Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Opera, avagy egy rémes este a balesetin - KALANDJÁTÉK
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
10
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 10.

»Kedd. Aug. 11, 2015 11:50 pm Keletkezett az írás



Sydneyben hatalmas nyári vihar csapott le, az utcák szinte üresen ásítottak; az autók zaját a süvítő, orkán erejű szél hangja váltotta fel. A rádió csak szaggatottan szólt, minden hírben kicsavart fákról és balesetekről beszéltek. A kegyetlenül előretörő szél hangjait csak egy-egy tűzoltó-, vagy mentőautó hangja törte meg.

A város egyes részei áram nélkül maradtak, ám ez nem akadályozta meg az Operaházban ülőket abban, hogy élvezzék az előadást. Valami felkapott darabot játszottak első alkalommal, főszerepben néhány A-listás színésszel; így a világ több pontjáról zúdult ide a felső tízezer cenzúrázott, műkedvelő része. A nézőtéren rengeteg nemzetiségű ember foglalt helyet, az idősek aránya eléggé magas volt.
A kinti szél, vihar, villámlás és mennydörgés ellenére azonban mindenki ámulva figyelte, ahogyan a főszereplő színésznő kiénekli a legmagasabb hangokat. A darab különlegességének számított, hogy nem operaénekesek adták elő, így a jelen lévő néhány kritikus rosszallóan jegyezte meg magában, hogy az előadók csodálatosan tesznek eleget feladatuknak.

A St. Claire Kórházban az élet nyüzsgött, a viharra és balesetre való tekintettel a legtöbb orvost berendelték a sürgősségire. A koordináló pultnál halkan a segélyhívások másolata szólt, amikor a Villám lecsapott. Vakító fénye beáradt az ablakokon át, ezerfelé szétágazva ért földet valahol, a környező házakon túl.
Az egész épület sötétbe borult néhány másodpercre, míg a tartalék generátor bekapcsolt. Kigyulladtak a vészfények, már csak ott égtek a vakító fényű lámpák, ahol a legnagyobb szükség volt rá, például a műtőkben.
A mennydörgés hamar követte a villámot, ami azt jelentette: a városon belül csapott le.

A diszpécser hangja volt az egyetlen, amely hallatszott a feszültté váló, néma csendben a sürgősségin.
- A villám az Operaházba csapott. Ismétlem az Operaházba. A mennyezet egy része leomlott, a súlyos sérültek száma feltehetőleg meghaladja az ötvenet. Minden kórház álljon készenlétben, a kimentés és a betegek szállítása azonnal elkezdődik! - a hang elhalt, és még az előzőnél is nagyobb csend és feszültség támadt a félhomályos helyiségben. Mindenki felhagyott munkájával egy pillanatra, mindenki hallotta: hamarosan sérültek sokasága fogja elborítani az osztályt.
A sürgősségin a vakító fények kigyulladtak, jelezvén: itt szükség lesz rájuk.

---------------------------------------------------------------------

A játék típusa: mesélő által koordinált kaland

Szabályok:
- minden körben minden résztvevőnek egyszer kell írnia
- a mesélői reagok minden héten szerdán fognak felkerülni, így a következő határidő 08. 18., 23:59
- az első körben NINCS sorrend; ezt ezt követő körökben a mesélői poszt alján lesz feltüntetve, hogy van-e
- aki 08. 18. 23:59-ig ír, az részese lehet a játéknak, későbbi beszállásra nincsen lehetőség
- aki reagol az első körben, az elfogadja, hogy hetente egyszer kell írnia, és a későbbiekben nem hagyja itt a kalandot
- a résztvevők számától és a történet fordulataitól függően a játék várható vége 1-2 hónap múlva lesz (1 hónap=4 reag/karakter; 2 hónap=8 reag/karakter. Ha belegondoltok, egy normális 2 személyes játékban is minimum van ennyi.)
- minden olyan szabály érvényes a kalandban, amely a nem kalandok esetén; értsd: az oldal szabályai ezeken túl betartandók
- aki több karakterrel is szeretne részt venni, csakis akkor írhat a másodikkal, hogyha 08. 17. 23:59-ig még nincsen meg a 10. részt vevő. A későbbiekben akkor ír egy körön belül a karaktereivel, amikor csak szeretne.

Résztvevők: Részt vehetnek szakorvosok, rezidensek és gyakornokok, mint orvosok a sürgősségin. Részt vehetnek civilek, mint balesetet szenvedettek (akár az operában, akár máshol) vagy hozzátartozók (ez az amúgy is sok NJK miatt nem preferált). Eü dolgozók is szívesen látottak, a vészhelyzetre való tekintettel az ő munkájuk is hasznos lehet egy-egy orvos keze alá. A kórház bent fekvő páciensei nem játszhatnak; egyéb páciensek a civilekhez hasonlóan vehetnek részt. (Később majd lesz kaland páciensek részére is, tőlük most elnézést.)

A részvétel feltételei:
- tartsd be a szabályokat
- ne késs
- és élvezd Smile
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Szer. Aug. 12, 2015 2:48 pm Keletkezett az írás




to everybody



Az ablakon keresztül figyelem a lengedező fákat, amiket kis híján kicsavar a szél. Nincs bajom a viharokkal, egészen addig, amíg zárt helyen vagyok, biztonságban. Ha viszont kint vagyok és szarrá ázok, na azt annál inkább nem csípem. Azt hiszem, balesetek lesznek bőven, így nem sokáig álldogálok itt már ilyen nyugodtan. El is indulok a recepció felé, megnézni, mi a helyzet, mikor idő közben egy pillanatra minden elsötétül. Áramszünet. Hála az égnek. Nem telik pár másodpercre, mire a generátor működésbe lépett, és visszakapcsolódtak a tartalékok. Meg is torpanok, mire megszólalnak a hangszórók. Bedugom a fejem az ebédlő ajtaján, ahol jó páran ücsörögnek és kajálnak, mások még el is szundikáltak.
- Munkára! Jó kis éjszakánk lesz, azt hiszem. – vigyorgok befelé, majd ki is fordulok, hogy elinduljak a sürgősségi felé. Még szerencse, hogy én eleve be voltam osztva ma ügyeletre. Sokkal szarabb, ha nyugodtan töltöd el a szabadidőd, és csörög a telefon, hogy bekell jönnöd. Az elég idegölő tud lenni, ami azt illeti. Volt már olyan, hogy én olyankor „véletlen” nem vettem észre, hogy csörög a telefonom. Másnap igaz, hogy kaptam az ívet emiatt, de egyszer kibírtam.
Nézem, ahogy a folyosón megindul az élet, és a dolgozók hömpölyögni kezdenek arra, ahol rövidesen égető szükség lesz rájuk…


MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 12, 2015 6:30 pm Keletkezett az írás





Mindenkinek, valakinek, akárkinek



- Jól van emberek, innentől a tiétek. A nagyszerű rezidensünk majd befejezi, zárjátok össze és tartsátok megfigyelés alatt – osztok még ki néhány utasítást, miközben eltávolodom az asztaltól.
A műtét oroszlánrészének vége. Csupán néhány simítás, varrás és mehet is innen kifelé a beteg, méghozzá élve, hála remek munkánknak. A rezidens mégis, mintha kis sokkot kapott volna, mikor közöltem, hogy neki kell befejezni. Maszkomat lehúzva nézek rá kérdőn, várva, hogy legalább mozduljon, vagy akármi, ennek hiányában azonban megköszörülöm torkomat.
- Rezidens! – szólítom fel határozottan.
- Be tudod fejezni, igaz? – kérdem.
Tudom, hogy be. Nem egyszer segédkezett már ehhez hasonló műtétekben és nem is most látott ilyet először. Biztos, hogy meg tudja csinálni. Arról nem is beszélve, hogy talán, de nem biztos, már csinált is ehhez hasonlót. Egyébként is, mi lehet olyan nehéz? Nem azt kértem, hogy ültessen be egy szívet, vagy hozzon helyre egy sérült szívfalat. Ő is bólint végre, majd munkához is lát. Az első néhány másodpercet még kivárom, figyelve, hogy mindent rendben csináljon, aztán elhagyom a műtőt. Végre levehetem a véres göncöt. Túl sok jutott ki belőle az elmúlt két napban.  Reméltem, hogy még a vihar előtt befejezem és megindulhatok haza. Át is öltözök, hogy immáron motorozáshoz alkalmas szerelésemben sétáljak a folyosón, hátamon táskával, kezemben pedig egy fekete bukósisakkal.
Csak egy pillanatra van áramszünet, nem többre. Az viszont elég ahhoz, hogy nagyot sóhajtva álljak a folyosón, teljes hitetlenkedésben hallgatva a hangszórón átszűrődő hangot. Ilyen nincs. Ilyen tényleg nincs. Miért pont most? Miért nem képesek megvárni, míg elhagyom a kórházat és hazamegyek? Pedig már nem volt messze, csupán néhány lépésnyire. Az étkező. Megvettem volna a vacsorámat és már le is léptem volna, úgy, hogy az emlékem is elfelejtik, legalább erre az estére. Erre tessék. Újabb meló, újabb, jókora gondok. És akkor még örülhetünk, ha tényleg „csak” annyi sérült van, amennyit mondanak. Mondanom sem kell, mennyire jól esik a fitten vigyorgó Graham ujjongása. Számat elhúzva fintorodom el néhány pillanatra. Hátamról lekapom a táskát, szabad kezembe fogva azt, egész a földig lógatva megtörtségemben.
- Kérek két kávét. Infúzión. Tejjel, négy cukorral.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 13, 2015 9:53 pm Keletkezett az írás




Son of a b*tch...

Az ajtó nyílik, én pedig a hordágyon heverve hagyom, hogy toljanak. Fejem felett váltják egymást a lámpatestek és a mennyezet fehér kockái. Nyakamon merevítő, alkaromban infúzió, amit mellettem tolnak egy állványon. Hogy miért vagyok hordágyon? Miért ne? Na jó, valójában picit beittam, és mikor hazafelé tartottam - gyalog, végtére is, ittasan nem vezetünk semmiféle járművet, sem autót, sem hajót, sem motort, sem biciklit, de még repülő seprűt sem -, az erős szélben kicsit rám dőlt egy fa. Igen, komolyan. Egy fa. Mekkora égés már, nem? Az mentette meg az életem, hogy valamilyen megfontolásból, a bukósisakomat nem a kezemben vittem, hanem feltettem a fejemre. A valamilyen megfontolás pedig természetesen az volt, hogy a bárpultos a fejembe nyomta, mikor elindított hazafelé, nehogy ezt is elhagyjam, miután kétszer találtam meg, majd veszettem el a kulcsom a szeme láttára. A motoros csizmám és nadrágom felett egyszerű, szűkebb fazonú motoros, fehér póló feszül, hajam kócos, és leszámítva egy-két horzsolást kutya bajom, egész jól vagyok, a ruhám lett egy kicsit viseltes. Az infúzió is csak azért kell, mert meghallottam, hogy bajban van a város, a kórház,  kevés az emberünk, és a vihar miatt sok balesetre számítanak, ezért úgy döntöttem, hogy a mai napomat megkoronázván, valakit felszabdalok. Úgyis rég voltam már a sürgősségin, egy kicsit ideje feleleveníteni a tanultakat. De azért, hogy kimenjen belőlem az a kevéske részegség, bivalyerős vitamin koktélt kaptam, ami most vidáman csordogál az ereimbe. Imádom a toxikosokat, mondtam már? Zseniális banda, nem is értem, miért nincsenek beállva egész nap!
Épp belöki az ápoló a lábammal a kétszárnyú ajtót, amikor hirtelen áramszünet lesz. Felpillantok, majd mikor visszatérnek a fények, megnyugodva heverészek tovább. Oké, semmi vész, viharban előfordul, ezért van tartalék generátorunk, egy valagnyi pénzünk ment rá (többek között a tavalyi karácsonyi prémiumom). Szóval, nyugiban vagyok. Odafent a babáim, vagyis a koraszülött intenzívesek jól vannak, reggel óta csak nem történt kirívó esetünk, arról amúgy is tudnék. Csend, rend, fegyelem mindenütt, legalábbis merem remélni, különben ma valakit megnyúzok. De amíg ilyenről nem tudok, addig csak fekszem itt, és lógatom a lábam. Nem úgy, mint mindenki más. Minden dolgozó, aki idelent van, rohangál, ideges, kiabál, pattog, én meg ma különösképp nyugodt vagyok, ami vagy a vitaminoknak, vagy Dr. Kobrának - ahogy a gyakornokok nevezik -, vagy a még bennem lévő alkoholnak köszönhető, de baromi jó érzés. Kicsit olyan, mint mikor műtét előtt odaadjuk a kábítót a betegnek. Tudom, mi történik körülöttem, tudom, hogy hol vagyok, csak most épp nem akarok megölni senkit. Egyelőre.
S ekkor, mint valami angyali hangot, meghallom, hogy a sürgősségi nővérpultján elhelyezett rádióban felcsendül egy ismerős, régen nem hallott DAL.
- Hangosítsa fel! - kiáltok egyet, majd mutatok a rádióra, és kezemmel sürgetően intek a nővérnek, aki döbbenten ugrik a gépezethez, és maximumra tekeri a hangerőt. A sokaknak ismerősen ható zene betölti a folyosókat, a várótermet. A hordágy közben tovább gördül, de a fejem felett látom, hogy amint a dobra és az elektromos gitárra automatikusan mozdul a karom, a betegszállító srác elvigyorodik. Én pedig hagyom, hogy átjárjon a zene, az ütem, és amint elkezdődik a szöveg, elkezdek énekelni, és felülök. Teljesen beleélem magam a szövegbe, integetek és hadonászok, mintha életem előadását kéne megcsinálnom, majd a szám vége felé letépem magamról a nyakmerevítőt, amire hangos éljenzéssel reagálnak, majd feltérdelek a hordágyon. A betegszállító srác meg abszolút partnerként pörget a nővérpult előtti téren, jót derülve a műsoron, amit persze a jelen lévők nagy része derűsen, vagy döbbenten figyel, egyesek ujjonganak. Én pedig nem zavartatom magam, tőlem szokatlan módon nagyon is jól érzem magam, és épp befejeződik az első refrén, mikor felállok az ágyon, végighordozom a tekintetem a nagyérdeműn, és leugrok róla, mint aki jól végezte dolgát, épp akkor, amikor felhangzik az időjárás-jelentés megszokott szignálja, és a nővér lehalkítja a zenét. Osztatlan sikert aratok, hatalmas tapsviharral jutalmaz a közönség, én meg elröhögöm magam.
- Nagy volt, doki, ez ma már kellett ide. - Emeli pacsira a kezét a beteghordó srác, én meg vigyorogva belecsapok.
- Azt látom - mosolygok, majd elkapom az infúziós állványt.
- Kösz, Tyler. Ha valahonnan kerítesz nekem egy bazi erős kávét, meg egy fánkot, de olyat, amilyen Dr. Montgomery szokott hozni, és valakivel leküldöd a köpenyemmel meg a fonendoszkópommal együtt, jövök neked egy egész rekesz sörrel. - mondom, mire bólint egyet.
- Meglesz, doki, bízza ide. - mosolyog, és intek, hogy elmehet, majd hátat fordítva neki tekintetem végigfuttatom a folyosón. Ismerőst keresek, és meg is találom. Scarlett, a szívsebészünk, és Graham, a másik kardiósunk is itt van.
- Szia Scarlett. - intek a szőkeségnek, majd gyorsan Graham mellé sietek, magam mellett tolva az infúziós állványt, amiből még mindig hintázva csepereg a józanító koktél.
- Szevasz, Nathan. Mink van? Tudsz már valamit? - kérdezem, és megigazítom az infúziós csövet. - Hallottam, hogy valami volt a városban, de kicsit lefoglalt, hogy megszabaduljak a hordágytól. - vigyorodok el, ha rám figyel, és várakozón tekintek végig a folyosón. A vihar hangja vészjóslón jut el hozzám, de most valahogy olyan fesztelennek érzem magam, még emiatt sem aggódom. Biztos nem lehet olyan vészes, nem? Bár a szívem mélyén érzem, hogy ez csak amolyan vihar előtti csend. Mindig így szokott lenni. Ha egyetlen percig is nyugodt és megközelítően jókedvű vagyok, biztos jön valami.

