Rod and Hayden

 

Az utóbbi néhány évben, mióta a szüleivel a kelleténél is abnormálisabbá vált a kapcsolata, soha nem érezte magát igazán otthon a farmon, bárhogy is próbálkozott. Lehet, hogy ez volt az a hely ahol ő felnőtt, itt látott napvilágot és itt hozott meg minden nagy döntést, mely a mai napig hatással van az életére, de mind ahányszor végignézett a sárgás árnyalatú házon, a körülötte lévő kisebb-nagyobb épületeken és az előtte elterülő hatalmas szabad tér délibábján, idegenkedve fintorodott el miközben eszébe jutott, hogy mennyi mindent veszített.
Elveszítette a lábát - ha a szó teljes értelmében nem is - az álmait, a szüleit és az első idomítású lovát, aki a legjobb barátja volt azokban az időkben. Elveszítette az önbecsülését, ám míg veszteségek értek ugyan akkor erősödött is. Megtanulta, hogy a család bár hatalmas szó és kincs, mégsem olyan eget rengető erő, mint azt sokan gondolják. Erre szokták azt mondani, hogy a barátaidat megválogathatod, de a családoddal együtt kell élned, őket nem fogod tudni az alapján szortírozni, hogy kit tudsz elviselni és kit nem. Mert köt titeket a vér, köt a kötelesség és minden, ami egy családon belül alap lenne. És megtanulta azt, hogy mindig lesznek olyan emberek az életében, akik sokkal előrébb fognak kerülni a fontossági listán, mint az anyja vagy az apja, hisz ahogy ők, úgy ő maga is eltávolodott tőlük, elveszítették a bizalmát és az őszinte feltétel nélküli szeretetét, amiről úgy döntött, változtatni fog.
... mert a svájci "kiruccanása" során eszébe jutott az a hosszú monológ, amit Gale mondott neki kint a teraszon évekkel ez előtt, miközben tekintetüket a hosszan elnyúló havas tájon legeltették, kezükben egy-egy bögre forró teával, vállukon vastag kabáttal a megfázástól védve magukat segítségével. Felnyitotta a szemét arra - hisz titkon ezért is magyarázott neki olyan töretlenül - hogy bár mindenki esendő, mindenki követ el hibákat, ha mi magunk javíthatunk a rosszon és a kegyetlen helyzeten, hát tegyük meg! Ragadjuk meg a lehetőséget és küzdjünk! Higgyünk abban, hogy ha megváltók nem is lehetünk, de a sorsunkat még mindig mi irányítjuk és ha csak annyi kell ehhez a változáshoz, hogy annak a bizonyos valakinek a lelkére hatást gyakoroljunk, aki esetében eddig úgy éreztük, hogy felesleges lenne a harc, akkor igenis ráébredhetünk arra, hogy mindig van menekvés, mindig van egy utolsó remény még akkor is, ha belénk rúgtak, ha földbe döngöltek! Mindig meglehet fordítani a jelent és a jövőt, csak a mi kezünkben áll, hogy miként tesszük.
Gale bölcsessége vasmarokkal ragadta meg mindkét vállát a Zoyával eltöltött jó néhány óra alatt és összerázta, megrázta őt! Így a lány és nagybátyjának segítségével ismét visszatért az az ember, akit mindenki ismert, akit tiszteltek és szerettek, akinek tiszta volt a lelke és a szíve, tiszta az elméje mielőtt betette volna a lábát Sydney városába ahol a sürgölődő, kegyetlen emberség úgy támadta meg akárcsak a pestis, ami felemésztette őt. Újra az a Hayden lett belőle aki a felszín alatt lappangott és aki csak akkor bújt elő újra és újra, mikor a lánnyal volt.
A reggel folyamán még idegennek számított neki, ahogy megállt a teraszon s szemügyre vette a hatalmas, mély vörösre festett ajtót ami a házba vezette. Idegen volt számára az összes bútor, a csempe s a plafon, a berendezési tárgyak legapróbbika is. Mintha egy olyan helyre nyert volna betekintést, ahol mind idáig csak az álmaiban járt. Ismerte, de mégse...
