én nem javítom ki, hogy Angie nem Mrs. Greenwick, egyfelől nem sok köze van hozzá, másfelől a kórlapon ott a neve és egyébként is kisebb gondunk is nagyobb annál, semmint, hogy mit feltételez az orvos. - Ugye tudod, hogy nem én csókoltam meg Saraht. – fordulok a gyermeke(i)m anyja felé a doktornő távozása után. Naná, hogy nem bírom későbbre hagyni ezt, főleg, mert tényleg vétlen vagyok. Álmomban nem gondoltam volna, hogy fogja magát és lekap a kórházi folyosó kellős közepén. - Siettem, hogy ideérjek, belefutottam, ő meg elkapott és… – a többi már történelem. Világ életemben hűséges típus voltam, nem most szándékoztam megváltoztatni az elveimet, mégis úgy érzem, hogy nem fogom ennyivel megúszni ezt az egészet. Jó, nyilván, ha nem lett volna soha semmi közöm sem Sarah-hoz, akkor másként festene ez az egész, de így…
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 7:22 pm Keletkezett az írás
-Jo napot! - hamgzik a koszonesem az orvosnak, de igazan nem vagyok kommunikativ hangukatban. Persze igyekszem kedelyesen mosolyogni, de odaig nem megyek el, hogy bemutassam Archiet. Kulonben is, mit mondhatnek? Azon felul momentan, hogy az "apa", nem jut eszembe mas. Reggel meg tudtam volna szepiteni, a parom, a kedvesem, de igy most.. Nem tudom. Hagyom hat ot kibontakozni. -Nem. Masodik. Nagyjabol van mar gyakorlatunk. - veszem fel en is a csevego hangnemet, nem annyira onmagamtol fakadon, semmint inkabb utanizva a masik hanglejteset. Papagajnak erzem magam, de inkabb ez, mint marhanak. Pedig attol a csoktol akar az is jatszhatna. Ha nem lenne egeszen extravagans oka annak, amiert ennyire feldult vagyok. -En ne.. Mindegy. Ertem. - bolintok, beleakadva abba, higy helyesbitsek. Nem vagyok Archie felesege, de nem akarom kikerni magamnak. Mert szeretnek az lenni, azota kattog rajta az agyam, higy kiderult, megint gyerekunk lesz. Eloszor nem voltunk hazasok, nem volt ra szukseg, nem erdekelt. De most mar nem vagyok alig-felnott. Igazi csaladra vagyom, akkor is, ha nem beszeltem rola meg. Atveszem a lepedot, ujabb bolintas kiseri a magyarazatot is es azt is, hogy magunkra hagy egy idore minket. Szinte gepiesen kezdem levetni a ruhaimat, erre legalabb nem fajdalmas egy ideggorcsokozo figyelnem, nem ugy, mint Archie szavaira. -Lattam, amit lattam. - jegyzek ennyit. Ez majdnem egyenerteku a tudommal, hiszen igen, valoban lattam, hogy Sarah kezdte, nem is itt a baj. -Es most errol fog pletykalni a fel korhaz. - morranok fel. Derekam kore csavarom azt a nyomorusagos korhazi anyagot, potcselekveskent osszehajtom a levetett ruhaimat, mielott visszahelyezkednek a vizsgalora annak rendje es modja szerint. -Amennyiben nem kenne eleg susmus a hatam mogott, ime, szolgaltattal ujabb okot. Nem arrol van szo, higy feltekeny vagyok, ennel intelligensebbnek hiszlek, olyannak aki nem eppen az orrom elott akarna megcsalni, ha epp ez lenne a fetise. Egyszeruen.. Ah! - szalad ki a szamon egy gorog karomkodas csendesen. Okolbe szorul olemben a kezem. -Olyan, mint egy vadaszkopo. Addig nem tagit, amig meg nem szerezte a zsakmanyt. - sohajtok fel lemondon. Hihetetlen, mennyire nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Egyszeruen csak rosszul esik. Nagyon. Es nem itt akarok sirni kezdeni a nogyogyaszaton.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 7:26 pm Keletkezett az írás
Csendben és zsebre vágott kezekkel – mert momentán nem tudok velük, meg úgy nagyjából magammal sem mit kezdeni és így nem érzem magam totál szerencsétlenségnek, aki csakúgy áll itt, mint egy faszent – várom ki, amíg az orvos és Angie megbeszélik hányadik gyerekünk is van úton, na meg azt is, amikor a kedvesem majdnem kijavítja a dokit, már ami a megszólítást illeti. Itt amúgy egy pillanatra feljebb is szalad mindkét szemöldököm a homlokomon, mert valami szöget üt a fejemben. Annak idején valahogy az esküvő szóba se nagyon jött, mert – mint most is – túl hamar jött a gyerek, összeköltöztünk és nem is tudom, fiatalok voltunk, nem kellett se a papír, de a felhajtás. Most viszont, egyfelől jóval idősebbek vagyunk és akárhogy is nézzük már a második utódot is összehoztuk. Angie pedig említette már a meglepetés hír előtt is, hogy szeretné újrakezdeni és közben itt a pici is és Lily is és nem is tudom, valamiért azaz érzésem támad, hogy szóba kellene kerülnie ennek az egész házasság témának. Mármint… egyelőre még csak nem is élünk együtt, Lily arról sem tud, hogy egyáltalán megint együtt vannak a szülei és így az esküvő téma kissé meredeknek tűnik, mert őszintén szólva az is. Azonban túl sokat nem lamentálhatok magamban, mert a doki kimegy, mi meg magunkra maradunk és naná, hogy úgy érzem, meg kell magyarázzam az egész helyzetet, noha tudom, hogy nem sokat tehetek arról, ami és ahogyan történt. - Akkor azt is, hogy nem én kezdtem ki vele. – bár abban nem vagyok biztos, hogy ebben a kérdésben ő is egyetért velem. Főleg, mert fogalmam sincs kívülről minek is látszódhatott az egész jelenet. - És mit akarsz, mit tegyek? – nincs indulat a hangomban, de nem igazán tudom, hogy mit is kezdhetek én ezzel. Na meg azt sem, hogy miért én tehetek arról, ha pletyka lesz a dologból?! Nem én kaptam le Saraht és még csak azt sem mondhatjuk, hogy az exem lenne, mert sosem jártunk. Azt az egy randit és éjszakát leszámítva más közünk nem volt egymáshoz. - Én szolgáltattam?! – mutatok magamra, mintha nem lenne egyértelmű, kit is takar ez az a bizonyos személyes névmás a mondat legelején. Leejtem mindkét kezem és megrázom a fejem, jelezve, hogy nem hiszem el, amit hallok. A káromkodását hallva felszaladnak a szemöldökeim a képemen, de nem mondok erre semmint. Nem beszélem az anyanyelvét, de éltünk annyi ideig együtt, hogy azért ezt-azt felismerjek, főleg az indulatszavakat, így pedig van némi sejtésem arról, hogy épp mit is mondhatott az imént. Odalépek hozzá és megfogom a kezét, már feltéve, ha hagyja. - Angie, nem vagyok zsákmány, sem egy darab hús, amit csakúgy meg lehet szerezni. Felőlem aztán fejre is állhat, attól még nem változik meg az, hogy én veled akarok lenni. Mit szeretnél, mit tegyek, hogy ezt elhidd? – ha rám néz, akkor a tekintete után kutatok. Eszemben sincs lelépni mellőle, tőle, főleg most nem. Oké, tudom, ennek az ellenkezőjére van már példánk, hiszen Lily sem tudott együtt tartani minket anno, de ez most lényegtelen. Főleg, mert tényleg nincs szándékomban másik nővel kikezdeni, főleg nem Sarahval.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 9:10 pm Keletkezett az írás