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 10:34 am Keletkezett az írás



to: everyone

Balsejtelem cikázott végig rajtam, és már reggel is úrrá tört rajtam valami elmondhatatlan. Tudtam, hogy a mai nap nem lesz unalmas, vagy csendes. Most sem pihentem ki magam, mert mikor a reggeli narancslevemet kortyolgattam, és közben fel-felpillantottam a fehér falakra a lakásban, szörnyülködtem, mennyire egyhangú az egész kóceráj. A régi házunkban színekkel teli volt minden, Peterrel festettük ki, amikor még nem tört ki rajta a pszichopata énje.
Elmentem sebesen festéket venni többféle színben, majd pedig nekiálltam pingálni. A nappalival kezdtem, zafírkéket választottam oda, kicsit búskomornak tűnhet, de egy csodaszép szín. Nem értem a végére, mert hallottam, hogy közeleg a vihar. S az idő pedig szélsebesen elrepült, és azt vettem észre, hogy készülődnöm kell, mert ügyeletes vagyok az éjjel, s mivel a vihar az vihar, így balesetek mindig történnek, és nem unatkoznak a kórházban dolgozók.
Felöltöztem, bedobtam a táskámat az anyósülésre, és akkor kezdődött már az égi háborúskodás. Én pont beértem, és mivel még volt időm, így még bámultam picit még az eget az orvosi szobából, de áramszünet lett. Ekkor már elindultam, mert tudtam jól, hogy nemsokára beizzik a tartalék, és világos lesz minden. Vagy nem.
Átrohantam a sürgősségire, mert amint bezúdulnak a mentők is, és nem lesz pihenés. Körülvizslattam a terepet, a nővérpult szegleténél megálltam, és láttam, ahogy egyre csak gyűlünk össze. Észrevettem Nathan-t, a másik kardióst is, Scarlett-et, és a fura partnerrel ácsorgó gyermekosztályost, aki miatt elmosolyodtam.
- Ő az új kollégád? - vigyorodtam el egy picikét s az állványra mutattam, majd pedig visszapillantottam Nathan-ék felé. - Van valami fejlemény? - ezután nekidőltem a nővérpultnak, és figyeltem a kék festéket a karomon, mert ugyebár aki siet, annak nincs ideje, normálisan lezuhanyozni.

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
171
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Pént. Aug. 14, 2015 11:08 am Keletkezett az írás




from dasie with love

A mai nap folyamán először próbáltam meg pisilni, de azt is megzavarta a csipogóm. Ahogy felemelem, hogy elolvassam, hogy mi van, már kelek is fel, ugyanis elég súlyosnak tűnik a dolog. Valaki megmondaná, hogy miért vállalok sorozatban ennyi ügyeletet, senior rezidens létemre? Mintha nem lenne jobb dolgom a traumák helyett. Talán titokban abban bízom, hogy lesz egy kardio traumám, ami csak az enyém. Elolvasva azt, hogy az operába csapott a villám rögtön végigfut a fejemen a sok-sok probléma lehetősége, és valahogy mindig arra jutok, hogy a mellkasnak mindenképpen sérülnie kellett. Ezáltal lehet, hogy a szívnek is, és akkor tádám. Megkapom, ami nekem jár, ráadásul vagy egy tucatot belőle. Éljen!

Gyorsan kirohanok a mosdóból, és egyenesen a sürgősségi felé tartok. Millió mentő fog érkezni egymás után, és azok is tutira bejönnek, akik egyébként nem szorulnak ellátásra, csak félnek, hogy mégis. Szóval nagyon-nagyon hosszú éjszakája lesz mindenkinek, és valószínűleg egy-két halott is lesz, amire külön fel kell magamat készítenem. Kikapom a telefonomat a zsebemből és egy sms-t pötyögök. Ma tutira nem lesz időm tequilazni a bárban. Tudom, egyébként is ügyeletes vagyok, de általában nem történik semmi, és korábban le lehet lépni.    

Belegyömöszölöm a telefonomat a zsebembe, úgy, hogy futás közben ne essen ki, és belebújok egy köpenybe. Ahogy benyitok a sürgősségire, látom, hogy a gyakornokok szanaszét vannak mindenfelé, nem tudják, hogy mi legyen, és ez felidegesít. Látom Dr Grahamet is, és nekem ma este pont ő kell. Egyszerre, csak egyet. A nővérpulthoz lépek.
- Be kell osztaniuk a gyakornokokat egy-egy rezidens mellé, mert ha itt pánik lesz, akkor nem lehetnek egyedül. Mellém nem, én senior rezidens vagyok.

Meg sem várom, hogy mit mond, már fordulok is a szakorvosok felé, akik egymás mellett állnak. Én Dr Graham-et próbálom megközelíteni. Ahogy elérem, a szavába vágva is akár, de megszólalok.  
- Dr Graham, ma ügyeletes vagyok a sürgősségin, kardio trauma esetén bemosakodhatok?


made by torie ♥



A hozzászólást Dasie L. Evans összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Aug. 26, 2015 9:40 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 2:36 pm Keletkezett az írás




from dr. Celeb to everybody            
Hallom, ahogy a sűrű esőcseppek durva kövekként csattannak az ablakon. Ahogy a távolban a szél viaskodik a gyökeret eresztett fákkal. Csavargatja őket, cibálja. Mintha küldetése lenne kidöntenie párat. Van valami különlegesen megnyugtató az esőben. Bizarr módon lecsillapìt, monoton hangja megnyugtat. Apa temetésén nem esett és Leah utolsó útján is hét ágra sütött a nap. Az időjárás nem tudta, zokogni illik, gyászolni.
A betegfogadási idő réges rég véget ért, én mégis az asztalom fölé görnyedve nézem át az egyik páciemsem kartonjait. Műteni kell, sóhajtok hosszasan. Az emberek többsége abban a hitben él, hogy az előre haladott rohamos mértékben elrákosodó tumort meg lehet állítani egy kemoterápiával. Hacsak így működne!
- Hatvanhét éves, nyugdíjas, ausztrál nő. Carcinoma ovarii. T3b, a hashártya áttétek nagysága 1,2 cm- diktálom az asszisztensemnek.- Jegyeztesd fel műtétre listán kívül sürgősen!
Egy pillanatra teljes sötétségbe borul a kórház.
- És ez a te végszavad, Sarah! Menj haza, én még kutatgatok egy kicsit.
A kis kutatgatás másnapig tartó éjszakázást, a kimerültségtől vöröslő szemelet jelent.
Lekísérem a nőt a kijáratig, majd betérek a büfébe. A tálcámra pakolok pár szendvicset.
Méhkas. A kórház dong, zsong. Minden ügyeletes futkározni kezd, a gyakornokok tanácstalanul téblábolnak az egyik az asztal mellett.
- Odébb maguk szteppelő gyászhuszárok! Ne vágjanak ilyen kétségbeesett képet, lóduljanak a rezidensük után!
Elterelve őket helyet foglalok és teljes lelki nyugalommal rágcsálom a húsos pitémet.

MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 14, 2015 4:26 pm Keletkezett az írás




Emma to everyone            
Ausztráliában még nem tapasztaltam, hogy ekkora vihar lenne készülőben. Reggel még csak beborult az ég, amikor bejöttem, de azóta villámlik, dörög, és félelmetesen fúj odakint a szél. Az összes gyakornoktársammal együtt baljós előérzetünk támadt. Senki nem meri kimondani azt, amire gondol, de ahogyan az öltözőben összenéztünk, már éreztük, hogy ma történni fog valami.
Az első pár óra zavartalanul telt el, és Montgomery is ellátott minket jó sok feladattal. Az első emeletre vittem fel éppen a kórlapokat a nővérpulthoz, amikor egy rezidens szólított le. Nem is szakorvos volt, de mégis műtősruhában szaladgált a folyosón.
- Maga…készítse elő a 202-es teremben lévő beteget. Az egyes műtőbe kellene letolnia. – csak meghökkenve állok, mint egy kisiskolás, és kétszer is körülnézek a folyosón, de nem másnak szólt ez az utasítás, hanem nekem.
- Azonnal megyek. – bólintok, és a kórlapokat most útközben ledobom. Egy fél pillanatra kinézek az ablakon is, hogy milyen vihar van előkészülőben. A parkoló melletti zöld övezetben a fák lombkoronái ide-oda hajlongnak, miközben egy hatalmas villám cikázik végig az égbolton.
- Hűha. – ijedek meg, de most fontosabb dolgom is akad, mint azzal foglalkozni, hogy mi történik odakint. A terembe beérve egy kicsit megállok, és szemügyre veszem a sérültet. Én jóhiszeműen azt hittem, hogy egy korábbról bent fekvő beteget kell átszállítanom a műtőbe, de tévedek.
- Maga kicsoda? – nyög fel a férfi, mire odalépek az ágyához, és végignézek a sérülésein. A bal mellén egy kisebb lyukból szivárog a vér, ami már magában nem jelent jót.
- Egy gyakornok vagyok. Engem kértek meg, hogy vigyem át a műtőkhöz. Ott várja a team. – nyögöm ki, mert ebben se vagyok olyan biztos, hiszen a rezidens annyira sietett, hogy nem adott több tájékoztatást nekem.
- Szólítson Tomnak. Rendőr vagyok. – remegő ajkakkal préseli ki magából a szavakat, és a légzése is egyre szaggatottabbá válik.
- Emma vagyok, és most sietnünk kellene. Hozok egy kis segítséget.. – kinézek az ajtón, és éppen egy másik gyakornoktársam kanyarodik be ide. Intek neki, hogy jöjjön be a terembe, majd az ajtóban állva fojtottan beszámolok neki arról, hogy mit bíztak rám.
- Tényleg? Segítek, persze. – válaszol azonnal Scott, és együtt rendezzük át a terepet.
- Nem kellene a hordozható szívmonitor? – érdeklődik, miközben bólintok, és meg is keresem.
- Nincs messze a műtő, de vigyük. – rárakjuk, és amikor már útra készen állunk, éppen egy hangos mennydörgést hallunk a folyosó másik vége felől.
- Siessünk. – ketten feszülünk neki, és toljuk át a liftig. Szerencsére senki nem foglalta be, és a hívás után azonnal kinyílik az ajtó. Beállítjuk, és mi is bepréselődünk mellé, amikor letekintek a betegre.
- Nem lesz semmi baj. – mosolyodok el, de a kijelentésemet egy vészjósló hang szakítja félbe, és egyszer csak minden megáll. A lift két emelet között ragad, és a világítás is kialszik.
- Mi történt? – tekintünk fel egyszerre a lift tetejére, de nem mozdul.
- Szerintem áramkimaradás. – válaszol helyettem Scott, de feszültséget érzek ki a hangjából.
- Nem nyílik az ajtó. – odaáll, és megnézi mi a helyzet.
- Micsoda? – állok mellé én is, és feszegetem az ajtót, de az sehogy sem akar kinyílni nekem se. Összenézünk egy pillanatra, és tudjuk, hogy mi történt. Beragadtunk egy beteggel, akinek sürgős operációra lenne szüksége. Mi ez, ha nem a sors iróniája?

MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 18, 2015 1:01 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 10:50 am Keletkezett az írás





Mindenkinek



- Benjamin! Ez nagyon nem vicces, kérem vissza a sztetoszkópom! – Nyitott tenyerem a tízéves éves kissrác felé nyújtottam, aki ugyan még fiatalnak számított, termetileg már volt akkora, hogy megnehezítse a dolgomat és jelleméből fakadóan kihozzon a sodromból.
A kölyök már két hónapja volt az osztályon, kezdetben kartöréssel került be a kórházba, de a vizsgálatok során számos egyéb problémára is fény derült, többek között arra is, hogy az egyik legszörnyűbb betegség keringett szervezetében. Benjamin ennek ellenére nagyon is egészséges tízévesnek tűnt, mi több, majd kicsattant látszólag az erőtől és ezt mi sem bizonyíthatta volna jobban, mint az a rosszaság, ami nap mint nap tört a felszínre ebből a kis lélekből, ezzel engem már teljesen őrületbe kergetve.
- Nem fogok veled kergetőzni a kórteremben, ne is álmodozz erről, hallod? Gyerünk, légy jófiú és add szépen vissza a sztetoszkópomat, akkor jóban leszünk. – Finoman zsarolni próbáltam, miközben a kórtermi ágy körül ide-oda keringtünk a sráccal.
- Béna vagy Cairns doktooor, béna vaaaaagy. – A kis büdös kölke kihasználva fürgeségét, ügyesen elugrált előlem és láttam a tekintetében, hogy élvezi ezt a kis műsort. Nagyon is felpörgette a kis seggdugaszt, hogy túljárhatott az eszemen és neki remek szórakozást nyújtott a szenvedésem.
- Ne játssz velem Benjamin, hallod? Én egy orvos vagyok és nem egy pettyes szoknyás kislány, akinek húzhatod az idegeit. – Szavaim komolyan csengtek, szemeim dühösen szűkültek össze, amint megláttam, hogy a kölyök ajkai még szélesebb mosoly felé hajlanak.
- Akkor kapj eeeeeeeeeeeeeeeel. – Majd akit ágyúból lőnek ki, Benjamin megkerülve az ágyat, gyorsan robbant ki a teremből és szaladni kezdett elkobzott eszközömmel.
- Hogy a nagyanyád térdkalácsát, állj meg azonnal, nem hallod? – Rohanni kezdtem a kis beteg után, akit egyébként Dr. Woodward varrt a nyakamba, mintha csak tudta volna, hogy ezzel egy átokfajzatot akaszt rám.
Benjamin ügyesen vette be a folyosói kanyarokat , ami nekem már nem ment olyan könnyedén, tekintve hogy orvosi klumpában szeltem utána a métereket.
Fáradtam.
Hajamból kiszökött a hajgumi, göndör tincseim vállaimra omlottak, a nagy sietség közben még egy tollat is elhagytam és a váróteremben ücsörgő hozzátartozók közt átfutva érezhettem a döbbent tekintetek kereszttüzét, nem beszélve összesúgásaikról. De úgy őszintén, kit érdekelt mások véleménye, mikor be kellett érnem ezt a kis vakarcsot, aki már túl közel volt a kijárathoz.
Nem bírtam tovább. A tüdőm hörgött, az oldalam szúrt és az adrenalin már az egekbe szökött, olyan hévvel vetődtem a kölyök nyomába.
- Ezért már pótlék jááááááár, Benjamin Dale Laundry! A rosscsont mindenedet, azonnal megállsz! – Üvöltve , összeszedve az utolsó erőket is, loholtam a kölyök után, már az sem izgatott, hogy a recepciónál szakorvosok ácsorogtak. Nem is láttam magam előtt mást, csak a célt, azt a büdös kölköt.
Pechemre az már nem tűnt fel, hogy a takarítónő akkor tolta el a talicskáját előttem és még a padlót is agyon suvickolta. A vigyázz, csúszik, vadítóan sárga tábla sem keltette fel figyelmemet, így váratlanul ért az, hogy papucsba bújtatott lábaim megcsúsztak és irányíthatatlanná váltak alattam.
- Wááá áááááááá – Hangos sikítással kalimpáltam a levegőben, hogy igyekezzek megőrizni egyensúlyomat , majd hasra vágódtam, és még jó pár méteren keresztül csúsztam előre, míg el nem értem a recepció szélét.
- A sztetoszkópom akarom, valaki…állítsa meg. – Hörögtem , nyöszörögtem és nyújtózkodtam. Talán még a fejem is bevágtam, de a szapora szívverés mindent elnyomott.
- Add vissza a sztetoszkópom. – Nyöszörögtem a kölyöknek, aki vihogva, az egyik ápolót használta fedezékül és mögüle bámult ki rám.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 1:17 pm Keletkezett az írás