... és akkor megpillantotta édesanyjának apró alakját a konyhában miként fel és alá járkált a két pult között, hogy a farmon élő hatalmas termetű férfiakat legyen mivel megetetnie. Az arcvonásai lágyak voltak, kedvesek és egy az egyben ugyan olyanok, mint amilyenre mindig is emlékezett. A szeme pedig mosolygott. Pont, mint amikor Haydent gyerekkorában az asztal elé ültette, hogy megetesse ő pedig végigbohóckodta azt a rövid időt.
Kísértetiesen hasonlított abban a néhány percben arra a nőre, akire már alig emlékezett, viszont ezek a pillanatok felidézték és előkaparták tudatának legmélyebb zugaiból. Egy apró kis kivétel akadt, amiben mégis különbözött. Amit nem ismert, de szeretne megismerni. Ott ültek a szeme sarkában a ráncok, a mindig szépen eligazgatott csigás tincsei javarészt ezüstös, őszes árnyalatban verdesték a hátát ahogy a fakanállal megkeverte az illatozó ragut. Kicsit görnyedt volt a háta s mintha az arca is beesettebb lett volna a kelleténél. Ettől függetlenül az ő édesanyja, akit a mai napig mardos a bűntudat, aki csalódott a fiában az életben és legfőképpen saját magában. A férjében, mikor az nem ragadta meg a karját és rázta meg, hogy nem dobhatja el csak úgy a fiát. Ez az aprócska kis nő teljesen összetört a teher súlya alatt és mind az amit Hayden egészen mostanáig dacként és utálatként fogott fel, Svájcban megértette az igaz jelentését.
Rettegett. Dühös volt. Haragos, és utálta magát. Mert az ő akaratából veszítette el a fia azt amit a legjobban szeretett, mert ő miatta ért véget két karrier, neki kell mind a mai napig úgy belenéznie a tükörbe, hogy kis híján megölte a saját csemetéjét.
Aztán felbátorodva halk, nesztelen lépteivel melyeket eleve elnyomott az étel vad rotyogása, odasétált az anyja mögé, fölé tornyosult a maga közel százkilencven centijével, s lehajolt hozzá, hogy mindkét karját szorosan a törékeny, keskeny kis vállak közé fonja. Úgy ölelte, mint akkor, mikor kiskölyökként kíváncsian a nyakába borult, ha a szomszéd tanya idős nénijével kötni tanult. A kicsi Hayden mindig mögé lopózott és apró kis kezével megölelte őt s így kukucskált ki a füle mögül, hogy láthassa miként járnak szorgalmas táncot a fonallal az ujjai.
A mai napon ennek a kíváncsi kisfiúnak nyoma se volt... egy hatalmas, az anyjánál majdnem két fejjel magasabb férfiként ácsorgott mögötte, reszketeg háttal borulva a parányi kis nőre, kinek a kés is kiesett a kezéből meglepetésében. Váratlanul érte őt a fiú érkezése, hisz nem szólt nekik előre... Ő pedig a következő pillanatban megérezte a kezén a forró könnycseppet mely az édesanyja arcát szántotta fel mikor eljutott a tudatáig az, hogy kié az erős de reszketeg mellkas, hogy ki az aki előre dőlve a nyakába hajtja a fejét... némán üzent a fia az anyja tudatalattijának, némán mégis ordítva közölte vele, hogy mennyire szereti és, hogy szüksége van rá. Főleg most, hogy talált magának valakit, akivel az életét szeretné leélni. Talált valakit, akit beakar mutatni nekik de ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, a saját kapcsolatát is meg kell erősítenie a felmenőivel.