- Most nem. A múltatokról meg nem tartozol bőséges elszámolással. Sokfélét beszélnek, de nem az én dolgom. - vonom mag a vállamat, mintha ezzel akarnám lerázni magamról az egész helyzetet. Valójában robbanni tudnék, annyira szemétségnek tartom a sorstól ezt az egészet. Nem lehetnénk egyszerűen csak boldogok? Kellett ez a Sarah a nyakunkba? - Én nem akarok semmit! - csattanok fel, de nem hangosan, inkább csak olyan pattogósan ejtve a szavakat. Bele is ügyetlenkedek a vetkőzésbe, idegesen, gipszelt kézzel pláne szép kombináció. - Te vagy a szexi, külsős mentős, aki megdöntötte a csini kórházi dolgozót. Nem, mintha arról te tehetnél, hogy a nő egy hülye, de az ég szerelmére, Archie! Te külsős vagy, nekem meg minden nap be kell járnom ide. Nem is tudom, hogy mi dühít jobban. Az, hogy nonszensz baromságokkal vádolom Archiet, hiszen én magam is tudom, hogy nincs igazam, vagy az, hogy félek tőle valahol a lelkem mélyén, hogy mégis igazam lesz. Épp ez az, ami miatt nem tudom elnyomni a káromkodást. Ha szokatlan tőlem, ha nem. Nem kapom el a kezem, hagyom, hogy megfogja, s ekképpen azt is engedme neki, hogy megérezze: remeg bennem az ideg. Bármennyire is próbáljak éretten állni ehhez a kérdéshez, akkor is.. hát kinek esne jól látni, hogy a férfit, akit szeret más csókolja? - Nem arról van szó, hogy én elhiszem-e. Ez a kórház egy rohadt falu. És Sarah pokolian csinos is.. Nincs bajom magammal, de ez olyan a szomszéd füve mindig zöldebb effektus. Hogy mit irigylek belőle, azt nem tudom. Alapjáraton semmit, de zavar, hogy szemet vetett Archiera. Abba meg bele se megyek - még emlékezhet rá a Lilyvel való várandósságom idejéből - hogy alapvetően is megvert a sors némi önbizalomhiánnyal, de ez az előttem álló hónapok alakváltozása miatt hatványozottan kísért. - Én nem akarok még egyszer.. - lenne folytatás, de a nyíló ajtó megakaszt. Nagyot nyelek, ezzel próbálva visszatolni lelkem mélyére a majdnem feltörő, kétségbeesett-dühös könnyeket. - Kész vagyunk, kész vagyunk? - érkezik - ismét csak remekül időzítve - vissza az orvos, elvágva ezzel a társalgást egy időre. Ismerem a vizsgálati protokollt, s ha lehet még ez is felidegesít most. Mert a pontos -majdnem - időtartam előre tudása is felér egy örökkévalósággal. Csak egy bólintásra futja, jelezve ezzel, hogy igen, készen mint Lily Jamesekkel összefirkált matek házija. ~Könyörgöm, ne kelljen csevegnem!~ Nem nagyon menne kedélyesen ugyanis. A mosoly is megerőltető.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 9:23 pm Keletkezett az írás
- Oké, halljam mi az, amit beszélnek és ennyire bánt? – valamiért azaz érzésem, hogy sokkal több áll az egész mögött, mint „csak” az, ami a folyosón történt az imént és hiába mondja, hogy nem tartozom elszámolással, azt hiszen, van ami érdekli, vagy legalábbis abban a verzióban, amit én tudok és nem abban, amiről a kórház pletykál. Különben is, nincs jobb dolguk – mondjuk példának okáért beteg emberek gyógyítása és megmentése – mint az én magánügyeim??! Az eszem megáll, komolyan. - Jó és mit vársz tőlem Angie?! Sarah bőven előtted történt és nem azért, mert mindketten itt dolgoztok. – morgok az orrom alatt, mert felcsattanni nem akarok, meg veszekedni sem és ráadásul bármelyik pillanatban visszajöhet a doktornő is, szóval tényleg nem most kellene összekapnunk. Veszek egy - két, vagy három – mély levegőt, hogy lenyugodjak, mert senkinek sem tesz jót ez az egész, főleg neki nem. Érzem, hogy remeg a keze, de nem teszem szóvá, csak tovább fogom, amíg beszélek és még utána is. - De nem csinosabb nálad. – őszintén így gondolom. Jó, persze, nekem is van szemem, plusz azt is tudom Sarah, hogy néz ki a ruha alatt és tény, hogy nincs miért szégyenkeznie, de Angie nekem jobban tetszik és kész. És egyébként is, a külső nem minden, mert hiába csinos, ha egyszer kiállhatatlan az a nő. - Mit? – csúszik ki a kérdés a számon még mielőtt a doktor visszajönne, de végszóra azért csak sikerül beállítania. Csöndben maradok hát, ha Angie hagyja, akkor tovább fogom a kezét, az ágy mellett álldogálva. - Nos Mrs. Greenwick, akkor kérem a lábait tegye ide fel és próbáljon meg lazítani. – csevegő hangon csicsereg a doki, miközben előkészíti a belső ultrahangot. Szegény, ha sejtené, hogy Angie most épp minden, csak nem nyugodt. - Na lássuk ezt a babát. – magyaráz tovább és ahogy emeli az eszközt, kicsit fordulok, bár a lepedő miatt nem látok semmit, de azért mégiscsak úgy illik, hogy ne totál plánban figyeljem mit ügyködik. Közben a doki ügyködik az ultrahang masinán és teszi a dolgát. - Izgul, Mrs. Greenwick? – csicsereg tovább, fel sem pillantva a képernyőről. - Szívhang még nincs, de ez teljesen normális. Akarják látni, ugye? Nézzék csak, itt van ni. – felénk fordítja a képernyőt és rámutat egy foltra középen. És bár valóban csak egy kis pötty, de egy pillanatra elfelejtem a vitánkat is. Irracionálisan örülök a kis pöttyünknek és ennek köszönhetően természetesen széles mosoly terül szét a képemen. - Látom, apuka nagyon boldog. – jegyzi meg miközben még feljegyez ezt-azt. Nem tagadom, tényleg az vagyok. - Minden a lehető legnagyobb rendben van, legközelebb három hét múlva találkozunk, hogy ellenőrizzük a szívhangot, addigra egészen biztosan lesz már. Kérdés van-e? – én a magam részéről megrázom a fejem, ha Angienek van, akkor itt a lehetőség, hogy feltegye, gondolom meg is válaszolja a doktornő. - Jó, ha nincs más, akkor végeztünk is, felöltözhet. – szólal meg újra, majd miután levette a kesztyűit, megint magunkra hagy minket. - Szóóóval… – szólalok meg, ahogy a doki megint kint lesz és magunk maradunk. - …mit nem akarsz még egyszer? – utalok vissza a félbe maradt beszélgetésünkre, mert nagyon érdekel, hogy mit is akart pontosan mondani.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 9:28 pm Keletkezett az írás