the perfect storm


Bársonyba süllyedt a figyelem.
Kihunytak a fények, ahogy utolsót sóhajtott bennük az élet.
A csoda most kezdődött.  Izgatottságtól borzongtak a szívek. Lánygyermek tüzes szemérmetlenségével szökött fel a nehéz testű bársonyfüggöny. Két világ állt szemben egymással. Ki kit szemügyre vett. S a szavak nélküli ismeretségkötést követően a történet az expozícióval vadul vágtatva elrajtolt.
Morajlott a tenger a nézősereg lábánál. Egyeseket a hideg rázott, mások kritikus arccal, feszülten figyeltek, s áhítoztak a pillanatra, mikor a művész a színpadon elrontja művészetét. Mert még a legjobbakkal is megesett, hogy reggel a kávé a lenge anyagú, rövidbe szabott ingruha nyakába ömlött, hogy félrenyelték a müzlit, sietségükben a szilajon céljukat hajszoló forgalom közé keveredtek, az orvos megölt egy beteget, a férj nem indult be a feleségre, ezért szeretőt hozott magával az operába és az énekesek is hibázhattak.
Dögevők között ültem.
Májamba egyre beletépett az oldalamon ülő házas ember vehemenciája. Redőket gyűrt a pezsgőszín estélyiruha combrészére, miközben együtt repült a teátrális csodával. Igyekeztem átszellemülni, megjátszani, hogy a műfaj elvarázsolt, magával ragadott, s angyal szárnyakon repültem együtt az álértelmiség közönséggel.
De valószínűleg előbb nőne ördög szarv a két halántékomon, minthogy a szűzies ártatlanság megtestesítői ott a felhőkön maguk közé fogadnának.
Unatkoztam. Miután legyűrtem az egyre pulzáló vágyat, hogy sikoltva elrohanjak a hektikus kételyemmel, melyet a partnerem érdeklődési köre és az én preferencia zónám mezsgyéjének teljes elhatárolódása keltett mellkasomban, sikerült lefoglalnom figyelmemet olyan fiziológiai szükséglettel, mint a vizeletürítési inger.
Megbizonyosodva róla, hogy mobiltelefonom ott van a hónom alá szorított aprócska, ezernyi kis gyémánttal kirakott mintázatú retikülben, megkönnyebbülten emelkedtem fel helyemről. Még legalább két óra. Addig talán húzni fogja az akkumulátor, s elpanaszkodhatom Shane-nek és Jamie-nek is, hogy a héten az egyetlen szabad estémet milyen szépen keresztbe húzta egy méretes, pénzes farok.

A ruha rideg selyem uszályát markomba gyűrve haladtam a fal mellett. A benti sötét fojtogatott, érzékeimet a képzett hangú előadó eltompította. Remegtem a csendért és a világosságért, na, meg a véleményemet osztók társaságáért.
Muszáj volt őszintének lennem magammal. Ez nem én voltam odabent.
Már orromban éreztem a kinti levegőt, pupilláimat szoktattam a fény gondolatához, s füleimet a némasághoz, mikor hatalmas mennydörgés rázta meg az előadást. Képzett és képzetlen egyszerre sikoltott fel riadalmának iszapjában, s még az én szívem is kihagyott egy dobbanásnyit a momentum súlya alatt.
A fények kialudtak. A félelemtől elnémult közönség sorai között az üres parkettára vakolat hullott. A borító anyagot azonban a mennyezetet tartó, megroncsolódott tartógerenda is követte. Vérbe fagyott sikolyuknak hangját a hatalmas becsapódás vágta el.
A táska azon nyomban kiesett kezemből. A ruha alja nem volt fontos. Fájdalomtól zokogott a nézőközönség. Vérük és könnyeik elegyét méretes esőcseppek mosták le.
– Azonnal menjenek ki a teremből. Hívják a mentőket. Hívják már a mentőket! És valaki csináljon fényt!  
Átvergődve a szembe tóduló embermasszán, az első gerincen talált mellett vetettem magamat térdre. Pulzusát kerestem, s a megoldást. A segítőket, s a kiutat a tébolyból.
– Maguk! – s az ekkor mellettem elhaladó férfiakra emeltem parancsoló tekintetemet. – Le kell vennünk róluk ezt a gerendát, hogy hozzájuk férhessek. Egyedül nem bírom el. Segítenek, vagy ott állnak a továbbiakban is, és vállalják a felelősségét, hogy az embertársaik a szemük láttára véreznek el?
A mennyezet felöl pislákoló természetes fényben is jól láthatóak voltak a sérültek. S ahogy az összefogás ereje elemelte az építészeti hozzávalót, könnyebben fértem a széksorok közé ragadtakhoz.
– Uram, dr. Cairns vagyok. Súlyosan megsérült. Ha stabilizáltam az állapotát, az első mentővel beviszik a kórházba. Ért engem? Mindent megteszünk az állapotáért.
Dehogy értett.
A japán miniszterelnök, mint megtudtam a körülöttem ácsorgó kísérettől, nem beszélt angolul. Sőt, a tüdejében felgyülemlett vértől sehogyan nem beszélt. Szervei kezdték felmondani a megterheléstől a szolgálatot. Pulzusa nem volt többé tapintható.
– Ne adja fel, az istenit!
Egy miniszterelnök nem halhatott meg a kezeim között. Azt már nem. A mentők kiérkezéséig lélegeztettem a férfit. Fáradtságot, verejtéket nem sajnálva küzdöttem érte.
Az előadást nem így tervezték. Nem sírást akartak kicsikarni a publikumból; üdvrivalgást és ujjongást ígértek a fellépőknek.



made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 17, 2015 4:40 pm Keletkezett az írás





...from Olivia



Az időjárás nem kedvezett a ma esti közös programnak anyával, mégis átmentem hozzá és kirángattam a négy fal közül. Ehhez kellett némi szigor és néhány pohár whisky is. Felvette azokat az ékszereket, amiket apától kapott és hála az italnak, ajkain széles mosollyal lépte át a biztonságot nyújtó ház küszöbét. Leintettünk egy taxit és amíg az operaház felé tartottunk, többször is megdicsértem, milyen csinos. Nemcsak neki, de nekem is szükségem van a kikapcsolódásra. EL kell szakadnom a lelkemet mardosó gondolatoktól és ezt csak egy olyan helyen tudom elérni, ami fent tartja érdeklődésemet. Kislánykoromban sokat jártunk színházba, mivel apa oda volt a művészetekért. Gyakorlatilag neki köszönhetem, hogy megtanultam zongorázni. Valahányszor elsétáltam az operaház mellett, mindig valami különös, jól eső érzés kerített hatalmába. Ilyenkor szinte biztos voltam benne, hogy apa a közelben van.
Anyát ismerősként üdvözölték a bejáratnál, néhány pillanatra el is szakadtunk egymástól. Ez épp elég idő volt arra, hogy feltérképezzem a terepet. Szemem végigfutott a sorok közt és meglepetésemre ismerőst véltem felfedezni. Báthory Erzsébet szereti az operát?! Ejha…
Ajkaimra mosoly kúszott, majd anyát leültem a helyemre. A hangos beszélgetések közepette is ki tudtam venni az ég mennydörgő hangját. Hallottam, ahogy lecsap és minden egyes próbálkozásnál összerándult a gyomrom. Felpillantottam a mennyezetre és nagyot nyeltem.
Izgatottan fészkelődtem székemben, mire anya mellém ült. Az előadás elkezdődött, felsóhajtottam és néztem, ahogy a mellettem ülő nőbe visszaköltözik az élet. De a boldog perceknek egy mindent megrengető mennydörgés vetett véget. A fények kialudtak, éreztem a megperzselődött kárpit jellegzetes szagát, az emberek elhagyták helyüket. Egy hátborzongató sikoly kellett ahhoz, hogy észhez térjek. A villám az operaházba csapott…
A mennyezet omladozni kezdett, hallottam, ahogy méretes darabok potyognak az égből. Mindenki menekülni próbált, lökdösődtek, kiabáltak. Elsodortak anyám mellől, hiába kutattam a félhomályban, nem találtam. A tüdőm megtelt a törmelék és a füst gyilkos egyvelegével. A ruhám csupa vér volt, bár nem tudom kié lehetett, a homlokomon hosszú vágás éktelenkedett, amit valószínűleg akkor szereztem, amikor megbotlottam a sorok közt. Megremegett az állam, ahogy végignéztem a teremben. A szemem sarkából észrevettem dr Cairns-t. Itt az alkalom, hogy bebizonyítsam, érek valamit. Vettem egy mély tisztító levegőt, ruhám szoknya részét a markomba gyűrtem és leszakítottam a felesleges anyagot. Lerúgtam tűrsarkúmat és az orvoshoz siettem.
-Had segítsek! – Nézek rá nagy szemekkel, miközben a tömeget fürkészem, hátha meglátom anyámat.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
10
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 10.

»Csüt. Aug. 20, 2015 12:41 pm Keletkezett az írás



A vihar a hatalmas villám becsapódása után is tombolt, a szakadó eső miatt a látásviszonyok szörnyűek voltak. A St. Claire Kórház sürgősségi osztályán több szakorvos, rezidens és gyakornok is várakozott a mentők érkezésére. Nővérek segítettek nekik felvenni a műtősköpenyeket, felkészülve a mindenhonnan folyó vérre.
Nathan Graham, Scarlett Lewis, James Woodward, Heather Tyler és Dasie Evans többek között a bejárat közelében ácsorgott; volt, aki a szakadó esőbe bámult kifelé, hátha legelőször veheti észre a közeledő mentőt, míg mások beszélgetéssel ütötték el az időt. Néhány gyakorlottabb orvoson már nem látszódott, hogy ideges lenne, azonban több gyakornok és néhány rezidens is szerencsétlenkedett a rátörő páni félelem miatt.

Az Operaházban eluralkodott a rémület; a legtöbben fel-alá rohangálva keresték hozzátartozóikat, akik a romok alatt hevertek. Egy örökkévalóságnak tűnhetett, mire az első mentő megérkezett. Jason Dollay mentős volt az első, aki belépett a leomlott épületbe.
- Kérem nyugodjanak meg! Azonnal elkezdjük az önök kimentését! Aki jól érzi magát, kérem, fáradjon ki az épületből, hogy megkönnyítse a munkánkat. Kérem, kint keressék meg hozzátartozóikat, ne akadályozzanak minket! – kiabálta. Nehézkesen, de tisztulni kezdett a terep; akik a „jó” oldalon ültek és nem sérültek meg, elhagyták az operát.
Jason két nőt pillantott meg, ahogyan egy harmadik ember mellett térdelnek. Maya Cairns és Olivia Montgomery a japán miniszterelnököt igyekezett életben tartani. A többi súlyos sérült még a törmelék alatt feküdt, így a mentős intésére azonnal egy hordágy került a férfi mellé. Látható sérülés nem látszott rajta, azonban komoly belső vérzése lehetett, a szíve leállt.
- Önök orvosok? – ordította túl Jason az emberek zaját. – Ezt a férfit a St. Claire-be visszük, egy másik kórházból jönnek a helyszínre. Eljönnek vele? – kérdezte, miközben átvette a szívmasszázst valamelyik nőtől.
A miniszterelnök hamar a hordágyra került, majd a mentőhöz tolták azt.
- Hogy a… - sápadt el a mentős. A vele érkezettek szétszóródtak a tömegben, rajta kívül csak Maya és Olivia volt az autónál, egyikőjük a hordágyon térdelt, erőteljes lökésekkel vért pumpálva az eszméletlen férfi szívéből a többi szerve felé.
- Fogja! – szólt Jason másikójuknak, és emelni kezdte a hordágyat felfelé. Miután a miniszter a mentőbe került, mindenki tudta, hogy nem sok lehetőségük maradt. A férfit újra kellett éleszteni mielőbb, de közben nem maradhatott az operaháznál sem, azonnali műtétre volt szüksége.
- Én vezetek – mondta a mentős, majd kiugrott a kocsiból, kérdés nélkül magára hagyva a két orvost a férfival. Jason beszállt előre, és a gázra taposott, hogy mielőbb a St. Claire-be érhessen. Nem számíthatott, hogy ki maradt ott az operában, egy orvosnak vészhelyzetben a sérültekkel kellett foglalkoznia, még ha ez piszok nehéz dolog is volt.

Újabb villám rázta meg a környéket, a St. Claire Kórház teljes sötétségbe borult. Hiába telt el a megszokott tíz másodperc, a tartalék generátor nem kapcsolt vissza. A sürgősségire még nem érkezett meg egyetlen beteg sem, és emiatt néhányan halkan hálát adtak az égnek. Vérző betegek fény nélkül… Erre gondolni sem tudtak. Valaki zseblámpákért kiáltott, míg néhány orvos maga rohant le az alagsori gépészetre, hogy megnézze, mi a probléma.
Az ijedt gyakornokok méhkasként zsongtak, beosztásuk nem fejeződött be, így nem tudták, mitévők legyenek. Csapatosan álldogáltak a bejárat közelében, miközben fogalmuk sem volt, mit tegyenek.