Talán csak ennyire volt szükség egész idő alatt? Talán csak ki kellett volna fejeznie Haydennek az igazi szeretetét? Azt, hogy ő még mindig szereti és ragaszkodik az anyjához? Azt, hogy nem csak megemelt hangnemben tud vele beszélni? Meglehet, hogy mind idáig erre várt az asszonyka is, aki megfordulva fiának ölelésében úgy bújt hozzá, mint ahogy azt Hayden tette kiskorában, mikor baj érte őt, vagy veszteség. Törékenynek és mulandónak tűnt az ölelésében, mégis épp oly erősnek. Az pedig, hogy ez idő alatt nem zavarta meg őket senki se, csak és kizárólag a meghatott és büszke Johnnak volt köszönhető, aki bezárta az ajtót, hogy kettesben lehessenek.
Egyetlen egy apró kis könnycsepp buggyant ki a szeméből... Egyetlen egy, nem több. Viszont ennek épp olyan nagy jelentősége volt, mint annak a csodálatos ajándéknak, amit karácsony éjjelén Zoyától kapott.
Ez az apró kis nő megtört a hosszú éveken át magában tartott kétségbeesés súlya alatt. Most pedig végre kinyitotta a szívét és azzal a mozdulattal, hogy óvón, pipiskedve, zokogva ölelte át túl nagyra nőtt fiát, visszatért a napfény az életébe. Kivirágoztak számára a rétek, megérkezett az aszályt követő tartalmas,várva várt szakadó eső... és visszatért a kisfia, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett még akkor is, mikor szigorral, megfeszült állkapoccsal nézett rá mikor hazaért, vagy fintorogva dobta le elé a vacsoráját. Visszatért az anya, visszatért az őszinte szeretet. És ez az, ami Haydennek is számít. Ez az, mi a legfontosabb és ez az ami feledtetni fogja az elmúlt kilenc évet. Lehet, hogy a nyoma mindvégig megmarad, de tudja, hogy ez helyrehozható, hisz az anya-fia kapcsolat a világ egyik legerősebb érzelme.
Ez idő alatt a frissen mosott, combjára feszülő fekete lovaglónadrágja ismét ismerőssé és számára kedvessé vált akárcsak a lovaglócsizmája és a tudat is, hogy beülve a platós autóba elindulhat cimborájához a Ryan farmra.  
Még előző évben megkérte Rodericket, hogy vigyázzon és figyeljen oda Viharra, hisz az anyja kiszámíthatatlan bestia volt vele kapcsolatban... és persze attól még, hogy a minap kilenc év után újra egymás nyakába borultak, még nem jelenti azt, hogy ezzel minden megoldódott és már ma elviszi az állatot. Nem is ezért látogatja meg gyerekkori barátját, sokkal inkább azért, mert szüksége van rá. Szüksége van egy barátra aki mindig fontos szereplője volt az életének, akivel mindig mindent megbeszélhetett legyen szó az élet nagy kérdéseiről vagy a farmról, mégis az utóbbi időkben nem igazán találkoztak... mostanra lehet, hogy megbékélt a távolsággal, de mikor Sydneybe költözött, ez volt az egyik legnehezebben megemészthető pontja a történetnek. Az, hogy olyan embereket kellett maga mögött hagynia, mint Rod.
A poros bekötőútról már tökéletesen látni lehet a birtok gangját, s egy kisfiús, fülig érő vigyor ül ki Hayden arcára, mikor a járgányt nem messze az épülettől leparkolja, hogy aztán kikászálódhasson a járműből.
- Hát öregem... most mondjam, hogy mennyit változott ez a hely és mennyire kedves számomra ez az illat? - nyújtóztatja meg a karjait majd megközelíti a gangon ácsorgó férfit, hogy ha elég közel ér hozzá, nemes egyszerűséggel csak magához ölelje a viszontlátás hevében.
- El se tudod képzelni milyen jó látni - motyogja az orra alatt és csak akkor bontja a nagy ölelkezést, mikor Rod is úgy érzi, elég lesz belőle.