- Hogy lám, neki volt esze és őt nem sikerült felkoppintanod. - robban ki belőlem a szégyenteljes méreg. Nem, nem a mostani terhességemről van szó, azt épp csak sikerrel neszelte meg a dög. Ez Lilyről szól, s arról az ismeretről: az én lányon a "helyes mentős" lánya. Könnyű ítélni mindenféle ismeret nélkül. Elég volt Sarah éles nyelvének és a lelkes seggnyalóinak, hogy pletykát kovácsoljanak abból: egyedül nevelem a lányunkat. Vagyis külön neveljük, de ebbe aligha avattam bele, nem vagyunk barátnők, s nem is voltunk soha. Csak egy kósza beszélgetés volt, egy válasz arra a kérdésre, hogy miért kezdtem ilyen későn az egyetemet, s hogy lehetek még ennyi idősen is csak gyakornok. - Tudom, hogy hülyeség, de őszintén, oltári fárasztó ez az egész. Ha megfeszülök, akkor se tudok kimászni abból, hogy nincs ugyanott a tojáshéj a seggemen, mint nekik. Akármit tegyek le az asztalra, sose elég. Nem vagyok elég törtető, nem vagyok elég fiatal, nem vagyok elég ribanc. Hagyjuk! - rázom meg fejemet. Nem szoktam csúnyán beszélni, de ez a harmadik csúnya szó, ami elhagyja ajkaimat ebben a témában és egyikkel sem tettem büszkévé magam. - Nem fontos. Nem itt óhajtok erről beszélgetni veled. - próbálnám rövidre zárni, mert egyre inkább forr bennem a méreg, s tényleg nem ez a megfelelő hely arra, hogy hagyjam elönteni magamat a masszív kétségbeeséssel. - Tisztában vagyok vele, de ettől hadd ne kelljen örülnöm annak, amit láttam. Rosszul esik, oké? Kiakasztott és ez nem fog elmúlni akkor sem, ha nem belőled csinálok bűnbakot. Elhiszem, hogy nem te voltál ma a hunyó, láttam is. De ettől sem jobb érzés. - szívom be hosszan a levegőt, s legalább ily hosszan fújom is ki. Próbálok megnyugodni, vajmi kevés sikerrel. De az, hogy nem kiabálok, már fél nyeremény. Legalább ennyiben lenyeltem hazám temperamentumát. Megforgatom a szemeimet. Mosolyognom kellene, mert jólesik, hogy szépnek tart - szebbnek nála - de jelen helyzetben - sem - ez nem olyan, amit ne szkeptikusan értékelnék. Lenne rá megjegyzésem, elhárítva a tulajdonképpeni bókot, de azt magamban tudom tartani. Megrázom a fejem, jelezve, hogy ennek a beszélgetésnek itt vége van, amíg kettesben nem maradunk megint. Arra fókuszálok, amit a doktornő mond, bár amilyen epéssé váltam, konkrétan abban is bele tudnék kötni az élő fába és non-stop forgatni a szemem. Lazítani. Hát hogyne. Az amúgy is annyira megy, mint gepárdnak a csiga után való vánszorgás, nem én lennék a csendes meditálás tudora, de egye csuda, megpróbálkozom vele. - Öm.. - nem! - vágnám rá csípőből, de tartok tőle, hogy akkor tovább feszegetné, hogy vajon mitől vagyok ennyire görcsös, így inkább a magamra rángatott mosolykosztüm mögül védem a mundérunk becsületét. - ..úgy is lehet mondani. Kicsit régen volt már utoljára részem ilyesmiben. Hogy a vizsgálatról beszélek-e vagy másról, az teljesen mindegy, a művelet sikeres, a gyanakvását mintha el tudnám altatni, csak bátorító mosolya van a doktornőnek, amit rám vet. Megfordul a fejemben, hogyha megveregeti a térdemet, akkor felrobbanok, de szerencsére megmenekül a világ ettől a kirohanásomtól, ugyanis a Dr. nem lépi át a professzionális határokat. Van abban valami nagyon klisés, hogy egy pici, alig-élet meg tud oldani minden problémát, de ugyanazt érzem, ami Archibaldot is elönti. A mosoly őszintévé válik ajkaimon, még ha eddig csak máz is volt, s ha Archie eddig nem engedte el a kezem, akkor hüvelykujjammal megsimogatom kézfejét, ha pedig eleresztett, akkor a keze után nyúlok, hogy megcselekedhessem ezt. A mi új esélyünk. Nem így terveztük, nem így képzeltem, de mégis.. örülök neki. Ha bele fogunk talán gebedni, akkor is. - A csuklóm miatt kiírtak műtétre, de nem vagyok benne biztos, hogy óhajtok altatásban kés alá feküdni, ha azzal veszélyeztethetem a magzatot. Tesz valami javaslatot, vagy bízzam az ortopédsebész kollégára a helyzet megítélését? Nem arról van szó, hogy nem bízom az említett sebészben. Nagyon is bízom benne, az orvosi-emberi felem mindenképp. De az anyai valahogy mégis szeretné több szájból hallani ugyanazt az igazat. Nézzenek emiatt túlaggódónak, akkor is. - Mindenképpen konzultálni fogok a sebészével, de tekintve a korát, a fizikai állapotát és a tanulmányok tapasztalatait, én amondó vagyok, hogy nem érdemes elhalasztani a műtétet. A felépülési időre is gondolnia kell, no meg ahogy mondta, nem ő lesz az első gyermekük, tudnia kell mennyi csuklóhasználatot igényel egy csöppség. Meg is nyugszom és nem is. Szakmailag kielégít a válasza, megköszönöm és a továbbiakban nem teszek fel újabb kérdéseket. - Viszontlátásra! - köszönök el tőle, s amint kiment, nekilátok, hogy felöltsem levetett ruháimat. Pár boldog pillanatra el is felejtettem, hogy milyen súlyos témákat boncolgattunk, de Archie kérdése visszaránt a posványunkba. - Nem akarok egyedülálló anya lenni. - szalad ki a számon, még mielőtt meggondolhatnám magam. Nem kérhetem meg egy férfi kezét és nem is akarom arra kényszeríteni, hogy elvegyen. Mindamellett amit mondtam, az egyértelműen a házasságra célzás, s nem arra, hogy nem bízom Archieban. Még a Sarah dolog ellenére sem hiszem, hogy elhagyna megint, nem feltételezem. Persze, megeshet, de ahogy Lilynél sem gondoltam rá, most sem szeretnék. Viszont valamilyen szinten vallásos családban nevelkedtem, s ha valami, hát a házasság nekem örökre szóló köteléket jelent. Abból nincs menekvés.. biztos pont, ha viharos tengere van az életnek, akkor is. - És nem úgy értettem, ahogy hangzott.. - morranok, mert fél kézzel nem kevés idő begombolni ezt a nyavalyás farmert, amit magamra kaptam reggel. Kaptam, jó vicc! Legalább húsz percet ügyködtem a gombbal akkor is. - Rendes, teljes családot szeretnék a gyerekeinknek. És tudom, hogy ez meredek, s Lily miatt még bonyolultabb, de azt kérdezted, mit nem akarok, hát tartoztam ezzel az igazsággal neked. Tekintetemben ott van a kérdés, hogy vajon Archie mit szól ehhez, de feltenni nem merem. Valahol szégyellem magam amiatt, hogy rátértem egyáltalán. Hiszen a múltkor világosan kifejtette, hogy "lassabban" haladjunk. Lily miatt (vajon tényleg csak miatta?), s igazat is adtam neki.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 9:37 pm Keletkezett az írás
Hirtelen köpni-nyelni nem sikerül – ma már másodjára – csak most azzal a kitétellel, hogy nem attól, ami történik, hanem attól, amit hallok. Valahogy sosem gondoltam egyik gyereknél sem így erre. Oké, rendben, nem terveztük, becsúszott, de a felkoppintás – hogy ennél kifejezésnél ne menjek messzebbre – kissé erős. Akkor is, ha pletyka. - És te is így gondolod? – csípőből kérdezek vissza, mert hiába tudom, hogy mennyire szereti Lilyt és végül is a babával kapcsolatban is úgy döntöttük, hogy megtartjuk, valamiért kellemetlen érzés fog el, ami miatt árnyalatnyival több indulat csepeg a hangomba, mint szeretném. - Hát én örülök annak, hogy ezek közül egyik sem vagy. – húzom el a számat, mert lehet, hogy őt zavarják ezek a tényezők, én azonban nem tudom azt gondolni, bár beillene ezen sormintába. Igazából nem is értem, hogy miért zavarja mindez?! - Jó. – zárom le a kelleténél talán nagyobb vehemenciával a dolgot, miután közölte, hogy ezt nem itt és nem most óhajtja megtárgyalni velem. Remek. Igyekszem visszafogni magam