Az áramkimaradás okozta sötétség az egész kórházat érintette, így a liftben rekedt Emma Haringtont és Scott Zewkyt is. Hogyha volt náluk telefon, azzal világíthattak, más fényforrás azonban nem volt a közelben, csak a szívmonitor halvány derengése törte meg a feketeséget. A lift ajtaja beragadt, még a vésznyitó karral sem tudták kinyitni. Mindeközben betegük hörgött egyet, majd a hordozható szívmonitor csipogni kezdett.
- Kamrai tachikard! – pillantott a monitorra Scott. – Defibrillátor kell… - suttogta, tudván, hogy a liftben nincsen velük a szívmonitoron kívül semmilyen egyéb eszköz. Kétségbeesetten pillantott Emmára, miközben a rendőr az élet-halál peremén egyensúlyozott.

A gyermekosztályon is korom sötét lett, Lilianne Cairns volt az egyetlen orvos, aki ügyeletes volt itt. A nővérek és szülők azonnal csitítani kezdték a gyerekeket, akik sikítozni kezdtek a sötétség miatt. Már kezdett újra nyugalom lenni az osztályon, amikor egy nővér szaladt oda Lilianne-hez, aki a recepció mellett feküdt kiterülve, a kisfiú üldözése miatt.
- Doktornő – suttogta. – Az újszülött intenzíven a gépek… - riadtan a lányra nézett. – Minden intenzívhez van egy külön tartalék, ahonnan ilyen esetekben is kaphat áramot. Azonban az akkumulátort néha cserélni kell… Az újszülött intenzíven holnap jönnek cserélni. Doktornő, a gépek negyed óra múlva leállnak. Öt csecsemő van, akit lélegeztetni kell majd, össze fognak omlani… - kétségbeesett tekintetét körülhordozta a folyosón. – A szülők nem tudhatják meg. Kitörne a pánik azonnal –suttogta közelebb hajolva, reménykedve az azonnali, mindent megoldó, nem létező válaszban.

Shane Morgan élvezettel harapott bele húsos pitéjébe, amikor az összes lámpa kialudt. Mintha csak az égiek akarták volna üzenni: ez a helyzet nem alkalmas az evésre.
Nem telt bele egy perc sem, és egy kifulladt gyakornok állt meg az ajtóban.
- Morgan doktor! – kiáltott fel. – Mindenkire szükség lesz a sürgősségin… Nem tudott az összes berendelt orvos bejönni, a vihar elvágta őket, még a mentők is nehézkesen közlekednek – hadarta. – Kérem, jöjjön a sürgősségire! – szólt, majd elrohant, pont olyan gyorsan, ahogyan jött.

Mennydörgés rázta meg egész Sydneyt, mintegy jelezve: a viharnak még koránt sincsen vége, még csak most fog elkezdődni igazán. Villámok cikáztak az égen, a szakadó eső tükrözte a földiek bánatát, elkeseredettségét. Az utcákon gyűlni kezdett a víz; olyan mértékű eső esett, amelyet képtelenek voltak a csatornák azonnal elszívni. Az egész város sötétségbe borult, senki sem tudta, mennyi időre. Városszerte rengetegen dolgoztak az áram helyreállításán, és az ég felsőbb hatalomként hátráltatta őket úgy, ahogyan csak tudta.


---------------------------------------------------------------------


Határidő: 08. 26. 23:59
(Én magam néztem el a mostani határidőt, egy nappal később írtam, amiért elnézést kérek minden résztvevőtől. Innentől kezdve mindig szerdáig kell írnotok, a mesélői reag csütörtökönként fog érkezni.)

Sorrend: N I N C S

Köszönöm, hogy ennyien írtatok, remélem a továbbiakban is örömötökre fog szolgálni ez a játék. Rajtatok áll egy csomó sérült sorsa, szóval hajrá!


A hozzászólást Once Upon A Time összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Aug. 24, 2015 10:45 am-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Aug. 23, 2015 5:01 pm Keletkezett az írás



the perfect storm - Olivia


A nehéz látási viszonyok között felsejlett egy törékeny női test gyöngyházfény csillogású, könnyű esésű selyemruhába bújtatott valója. Hunyorogtam. Miközben a torkomra szívott szemcsés törmeléket vállamba köhögtem, mellém ért, s már jól kivehető volt Olivia Montgomery macskás arca, hibátlan bőre, s az a két vékony, segítségnyújtást harsogó ajak, amit úgy szeretett rajta Jamie.
S, hogy én szerettem-e?
Semmiféle emocionális zűrzavar bogozgatására nem volt akkor és ott időm, így csak a pillanat töredéke alatt megállapítottam magamban, hogy kevesebb lenne a szexuális frusztráció a gyereksebészeten, ha néha széttárt combokkal várná dr. Woodwardot a kezelőben.
– Nincs itt dr. Woodward, hogy így neki vetkőzzön, dr. Montgomery. Nekem ruhában is megfelelt volna.
A nő kapkodó légvételét egyre közelebbről hallottam, s mire odanéztem, ruhájának már csak cafatjai fedték testét. Elszánt volt, amit igazán szimpatikus tulajdonságként jegyzettem a rezidensek körében. De vajon mitől rettegett ennyire? A romokat fürkésző pillantása a távolba révedt, s az ajtórésen átpréselődő embermasszát szelektálta.
Le kellett kötnöm a figyelmét, mielőtt még kétségbeesett volna.
– Legyen. Ezek négyszer akkorák átlagban, mint a maga által kezelt törpe lények az osztályon. Felnőttek. Hallja, dr. Montgomery? Jöjjön ide, mellém. Mellkas kompressziót kell csinálnia. Ez a férfi a japán miniszterelnök. Nem hagyhatjuk meghalni. Harminc lenyomás és két befújás. Kezdheti.
Ahogy a fiatal nő felváltott, kiemelkedtem a romok közül. Barna tincseim kócosan lógtak saját akaratuk szerint. Már nyoma sem volt a feszes kontynak. A közelben láttam meg egy mozdulatlanul fekvő testet, a törmelék közé ragadva. Túl sokan voltak, mi pedig látható hátrányba kerültünk.
– Maga jól van? Nem sérült meg? A mennyezet egy része már csak függelék. Még egy nagyobb szél, és az is lezuhan. Sietnünk kell.
Gyorsan kellett volna dolgoznunk, de szinte semmit nem tehettünk. Az épület maradványai túl nehezek voltak. Feltörték körmömet, kiszárították tenyeremet, de nem hatoltam mélyebbre. A test fölé újabb és újabb építkezési morzsa gurult.
Az idő megtorpant körülöttünk. A külvilág rohant, míg mi a pillanatban ragadtunk. Tehetetlen küszködésemnek nem lett meg gyümölcse. Mikor az első mentős a helyszínre ért, s én mocskos tenyeremmel letörölhettem a fáradt verejtéket homlokomról, nem könnyebbültem meg. Felmérhetetlen volt az emberi sérültek száma, akik ott hevertek körülöttem – talán már menthetetlenül.
Az orvosban mindig a remény halt meg először. A realitás talaján kellett maradni, hogy ésszerű eszközökkel küzdhessen.

Többször is megbicsaklott a magassarkú szandálban lábfejem, s ha nem hajt az izgalomból fakadó adrenalin, talán már rég eszemet vette volna végtagom sérülése.
– dr. Cairns vagyok, Ő pedig dr. Montgomery, és velem van – biccentettem a mentősnek válaszul, mikor végre visszaértem Oliviahoz és a primer figyelmet követelő miniszterelnökhöz.
Itt mi nem segíthettünk. A kórházban volt a helyünk, ahová negyed órán belül megérkeznek majd az első igazán súlyos esetek, s a rezidenseink egymást ölve ugranak majd értük. Tudtam jól, hiszen én is ezt csináltam annak idején.
– Mennünk kell, dr. Montgomery. Bárkivel volt is, nem várhatjuk meg. A kórházból felhívhatja. Igyekezzen.
A gyors léptű mentős törte az utat, s szorosan mögötte haladva hamar elértük a mentőautót. Odakint hangosan zúgolódott a tömeg, rendőrök zárták le az operaház környékét, hangosan szirénáztak a tűzoltóság autói, a mentőkből hadseregnyi orvos szállt ki szanitéc felszereléssel oldalukon, s igyekeztek áttörni az akaratos újságírók sorfalán.
Nem figyeltem rájuk, a külvilág csupán maszat volt az éjszaka zivatarától elázott szélvédőmön. A mentőbe emelést követően átvettem az újraélesztési folyamat nagyobb erőkifejtést igénylő részét. Váltanunk kellett egymást, hiszen a mentőautó nem készült újraélesztéshez. A kórház legalább tíz perces útra volt még. Öt perc múlva ismét ő fog következni.
Ahogy az ajtó becsapódott, mintha ezer csontot tört volna hangja szilánkosra, Oliviára pillantottam.
– Utazott már mentőben? Rázós lesz. Kapaszkodjon, ahová csak tud.
A látszat csalt. S nem csak, hogy mellkasomat feszítette a sérültekért való aggodalom, magabiztos ruhába bújtatott álcája mögött, de a lábfejemre rálógó pezsgőszín estélyi is jól takarta többszörösére dagadt bokámat. Csak a szirénaszó ébresztett rá a hasogató gyötrelemre, ami csontomba vájt.
– dr. Montgomery, kérem… nézze meg a jobb lábam. Én most nem tudom, de iszonyatosan fáj. Törés?
Míg én a miniszterelnök élettelen teste fölött ziháltam, alig vártam, hogy a rezidens megnyugtasson, hogy a lábam teljesen egészséges. Nem sérülhettem le.
A ficam volt a legésszerűbb magyarázat a sérülésre. De nem akartam hallani, nem akartam, hogy látatlan diagnózisom beigazolódjon.


made by torie ♥
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Hétf. Aug. 24, 2015 10:20 am Keletkezett az írás




to everybody



Konkrétan fogalmam sincs arról, hogy milyen kaotikus állapotok uralkodnak az Operaháznál. Vihar, vihar… Hát Istenem, előfordult ez már jó párszor, de most valahogy ha jól érzem, nagyobb bajunk lesz. Ahogy kilesek az ajtón és látom a fákat hajlongani, sőt, majdhogynem kicsavarodni, elhúzom a szám.
- Ez különösen nagy roham lesz, ha jól érzékelem. – motyogom az orrom alatt a körülöttem lévőknek, amikor éppen odaérek a nővérpulthoz, és a látvány… nem éppen az, amire én számítottam. Mi a faszt csinál ez az idióta? Megállok karba tett kézzel a kissé őrült James Woodward előadása előtt, és felhúzott szemöldökkel nézem végig a műsort. Azt hiszem, nincs minden rendben nála. Különben is, mi a francot csinál ez egy hordágyon? Atya ég!
Lassú léptekkel indulok meg a nővérpult felé, mikor Jamie abbahagyja a viszketegséget, és elmosolyodom, amikor hozzám lép.
- Nem, még semmit nem tudok, egyenlőre nem érkeztek mentők, gondolom elég nehezen vergődnek el eddig az Operától. Leomlott a mennyezet. – válaszolom, majd oldalra pillantok rá, illetve az infúziós állványra. – Egyébként… veled mi a helyzet? Kissé pia szagod van. – nevetek fel halkan, mert ha jól érzékelem, Dr. Woodwardnak ma jó estéje volt. Egészen eddig.
Heather kérdésére csak megcsóválom a fejem, és elvigyorodom. Nem szokott még hozzá azt hiszem az efféle dolgokhoz, mert hát… ebben a kórházban illegális tolókocsi-versenytől elkezdve minden van.
Végignézem, ahogy Dasie felém igyekszik, már azelőtt tudom, mit akar, hogy megszólalna. Kiváló lehetőség egy senior rezidensnek, hogy bizonyíthasson, ha lenne rá lehetősége.
- Valószínűleg minden segítő kézre szükségünk lesz, így nyilván igen, mosakodjon be. – biccentek, majd végignézek rajta. Még orvosi cuccban is igen jól néz ki, de ő még nincs a striguláim között. Valószínűleg nem is lesz…
A következő, amire nem számít egy ilyen helyzetben az ember, az Lilianne Cairns, Maya húga, ahogy végigcsúszik a padlón, és kiabálva az előtte elfutó gyerek után hasra vágódik. A látványra a fejemhez kapok, de azért egy jót mosolygok rajta.
- Kész káosz. – jegyzem meg a mellettem ácsorgóknak. Bár azt sem igazán értem, hogy miért pont most kellett eszébe jutni a takarítónőnek, hogy jó lenne felmosni.
- Az Isten áldja meg Eva, fejezze már be, töröljön fel, mert perceken belül megérkeznek a mentők… tudja, futásban a mentősök, maguk előtt hordágyat tolva. Azt hiszem nem kell magyaráznom, mi történne itt az aulában, ha a padló továbbra is vizes maradna. – intek a takarítónőnek, megelőzve a még nagyobb problémát. Már csak az hiányozna, hogy „szét csússzon a talaj a lábunk alatt”.
A sötétség egy hatalmas dörgésre ütött be a kórházba. Na nem. Ez egy orvos rémálma.
- Hú basszus. – jegyzem meg a mennyezet felé pillantva, várva, hogy a generátor teszi a dolgát, de nem tette. – Lerohanok némi zseblámpáért. Bár azt hiszem, teljesen felesleges. Dr. Evans! – biccentek Dasie felé jelezve, hogy jöjjön le velem, hogy minél több zseblámpát feltudjunk hozni, és már indulok is az alagsor felé sietős léptekkel. Azt hiszem, ma történelmet ír a kórházunk. A kérdés, hogy jó vagy rossz értelemben…


MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Aug. 24, 2015 1:46 pm Keletkezett az írás