Rod and Hayden

 

Hogy mi volt az anyja első kérdése mikor tudatosult benne, hogy végre, hosszú évek kínlódását követően visszakapta a kicsi fiát, összes gyermeke közül a kedvencét és akiből reggeltől mind idáig csak annyit látott, hogy sápadtabb a kelleténél valamint egy ismeretlen, félelemre emlékeztető csillogás villog zöld szemeiben?...
"Hogy nézel ki gyerekem?! Miért ilyen szürke az arcod, mik ezek a hatalmas karikák a szemed alatt?! És különben is!!! Miért ilyen rekedt a hangod?! Mi a franc történt veled a túl végen?" Mind ezt csípőre tett kézzel kissé előredőlve miközben a fakanállal vadul kalimpált ide-oda, ő pedig behúzott nyakkal szürcsölgette a kávéját az asztalra támaszkodva némiképp görnyedt háttal, egy pillantást se vetve az asszonykára, mégis vidám mosollyal a szája szegletében hisz a felismerés ismét szöget ütött a fejébe. Charlotte minden egyes mozdulata ugyan az maradt, mint régen volt, csak egy kis időre eltemette magában, hogy újaknak adjon főszerepet. A szidalmazás és az elrejtett fenyegetés, a résnyire szűkülő szemek és vékony vonallá keskenyedő ajkak még mindig itt vannak... és azt az időt juttatta eszébe, mikor még egy rosszcsont kis csimota volt, aki mindig rossz fát tett a tűzre, Charlotte pedig a fülénél fogva húzta be a házba, hogy aztán a hátsó udvarra lökdösse és ha éppen tetőtől talpig tiszta sár volt vagy ganéj, nemes egyszerűséggel csak lecsapassa róla a nagy erejű slag vízsugárral a koszt, hogy aztán egy autószélvédőjének hatalmas súrolókeféjével csutakolja le róla a rajtamaradt kis foltocskákat, immáron a jókora fürdőkádban nagy mennyiségű szappannal ami úgy habzott, mintha legalábbis egy szökőkutat szórtak volna tele felmosó szerrel.
Lehet, hogy nem a legkellemesebb emlékek ezek, hisz mind ahányszor sírásra görbülő ajkakkal takargatta magát a fürdőkádban vagy épp jajongott és sipítozott mint egy választási malac, mikor kivörösödött a füle a cibálástól, de ma már ezek ellenére is megmosolyogtatja a sok, feltörő emlék. Rég volt, elmúlt de egy jobb kort, egy szebb időt idéz fel amibe mostantól kezdve úgy fog kapaszkodni, mintha az élete múlna rajta. Épp úgy, mint abba a lánykába akivel össze fogja kötni az életét, de akiről az anyjának így még nem fog beszélni, hisz hogy venné ki magát? "Mama, eljegyeztem egy lányt." Akinek se híre, se hamva... majd ha legközelebb elhozza magával akkor megmondja, hogy csak ugyan felkerült az a parányi kis zöld köves gyűrű az ujjára és hamarosan feleségül fogja venni. Szeretné, ha szeretné ezt a lányt, ha nem a menyének sokkal inkább a lányának tekintené. Örülne, ha így lenne, viszont ehhez először az kell, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba, hogy mindent megbeszéljenek egymással és ne csak hadakozás legyen ebből az egész ceremóniából és ami most jónak, megbízhatónak és biztosnak tűnik az később hajtépés legyen újonnan.
De, hogy mi volt erre a hosszú kérdéssorozatra a válasza? Csak szerényen megvonta a vállát miközben zöldjeit mélyen lesütötte, hogy sűrű, sötét szempilláival kellőképpen takarhassa őket, nehogy az anyja bármit is kiolvasson belőlük, a helyzet komolyságát vagy épp a szomorú történteket, hisz nem azért jött ide, hogy sajnálják. Nem azt akarta, hogy nyakon csapják egy konyharuhával amiért hülyeséget csinált és a saját testi épségét kockáztatta valaki miatt. Nem akarta, hogy lebiggyessze az anyja a szája két szélét miközben halk sóhajjal közli vele, hogy ezért nem akarta, hogy bekerüljön a nagyvárosba, hisz minden ember terhét a nyakába akarná venni, márpedig az ilyen nagyvárosok tele vannak bajjal, kegyetlenséggel, ő pedig a szíve kedvessége miatt elsőként van kitéve a bajnak.