és nyugodt maradni – a körülményekhez képest – mert nem akarom, hogy neki vagy a babának baja essen, de megvallom őszintén, nem egyszerű. - Elhiszem, de ezzel nem segítesz. Fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. – morgom az orrom alatt. Persze, nyilván nem esik neki jól, nekem se esett jól, ettől függetlenül azonban, attól, hogy engem büntet a dolog miatt, még én is olyan vétlen vagyok, mint ő. Akkor is, ha minimális közöm volt Sarah-hoz, lévén, hogy urambocsá’ éltem az életem azelőtt is, hogy megint összejöttünk volna. Ezzel az egésszel pedig nem tudok mit csinálni, azért nem fogok bocsánatot kérni, mert nem éltem szerzetesként. Visszajön az orvos, így nem tudunk tovább beszélgetni erről… nem is tudom, hogy miről tovább. Én inkább csendben maradok, amúgy se kíváncsi rám a kutya sem jelen pillanatban. Csak fogom Angie kezét továbbra is, végig a vizsgálat alatt, hallgatom a párbeszédet. A hüvelykujj simítást viszonozom és tényleg, abban a pár percben, amíg a mi kis foltunkat nézzük a monitoron, el is felejtem minden mérgemet. Örülök ennek a babának, Lilynek is örültem, akkor is, ha egyik sem volt tervben. Katolikus nevelést kaptam, szóval a gyerek az én szememben sosem volt olyasmi, amitől valaha is szabadulni akartam volna. Őszintén szólva ez soha, eszembe sem jutott. - De csak a tizenkettedik hét után. – jegyzem meg a műtétet illetően, akkor is, ha a kutya sem kérdezett. Akkorra a vetélés esélye sokkal kisebb lesz és még így is marad elég idő a rehabilitációra. Ennyi beleszólásom csak legyen már nekem is. Tudom, hogy Angie sebésznek tanul és a kezeire lesz szüksége ahhoz, hogy beteljesítse az álmát, és ezt támogatom is, és ezen az a nem egész két hónap, ami még hátra van az első trimeszter végéig, semmit sem fog változtatni. Továbbra is lehet sebész, csak épp kisebb az esélye, hogy a baba elmenjen. Szóval ragaszkodni fogok ahhoz, hogy addig ne feküdjön kés alá. A doki távozása után nem tudok nem visszatérni arra, amiről korábban szó volt és amit az orvos érkezése szakított félbe. Nyilván tudni akarom, hogy mit is szeretett volna mondani nekem, de ami a válasz, arra – egyelőre – még egyáltalán nem gondoltam. Konkrétan felér egy jó alapos kupán vágással és még hozzá néhány egyéb, igen fájdalmas ütés erejével. Oké, nem vagyunk együtt, de nem hagytam egyedül Lilyvel sem, még ide, a világ végére is követtem, csakhogy a gyerekünk életéből kivehessem a részem én is. Nem maradt teljesen egyedül és igen, baromi rosszul esik, hogy ebből azt hallom ki, nem voltam mellette végig. Mert igenis ott voltam. Akkor is, ha nem éppen úgy, ahogyan azt elképzeltük. - Magyarán azt mondod, hogy vegyelek el, ha már sikerült kétszer is felcsinálnom téged?! – nem akartam ennyire durván és nyersen fogalmazni. Tényleg nem, főleg, mert valóban soha, eszembe nem jutott volna így gondolkodni a gyerekeink fogantatásával kapcsolatban, most azonban… dühös vagyok, ijedt és zavart és nem tudom hová tenni, amit hallottam ma. Egyszer már megjártuk azt, hogy túl gyorsan haladtunk és most meg… úgy érzem, mint aki lemaradt és nem tudom elég gyorsan követni, hogy mi is történik. Főleg, mert már megegyeztünk, hogy ez alkalommal nem fogjuk elkapkodni.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:08 pm Keletkezett az írás
- Mit képzelsz te rólam? - válaszolok kérdéssel a kérdésre. Elképesztő, hogy ilyesmit fel mert tenni. Egy szóval nem mondtam, hogy így gondolnám, nem is utaltam rá, de azt kérdezte mi bajom van, hát elárultam neki. De eztán kétszer is meggondolom, hogy újráznám-e ezt a vallomást. - Én sem bánom. - a "de"-t elviszi egy kényszeredett kacagásféleség. Egyszerre lavírozom idegesség és szomorúság között, s most még az önértékelési problémáim is előtérbe kerültek. És az a szomorú ebben, hogy ennek a világon semmi köze ahhoz, hogy kisbabát várok-e vagy sem. Alapjáraton ilyen a természetem. Érzem én a "jó"-ban vibráló mérget, de nem magyarázkodom. Tényleg úgy vélem, hogy sem a hely, sem az idő nem megfelelő arra, hogy megvitassuk ezt a kérdést. Egyrészt egy vizsgálóban vagyunk, másrészt pedig megtanultam már kapcsolatunk halálából, hogy felfokozott idegállapotban nem kellene cseverésszünk, mert abból csak sebzés lesz, megoldás nem. Megnyugodni igyekszem hát, de nem segít benne, mit ne mondjak. - Egy szeretlek vagy egy ne haragudj jólesett volna, de nem kell semmit mondanod igazából. - emelem ki a kell segédigét. Semmit sem muszáj, azt sem akartam ráerőszakolni, hogy vállalja velem ezt a babát, hát akkor az is távol álljon tőlem, hogy bárminek a kimondására kényszerítsem. Viszont azért halálosan jó lenne, ha magától is eszébe jutna valami azon kívül, hogy csak hideg távolságtartással zárkózik saját rossz hangulatába. Nem ő kezdte, de az ég szerelmére! Nem engem csókolt meg valaki más.. Kicsit sok az egy főre jutó orvosok száma ebben a helyiségben, ezt meg kell állapítsam abban a pillanatban, amikor Archie is beleszól a csuklóm-terhességem kérdéskörébe. Kinőttem már abból, hogy dacosan kikérjem magamnak ezt a fajta belebeszédet. Az ő gyereke is, ezzel rendben vagyunk, félti, én is féltem. De részemről a sebészet is ott figyel, mint opció. Hiszen valamiből élni kell.. s ezt a hivatást választottam, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyjam tönkremenni a kezemet. Csak bólintok - lassan olyannak érzem magam, mint azok a kutyák az autók kalaptartóján - és nem mondok semmit. Elraktározom az információkat, mindenkinek a véleményét meghallgattam eddig is, s eztán is meg fogom tenni ezt, de a döntést úgyis egyedül később hozom. A doktornőtől elköszönés után aztán újabb lavina szakad a nyakunkba, s Archie megint csak bizonyítja: rohadtul kár vele őszintének lennem a mai napon. Elkerekedett szemekkel fordulok felé, mint aki rosszul hallotta azt, amit. Tátogok, mint partra vetett hal egy darabig, hogy aztán dühösen csapjam össze megremegő ajkaimat, mint amiképpen lelkemre is ráhúzom a falakat. - Jelenésem van egy röntgenen. Nem kell megvárj. - szedem össze magam annyira, hogy ne fakadjak sírva itt és most. Hangom viszont elvékonyodik, s tudom: hallja belőle a remegést, s még akkor is, ha elfordulok érzékelni fogja megbántottságomat. Az öltözködésbe menekülök, majd nemes egyszerűséggel faképnél hagyom a vizsgálóban, úgy téve, mintha olyan nagyon sietnék. A liftig el is jutok, amikor leesik, hogy a táskámat odabent felejtettem. Ahogy a maradék méltóságomat is.. Elindulok hát visszafelé és csendben aranyérmet osztok magamnak. Még nem zokogok. Ez is valami..