Scarlett
&
Akárki


A kávém. Nos, az még várat magára. Nem is keveset, tekintve, hogy senki nem hallotta meg az egyébként senkinek nem címzett óhajomat. Pedig most nagyon is jól jönne. Közben egyre csak gyűlünk és gyűlünk. Ki így, ki úgy toppan be, a legviccesebb módon azonban James, kinek előadásán még én is elnevetem magam, hát még új társán, kit magával cipel.
- Látom, jó estéd volt – mosolygok felé, mondhatni köszönésképp.
Ennyivel azonban le is tudom. Ideje hozzálátni a vetkőzésnek, avagy kabátom levételének. Még kezemben tartom utána is, egész addig, míg meg nem érkezik egy nővér a nekem szánt köpennyel. Akkor leteszem egy asztalra azt is, a sisakomat is és a táskámat. Csuklómról lehúzva egy hajgumit, gyorsan összekötöm szőke tincseimet, mik már alig várták, hogy sisakot húzzak rájuk. Ez után jöhet a köpeny. Karok a helyükre, fordulás és már köthetik is. Amint megvagyunk, turkálni kezdek hátizsákomban, elővéve belőle egy zseblámpát. Igen, mindig van nálam. Ki tudja, hogy mi történik az úton a motorommal, hogy mennyit kell sétálnom, meg hasonlók. Ilyen esetekre jobb, ha nálam van. Telefonnal nem szeretek világítani. Amint megvan a lámpám, összehúzom batyumat és minden egyébbel a nővér kezébe nyomom.
- Ha valami eltűnik, megbánja. És hozzon egy kávét. Az sem érdekel, ha valami granulátumos vackot, csak… legyen elég erős! – szólok neki, hátha így már kapok valamit.
Nekem nincs időm ilyesmiért rohangálni. És mi van már az árammal? Ez maga a tökéletes káosz. Senki nem tudja, merre menjen, egy mentő sem ért még ide és még villany sincs. A gyakornokokat meg a csúszós padlót már jobb nem is említeni. Szerencsére osztályom főorvosa feltakaríttatja a méretes vízfoltokat. Így egyel kevesebb lesz a baj. Éljen! Most már csak a méhecskékkel kellene kezdeni valamit.
- Minden gyakornok, aki az ajtóban tolong, menjen a recepciós pulthoz! Ott várják meg, hogy hívjuk magukat, ne akadályozzák a betegeket az érkezésben azzal, hogy ott tolonganak! És melegítsenek be alaposan, mert ma este futni fognak! – teszem még hozzá, csakhogy most nem vigyorgok mellé.
Ez teljesen komoly, nem holmi ostoba vicc. Ha valakinek rohanni kell valamiért, akkor azok ők és a nővérek lesznek elsősorban, nem pedig mi. Én legalábbis biztosan nem, kivéve egyik műtőből a másikba, ha szükséges.
- Dr. Evans, elvileg mindjárt kapok egy kávét, és elkezd hatni, amint megiszom, de amíg ez nem következik be, maga fog műteni helyettem és én asszisztálok. Ellenvetés? – nézek is rá kérdőn.
Nathan már megengedte neki, hogy bemosakodhat. Én ezen belül felajánlok neki egy lehetőséget, amivel vagy él, vagy nem. Ez már csak rajta áll. Tudnia kell, hogy mit hogyan kell csinálni. Nagyon tudnia kell, elvégre hamarosan szakorvos lesz, ha jól emlékszem. De csak ha jól emlékszem, és ha jól teljesít. Ahhoz viszont műtenie sem árt néhányszor. Mindeközben azon gondolkodom, mennyire jól is esne egy cigi a kávé mellé. Vagy még előtte. Talán még hamarabb le kellett volna lépnem és inni egyet? JD csinálta jól. Annyira szerencsés. Kár, hogy így mi ketten hasznavehetetlenek vagyunk, amíg meg nem kapjuk azt, amire elsősorban szükségünk van ahhoz, hogy műthessünk. James legalább eljutott addig, hogy elkezdjék neki adagolni, de én… Hol van már az a kávé? És hol vannak a mentők?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Aug. 25, 2015 9:04 pm Keletkezett az írás




Son of a b*tch...

A vihar odakint elemi erővel tombolva tépi a falakat, az ablakokat, de szerencsére lebontani a kórházunkat nem tudja. Így teljes békességben (ami nálam tudvalevőleg igen ritka állapotnak számít) és némileg még az alkohol áldásos, boldogító hatása alatt lépek a tettek mezejére. Szerencsére a tény, hogy nemrég rám zuhant egy fa, és hogy egy ideig a toxikológián pihentem ki a nap fáradalmait, na és a buliizmust, az ereimbe folyatott alkohollebontó vitaminkoktél segítségével, már rég megtették a hatásukat. Most már részeg nem vagyok, csak cseppet...hmmm...rám férne egy fürdés és egy fogmosás, és a kedvem jó, egyelőre. De éberségem percről percre éled, onnan is tudom, hogy a csontjaimban érzem, hogy nem lesz minden ilyen vicces és szívderítő. A nővérpult előtt, az épp elég bosszúsnak tűnő Scarlett mellett elhaladva vidáman köszönök neki, főleg, mert már ígéretet kaptam a cuccaimra, egy erős kávéra, és egy Dr. Montgomery féle fánkra, amit sose tudom, honnan varázsol elő, de isteni, és azzal aztán nálam nagyon sok mindent el lehet érni, akárcsak a piros gyümölcszselével, amit Maya szokott nekem bájolni valahonnan. Eddig nem is értem, miért nem kérdeztem rá, honnan szerzik ezeket a cuccokat.
Scarlett észrevételére csak vidáman bólintok.
- Az volt. Aztán persze az égiek diszkréten jelezték, hogy jönnöm kell. És lám...- tárom szét a karom szélesen mosolyogva a drága szőkeség felé, és látva, hogy már vetkőzésbe kezdett, tovább sasszézok Nathan felé, akit az imént kiszúrtam. Bizony, cimbora, láttam ám az értetlen tekinteted, a homlokközépig szaladt szemöldöködet, és nem, még nem ment el a maradék eszem. Csak jó volt a zene. És ittam. És megtámadott egy fa. Nobel-díjat a bukósisak feltalálójának!
A folyosó tömve emberekkel, a gyakornokok fejetlen csirkékként szaladgálnak jobbra-balra, azt sem tudják, hová topogjanak. Kedvem lenne rájuk kiabálni, hogy rendeződjenek már, de aztán meggondolom magam. Ugyan, ma kivételesen nem akarok komor és durva lenni, ma olyan könnyű vagyok, akár egy tollpihe a langyos tavaszi szellőben, szóval majd rendezze őket más.
Nathan mellé érve rákérdezek, mit tud, majd figyelmesen hallgatom. Pillanat erejéig valami baljós sejtelem lesz úrrá rajtam, mintha valaki azt mondta volna, ma este oda megy...azt hiszem Maya, és mintha Montgomery is rebesgette volna a lehetőséget, de ebben már nem vagyok biztos. De aztán elhessegetem a gondolatot. Ugyan már, biztos nem vészes a helyzet, és különben is, mit keresne ott Maya és Olivia. Épp az operában? Bolondság, biztos én értettem félre. Nathan kérdésére megvonom a vállam.
- Szabadnapos lettem volna. Amúgy meg rám támadt a természet, azt hiszem nem áldoztam a Vihar vagy a Fák Istenének barit, ezért rám dobott egy egész fát. Még szerencse, hogy sétálni is bukósisakban megyek, így megúsztam egy kis kólintással a kobakomra, nincs bajom, még a CT-be se engedtem, hogy elvigyenek. - mondom büszkén, és nagyokat pislogva vigyorgok rá, hogy bizonyítsam, épp most sincs kettős látásom. Ekkor megérkezik Heather is. Kérdésére sértett arcot vágok, és magamhoz ölelem az infúziós állványt, amiről egy tasakban még egy kicsiny adagnyi semlegesítő adalék fityeg, aminek cseppjei lelkesen haladnak remekműbe illő szervezetem felé.
- Nem kolléga. - mondom, és komoran pislogok amúgy igen kedvelt és tisztelt traumás kolleginám felé. Persze ismerhet már, látható rajtam, hogy ez is csupán egy kis móka még, valójában nem vagyok megsértve. Csak kell egy kis huncutság, mielőtt beüt a ménkű. Szó szerint. - Ő itt Charlotte, a nejem. - mondom, és kissé megdöntve a fehérre festett állványt, cuppanós puszit adok a hideg fém váznak, épp abban a pillanatban, amikor észreveszem, hogy egy hozzám tartozó töpörödött törpe vágtázik át a folyosó azon szakaszán, amit a takarítónő, aki szerintem már az ezerhatszázas évek elején is itt tevékenykedett, áldásos munkájával gyarapítva az orvostudomány szolgálatát és fejlődését épp akkor mosott fel, k.b. huszadjára. Csak tekintetemmel követem, ahogy egy sztetoszkópot lóbálva magabiztosan vihogva elszáguld, és nyomában pillanatokkal később hason csúszva megérkezik a ma estére a gyerekosztályra beosztott rezidens is, Lilianne Cairns személyében, aki lendületéből adódóan hangos sikoltás után egészen a pultig csúszik lihegve. Szemeim csészealj méretűvé tágulnak a csodálkozástól, amíg tekintetemmel követem az eseményeket. Aztán méltóságteljesen felegyenesedek, és elengedem "Charlotte-ot", aki ez ellen cseppet sem tiltakozik. Ilyen egy jó feleség, nemdebár?
- Káosz? Ugyan, ez egy laza szerda este az osztályomon, Nathan. - legyintek mosolyogva, majd sóhajtok. - Ez azt hiszem az én végszavam, mennem kell. Eseménymentes szolgálatot, barátaim, ha kellek, odaát leszek, Aprajafalván. - mondom, és már nem is csodálkozok, hogy Dasie személyében megjelenik az első túlbuzgó rezidens, aki műtétet akar. Így a kis társaságot egyenes háttal, és mosolyogva hagyom hátra, kócos hajamba túrva lassan közelítve meg a veszélyzónát, vagyis Benjamint, aki az egyik nővér mögé bújtatva kicsiny, ám annál szívósabb, sápadt bőrbe bújtatott testét figyeli a még mindig lihegő Lilyt. Még hallom, ahogy Nathan a drága takarítónőnket kissé helyre rakja, de én már nem ott járok, sem fejben, sem testben, sem lélekben. Benjamin sajnos igen agresszív leukémiában szenved, de ez jelenleg nem igazán állítja meg abban, hogy módszeresen kiidegeljen minden létező - mellesleg általa csinosnak, és potenciális Mrs. Laundry-nak kinéző - nővért és fiatal doktorpalántát. Igen, Benjamin a maga módján így vall szerelmet. Legalábbis hiszem, hogy nem az antikrisztust vettem a szárnyaim alá, és nem kell egy nap arra bejönnöm, hogy 360 fokban megtekeri a nyakát, vagy a plafonon mászkál, akár egy pók. A vihogó tizenéves mögé settenkedek, és míg nem figyel, gyorsan a hóna alá kapok, és a meglepett kölyköt a magasba emelve az egyik vállamra ültetem. Alig nyom többet, mint 27 kiló, ami egy tízéves fiúhoz képest igencsak csekély súly, nekem meg sem kottyan, ám annál aggasztóbb. Benjamin először meglepve sikkant egyet, aztán mikor felfedezi, hogy aki a vállára ültette, akár egy papagájt, az nem más, mint én, már vigyorogva tekint le rám, míg én felnézek rá.
- Ejj, Ben, hát mit mondtam neked? Illik ellopkodni az orvosi felszereléseket a csinos doktornéniktől? - -csóválom a fejem rosszallóan, mire a gyerek csokoládébarna szemébe huncutkodó fény villan.
- Nem szabad, tudom, csak bírom, ahogy futnak utánam. De én sokkal gyorsabb vagyok. - mondja, én meg pacsira emelem a kezem.
- Ez igaz, pajtikám, egy igazi sprinter vagy. - mondom, és hagyom, hogy a kicsi tenyér alig érezhető pacsit adjon hozzá képest hatalmas kezembe. - De azt a sztetoszkópot tessék visszaadni Dr. Cairnsnak, mert arra ma este nagyon nagy szüksége lesz, aztán irány az ágyad, egy perc és én is ott leszek, és ha nem talállak ott...na, akkor bajban leszel, fiatalember. - mondom derűs nyugalommal mire a kisfiú sápadt arcán ülő sötét karikákkal övezett csokoládészín szeme megrebben.
- Oksidoksi Dokibá'! - mondja, immár kissé halkabban, és Lilyhez lépve kezébe adja a sztetoszkópot, majd elsétál a gyerekosztály felé. Közben megérkezik a kávém, amit egy hajtásra hajtok le, és hagyom, hogy a nővérek a protokollnak megfelelően elkezdjenek beöltöztetni. Na, így már egészen orvosnak nézek ki, annak ellenére, hogy a karomból még mindig infúzió lóg. Az öltözködés nem tart sokáig.
Aztán egyszerre kialszanak a fények. Azonnal felpillantok, és várom a sötétség elmúltát. A másodpercek telnek, és már túllépve a kritikus másodperckvótát sem történik semmi. Hallom az általános meglepett riadalmat, és azon túl kiélezett füleim meghallják a gyerekosztály felől érkező riadt sírásokat, sikoltásokat is. Igen, a gyerekek nehezebben viselik a sötétséget, mint a felnőttek, főleg, ha odakint vihar tombol, és villámlik. Alig telik el pár másodperc, és az előbbi sejtésem, miszerint nem lesz a mai este életem legnyugisabb készenléti ügyelete, beigazolódni látszik. Lilyhez lépve egy nővér ugyan suttogva beszél, de persze mivel elég közel állok, meghallom. Kezem nyújtom Lily felé, és ha elfogadja, felsegítem, szívembe pedig azonnal kétségbeesett aggodalom költözik, míg közelebb lépek.
- Azt mondja, nincs feltöltve a tartalék generátor? - kérdezem suttogva, míg oda sem nézve kihúzom a karomból az infúziós branült, és a falhoz tolom az állványt a rajta himbálózó tasakkal együtt. Charlotte, sajnálom, a frigyünk eddig tartott, én viszem a házat és a járgányokat, tiéd lehet a nem létező kutyánk, Blöki, és a Tahiti-i nyaraló, amit tavaly akartam megvenni, de nem vettem, mert minek? A szervezetem azonnal extrém mennyiségű adrenalint kezd el termelni, a szívem vad vágtába kezd, s a boldog, nyugodt lebegésszerű akármi, amit az alkohol adott még néhány órája, úgy oszlik el, mint valami köd. Kissé szédülni kezdek, és a fejembe is azonnal lüktető fájdalom költözik, ami talán eddig is ott volt, csak nem foglalkoztam vele. Végtére is, rám esett egy fa, nem? Hallom közben Scarlettet, ahogy rendezni kezdi a gyakornokokat, de nem tudok vele foglalkozni.
- Uram, nyugodjon meg... - kezd nyugtatni a nővér, amikor végre felismeri a hangom. - Ó, maga az, Dr. Woodward? Hála Istennek! - sóhajt, és sebesen magyarázni kezd. - Igen, még úgy tizenöt perc, és leállnak a gépek, és nincs elég ember az osztályon, csak Ön van, Dr. Cairns, és én... a többiek a vihar miatt nem tudtak bejönni, Rose kocsijára rázuhant egy fa, Mary nővér pedig nincs a városban, a többiek pedig képtelenek voltak bejutni épségben. - suttogja, mire a homlokomon az aggodalom mély árkokat vet. Azonnal a gyerekosztály felé indulok, ha jönnek, ha nem, én csak megyek, akár egy tank, egyre sebesebben véve a lépteket. Tizenöt perc? Az semmi. Öt intenzív ellátásra szoruló babám fekszik az inkubátorban, némelyik alig több, mint másfél kiló, és csak hárman vagyunk. Ha bármelyik összeomlik, egyedül vajmi keveset érek egy szem nővérrel és egy rezidenssel, főleg, mivel ott van még a teljes gyerekosztály, az intenzív osztály, ahol szintén sok gépekre kötött gyerek fekszik. Nicole, az autó-balesetes kislányom, aki lélegeztető gépen van, a dialízisesek...
Kétségbeesetten állok meg végül a részlegem közepén, és mély levegővételek közepette próbálok kitalálni valami okosat. Ó, csessze meg, miért nem tudok osztódással szaporodni?
- Rendben, nővér, kérem, menjen a telefonhoz, kérjen még gyakornokokat a traumáról, legalább kettőt. A nővérszobából szerezzen annyi elemlámpát, amennyit csak tud, majd menjen, nézze meg, mi újság a nagyoknál, próbálja meg megnyugtatni őket, és adja oda a szülőknek, és az isten szerelmére, ne pánikoljon. Mosolyogjon, lassan mozogjon, aztán, ha végzett, helyzetjelentést kérek az újszülött intenzívre. - mondom, és ha jött, Lily felé fordulok. - Dr. Cairns... - suttogom, és elindulok az intenzív felé, a babácskáimhoz. - Most mindennél fontosabb, hogy nyugodt, és magabiztos legyen, arcáról egyetlen pillanatig sem fagyhat le a mosoly, tegyen úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ha a babáknál kitör a pánik, itt vérrontás lesz, egymás babájáról képesek lesznek letépni a gépet, olyanok lesznek, mint a barbárok. Ki kell találnunk, hogy miként fogjuk ennyien ellátni a csöppségeket, ha a gépek leállnak. - mondom gondterhelten, mégis legszebb mosolyommal. Mi a fenét csináljak? Minimális fényforrások vannak csak, semmi egyéb, de bárhogy lesz is, egyszerűen muszáj valami megoldást találnunk erre a helyzetre. Van egyáltalán?

made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
171
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Szer. Aug. 26, 2015 10:04 am Keletkezett az írás




from dasie with love

A telefonom a zsebemben van, és én ráhelyezem köpenyen át a kezemet. A vihar elég para tud lenni, anyu is egyedül van otthon, nem akarom, hogy bármi baja is legyen. Remélem nézte az időjárás jelentést és nem mozdult ma ki otthonról. Amint lesz fél percem, azonnal rá fogok csörögni, mert addig nem leszek nyugodt, ameddig nem biztosít arról, hogy a kényelmes otthont választotta.