Így egyszerűen csak rávágta, hogy: "Dolgoztam. Az orvoslás nem épp veszélytelen meló." Innen viszont már tudta, hogy csak ki lesz kérdezve, csak elfogják várni tőle azt, hogy elmondja, mi is a való igaz, mi történt ami miatt megváltozott a hangszíne, amiért kicsit összehúzza magát mintha fájna mellkas tájékon valamije, és mi az ami miatt kétségbeesett pillantásokkal méregeti a körülötte lévő embereket, mintha minden áron mondani akarna valamit csak nem tudja, miként tegye meg.
Ám ha erről valakinek is beszélni fog, az nem az anyja lesz... egy régi barát, egy olyan valaki, aki mindig jó tanácsokkal látta el, aki két lábbal áll a földön és aki nem a magasan iskolázottságának köszönheti az eszét, sokkal inkább az ösztöneinek és a tapasztalatainak melyek olykor sokkal többre értékelendők, mint egy vagy két diploma. Szüksége van Roderick élettapasztalatára az egyszerűségére és a magabiztosságára. Nem beszélve a jó ítélőképességéről így minden szempontból az ő véleményét szeretné először hallani. Nem csak Zoyát illetően, de a félelmét is szeretné megosztani vele az utóbbi balesetet követően, mikor is egyre inkább érzi magát kétségbeesettnek és fogalma sincs, hogy a kényszerpihenőt követően miként fog tudni visszavedleni fehér köpenyes orvossá aki minden reggel szolgalmasan kitűzi a bilétáját a mellére, mint Dr. Cole.
Ám egy pillanatra ahogy közeledik a Ryan farm felé, teljesen megfeledkezik ezekről az érzésekről s noha Zoya képe még mindig a szívében él és egy pillanatra se tudja elfelejteni, mégis most régi jó barátjára akar koncentrálni. Lehet, hogy a nagyvárosban ott van neki Tommy, akinek rengeteget köszönhet, aki olyan neki mint a testvére, de ha belegondol abba, hogy a Roddal kötött barátsága lassan harminc évre szól, kölyökkoruk óta ismerik egymást, mégis csak ez a mérvadóbb nem? Nem véletlen, hogy mindent amit most összegyűjtött egy kis csokorba, hogy vele beszélhesse meg ezeket ha már eljött ide, nem részletezett Tommynak. Majd ennek is eljön az ideje, de azzal, hogy magához öleli ezt a nagy mamlaszt, teljesen visszatér a mába és a jelenbe, mikor nincs is más csak ők ketten ezernyi megbeszélendő témával, egy kis iszogatással... mert tudja ám, hogy ezt nem fogják kihagyni!
A hátlapogatásra leheletnyit felnyög, de igyekszik elnyomni, helyette rendezve a vonásait csak elvigyorodik és elhúzódik tőle, hogy láthassa az arcát.
- Az aki ilyen környéken nőtt fel, majd beköltözött a nagyvárosba ahol mást se szív az ember mint egész nap kipufogó gázt és tömény fertőtlenítőszagot, annak még a kis választási malacok ganéja is valóságos illat - nyújtogatja a nyakát, hogy láthassa azokat a bizonyos malacokat, de mire kettőt pislog már fent is ácsorog a gangon, ahova Rod olyan szorgalmasan terelgeti széles vigyorával együtt.