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:31 pm Keletkezett az írás
- Akkor miért zavar ez a hülye pletyka? – értem én a felháborodását és a vitánkon túl még meg is értem, csakhogy, ha egyáltalán nem arról van szó, amire rákérdeztem, akkor mi a fenének foglalkozik ezzel? Miért érdekli, hogy mások mit beszélnek, amikor nem ismernek se minket, sem pedig az életünket?! Meglepődök, megint. Mert nem is értem, hogy miért mondja ezeket és ennek okán hirtelen nehezen találom meg a szavakat. Pontosabban egyáltalán nem és most valahol jól jön az orvos visszatérése. Nem értem miért kellene nekem bocsánatot kérnem, amikor vétlen vagyok abban, ami történt. Nem azért esett meg, mert én akartam volna, így pedig nem igazán világos, hogyan lehet vétkes a történetben. Az pedig, hogy szeretem… tényleg nem érzi?! Abba belekotyogok, hogy mikor is essen meg az a bizonyos műtét, a gyerek miatt. Fontos nekem is Angie karrierje és tanulmányai, de a gyerek is és természetes, hogyha lehet kisebb kockázat mellett is csinálni a műtétet, akkor én amellett fogok kiállni. A doki ismét kimegy és én hirtelen nem tudom, hogy mit mondjak, így sikerül a legrosszabb opciót kinyögnöm, amit abban a pillanatban meg is bánok, ahogy a szavak elhagyták a számat. - Angie… – szólalok meg halkan és kérlelőn, ahogy elfordul. - Nem úgy gondoltam. – már ami a kifejezésmódot illeti, de ami a mondanivalót… nem tudok mást kihallani a korábbi szavaiból, minthogy elvárja; vegyem el. És bár alapvetően nincs bajom a házassággal, a válással annál több. Mi pedig egyszer már „sikeresen” szétmentünk, ennek okán pedig kissé tartózkodok egyelőre az ekkora lépések megtételétől. De nem azért, mert ne szeretném vagy ne akarnám… egyszer valamikor. Azonban magamra hagy és így nem sok esélyt kapok arra, hogy ez alkalommal tényleg bocsánatot kérhessek valami miatt, amiről tényleg én tehetek. Mielőtt azonban elhagyná a vizsgálót, feltűnik, hogy a táskája itt maradt. Magamhoz veszem és én is elhagyom a vizsgálót, a lift felé indulva, így pedig nagyjából félúton sikerül összefutnunk. - Sajnálom, amit mondtam. – bököm ki minden felvezetés nélkül, még mindig magamnál tartva a táskáját. - Hadd vigyelek haza és beszéljük meg, oké?! – tudom, hogy még van más dolga is, de talán ez is fontos. Nem akarom elölről kezdeni azt, amit tizenkét éve. Pedig bennem a rossz érzés, hogy talán nekünk ez a keresztünk. Hiába szeretjük egymást, ha képesek vagyunk így összeveszni, ráadásul még csak azt sem tudom pontosan, hogy min is.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:33 pm Keletkezett az írás
- Mert utálom, hogy beszélnek rólam, rólad, rólunk.. a hátam mögött. - húzom el a szám. Nem is az a probléma, hogy mi a téma, hanem hogy egyáltalán téma vagyok. Ha rivaldafényre vágynék, vagy ismertségre ilyetén, akkor színésznek megyek. Ez a fajta exhibicionizmus - mások által generált - hiányzik belőlem. Maradjon meg másnak. Így, ahogy beállítja, tényleg röhejesnek tűnik az egész kifakadásom, ám ettől nem kezd el hirtelen kevésbé zavarni az egész. Mások vagyunk, ő nem ad az ilyesmire, engem pedig irritál, s pláne így, hogy olyasminek voltam szemtanúja, aminek nem kellett volna. Rohadt egy helyzet ez így. Érzem, hogy szeret, nem erről van szó. De ettől még zavar, hogy amióta együtt vagyunk megint, egyszer sem hallottam tőle a vallomást. Így, szó szerint. Néha - bármilyen bonyolult is a férfiaknak ez - egy nőnek egyszerűen szüksége van arra, hogy ne csak tudjon, érezzen, hanem halljon is dolgokat. Fejlődtem. Nem vágom oda, hogy fogja be a száját, nem kérdezem meg epésen és döbbenten, hogy mégis ki vagy te?, nem kelek ki magamból, egyszerűen csak bezárkózom előtte. Mert nem akarom tudomásul venni, hogy valóban azt hallottam tőle az imént, amit. Rettenetesen hangzott, a lelkem legmélyéig mártotta a szavak tőrét és úgy érzem, ha még egy szót szól, s kirángatja belőlem a fegyvert, itt fogok összezuhanva elvérezni képletesen a vizsgáló padlózatán. - Nem.. - az "-e?" kérdőszócska lemarad a végéről, megsemmisülten zuhanok bele saját, dacos némaságomba és kiviharzásomba. Nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy olyasmit halljak tőle, amit nem gondol komolyan, ekképpen a mentegetőzése legalább annyira fáj, mint az azt megelőző szavai. A lifttől visszafordulva minden a vizsgáló felé tett lépés egyre nehezebb. Nem nagyon figyelek arra, hogy ki van előttem, így szinte döbbenten cövekelek le félúton, ahogy Archie az orrom elé kerül. Felpillantok rá, szavainak hallatán beharapott alsó ajakkal bólintok. Kell pár pillanat, mire meg merek szólalni. Nem akarok sírni a munkahelyemen, de nagyon vékony jégen táncolok ezügyben most épp. - Elhiszem. És méltányolom. - nyögöm ki nagy nehezen. Tényleg elhiszem, hogy sajnálja, de ezzel momentán nincs megoldva semmi, még mindig ugyanolyan rossz érzés zakatol bennem. - Írok Ashnek, hogy ma nem tudunk konzultálni. - egyezem ezzel bele, s amint megköszöntem, hogy elhozta a táskámat, magamhoz veszem azt és kibányászom belőle a telefonomat. Öröm az ürömben, hogy az ortopédsebészet vezetője a barátnőm, meg fogja érteni. És egyébként is soron kívül szuszakolt volna be Még jót is teszek neki. Pár perc az egész intézkedés, a telefon hamar visszakerül a táskába. Tudom, hogy lesznek még kérdései, de azokra nem ma fogok válaszolni, neki sem. - Beszéljük. - egyezem bele - bár gondolatban sokkal lazábban és könnyebben hangzott ez a röpke szó, mint ilyen vékony hangon kimondva - s bár nem kéne tovább folytassam itt és most, mégsem tudok lakatot tenni a nyelvemre. - Nagyon sajnálom, ha bármivel megbántottalak. Nem állt szándékomban. De.. te sem segítesz, ugye tudod? - utalok vissza kissé sután arra, amit az imént ő mondott nekem. Én sem segítettem. Ő sem segít. Mégis - hacsak nem lép el - elveszni szeretnék az ölelésében, ezért lépek hozzá közelebb. Utálom, hogy mindig ezt csináljuk. Pedig én tényleg nagyon, nagyon szeretem őt. És tudom, érzem, hogy ő is szeret.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:35 pm Keletkezett az írás