Nem mozdulok a szakorvosok mellől, mert tudom, hogy úgysem a mentőket várva beszélnek olyanról, ami nem az én dolgom. Őszintén szólva talán odébbállhatnék, de nem fogok egymagamban ácsorogni. A sürgősségis köpenyembe belebújtam, ha jön a mentő, akkor elsőként tudok kifutni a betegek elé. Jelenleg olyan nagy a káosz, hogy szerintem ha befut a mentő, mindenki csak kifut, és nem csinál majd semmit. Az ilyen helyzet kezelésének megtanítása azt hiszem a traumatológusok feladata, mondjuk Heather-é. Eleve neki kéne itt irányítania a sürgősségit vészhelyzetben, de úgy látom elég nyugodt. Nincs miért aggódni. Ma életeket fogunk menteni.

Dr. Graham azt feleli, hogy bemosakodhatok, mert minden kézre szükségük van, és én úgy megsértődöm, hogy nem felelek rá semmit. Utálom ezt a faszit, komolyan mondom. Kibaszott nagy seggfej tud lenni, főleg velem, amit egyébként nem is értek. Senior rezidens vagyok, jövőre szakorvos leszek, ráadásul kardiológus, így azt hiszem, elég sok közös esetünk lesz. Lehetne egy kicsit kedvesebb, vagy valami, ha már ezt a szakirányt választottam. Halvány mosolyommal együtt elfordulok, és a bejáratot bámulom azt remélve, hogy befut végre valami igazi kardio eset.

Ekkor dr. Lewis, a másik kardiológus szól hozzám, konkrétan rálicitál dr. Graham ajánlatára, és én szélesen elmosolyodom. Hamarosan el fog jönni az a nap, amikor még jobb és jobb ajánlatokat fogok kapni, csak dr. Graham ezzel még nincs tisztában. Vagy ha tudja is, jól leplezi, de az okát nem tudom. Azt hiszi egy nap elszállok majd? Kétlem. Istenadta tehetség vagyok, egyáltalán nem áll szándékomban ezt tagadni, de elszállni sose fogok. Dr. Graham-re pillantok, majd dr. Lewis-ra, és végre, negédes hangon megszólalok.

- Köszönöm dr. Lewis. Ezer örömmel segítek önnek ma bármiben. Ha akarja, maga mellett leszek végig, az egész este folyamán, ha dr. Graham nem bánja. Ellenvetésem tehát nincs. Dr. Graham, bánja, ha ma este inkább dr. Lewis mellett lennék?


Az a baj, hogy jelenleg mind a feletteseim, és ha kiszúrok dr. Graham-mel, akkor meg fog szívatni valahogyan, és nekem jövő évig kell várnom ahhoz, hogy visszaadjam neki. Viszont fel kell becsülnie az értékemet. Ő egy nagyon okos, és ravasz faszi, tudja, mert már milliószor műtöttünk együtt, hogy mennyire tehetséges vagyok. Ráadásul jól is nézek ki. Mindezek ellenére, mintha szándékosan kerülne. Pedig egyszer elvihetne tequilazni és…

Hatalmas dörgés, és elmegy a villany. Szó szerint a feketeségben állunk, senki nem lát semmit. Ennek ellenére hallom a nevemet, egyenesen dr. Graham szájából. Remek. Szóval menjek el vele zseblámpát keresni úgy, hogy azt se látom, hogy ő hol áll.

- Máris jövök, csak jobb lenne, ha tudnám, hogy merre megyünk.
Nem tudom, hogy pontosan hova akar zseblámpáért menni, de némán megyek utána, vagy legalábbis valaki után, mert nem látok belőle semmit. Érzem, ahogy az oldalamnak nekijön egy test, és aztán bocsánatot kér. Kész káosz, ami ma este itt van. El sem hiszem, hogy minden csak úgy megtörténik itt, Sydney-ben. A kezeimet tördelve haladok, majd végre rászánom magam, és megszólalok. Bátorság Dasie, bár a felettesed, jogod van ahhoz, hogy megkérdezd, miért nem akar maga mellett tudni sohasem. Ez a fejlődésedet szolgálja.
- Maga miért viselkedik így velem?


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 6:45 pm Keletkezett az írás





Mindenkinek





Az a büdös kölke ügyesen túl járt az eszemen, Benjaminra rettentően haragudtam, amiért ennyire kezelhetetlen volt, és ahelyett, hogy a gyógyulására koncentrált volna, inkább naphosszat csak azzal foglalkozott, hogyan tréfálhatna meg engem és törhetne borsot az orrom alá. A napi adagja meg is volt, tekintve hogy felnyaltam a recepció előtti folyosórészt és közel négy-öt szakorvos is láthatta ügyetlenségemet. Már tényleg csak ez hiányzott nekem ahhoz, hogy végleg lemondjanak rólam, s nem hogy műtétet ne kapjak, de sarkon is fordulhassak, majd örök időkre elhagyjam a kórházat.
- Remek. – Dünnyögtem az orrom alá, látva a kissrácot, aki vigyorogva bújt meg a nővér háta mögött és kiélvezte vereségemet. A szakorvosok felé nem is mertem pillantani, túl kellemetlen volt nekem ez a helyzet, ráadásul még a csuklóm is megsérült esés közben, mert ha megmozdítottam, akkor belenyilallt a fájdalom.
- Jól vagyok, nincs gáz, minden nap előfordul. – Mormoltam félhangosan, de inkább gúnyosan, hisz egyik szakorvos se ugrott volna a segítségemre. Dr. Woodward is inkább leállt bratyizni azzal az ördögfiókával, én meg ülőhelyzetbe tornáztam magam, és a csuklómat próbálgattam. Kicsit fájt, de nem annyira vészesen, hogy ne tudjam ellátni a feladataimat. Mire leellenőriztem sérülésem, Benjamin termett mellettem, és felém nyújtotta a korábban eltulajdonított eszközt. Gyanakodva fúrtam pillantásom a tekintetébe, majd egy gyors mozdulattal visszakaptam a sztetoszkópomat és a nyakamba fektettem.
- Kösz, de ettől még nem felejtettem el azt, hogy mit műveltél ma, te kis rosszaság! Még találkozunk! –Próbáltam fenyegetni, de hangom sokkal inkább volt bájos és nyugtató, mint sem ördögi és félelmetes.
Hirtelen elsötétedett. Néhány pillanatig csak ültem a földön, füleltem és hallottam a recepcióban váró betegek sopánkodását, és az egyre idegesebbé váló szakorvosok megjegyzéseit. Néhány pillanattal később újra világosság töltötte be a teret.
Benjamin éppen csak arrébb sétált, amikor váratlanul egy nővér ért oda mellém, és halkan tudtomra adta, hogy mi a helyzet a gyerekosztályon.
- Tessék? Ne, mondja, hogy ez nincs így. Ez nem lehet igaz. – Nem kis pánik lett úrrá rajtam, hisz efféle helyzetre nem voltunk felkészülve, soha, egyszer sem gyakorlatoztunk, hogy mi történne egy nagyobb áramkimaradás esetén.
Közben Dr. Woodward is mellém keveredett, nocsak, észrevette, hogy a kis dög Ben miatt még mindig a földön fetrengek. Egész gáláns, még a végén elnézem neki, hogy direkt uszított a százhuszonhármas szoba lakóira.
- Kösz, Dr. Woodward. – Mosolyomban volt némi fintor, mert tulajdonképp Ő tehetett arról, hogy nap, mint nap át kellett élnem az ilyen kis trollok támadását. Benjamin Landry pedig kifejezetten rossz gyerek volt, és ezt már az első perctől sejtettük. Ettől függetlenül, s tekintettel a komoly helyzetre, nem álltam le vitatkozni felettesemmel, inkább elfogadtam segítő jobbját, és talpra szökkentem.
Nem kétség, Őt épp úgy sokkolták a nővér szavai, mint engem, ha nem jobban. Ez látszott mozzanataiból is, hisz sebesen indult meg a gyerekosztály felé. Nem volt kérdés, hogy én is vele tartsak, egyrészt én is feleltem a gyermekosztály betegeiért, másrészt úgy éreztem, hogy végre eljött a pillanat, amikor bizonyíthatok. Csak ne kezdjek pánikolni, és gondolkodjak higgadtan, úgy ahogyan Maya tenné. De mit is tenne most Maya? És egyáltalán, mi van, ha őt is baj érte?
Aggodalmas gondolatok lettek úrrá rajtam, miközben sikerült beérnem doktor Woodwardot és felértünk a gyerekosztályra.
- Elnézést, hogy közbeszólok Doktor Woodward, de inkább Ön nyugodjon meg, jól látható, hogy nincs megfelelő idegállapotban. Meg kellene néznünk, hogy működik-e egyáltalán a generátor, de ehhez egy szerelőre lenne szükség. Illetve, a régi típusú inkubátorok között, amiket selejtezésre szántak, akadnak olyanok, melyeket kézzel is lehet hajtani…ha érti, mire gondolok. – Hirtelen jutott eszembe, hogy pár gépet talán még tudnánk is használni, ha lenne kellő személyzet, aki tekerné az eszközöket.
- A nagyobb gyerekek megnyugtatására elég egy nővér, aki tudná koordinálni őket, amíg az áramkimaradás tart. A raktárból vissza kellene hozatnunk a selejtesnek cédulázott gépeket, és annyi ápolót összeszedni, hogy felváltva tudják manuálisan működtetni az eszközöket. Ennél jobb ötletem hirtelen nincs. – Széttárva karjaimat, Dr. Woodward válaszát vártam, hisz mégis csak ő volt a főnök, s neki kellett döntést hoznia egy ilyen esetben. Közben az ajkam szélét harapdáltam, s fél szemmel láttam, hogy a televízió már élőben közvetíti az Operaháznál történteket. Szörnyű látvány volt, s hirtelen ajkaim elé kaptam kezemet.
- Dr. Woodward, Maya is ott van. Mi lehet vele? Mi lehet a nővéremmel? – Túl hamar kibukott belőlem a pánik, ha egy szerettemről volt szó, s bár a nap nagy részében öltük egymást a nővéremmel, ettől függetlenül rettentően aggódtam érte.


made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Aug. 26, 2015 8:44 pm Keletkezett az írás




Emma to everyone            


Ma reggel bíznom kellett volna a megérzéseimben. Scott is mondogatta már az öltözőben, hogy valami nem oké, és a betegek is sokkal nyugtalanabbak voltak a reggeli vizit alatt. Az időjárás akkor még nem fordult ennyire rosszra, de az ég már beborult, és hatalmas vihart ígért. Nem szoktam tv-t nézni, és ahhoz sem vagyok hozzászokva, hogy higgyek holmi időjósnak, aki tegnap még csak maximum egy kis esőt ígért, de közben egy kisebb természeti katasztrófával kell szembenéznünk. A tűzoltókon, és a mentőkön kívül nekünk lesz a legtöbb dolgunk, és ahogyan az önjóslatok megvalósulnak, úgy kaptam ki én is a jóból a részemet.

- Visszajött a fény, de nem mozdul az ajtó még mindig. – feszülök neki még egyszer, és a vésznyitó kart keresem, de sehol sem találom.
- Ott oldalt. – mutat Scott a másik oldalra, de közben állandóan figyelnünk kell a betegünk állapotát is.
- Nem vagyok elég erős ehhez. Megnézem Tomot, te addig találj ki valamit, mert nem hagyhatjuk meghalni ebben a nyamvadt liftben. Ezután tuti elveszíteném még a lehetőségét is annak, hogy műtő közelébe kerüljek. – fordulok a fiatal férfi felé, aki egyre nehezebben veszi a levegőt. A takarót felhajtom, és ellenőrzöm a bal oldalán lévő sebet, de túl rosszul néz ki. A bemeneti nyílás nem olyan nagy, és még azt se tudom szemmérték alapján megmondani, hogy meddig fúródhatott be a golyó, de az biztos, hogy a szív közelében van. A sztetoszkópot felakasztom a nyakamba, és meghallgatom a légzését, és a szívhangját. Aggasztó a helyzet, és nem tudom palástolni se, hogy mennyire félek. Nem kerültem még hasonló helyzetbe se, és most senki nincs mellettem, hogy megmondja, mi lenne a teendő.
- Rosszabbodik az állapota. – suttogom, és most felnézek a gyakornoktársamra, de sajnos megint egy újabb mennydörgésnek leszünk a fültanúi, amit teljes sötétség követ.
- A francba. – a tekintetem a szívmonitorra siklik, és az értékeket nézegetem.
- Esik a vérnyomása. – mondom hangosan, de aztán mintha megállna az idő, és pár másodpercen belül bekövetkezik a baj.
- Kamrai tachycardia. – kiabál Scott, és kétségbeesetten rám néz.
- Nem te készülsz kardiológusnak? – ennél hülyébb kérdést nem is kaphatnék vészhelyzetben.
- Dehogynem, csak ha nem vetted volna észre, akkor még én is gyakornok vagyok, ahogyan te. Nem tettem le a vizsgákat, és messze állok attól, hogy szakorvos legyek. – nyögöm ki, és idegesen kutatok az agyamban, hogy mit lehetne tenni. Defibrillátor nincsen a közelünkben, de valamivel ki kellene ütni a szívét, hogy visszaálljon a rendes szívritmusa.
- Még nem kamrafibrilláció. – nyugtatom magamat, aztán nem is gondolkodom, hanem cselekszem.
- Szétszedjük a szívmonitort. A belső rendszerből kioperáljuk a drótokat, és kisülést okozunk. Nem tudok jobbat. – lépek oda, és elkezdem lefejteni a szélét a hordozható berendezésnek. A fizikai tudásom sohase volt igazán jó, de valami még rémlik, és mást nem tudok tenni. Scott a segítségemre siet, és elkezdünk versenyt futni az idővel. Szétrántjuk, és a különböző színes drótokat figyelem.
- Van nálad valami hegyes? – érdeklődöm, és most a zsebében kezd el kutatni.
- Egy csipesz. – kapja elő, miközben az ujjammal kitapintom a férfi pulzusát a nyakánál, de alig érzem már, sőt szinte már nincsen neki.
- Sietnünk kell. – sürgetem, amikor letépjük a végét, és megszakad minden információnk a beteggel kapcsolatban.
- Súrlódás által érjük el a leghamarabb. Add ide a végét. – a csipesszel kettétépem, és összeérintem őket. Feltűnően felszikrázik mindkét vége a drótoknak, de félek attól, hogy ezzel csak rosszat fogok tenni, de még mindig jobb, mintha nem tennék semmit.
- Állj hátra légy szíves Scott. – kérem meg halkan, és most megpróbálom a lehetetlent. Odaérintem a férfi mellkasához, aki már így is eszméletlen, és elektromos árammal próbálom visszabillenteni a szívverését. Egy kis szikrázás után megemelkedik a mellkasa, és azonnal el is dobom a két drótot.
- Nézd meg a pulzusát, most. – szólok rá erélyesebben Scott-ra, aki cselekszik is.
- Van…Emma él. – mosolyog rám, és én is megkönnyebbülök. A probléma csak az, hogy most tettem tönkre egy igen fontos készüléket, és most már csak magunkra támaszkodhatunk, hacsak nem akad végre segítségünk...