- Akkor biztos nagy keresetük lesz. Ha adsz nekik korpát meg borsót, akkor tökéletes kis rózsaszín gombócok lehetnek - vet egy pillantást a férfire, hisz kíváncsi a reakciójára. Annak idején John kipróbálta, hogy két alomnyi malac nevelése idején más-más tápot adott a két családnak. Az egyik csapatéból kivette a korpát és a borsót, míg a másik adagját feldúsította ezzel a két alapanyaggal, és ekkor tudatosult a nagyfiúban, hogy márpedig a korpa kedvező hatással van a kis jószágokra. Kivirultak, egészségesek voltak és kellőképpen dagadtak, nem zsírosak, olyan kis... formás jószágok. Jó volt a színük, vidám volt a szemük csillogása, míg a másik família kicsit satnyább és aluszékonyabb volt.
El se tudná képzelni egy városi ember, hogy mennyi mindenre kell odafigyelni kint a farmokon. Az állatok eledelének minőségére, arra, hogy mindig lássa őket állatorvos és a legapróbb jelekre is reagáljanak, nehogy véletlenül elfertőződjön vagy orbáncos legyen az állat lába egy piciny kis sebtől amit egymáson ejtenek, különben máris jönnek az egészség ügyisek akik folyamatosan szem előtt tartják a malacokat épp úgy mint a birkákat vagy teheneket, lovakat. És akkor még ott vannak az alom betegséget, a fertőző betegségek melyek többek között a birkáknál olyan gyorsasággal szokott végigvágtázni, hogy észre se veszi az ember de a négyszáz birkájából csak ötven marad és háromszázötven melyek jobbra balra fekszenek kimúlva a legelőkön.
- Ó, ez... semmiség... - legyint a sápadt és beteges kijelentésre - azért a borral csak óvatosan, ezer éve nem ittam nagy mennyiségben, nem akarom a kis érnél tölteni az éjszakát - nevet fel szórakozottan, hisz emlékszik ám, mikor évekkel ez előtt a két farm határán csörgedező, pataknak még jó szívvel se nevezhető kis csobogónál töltötte az éjszakáját a saját nyálában fulladozva, égnek meresztett hátsóval. Ryan nagyapó bora úgy üt, mint a veszedelem.
A házba lépve kellemes nosztalgia fogja el, hisz ez az egyetlen hely a környéken, ami semmit nem változott a távozása óta. Az ő farmjukhoz több új épületszárnyat húztak fel az új lovaknak és a bikáknak melyeket külön-külön karámokban tartanak, sőt még egy kis konyhakertet is készítettek, hogy csak és kizárólag maguk által termesztett fűszernövényekből készítsék az ételeket. A ház egész belső terét megváltoztatták, kinyitották a nappalit és átfestették azt, átbútorozták a konyhát. Mintha három éve egy teljesen új házba tért volna vissza, ami szokatlan volt és idegen de mostanra megszokta. Az már más kérdés, hogy rendszeresen megfejeli az egyik tartógerendát, ami viszont nem volt ott az előtt.
Kíváncsi pillantást vet a szemrevaló, gyönyörű arcú lányra, akit Rod úgy bámul, mintha egy földre szállt angyal villogtatná szépségét előtte. Leginkább magára emlékezteti, arra ahogy ő szokta figyelni Zoyát, mikor előtte öltözködik, vagy épp mint akkor, mikor Svájcban először együtt voltak. Szinte összeszorul a szíve a gondolattól, hogy ott kellett hagynia Sydneyben és most is szorgalmasan dolgozik.
Mellkasán karba font kezekkel, önelégült képpel figyeli barátját majd a vonásai ellágyulnak, mikor Christine üdvözli őt.
- Én szintén nagyon örülök, Christine - csilingelő hang. Ha nem ismerné Rodot, akkor is rávágná, hogy még az ízlésük is ugyan olyan. Ám ahogy elillan a kis hölgy, ő máris sokszoros izgatottsággal könyökli oldalba a férfit.