Értem én, hogy nem kellemes, amikor összesúgnak a háta mögött és ha tehetnék ellene bármit, akkor tennék is, de azt hiszem ehhez kevés vagyok. Mégis, miként kellene egy pletyka elejét vennem, amiről eddig konkrétan nem is tudtam. Nem mintha bármit is segítene, hogy most már tudok róla. Nem, tényleg nem úgy gondoltam, ahogyan hangozz, bár az tény, hogy tudni akarom, tényleg azt akarja-e, hogy elvegyem?! És ha már itt tartunk, azt sem ártana tudnom, hogy én mit is akarok. Mert egyelőre nekem ez kissé gyors és annyira szeretném, ha nem oda jutnánk, ahová tíz éve, hogy az valami eszméletlen. Hiába telt el annyi év, az egész itt lebeg a fejünk felett, főleg most, hogy megint veszekszünk. Számomra kissé értelmetlen módon és nem akarom, hogy ezután egyik veszekedés érje a másikat, főleg, hogy ez alkalommal is úton van a gyerek és természetesen Lily is itt van nekünk. Megsemmisülten állok, amikor magamra hagy. Megérdemlem, szó se róla, de így aztán nem fogunk megoldani semmit az ég világon. Utána indulok a táskájával és valahol örülök, hogy látom visszafelé jönni, legalább van lehetőségem bocsánatot kérni. Azzal talán beljebb leszünk egy kicsit. - Oké. Aztán tűnjünk el innen. – nem sok kedvem van a kórházban maradni tovább. Visszaadom a táskáját, hogy elintézze azt az smst, aztán a keze után nyúlnék, hogy elinduljunk, de végül az ölelésemben köt ki, ahogy közelebb lép. Szorosan vonom magamhoz és a hajába csókolok. - Nem bántottál meg, csak… – elhallgatok. Mégis, hogy a fenébe valljam be, hogy a frászt hozta rám, mert én még nem tartok a gyűrűs résznél?! Szeretnék, ez vitathatatlan, de van egy lányunk, jön a második baba is és négyünk közül egyikünket sem akarom annak kitenni, ’mi van, ha mégsem sikerül?’. Mert sajnos ez is a pakliban van és bár jövőbelátók sosem leszünk, annyit megtehetünk, hogy azt kiderítjük, ezúttal, hogyan is működhetnénk együtt hosszútávon. - Szeretlek. – suttogom végül alig hallhatóan a fülébe, itt a kórházi folyosó kellős közepén, jó egy évtized után. - Gyere, menjünk. – nógatom és ha engedi, akkor a keze után nyúlok, az ölelésből, kézfogásba váltsunk és elinduljunk ki az épületből. - Mehetünk a lépcsőn? – csak a másodikon vagyunk, így nem olyan vészes az emeletek száma, amit lefelé kell megmászni és így nem kell másokkal összezárkóznunk a liftbe, amihez nem sok kedvem van jelen pillanatban. - Tényleg úgy érzed, hogy egyedül hagytalak a gyereknevelésben? – a lépcsőházban sétálva kérdezek rá erre, visszautalva a kijelentésére, miszerint nem akar egyedülálló anya lenni. Tudom, hogy szó szerint most is az, de igazság szerint valahol számomra ez az egész megosztott szülői szerep, hiszen igyekszem annyi időt együtt lenni Lilyvel, amennyit csak tudok.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:38 pm Keletkezett az írás
-Csak bonyolult, csak gyors vagyok, csak Lily.. Tudom, ertem. - suttogom bele az olelesbe. Nem vagyok benne biztos, hogy tenyleg tudom, nem csak sejtem-e, de valamiert ugy ereztem, ezt kell mondanom. Jo lenne, ha nem Lily anyjat, hanem egyszeruen csak Angiet latna bennem, de nem teszek megjegyzest. Imadom a lanyunkat, boldogan rendelem neki magam ala, ahogy eddig is tettem, am ettol neha nem lesz egyszerubb. A szertlek az a pont, amikor nem tudom tovabb tartani magam. Szorosabban olelem at, megrazkodnak vallaim, s ha akarnam se tudnam visszanyelni a feltorni kivano konnyeket. Nem hosszu zuhanas ez, csak halvanyan es roviden tert nyert onmagam elhagyasa, de ezt is szegyellem. Mert akarhogy is nem gyakornokkent vagyok ma itt, ettol ez a munkahelyem. Es nem szokasom kiborulni eppen itt. -En is szeretlek. - dunnyogom elhalon, belesemmisulve ebbe az egesz keptelen helyzetbe. Szeretjuk egymast, akkor miert nem tudunk ugy beszelni a masikhoz, hogy ne masszunk a lelkebe? Hibaztam, ahogy o is. Es ezt mar reg nem varrhatjuk Sarah nyakaba, hiaba volt o az indikator. -Persze. - egyezem bele a lepcsojarasba. Kezemet Archie kezebe siklatom, ujjaimai osszefonom oveivel. A kerdes ilyen megfogalmazasban varatlanul er. Nem allok meg menet kozben, de beleakadok kisse a lenduletbe, lelassulva ekkepp. -Nem arrol van szo, hogy nem voltal ott Lilynek, mint apa. Egyszeruen csak nem voltal ott mellettem, mint tars. Marmint.. athivhattalak, ha Lilyvel baj volt, mindenbol kivetted a reszedet, de nekem nem volt senkim, akivel megoszthattam volna, amikor epp szulokent egy csodnek ereztem magam. Neha csak sotetben tapogatoztam, s ezek nem nevelesi dolgok voltak.. Egyszeruen csak.. Nem tudom hogy fogalmazzam meg.. Jo apja vagy Lilynek, nem vitatom. De kulon-kulon nevelni egy gyereket megsem ugyanaz, mint egyutt. Erre ertettem, s ha innen nezzuk, a valaszom igen. De ugyanigy en is egyedul hagytalak teged, hiszen neked is csak Lily volt, nem egy teljes csalad. Biztos vagyok abban, hogy neki se volt egyszeru es most sem az. Probalok mindent elmondani, amit erzek, de felek is egy kicsit, hogy oszinte legyek. Mert a mai napon mar ketszer szaladtam bele olyanba oszinteseg cimen, ami csak fajdalmat okozott.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:42 pm Keletkezett az írás
Mivel eszemben sincs bevallani, hogy épp én is kiakadtam, így csendben maradok és ráhagyom a mondat befejezését. Mert is része az igazságnak. Túl gyors és van egy lányunk, akinek az életét nem forgathatjuk fel ilyen ütemben. Ráadásul a miénket sem. Ez valahogy nem tűnik jó ötletnek most még. Azonban félek, ha ezt így elmondanám neki, akkor megbántanám, mert az számomra is egyértelmű most már, hogy ő mit is szeretne, az pedig, hogy én…?? Egyelőre csak élvezni, ami köztünk van, olyan nagy bűn ez?! Szorosan fonom ölelésembe és amikor megérzem a vállait megrázkódni, megpuszilom a haját. Addig maradok így vele, amíg igényli és szeretné, hogy a karomban tartsam, nem számít, hogy mennyi idő telik el. Arra meg magasról teszek, hogy mások mit gondolnak most. Nem az ő dolguk és kész. A lépcsőház felé indulunk, de a kérdést csak némi kis idő eltelte után teszem fel neki. Ahogy lassít, úgy én is, és felé fordulok, amikor beszélni kezd. A válasza azonban összezavar és nem érzem magam tőle jobban. Sosem gondoltam, hogy így éli meg ezt az egészet annak ellenére, hogy jó apának