Tizennyolc évesen, mikor kikerülsz a gimiből és álmaid egyetemére járhatsz, azt hiszed, ennél jobb már nem is történhet. Aztán az első napon leülsz egy számodra szimpatikus ember mellé, beszélgetni kezdesz vele, majd ahogy telik az idő, legjobb barátokká váltok. Olivia hirtelen toppant az életembe, de boldog vagyok, amiért egészen a mai napig a része is annak. Az egyetemi éveink éjjeli beszélgetésekkel, nevetésekkel és megannyi boldog pillanattal fűszerezve teltek el. Mikor elvégeztük azt a fránya öt évet és rezidensként bekerültünk a St. Claire-be, úgy éreztem minden álmom valóra vált. A legjobb barátnőmmel karöltve, együtt harcolhatunk a betegségek ellen és segíthetünk az embereknek. Ennél szebb hivatást el sem tudtam képzelni magamnak, ráadásul a családom is büszke volt rám, hogy annyira szép eredménnyel zártam az orvosit.
Minden annyira jól alakult, hogy kezdtem azt érezni, mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. És ezután nem sokkal jött a fekete leves.
Liv volt az egyetlen, akinek nem tudtam elmondani, hogy beteg vagyok, mert ő már előbb látta a rák azonosítását a kórlapomon, mint bárki más. S habár ő sem nézte jó szemmel azt, hogy két hétig tudomást sem akartam venni a betegségemről, valahogy tudta, hogy úgysem fogom feladni. Ezért ha kellett, eljött velem egy-egy buliba, jól érezte magát velem. Ha pedig leittam magam és sírógörcsben törtem ki az állapotom miatt, akkor ő mellettem volt, s megnyugtatott, hogy minden rendben lesz. És bármennyire is erősnek kellene mutatnom magamat előtte is, egyszerűen nem tudom. Ő az egyetlen aki előtt fel merem vállalni, hogy mennyire félek ettől a rohadék ráktól.
Hiába kalandoznak el egyre sötétebb tájakra a gondolataim, amint meglátom őt az ajtóban, rögtön mosoly terül szét az arcomon és alig várom, hogy beszélgethessünk kicsit. -
Sziia! - Boldog vagyok, hogy láthatom, s halkan még hálát is adok azért, hogy a betegségem ellenére ő is bejön és meglátogat engem. -
Egész jól. Várom, hogy jöjjenek és vigyenek a kemóra. - Hihetetlen, mennyire hétköznapi szóvá vált az életemben a kemó. De esküszöm, ha ezt túlélem, jobban érdeklődni fogok a rákkutatás után. Nem lehet, hogy csak ez az egyetlen kezelés segíthessem az embereknek... Találni kell egy másikat.
-
Király vagy! - Woodward elől meglépni... nos, ehhez tehetség kell, így minden elismerésem az övé. Ó, bárcsak arról beszélgethetnénk, hogy éppen ki mivel tette tönkre a rezidensként eltöltött újabb napunkat a kórházban. És nem ez a mocskos rák feketítené be a napjainkat.
-
Örülök, hogy beugrottál hozzám. - Mosolygok rá, aztán arrébb fészkelődöm az ágyon, hogyha amennyiben szeretne, le tudjon ülni mellém. -
Kérhetek egy szívességet? - Oldalra nyúlok, hogy magamhoz vegyem a kis piperetáskámat, majd előveszem belőle a púdert és a szempillaspirálomat. -
Segítenél ezekkel? Nem kell sok, de emiatt a hülye bigyó miatt nem tudom normálisan megfogni őket... - Mutatok a kezemben lévő kanülre. Próbáltam már megfogni az ecsetet, meg a vékony kis ceruzát is, de nem tudtam. Bal kézzel viszont ügyetlen vagyok. Kórházban lévő betegeknek nem szabad sminket hordaniuk, se körömlakkot, s egyéb nyalánkságokat, de ez a kis púder nem fog ártani. Csak azért kell, hogyha az öcsém meglátogat, akkor ne aggódjon miattam jobban azért, mert sápadt vagyok.
-
Közben pedig kérlek mesélj a munkáról. Pletykáért, infóért szomjazom! - Mosolygok rá kérlelően, miközben átnyújtom neki a púdert és az ecsetet, s a segítségére várok.
Kezdőlap 