MADE BY TORIE ♥


A hozzászólást Emma Harrington összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Szept. 03, 2015 9:41 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Aug. 27, 2015 5:41 pm Keletkezett az írás





...from Olivia



Térdemet nyomta az apró törmelék, tüdőm sípolva követelt magának levegőt, a szívem pedig el akarta hagyni a mellkasomat, ahogy a tömeget fürkészve anyám arcát kerestem. Gyűlölöm magam azért, amiért elhoztam ide. Most az egyszer hagytam volna, hogy magába gubózva kakaót kortyolgasson a kanapén. Ehelyett szinte megfenyegettem, hogy jöjjön el velem és tessék… elveszik a sikítozó emberek között.
Ruhám maradéka felcsúszik combjaimon, szinte belátást engedve combom találkozásához. Ha nem ebben a helyzetben lennék, foglalkoztatna a látvány, de most nem érdekel. Egyedül az köti le a figyelmem, hogy életben tartsuk a japán miniszterelnököt. Egyetemi éveim alatt választható tantárgyként megismerkedtem a japán nyelvvel, de jelen pillanatban a saját nevemet sem tudnám megmondani.
-Tudom, tudom… – Inkább csöndben maradok, pedig nyelvem hegyén ott van a cinikus válasz. Amilyen gyorsan csak tudom, elkezdem a mellkas kompressziót. Harminc lenyomás… két befújás. És ez ment perceken át. Igyekszem, ahogy csak bírok, elvégre is, fontos emberről van szó. Néha vetetek egy kósza pillantást a körülöttem lépkedő emberekre, anyámat keresve. A homlokomon tátongó seb kezdett kényelmetlenné válni. Kóválygott a fejem és az idegességtől megjelenő kövér izzadtság cseppek marni kezdték. Valahányszor kézfejemmel megtöröltem homlokom, a japán miniszterelnök makulátlan, hófehér ingét annyiszor bemocskoltam.
-Jól vagyok! – Hazudom könnyedén, pedig lassan elhagy a lélek is. Aggódom anyám miatt, kezdek fáradni és félek, hogy ez a férfi a kezeim közt adja fel az életéért folytatott harcot. Rosszul viselem ezeket a pillanatokat, még akkor is, ha van időm felkészülni rá.
Mikor már végleg feladtam volna, megjelent az első mentős. Átvette a helyemet és most az egyszer, hálás voltam érte. Mély, tisztító levegőt vettem és újra körbepillantottam. Összeakadt a tekintetem anyáéval. Könnybe lábadt a szemem, amikor láttam, hogy kifelé terelik az operaházból.
Nyugi Liv, már biztonságban van.
A következő pillanatban már talpon voltam. Kótyagos léptekkel követtem a rohanó mentőst és dr. Cairns-t. Talpamat bökte a törmelék, fájt minden lépés. Odakint, az operaház előtt a hangulat olyan volt, mint egy katasztrófa filmben. Az emberek ide-oda lökdösték egymást, rendőrök rohangáltak fel-alá és mentőautók sivító szirénája törte meg olykor a pánikot.
–Egyszer el kell kezdeni. – Motyogom inkább csak magamnak és beszállok a szűk autóba. Kapaszkodó után kutatva helyezkedem el, épp a miniszterelnök fejénél, így ha segítség kell, azonnal elérem.
A mentő lassan, döcögve indult útjára. A fejemen lévő seb hasogatni kezdett, a fájdalom óriási zuhatagként tornyosult fölém. Ha nem lett volna velem Maya, valószínűleg elájultam volna. De fent tartotta a figyelmemet, így időm sem volt magammal törődnöm. Kérésére azonnal lábai után nyúlok és óvatosan veszem kezembe. A bokája a duplájára nőtt, szinte elveszik kezeim közt. Jobban megvizsgálva néhány másodperc után megtalálom a diagnózist.
-Ez bizony ficam. Rögzíteni kell, különben nagyobb baj lesz. Tegyük ide fel… – Visszaülök a helyemre, megemelem a lábát és óvatosan az ölembe fektetem. A mentős a kezem alá dolgozik, így nem telik el sok idő, Maya lába bekötve pihen térdeimen. Egyszer sem pillantottam rá, ahhoz túlságosan tartok tőle. Ami azt illeti, nem csak én, de az egész gyakornoki-rezidensi csapat. Pedig olyan, mint bármelyikünk. Jobban belegondolva, még kedves is… eddig nem harapta le a fejem, amiért szó nélkül elláttam a bokáját. Bár, ami késik, nem múlik.

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Aug. 28, 2015 8:38 pm Keletkezett az írás



A pite gazdag, színes íze mennyei mannaként árad szét a számban. A húson lassan rágódom, kiélvezem minden apróságát.
A fény villódzva adja tudtunkra, még erősebb zivatarra és orkánra kell számítanunk. Fejcsóválva harapok egy újabbat a húsos csodából, mikor egy alkalmadkodó gyakornok elém teper. Hebegve hadarja a hihetetlen szónoklatát.
Amióta szakorvos lettem, nem tettem be a lábamat a sürgősségire. Nem az én szakterületem. Messzebb nem is állhatnák egymástól. A tumorok közt érzem otthon magam.
Morogva nézem, ahogy űzött vadként rohan a gyakornok tovább. Elképesztő, hogy engem akarnak beállítani a hiányzó orvosok helyére. Lemondóan pillantok az elottem roskadozo pites talra, amit tudom, mar nem fogom megenni.
Sohajtas sohajtast kovet mikozben viaszaviszem a talcam es meg egy fajdalmas viszlatot mondok a vacsoramnak es a nyugalmas estemnek.
Vegigsetalok a folyoson. A rettegest tapinthato a gyakornokok koreben. Szemforgatva haladok el mellettuk.
A kialtasok felhangosodnak, a zurzavar sokszorosodik. Egy gyakornok csoport agyuklat hatrahagyva szaguldanak felem. Azonban az elszabadult rontgen-szerelvenyt nem kepesek megallitani. Lefagyva egy pillanatra, ertetlenul nezem a jelenetet. Megis minek cipelgetik a rontgent? Mi a budos eletert?! De ez a pillanat gyorsan elrepul, a kocsi pedig egyenesen nekem utodik.
- Dr. Morgaaaaan!
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
10
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2015. Aug. 10.

»Szomb. Aug. 29, 2015 10:50 pm Keletkezett az írás



Az vihar Sydneyben úgy tombolt, ahogyan sohasem szokott. Hogy ki sérthette meg ennyire az időjárást… Nem volt egyetlen meteorológus, de még időjós és horoszkópfejtő sem, aki erre választ tudott volna adni. Ígértek ugyan kisebb záport s zivatart, azonban senki sem erre számított. Senki sem gondolta, hogy van az az égi jelenség, melynek az Operaház látja kárát. Az a művészi épület, melyről a város híres volt, melyre minden helyi büszkén tekintett. Ahová a felső tízezer járt a legtöbbet, mely világhírű előadókat késztetett még nagyobb teljesítményre…

Miután Nathan Graham és Dasie Evans az alagsorba száguldott a lámpákért, a sürgősséginél a feszültség a tetőfokára hágott. A gyakornokok közül többen pánikba estek, őket csakis Lewis doktornő iránymutatása mentette meg a teljes rémülettől. Lassan, de biztosan teljesítették a kért utasítást, és a nővérpult felé kezdtek szállingózni egyenként.
Lilianne-t James Woodward segítette fel a földről, majd mindketten a gyermekosztály felé vették az irányt. A mentőkre várakozók létszáma jelentősen megcsappant, több szakorvos és rezidens is - közhelyesen szólva - elviharzott kórház szerte a zseblámpák miatt.
Az ajtóban Scarlett mellett Heather Tyler állt még, mögöttük egy sorban tettre kész rezidensek hada várakozott. A percek csigalassúsággal teltek; néhány telefonon és zseblámpán kívül semmilyen más fényforrásra nem számíthattak az orvosok.

A nővér az újszülött intenzívre követte Jamest és Lilianne-t, majd miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem tartózkodik a közelben, az idegességtől remegő hangon szólalt meg:
- Szerintem az ötlete nem fog beválni, doktornő. A régi készülékek az alagsorban vannak, nincsen elég időnk felhozni őket… Én… - kereste a szavakat. Képtelen volt rendesen gondolkodni. Egész életét a gyerekeknek, főképp a csecsemőknek szentelte, képtelen volt végignézni, ahogyan az áramkimaradás miatt halnak meg a koraszülöttek.
- Mondja meg, mit tegyek! – nézett dr. Woodwardra esdeklően. Martha nővérnek nem számított, hogy mi lesz a válasz. Ő egyszerűen csak választ akart.

Shane Morgan az elképzeléseinél sokkal hamarabb fejezte be késői vacsoráját, és indult el a lótifuti gyakornok után, amíg… BUMM! A guruló röntgengép telibe találta, akárcsak a bowling golyó a kuglibábukat egy sikeres gurítás esetén. Zseblámpájának fényében a gyakornok, aki megkereste az onkológust, jól láthatta, ahogyan Shane feje a padlónak csapódik.
Nem kevés kiabálás és ügyetlenkedés után a doktor végül egy hordágyon kötött ki, mellyel öt gyakornok indult el a sürgősségi irányába.
- Dr. Morgan? Eugene Hoombley vagyok, én kerestem meg Önt – mutatkozott be a gyakornok. – Jól van? – tette fel vigyorogva a kérdést. Talán annak örült, hogy van velük egy szakorvos, talán másnak… Elég nehéz volt megállapítani. – Nyugodjon meg, teljesen biztonságban van. A sürgősségire visszük – jelentette ki úgy, mintha csak a napsütötte parton lennének Malibuban. Mintha nem lett volna áramszünet és nem tombolt volna a vihar odakint, ami miatt emberek százai szorultak ellátásra. Ami miatt Shane Morganre is szükség lett volna a sürgősségin. Akinek nekitoltak egy röntgengépet…

A távolból mentőautó hangja hallatszott, a sötétbe borult sürgősségin mindenki a hang irányába pillantott. Másodpercek teltek csak bele, és a kocsi lefékezett, majd hátulról azonnal kiugrott két mentős, kiemelve a hordágyat.
- Huszonhét éves terhes nő, úgy harminckét hetes magzattal, fejsérüléssel, nyílt csonttöréssel és valószínűleg mellkasi belső vérzéssel. Egy gerendát szedtek le róla… - kezdte a mentős, majd tudatosult benne, hogy mindenhol sötét van, és még egyetlen autó sem érkezett az övéken kívül.
- Műtétre van szüksége azonnal. Képesek ilyen körülmények között tenni akármit is? – szólt a másik, miközben ballonnal lélegeztette a nőt. – Már ide kellett volna érnie egy autónak, elméletileg két idevalósi orvos volt hátul a beteggel. Tudnak róla valamit? Annak a mentőnek is vissza kell térnie a helyszínre, az emberek kimentése folyamatban van – közölte, majd a hozzá legközelebb álló ember kezébe nyomta a ballont. A két mentős bepattant a kocsiba, és elviharzottak az Operaház irányába, miközben a sötétbe borult kórházba tolták a hordágyat a sebészek.

A Jason által vezetett mentő dacolva az elemekkel száguldott át az egyébként teljesen üres városon. Az autó hátuljában míg Maya Cairns a japán miniszterelnök életben tartásával volt elfoglalva, addig Olivia felettese bokáját látta el.
- Nemsokára ott vagyunk… - hallatszott hátra Jason hangja, majd mielőtt akárki is mondhatott volna akármit, hatalmas villám csapott bele az egyik útszéli fába. Óriási ág tört le róla, egyenesen az alatta elszáguldó mentő jobb oldalára zuhanva. A hirtelen tömegkülönbség következtében az autó az oldalára borult, majd a további dőléshez kevés lendület miatt úgy is maradt. A miniszterelnökre kötött szívmonitor visításán kívül minden más zajt elnyomott a villámmal együtt járó mennydörgés.

Emma és Scott az izgatottságtól remegve, adrenalinnal telítve ereikben álltak a liftben. A köztük fekvő rendőr szívverése ideiglenesen stabilizálódott, azonban a férfinek továbbra is erős belső vérzése volt. A fiú szólásra nyitotta a száját, amikor félreérthetetlenül hátborzongató hang hallatszott a fejük felől. A liftet tartó acélkábelek jeges, szakadó hangja visszahangzott a liftaknában. Mielőtt mozdulhattak volna, a lift zuhanni kezdett, majd egy fél emelettel lejjebb megállt.
- Mi… Volt… Ez...? – suttogta Scott, gyakornoktársa felé pillantva segítségért. A rendőr időközben eszméletét vesztette az őt ért vérveszteség miatt, ájultan feküdt a hordágyon.

Martha nővér idegesen toporgott az intenzíven. Akár elmentek a régi gépekért, akár nem, tudta, hogy már csak egy perc van hátra a gépek leállásáig. Már nem számított neki, hogy ki áll mellette, már nem számított semmi sem. A régi készülékekkel lehetetlenség volt ennyi idő alatt visszaérni, azok nélkül pedig a csecsemők halálra voltak ítélve.