- Ember, azt nem mondtad, hogy egy két lábon járó angyallal élsz együtt! És... khm... figyelj, tudja már, hogy oka van annak, hogy ilyen csodálattal teli tekintettel bámulod? Vagy olyan kuka vagy mint lenni szoktál a nőket illetően és egyszerűen csak a háttérből rajongsz? De most őszintén! - lágyulnak el a vonásai, hisz az, amit lát Roderick arcán, az tényleg meghatja, bárhonnan is nézzük. Soha nem látta még ilyennek, kedvesnek és szeretet teljesnek a tekintetét. Szerelmesnek! Mintha a lány jelenlétében teljesen megváltozott volna.
Ezen meglepettségén túl viszont óriási megkönnyebbülés számára, hogy végre ledobhatja magát s nem kell kihúzott tartásra ösztökélnie magát, lévén most aligha megy olyan könnyen, mint amúgy szokott. Viszont ezzel együtt meg is kapja a kíváncsi kérdést, mire csak megrázza a fejét.
- Tudod, nem csak itt a farmon vannak meredek dolgok - rázza meg kelletlenül a fejét - örülj neki, hogy nem pár nappal ez előtt láttál, akkor biztos nyakon is vágtál volna te is, hogy játszom a hőst. Kiküldtek egy esethez, gázrobbanás volt és egy bajbajutott férfinek kellett volna ellátnunk a sérülését négy... bocsánat, három fal közé zárva, ugyanis nem volt negyedik fal... amputálni kellett volna a lábát, de meghalt mielőtt kivihettük volna legalább darabjaiban. Kényszerpihenőn vagyok, azért is tudtam most eljönni a farmra. Gáz és füstmérgezés, agyrázkódás, bordatörés. Pont ott, ahol a csavarok tartanak. De mindegy is, csak ennyiről van szó, kezdem összeszedni magam, de még időbe telik. Minden esetre csinos kis "nővérkéim" vannak odahaza, minden kívánságomat lesik - húzza végül sunyi vigyorra a szája szélét, de Rod tisztában lehet azzal, hogy soha semmi pénzért nem szolgáltatná ki magát, most is csak túloz.
- Csak míg Zoya és Leah igyekeznek mindenben segíteni amiért nagyon hálás is vagyok nekik, csak én meg kitépem a hajamat a semmittevés közben. Csak a könyveket tudom bújni... mintha legalábbis sittre vágtak volna azzal, hogy keményebb matracra kellett cserélnem a puha ágybetétemet....
...figyelj Rod? - változik meg a hangfekvése és az egész arcberendezése szomorkásabbá változik s így vet egy kérdő pillantást a férfire miközben ficánkol egy kicsit, hogy a hátát tökéletesen beékelhesse két párna közé.
- Tudod mikor volt kilenc éve a balesetem és nem mertem visszaülni a lóra hosszú-hosszú hónapokig, de te végig mellettem voltál és biztattál. Te nem emlékszel arra, hogy miként bírtam rá magam, hogy legyőzzem a félelem? Mármint... én emlékszek, hisz az érzés megvan még. Éreztem, hogy olyan dolog miatt akartam lábra állni és nyeregbe szállni, ami az egész gyerekkoromat bearanyozta, ami a múltamat és az egész lényemet eredményezte. Ami miatt az lettem aki most is vagyok... úgy éreztem, hogy a lovak miatt kellett harcolnom, de... - hallgat el, miközben karórájával kezd el szórakozni majd lovaglónadrágjának cipzáras zsebével. Ebből a tétovázásból talán feltűnhet Rodericknek az, hogy ismét hasonló válsághelyzetben van, hogy retteg a gondolattól, hogy neki szikét kell ragadnia mert mindig az fog az eszébe jutni, hogy egy ilyen kemény helyzetben képtelen volt megmenteni valaki életét sőt, még ő volt az akit utána ráncba kellett szedni. Fél? Az nem kifejezés... bizonytalan a saját képességeit illetően? Igen! Talán ez aggasztja a legjobban.