tart, mégis úgy érzem, hogy ezzel együtt, csak hétvégi apának is, akinek semmi más nem jut ki, mint néhány kellemes óra a gyerekkel felhőtlenül. Pedig a hétvégéknél többet veszek ki az egészből, ami nyilvánvalóan nem elég. - Értem. – szólalok meg halkan és valójában füllentek, mert nem, ezt az egészet nem igazán értem. Csendben maradok, amíg ki nem érünk a parkolóig, azon átsétálva pedig el nem érünk az autóig. Nem tudom, hogy mit mondjak neki, kell egy kis idő, amíg átgondolom a dolgokat, így, ha nem kezdeményez beszélgetést, akkor én sem, amíg be nem ülünk az autóba. Nem indítok azonnal, a kulcsot a kezemben tartom és azzal babrálok. - Tíz éve közösen döntöttünk arról, hogy szétmegyünk. – halkan szólalok meg, mert a lépcsőházban hallottaktól azaz érzésem, hogy valamiképpen én lettem a felelős azért, mert egyedül maradt. Holott a mindennapos veszekedéseink senkinek sem használtak, hiába nem arról volt szó, hogy már nem szerettük egymást. [b]- És a házasság… – rápillantok és egyszerűen a torkomra forrnak a szavak, mert tudom, hogy akármennyire is nem akarom, meg fogom bántani. És a világon ezt akarom a legkevésbé. - Nincs bajom a házassággal, de a válással igen és… nézz meg minket Angie… – megint ott tartunk, hogy veszekszünk. Igaz most alapvetően más miatt, mint annak idején, de akkor is… vajon megint ugyanazt a mókuskereket járjuk? - Azt szeretnéd, ha elvennélek, ugye? – teszem fel a kérdést immáron kulturáltabb formában, amire a választ nagyon is sejtem, de attól még azt hiszem itt az ideje, hogy meg is beszéljük.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:46 pm Keletkezett az írás
Kötve hiszem, hogy tényleg értené. Én sem értem, csak mondtam, ami eszembe jutott és nem is tudnám visszaidézni, hogy mi volt az. Csak annyi maradt meg belőle, hogy üressé vált egy részem, megszabadulva a titkától. És ez nem jó érzés, most nem az. Csendben maradok, hagyva őt emészteni, s én is azt teszem. Az autóba beülve ölembe húzott táskám fülét piszkálom, mintha nem tudnám eldönteni, hogy tartsam-e a holmit az ölemben továbbra is, vagy eresszem le a lábaimhoz, az ülés előtt a földre téve azt. - Igen. Éppen ezért mondtam, hogy én is egyedül hagytalak téged. - jegyzem csendesen. A táska végül csak lecsusszan lábaim közé, az ülés elé. Megunom a játékot, pótcselekvést vele. Nem nagyon értem, hogy ezt miért hozta elő éppen, de korrekt választ szeretnék adni neki. Mélyen remélem, hogy nem hiszi azt, hogy szerintem csak ő lenne a hibás. Egyikünket sem tartom vétkesnek, logikus döntést hoztunk és hiszek benne - ha rossz is volt nélküle és fájt is a hiánya nagyon sokáig, míg bele nem csendesültem az egész döntésmegemésztésbe - hogy nem lehetnénk itt és most, hogyha akkor nem azt lépjük, amit. - Nem hiszek a válásban. Nem úgy neveltek. - telik meg komolysággal a hangom, s valamiféle patetikussággal is. Keveset tartottam meg a vallásos neveltetésemből, de ez az. Mindazonáltal nem a frászt akarom ráhozni ezzel Archiera, csak a teljes őszinteséghez hozzátartozik. Akkor is, ha darabokra hullok attól, amit a folytatásban mond. - Ez nem ugyanaz a lemez! - emelem magam elé védekezőn ezt a tényt. Bármennyire is szeretném, mellkasom előtt nem fonom össze karjaimat, nem zárkózom be Archibald előtt. Régen megtettem volna, ha a tombolás nem vált be, akkor mindig jött a kizárás, de a mait egész más megvilágításban látom. Azért hagytam faképnél a vizsgálóban, mert nem akartam beletiporni a lelkébe, hiába éreztem azt, hogy ő megtette velem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy komolyan gondolja a szavait, s nem haraptam a koncra, mint marakodó kutya. Elég volt annak Sarah. - Nem így. És nem most. - rázom meg fejemet gyengén. Nem érzem magaménak sem a mozdulatot, sem a szavakat. Igen, szeretném, a elvenne, de nem azért, mert "kierőszakoltam". És bánom, hogy szóba hoztam ezt a vizsgálóban. Nem gondolkodtam, túlságosan nagyot ütött a Sarah dolog. - De nem fogom letagadni előtted, hogy veled szeretném leélni a hátralévő életemet. Vedd ki a házasságot a képletből, s gondolj csak arra, amit ez az egész együttlét jelent. Nem azért kívánlak magam mellé, mert nem tudnék tovább úgy élni, ahogy eddig is tettük. A lányunknak mindene megvan, amire csak vágyhat, nem tipikus csonka családban nőtt fel és azt gondolom, hogy megtettünk mindent azért, hogy ne hétvégi lány legyen, hanem igazán kétlaki. Olyan, aki bármikor, bármelyik szülőjére számíthat, s sose kényszerítettük választásra. Mehetne így tovább, megoldanánk. De nem akarom megoldani. Semmit sem szeretnék megoldani, ami nélküled való.. Tessék. Itt a lelkem, itt vagyok teljesen lecsupasztva az igazságban. Ha most ő lesz az, aki becsukja előttem a kapuit, akkor azzal nem tudok mit kezdeni. Csalódott leszek, de tiszteletben fogom tartani a döntését. Felnőttek vagyunk már, nem túl fiatalok a felelősséghez. És hiszek magunkban. Hogy Archie hisz-e.. azt momentán csak remélni tudom.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:48 pm Keletkezett az írás
A válás kérdésében egyetértünk, nagyon is. Én sem hiszek a válásban, ahogy ő sem, így pedig értelemszerűen nem akarok belegyalogolni a dologba. Megosztom vele, hogy mitől is tartok, akkor is, ha nem szó szerint jelentem ki a szavakat. Viszont úgy tűnik, hogy érti, így nem szorul magyarázatra a dolog. Nekem a helyzet nagyon is ismerős és gondolom számára is, vagyis ennek tudom be a védekezést, ahogy kijelenti, számára ez nem ugyanaz a lemez. Nekem túlságosan is hasonlatos. Felteszem a kérdést, ami a legjobban nyomaszt. Nem azért, mert akarok megnősülni, hanem, mert úgy vélem a lánykérés egyfelől az én fejemből kell, hogy kipattanjon, másfelől annak meg kell adni a módját és nem mellesleg nem ártana, ha én is úgy érezném, hogy itt van az ideje. Csendesen hallgatom végig Angiet. Értem az érveit és a szavait és mivel nem óhajtom félbeszakítani, így némaságban figyelek mindenre, amit mond. És ahogy befejezi, én úgy maradok csendben egy ideig. Nagyot szusszanok mielőtt még folytatnám. - Angie… ez jól esik, de… – állítólag nem számít ami egy beszélgetésben a „de” előtt van, azonban én ebben nem hiszek. Tényleg jól esnek a szavai. Viszont igaz, ami igaz, van folytatás is. - …de te valójában házasságra vágysz és kevés az, amit jelen pillanatban képes vagyok nyújtani neked, igaz?! – valamelyikünknek ki kell mondania és akkor már legyek én, nem igaz?! Akár kiveszem a házasságot a képletből, akár nem, akkor is ugyanarra a következtetésre jutok. Elcsüggedek, mert azt hittem, hogy lesz elég időnk és engedhetjük, hogy magától érjen meg a döntés és ne pedig így érjünk el idáig. Most azonban nem tudom, hogy mit is gondoljak az egészről. - Én is tudom, hogy ez nem sok és, hogy te és a gyerekeink többet érdemeltek, de én nem… – halkan szusszanok egyet, ezúttal kerülve a pillantását. - Nem akarok elválni. És idő kell ahhoz, hogy megtervezzem a lánykérést, a házasságot. Hogy legyen zene és gyűrű és virág, meg minden, ami kell egy lánykéréshez. Érted…? – fordulok felé. Nem zárkózom el, de szeretném, ha bennem fogalmazódna meg a házasság gondolata, és én kérhetném meg az ő kezét, ha majd itt lesz az ideje. Azért, mert mindketten akarjuk és nem pedig azért, mert muszáj, mert gyerekeink vannak. - Angie, szeretlek, de ez az egész… nem akarom elszúrni. – sem pedig elkapkodni. És ez talán kevés, de akkor sem tudok mást mondani.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 10:58 pm Keletkezett az írás
A veszekedések ismerősek, igen. De számomra tényleg nem ugyanaz a tíz évvel ezelőtti, meg ez a mostani lemez. Azért is merem kijelenteni, amit tettem. A de észrevétlenül kúszik bőröm alá, felszisszenésre késztetve ingerületeimet. Nem adok ki hangot, a levegőt is az eddigieknél halkabban veszem, de a feszültség gúzsba köti idegszálaimat. - Nem igaz. - jelentem ki gondolkodás nélkül és nagyon kategorikusan. Persze érkezik eztán magyarázat is, mert meghazudtolni nem akarom. - Arra vágyom, hogy a feleséged legyek, de ez nem jelenti azt, hogy kevés lenne bármi, amit most tudunk egymásnak adni. A vágyaim nem itt és mos jellegűek. Én sose voltam és sose akartam az a nő lenni, akit csak azért vesznek el, mert "megesett". S hogy őszinte legyek, már nem is tudok a mostani terhességemre sem véletlenként gondolni. Egyszerűen így kellett lennie, s bár nem volt tervben, nem bánom. Akármi is lesz a vége ennek az egésznek. A sok nem ugyan rosszul hangzik, de abszolút érthetőek. Régen sem volt a képletben a házasság - vagy én legalábbis nem tudok róla - és jól megvoltunk nélküle. Talán túlságosan felnőttem ahhoz, hogy ilyesmik eszembe jussanak. Igen, vágyom rá. De semmiképpen sem annyira, mint alig egy órával ezelőtt. Rossz bevallani, de elment a kedvem az egésztől. Mert valami szépet zúztam szét, s ezt csak magamnak köszönhetem. - Olümposzra! Bocsáss meg! Olyan hülye vagyok.. - szakad fel belőlem, kényszeredett szemforgatásra ragadtatva magam. Archie szavai pofonnak számítanak, de a kellemesen keserű, józanító fajtából. - Tökéletesen értem, mire gondolsz és bármilyen furcsán is hangozzon, egyet is értek veled. Mármint, nem szívok vissza semmit, de megvallom őszintén, nagyon csalódott lennék, ha most azt mondtad volna: vágjunk bele. Kiheréltem a ki tudja mikori, szép reményű lánykérést. Nincs mentségem. - elhúzom a szám. Nem tudom, hogy megkért volna valaha vagy sem - hogy fog-e vagy sem - de azt hiszem tényleg elrontottam. És bánom, tényleg, de azért mégis úgy vagyok vele, hogy a könnyeknek, a veszekedésnek meg ennek az egésznek haszna volt. Kinyújtom ép kezemet Archibald felé, ha még nem indultunk el, akkor nem fogom zavarni a vezetésben azzal, hogy arcát simítom, finoman nyúlva állához, mutatóujjammal próbálva felém fordítani figyelmét. - Szeretlek. Itt és most, így és ahogy. Pont. - hajolok oda hozz, hogyha nem húzódott el, akkor aprócska csókot helyezzek ajkaira. - Leesett már, oké? És hidd el, nem adnám semmiért azt, amink van. - duruzsolom ajkaira, s ha még mindig nem húzódott el, nem akart elindulni az autóval, akkor nem ragadok le a futó puszinál, hanem bocsánatkérő-szeretlek szólamot csókolok szenvedélypettyezetten ajkaira. Röhej, hogy egy veszekedés kellett hozzá és a kártyáim kiterítése, de felfogtam a lényeget. Akár hiszi, akár nem. Nem vagyok elégedetlen - bár én is azt hittem, hogy leszek - és én sem akarom elrontani.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 08, 2016 11:01 pm Keletkezett az írás
Rápillantok, amikor kijelenti, hogy nincs igazam. Csendben maradok, hogy kifejthesse, amit szeretne, a válaszától azonban nem könnyebbülök meg. Tudom, hogy megérdemelné az egész „csomagot”, a lánykérést, a nagy esküvőt és mindent, ami ezzel együtt jár és szégyellem, hogy – most még – képtelen vagyok mindezt megadni neki. Hiába több, mint tíz év áll mögöttünk, ennek az időnek csak egy töredékét töltöttük ténylegesen együtt. Egyszerűen csak idő kell még. - Ne mondj ilyet, nem vagy az. És én nem haragszom. – rázom meg a fejem, hárítva a bocsánatkérését, mert ezzel tényleg nem tartozik nekem. - Tudom, hogy már eddig is sokat kértem és azt is, hogy jóval többet érdemelsz, de most mégis arra kérlek, hogy legyél még egy kis türelemmel. Tényleg azt szeretném, ha ez, ami közöttünk van, ezúttal működne és idővel lehet szó a házasságról is. Oké? – igazi görénynek érzem magam ebben a pillanatban, mert mégis mit képzelek, meddig várassam?! És még ezzel együtt sem tudom a választ, csak azt, hogy félek elkapkodni és Lilyre is gondolnunk kell, meg a babára is. Nehéz és bonyolult az egész, akkor is, ha egyszerűnek tűnik. Felé fordulok, amikor a keze az arcomhoz ér. Halvány mosoly ül ki ajkaimra a szavait hallva, a leheletnyi csókot pedig viszonozom. - Meg se érdemellek… – suttogok halkan és újra ajkaira forrok, ezúttal hosszabban, mint az imént. - Menjünk haza. – mosolyodok el immáron kicsit bátrabban és felszabadultabban, noha a lelkem nem könnyebbült meg. Tudom, hogy mit szeretne, hogy mire áll készen és félek attól, hogy valahol lemaradtam mögötte és egy nap arra ébred majd, hogy elege van a várakozásból és a túlzott óvatoskodásomból. Pedig előbb-utóbb meg fogom hozni a magam döntését is.
//köszönöm a játékot Életem *-* ezt is nagyon élveztem <333//
Kezdőlap 
ezt is nagyon élveztem <333//