Nathan és Dasie még a lépcsőn járva észrevehették, hogy valami nem stimmel az alagsorral. Lent a gépházból hangok szűrődtek ki, valószínűleg a szerelők beszélgettek egymással.
Az alagsorban bokáig ért a víz, ebben kellett keresztülgázolniuk ahhoz, hogy eljussanak a raktárakhoz, ahol a tartalék zseblámpákat tartották.
- Leellenőriztél minden kábelt? – hallatszott ki az egy ajtó mögül.
- Igen, uram. Sehol nincsen hiba, újraindíthatjuk – szólt a válasz, pont abban a pillanatban, amikor Dasie és Nathan felfedezhette a szakadt vezetéket a falon, melynek vége a földre lógott. Nem volt idejük cselekedni, kis szisszenés hallatszott, majd egy századmásodpercnyi ideig a lámpák feloltódtak, ugyanekkor áramütés érte a két orvost. Az időtartam miatt a pillanatnyi fájdalmon kívül nem lett semmi bajuk, azonban mindketten tudhatták, mi történik, ha helyre áll a gépházban a rend. A víz ellen szigetelt helyiségben tartózkodó szerelők nem is sejthették, mit tesznek.
- Rendben van, Steve, kapcsolhatod! – szólt bent az egyik gépész, és a főkapcsoló pillanatokon belül kattant. Egy hordágy állt a folyosón, de hogy az orvosok időben felugrottak-e rá, hogy felismerték-e az őket fenyegető veszélyt… Csakis rajtuk múlt.

Martha nővér magában kimondta az áment az utolsó hátralévő másodpercben, amikor a fények visszaoltódtak, és az újszülött intenzív gépei újra működésbe léptek az akkumulátoroktól függetlenül. A nővér örömében elsírta magát, majd könnyes szemekkel indult ellenőrizni a csecsemőket. James Woodward azonban nem lélegezhetett fel, ahogyan Lilianne Cairns sem. Mindkettejük csipogója egyszerre szólalt meg, 911 jelzéssel.

Scarlett Lewis és Heather Tyler vezetésével bevitték a nőt, aki a liftek működésének hiánya miatt nem juthatott el a műtőbe időben. Próbálhattak tenni akármit a sürgősségin a gyakornokok gyér világítása és segítsége mellett, de minden hiába való volt. A nő elszállt, az EEG-je nem mutatott semmilyen agyi funkciót. A szíve nem bírta a terhelést, a szívizomzat szétszakadt, a keringése leállt.
- Azonnali császármetszésre van szükség! – szólt valaki hátulról, amikor a fények feloltódtak, és egy mentő szirénája hallatszott a távolból.


---------------------------------------------------------------------


Határidő: 09. 04. 23:59

Sorrend: N I N C S

A PM-ben leírtakon kívül nekem nem lenne más mondandóm felétek, enjoy Cool
Vissza az elejére Go down


Szakorvos
▪▪ Hozzászólások száma :
303
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Korom :
36
▪▪ Tartózkodási hely :
▲Sydney

»Kedd. Szept. 01, 2015 7:15 pm Keletkezett az írás




to everybody



Tudom jól, hogy Dasie Rogersből jó orvos lesz, de nem engedhetek mindig mindenkinek mindent. Ha az összes lézengő rezidenst vagy gyakornokot beengedném a műtétemre, akkor nem lennék az, aki. Ki kell érdemelni, hogy bejuthassanak a műtétemre. Fogalmam sincs, mi a problémája a lánynak jelen pillanatban, ugyanis kivételesen nem mondtam semmi sértőt, ő látszólag mégis felhúzta az orrát.
- Azt hiszem Scarlett, nem az lesz az elsődleges, hogy te megiszogasd a kávédat, mialatt emberéletek forognak kockán. - vetem oda egyszerűen, mikor úgymond rálicitál az én engedményemre Dasie-vel szemben. Valószínűleg, majd kávét fog szürcsölgetni ott a műtőasztal mellett, mikor épp a halálán van az egyik beteg. Néha kész vagyok ettől a nőtől, esküszöm. Nem csak ettől, hanem úgy amúgy majdnem az összestől...
Jamie történetére felnevetek, ahogy a szemem elé ötlik a kép, amint bukósisakban sétálgat a járdán, és nemes egyszerűséggel rádől a fa, mindek következtében elterül.
- Látom nagy problémáid lehetnek nőügyileg, ha már csak az infúziós állványra számíthatsz. - mosolyodom el gúnyosan, majd bólintok, mire lelép a gyerekosztályra.
Elgondolkodm azon, hogy mekkora problémákat okozhat az, ha az áram tartósan kimarad, és nem tér vissza. A bent fekvő betegek jórésze gépeken van, ha azok leállnak, itt hatalmas katasztrófa fog bekövetkezni. Nem tétlenkedem, muszáj legalább valami fényforrást keríteni, így Dasie-hez fordulva, megragadom az alkalmat, hogy segíthessen.
- Erre, a hangom után. Na jó, énekelni azért nem fogok, hogy megtalálj. - jegyzem meg, majd hátranyúlok, és megragadom a csuklóját, hogy ne kelljen folyamatosan beszélnem. Húzom magam után egyenesen az alagsorba, ahol a zseblámpák vannak, ám már a lépcsőn észlelek némi fényforrást letről, és a fény tükröződését. Ez beázott?
- Remélem nem bánod, ha vizes leszel. - jegyzem meg, miután Dasie-t magam elé vezetem, és amikor a falnál van, kissé közel hajolva hozzá mondom, sejtve, hogy ezzel kicsit felvihetem a pulzusát. Dasie jó nő, de még nem döntöttem meg. Nem mintha nem lett volna lehetőségem rá, de... lehet, hogy ezért utál ennyire. Mert még nem kapott meg. Hát akkor miért ne szívassam kicsit.
A következő pillanatban azonban, amikor meghallom a szerelők hangját, és pár másodperc sem telik bele, mikor a lábamon végigfut egy kisebb áramütés, s rögtön oda is kapok.
- A picsába, érezted? - fordulok Dasie felé, a lábamat fogdosva, kisség riadt fejjel. Na jó, ez nem vicc, ugyanis itt nagyobb gáz is lehet. Körbenézek lassan a folyosón, most már elővéve a mobilom, és azzal világítva, mikor megpillantom a falról lógó szakadt vezetéket, és rögtön ki is tágulnak a szemeim, mikor meghallom, hogy az egyik gépész kapcsolásra inti a másikat.
- Francba Dasie, ugorj fel! - mondom, mikor a mellettünk lévő hordágyra már fel is rántom oda, olyan gyorsasággal, hogy lehet észre sem veszi. Különben itt baszott volna agyon mindkettőnket az áram.


MADE BY TORIE ♥




● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●




your looks can kill So now you’re dead
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
171
▪▪ Hírnév :
2
▪▪ Megjöttem :
2015. Jul. 10.
▪▪ Tartózkodási hely :
kórház.

»Szer. Szept. 02, 2015 4:39 pm Keletkezett az írás




from dasie with love

Nathan Graham tipikusan az-az ember, akitől nem tudom eldönteni, hogy mit gondol valójában. Egyik napról a másikra teljesen másként tud viselkedni, és így nem tudom őt kiismerni. Próbálkoztam vele, én igazán igyekeztem a kegyeibe férkőzni, de miután rájöttem, hogy ő leginkább szexben utazik, feladtam és kerestem egy másik mentort. Ugyanakkor mindig bennem volt a mi lett volna ha dolog, és ő is állandóan éreztette velem, hogy nem teljesen akarja magát távol tartani tőlem, csak ekkora egy rohadék. A karácsonyi buli óta szándékosan ezt csinálja, pedig ha jól emlékszem, ő kérte ki azt a rengeteg tequilat, aztán meg megsértődött, amikor gondoltam, hogy felmegyünk hozzá. Micsoda egy seggfej.

Némán haladok mögötte, aztán érzem a kezének az érintését. Nem mondom, hogy nem mozgat meg bennem semmit, de az igazság az, hogy a sötét most jobban leköt. Megfogom a kezét, és tovább haladok mögötte, bár az alakját nem tudom kivenni. A hatalmas kezében elveszik az én apró kezem, de azért erősen szorítom. Sosem vallanám be neki, hogy félek a sötétben, és a vihartól is.

- Hát, még lehet, hogy műtök, úgyhogy jó lenne, ha inkább maga menne…

Nem nagyon vágtam, hogy miért mondja ezt, de amikor a fal és maga közé préselt, kicsit biztosan megemelkedett a pulzusom. A francba. Totál beadnám a derekamat, ha azt akarná. Szánalmas vagyok, pontosan mint a többi rezidens és szakorvos, akit már megfektetett. Én is lehetnék egy strigula, ha akarnám, és ez rémes. Bár nem látom az arcát, tudom, hogy egyenesen őt bámulom, persze szó nélkül, mert nem tudok mit mondani. Ha akar valamit tegye, ha nem akkor pedig…

- Au. Igen, éreztem. Mi az Isten volt ez?

Kilépek onnan, ahol eddig álltam, megmozgatom a végtagjaimat, mert éreztem az áramütést, és azért fájt. Nem vagyok egy hercegnő, sebész vagyok, de attól függetlenül nem kellemes. Nate telefonjával előrelép és körülnéz, de az erős fénynek hála, még én is látom a vezetéket. Jaj ne, azt hiszem, hogy nagy bajban vagyunk. Nate is tudja, és a hordágyra mutat, amit eddig nyilván nem észleltünk a sötét miatt, viszont nekem nincs lehetőségem kettőt lépni, mert ő fog és visz magával, én meg úgy bebaszom a lábam, hogy hangosan felüvöltök, és egyenesen Nate-re esek az ágyon.

- A kurva életbe. A lábam. A lábammal valami baj van. Nagyon fáj, világítson már oda, hogy lássam, hogy mi van vele.


Nem tudok megmozdulni, mert nem merek a lábammal bármit is kezdeni. A kezemmel óvatosan hozzáérek, de annyira fáj, hogy még egy könnycsepp is kicsordul. Azt hiszem, hogy eltörtem a bokámat, miközben itt ragadtunk egy hordágyon az alagsorban a vihar kellős közepén. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Más biztosan nem sérült volna le, persze, nekem ez is sikerült.

- Segítsen, segítsen, csináljon már valamit. Ha eltörtem a bokámat, akkor mielőbb fel kell jutnom, hogy megnézhessem. Az is lehet, hogy súlyosabb. Nem tudom mozgatni, és olyan fura formája van, és azt hiszem, hogy sokkot kaptam ettől a hirtelen parától, hogy áramütést szenvedünk, és mind a ketten meghalunk, és pont itt egy vihar kellős közepén, miközben maga még csak annyira sem képes, hogy leálljon egy picit a szívatással, és férfihoz illően viselkedjen életében először. Kérem.


A végére mintha már sírnék is, de mégsem. Inkább csak nagyon megijedtem. Nate is félt, akkor mit mondjak én? Nő vagyok az istenért, bátor, de azért na. Most már inkább azt kívánom, hogy törjön el a bokám, hogy ne kelljen ennek a férfinak a szemébe néznem. A felettesem , és úgy kiosztottam, hogy már szégyellem utólag magamat. Hát, ennyit erről.        



made by torie ♥

Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Szept. 03, 2015 9:52 pm Keletkezett az írás




Emma to everyone            



Megkönnyebbülhettünk volna, hogy a beteg él, és végre kapnék is egy piros pontot a jó cselekedetemért, de sajnos ez nem az a helyszín, ahol az ember megkapja a jó munkáért járó vállon veregetést, vagy dicséretet. Scott arcán látni véltem a bizonytalanságot, és az elégedettséget is egyszerre, hogy nem öltünk, és így nem váltunk James Bonddá, illetve tartott is attól, hogy mi lesz ennek a helyzetnek a végkimenetele, és őszintén én is tudni akartam már, hogy meddig kell még itt lennünk.
- Van nálad telefon? – érdeklődöm tőle színtelen hangon, és a szétszedett szívmonitort nézem. Mit ér egy kis siker, ha utána nagyobb hévvel zúdul ránk a baj? Gondolkodom el egy pillanatra, és lehajolok, hogy összeszedjem a maradék huzalokat is, amikor kísérteties, már-már rémisztő hang üti meg a fülünket.
- Ez mi volt? – tekintek fel a lift tetejére, de onnan nem látok mozgást. A vészkar még mindig nem akar kinyílni, és csak tengünk-lengünk ezen a bezárt helyen úgy, hogy közben élet és halál között lebeg a betegünk. Tom. Csak a nevét, és a foglalkozását tudom, de mégis bele kell éreznem magamat a helyzetébe. Rendőr, aki szolgál és véd. Valaki meglőtte, és most rajtam, vagyis rajtunk múlik, hogy eljusson időbe a műtőbe, és túlessen az életmentő beavatkozáson. Most mérem fel annak a súlyát, hogy mit jelent orvosnak lenni, mit jelent mások életéért felelősséget vállalni. Ha meghal, akkor hogy fogok a hozzátartozói szemébe nézni? Kezdem elveszíteni a reményt, és ha perceken belül nem érkezik meg a segítség, akkor én fogok begolyózni. Lehajolok a szétesett darabokért, és tervben van az is, hogy újra meghallgatom Tomot, de előtte még…megint mi volt ez?
- Megtaláltad már a telefonod? – sürgetem Scott-ot, de a kísérteties hangtól a hátamon futkos a hideg.
- Mi lehet ez? – pillantunk fel ismét a lift tetejére.
- A kábelek talán, nem tudom. – vonom meg a vállamat, amikor végre megtalálja a kis kütyüjét, és nem is gondolkodom tovább, hanem elveszem tőle, és az egyetlen számot, amit megjegyeztem, azt tárcsázom.
- Dr. Cairns…hall engem? Dr. Cairns…Emma  vagyok. – biztosan tudom, hogy nem emlékszik a nevemre, de legbelül mégis bízom benne, hogy nem felejtette el.
- Az egyik gyakornoka vagyok Dr. Montgomery-nek. A kórházban vagyunk egy liftben… - a vonal megszakad, és az ijesztő hang egy utolsó lélegzetvétellel megadja magát, és akkor jövök rá, hogy onnan is jött…
Elveszítem az egyensúlyomat, és a lift falának ütközöm a zuhanás közben. A beteg hordágya megcsúszik, és egyenesen felém tart. Hirtelen állunk meg, de addigra minden fényforrás odavész, és nagyobb a baj, mint előtte. A földön heverek, és tompán érzékelem a külvilágot. A hordágy egyik vége a hasamba csapódik, és a sarokba szorít.
- Scott… - szólalok meg erőtlen hangon, és keresem a gyakornoktársamat, pontosabban csak a tekintetem pásztáz a sötétben, de egy árva hang sem jön ki a torkán. Nem tudom, hogy van Tom, nem tudom, mi van Scott-tal, és hogy mi lesz velem. A hasam bal oldala elzsibbad, és a kezemmel szeretném egy kicsit odébb tolni a hordágyat, de nem bírom. A fejemet a falnak döntöm, és lehunyom a szemhéjamat.


MADE BY TORIE ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:08 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Opera, avagy egy rémes este a balesetin - KALANDJÁTÉK
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: