Maya and Marian

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hűlt meg ereimben a vér a Rhysel való találkozás után. Éppen csak néhány perce váltunk el, máris azon kattogott az agyam, hogy vajon sejti-e azt, hogy bármiféle közöm van a zsarukhoz, meglátszott-e rajtam az idegesség, mely végig ott döngette belülről bordáimat, míg azt a pár szót váltottuk.
Fogalmam sem volt arról, hogy ki lehet pontosan ez az alak, akivel alig néhányszor találkoztunk, szinte csak futólag a titkos labor közelében. Én akkor semmit nem kérdeztem, Ő is csak elvitt egy adag morfiumot és nem jártatta fölöslegesen a száját. Nem tudtam azt, hogy csak egy szállító, vagy esetleg annál is több, de abban biztos voltam, hogy nem kispályás fickó. Már a tekintetéből is érződött, hogy méricskél, mintha át akarna látni rajtam és a fejembe akarna mászni.
Alakját elnyelte a reggeli tömeg, az utcákon hömpölygő embermassza, akik mindannyian a metró lejáró felé siettek, s ha nem állok arrébb, talán magukkal sodornak. Észhez kellett térnem.
A borús reggelen persze az esőnek is rá kellett zendítenie, micsoda véletlen, éppen abban a pillanatban, mikor se esernyő, se újságpapír nem volt nálam, hogy azt a fejem felé emeljem. Csak egy táska fityegett az oldalamon, a zsebemben meg egy mobil hevert, ami után szinte bizseregtek az ujjaim, hogy tárcsázzam Hayest.
Idegileg ki voltam a kétoldali játszma után, napok óta nem aludtam rendesen, és csak arra tudtam gondolni, hogy mikor lesz már vége ennek az egésznek. Mikor szállhatok ki végre, hogy folytathassam a normális életemet, mely az utóbbi napokban egy cseppet sem volt normális.
Felpillantva azonban – mielőtt még folytattam volna utamat a szokásos rend szerint – a túl oldalon Mayát vettem észre. Néhány pillanatig csak figyeltem, nem lehetett ez más, hisz megismertem vonásait, tekintetét. Hirtelen nem is tudtam, mit kellene éreznem, de elkapott a vágy, hogy beszéljek Vele.
- Hé, Maya! – Kiáltva intettem utána, mire hirtelen mozdulattal egy oszlop mögé húzódott, s a következő pillanatban rohanni kezdett.
- Mi a jó ég, csessze meg! – Dühödten pillantottam a nő után, az hogy ismét menekült előlem, újabb okot adott arra, hogy meg akarjam tudni, miért nem akar látni. Mit követhettem el ellene azon túl, hogy megmentettem az életét?
A szakadó esőben rohanni kezdtem, őrülten vágtam át a taxik kereszttüzében, majdnem elüttettem magam, s még egy parkoló autó tetején is sikerült átcsúsznom, hála gyors reflexeimnek.
Bakancsom nyelve már a vizet lefetyelte, a hirtelen jött esőzés pillanatok alatt elárasztotta az utcákat. A nőt elég nehéz volt követni, de tisztán láttam, ahogy a park felé vette az irányt. Jó kondiban volt, de nem adhattam fel, hogy utolérjem.
A szívem már hevesen kalimpált, a torkomat fojtogatta a számon keresztül benyelt hűs levegő, a tüdőm ki akart robbanni a helyéről, de még így sem adtam fel.
- Állj már meg, hallod? – Hiába kiabáltam a nő után, még csak hátra sem fordult, úgy rohant előlem.
A parkhoz érve, kétségbeesetten néztem körbe, majd hirtelen, kiszakítva az egyik kölyök karjából a biciklijét, azzal indultam tovább, s átvágva a parkon, sikerült a nő közelébe férkőznöm.
- Maya, állj már meg, nem akarlak bántani! – Ordítva ugrottam le a bicikliről, s megszaporázva lépteimet, utána kaptam, s mikor már elértem a karját, magammal rántottam, s elbotolva egy kiálló gallyban, magam alá temettem a nőt.
- Maya , miért futsz előlem. Marian vagyok, hallod? Marian, nem emlékszel rám? – Kezeit a földhöz szorítottam, miközben combjait satuba fogtam enyémekkel, s fölé magasodtam. A szakadó eső mindent elmosott körülöttünk, de még így is tisztán emlékeztem az arcára.

Maya and Marian

Mi tagadás, jó kondiban volt a csaj, mióta nem találkoztunk, sokkal több erő fért meg benne, ez tisztán érződött, ahogy próbált szabadulni szorításomból. S bár nem akartam fájdalmat okozni, nem hagyhattam, hogy újra meglépjen előlem, mindenféle indok nélkül és eljátssza velem ezt a kis macsk-egér játékot. Tudnom kellett most már, hogy mégis miért kerül, miért menekül előlem és miért tűnt el egy szó nélkül a táborból. Csuklóit ezért erősebben szorítottam feje fölé – nem törődve a sáros vízzel – s talán kicsit erőszakosan próbáltam maradásra bírni.
- Nem, határozottan nem szívtál anyagot, hogy efféle baromságokat hordj nekem itt össze. Nem elég tág ahhoz a pupillád.– Mérgesen ráncolva homlokom, tekintetem a nő íriszeibe fúrtam.
- Milyen ember vagyok, hm? Megölni? Neked üldözési mániád van Maya és sürgősen orvosi segítségre szorulsz. Mit láttál? Nyughass már a fenébe is! – Mikor erőteljesebben próbált ficánkolni, még inkább leszorítottam, s testemet is bevetettem, hogy a földhöz préselve maradásra bírjam.
- Tudom kellemesebb lenne ruhák nélkül, mint legutóbb..de most be kell érned ezzel a helyzettel. Addig ne is álmodozz arról, hogy kikászálódhatsz alólam, míg nem árulod el, hogy mi a fene bajod van és miért menekülsz előlem úgy, mintha üldöznélek. – Utóbbi szavaimat persze átgondolhattam volna, hisz tulajdonképp nem csak, hogy jó pár utcasarkon kergettem meg szerencsétlent, hanem egy egész parkon át, hogy rávetve magam, kiszedjem belőle válaszát.
- Kiknek Maya? Kiknek dolgozom? – Már szemöldökeim is dühös ívben szaladtak össze, ahogy a nő kívánatos ajkairól újra íriszeire vezettem pillantásom. S ha ismét megpróbált kikászálódni alólam, úgy mozdultam, hogy testemmel teljesen a saras földbe préseljem. Már nem érdekelt hogy nyakig úszunk a szarban, amit a hirtelen eső zúdított ránk saras víz és temérdek falevél állapotában. Tudnom kellett, hogy ki ez a nő, miért is ki elől menekül.
- Fogd már be, nem ordítottál ennyit, mikor összevarrtalak! – Azzal hirtelen rávetettem ajkaimat övéire, hogy szenvedélyes csókkal csillapítsam őrült sikítozásában, mielőtt még a parkőrség vagy a zsaruk kiszúrnának minket.
A csókba persze beleéltem magam, így sikerülhetett hogy ki tudta rántani egyik kezét a szorításomból és még meg is harapott.
- Áúú, basszus Maya, ez fájt! – Felülve derekán, muszáj voltam odakapni ajkamhoz, amiből felsercent a fémes ízű vér, s csak ezután kaptam újra kezei után, hogy visszaszorítva azokat a sárba, ne hagyjam, hogy megint elfusson előlem.
- Háromra elengedlek, ha nem ordibálsz , nem rohansz el és elmondod, hogy mi a franctól félsz. Megmentettem az életed, nem emlékszel? Két hétig ápoltalak abban a kibaszott táborban, miért akarnálak megölni? Te tűntél el egyetlen szó nélkül és magyarázatot várok. Na? Elengedhetlek, vagy még harapdosnál és rúgdosnál? Nem mondom, a karmolás legutóbb jól esett, de most ne, oké? Lenyugszol, ha eleresztelek? – Egyik szemöldökömet megemelve, gyanakodva pillantottam rá, majd lassan elengedtem és lemászva róla, mellé ültem.
- Tessék, nézd meg hogy nézünk ki, mint két disznó. Szóval? Mit vétettem ellened, hogy ennyire futsz előlem, Maya? – Tekintetemmel íriszeit fürkésztem, miközben ujjaimmal még mindig a vért maszatoltam el szám szegletéből.

Maya and Marian

A nő viselkedése elutasító volt, egyben lázadó és magam sem értem, hogy miért, de fikarcnyi hálát se éreztem benne, amiért megmentettem az életét. Nem, mintha arra vágytam volna, hogy dörgölje a képembe, mennyire hálás nekem, hogy kihúztam a szarból. Eszem ágában sem volt várni erre, és nem is akartam semmit, hisz csak a munkámat végeztem, amikor visszahoztam az életbe.
Az viszont már egyáltalán nem tetszett, hogy úgy kezelt, mint egy idegent, és elfelejtette, hogy mosdattam, tiszta ruhát adtam rá, ételt vittem neki és vizet. Hosszasan beszélgettem vele, csak hogy ne érezze egyedül magát és ne kelljen rettegnie, bármitől is félt. Majd egy nap hirtelen, eltűnt.
- Miért kell könyörögnöm, hogy állj meg, és ne rohanj el? Megölni? Már megint..ott is ezt ezzel jöttél. - Sóhajtva nyugtáztam, hogy ez nem lesz olyan könnyű eset, mint sejtettem és persze, egyre gyanúsabbá vált a nő viselkedése. Ez a menekülési vágy, párosítva kéréseivel, mind-mind egyre inkább arra a következtetésre juttatott, hogy valakitől retteg. Talán attól, aki bántotta. Csak épp azt nem értettem, hogy nekem mi közöm az egészhez.
Igaz, egy kicsit gondolkodhattam volna, mielőtt rávetem magam, hisz ki örülne annak, ha átüldözik a fél városon és még rá is vetődnek? Érthető volt reakciója, ennek ellenére úgy éreztem, nem volt más választásom, le kellett terítenem ahhoz, hogy szóba álljon velem.
- Nem akarlak kinyírni, állj le ezzel. Nem azért töltöttem órákat a megmentéseddel, hogy megöljelek. Szexelni? Na, még jobb, először barbár gyilkosnak nézel, most meg egy kiéhezett állatnak? – Értetlenül ráncoltam szemöldökeimet, mire észbe kaptam, hogy nyilván tényleg ezt gondolhatja, úgy préselem Őt a földhöz a parkban, mint aki valóban bántalmazni szeretné áldozatát.
Talán ezzel túl is lőttem a célon, de még mielőtt elengedhettem volna, hogy szabadon engedve megmagyarázzam, miért szaladtam utána, fenyegetőzni kezdett. Újra ficánkolt és akkor muszáj voltam elhallgattatni valahogy. A csók jutott hirtelen eszembe, ez volt az egyetlen módja annak, hogy elhallgattassam, mielőtt észrevesznek a rendőrök és elvisznek. Meg kellett akadályoznom, hogy ez megtörténjen, ráadásul még magyarázattal is tartozott eltűnéséért, így tényleg nem bántam, hogy csókkal pecsételtem ajkait. Egyszerű és gyors módszer volt, s akár még kellemes is lehetett volna, egy teljesen más szituációban.
Hirtelen védekezése nem lepett meg, legfeljebb egy hangyányit, mert inkább azzal számoltam, hogy majd igyekszik lelökni magáról. Ügyes kis mozdulatával végül is célt ért, hisz úgy fájt az az apró harapás, hogy valamelyest sikerült elvonnia a figyelmemet és már nem tudtam teljes odafigyeléssel szorítani a sárba. Hangoskodását tenyeremmel próbáltam tovább csitítani, de úgy nem igazán értettem, hogy mit is beszél.
- Áh a fenébe is, így nem értem, hogy mit mondasz. Egyáltalán nem akartalak bántani, jó? Én csak…megláttam, hogy menekülsz előlem, de beszélni akartam Veled, hirtelen ezt láttam a legjobb ötletnek. – Jegyeztem meg, miközben elhúztam tenyeremet szájáról, azt remélve, hogy nem fog ordibálni és végre szán rám néhány percet.
- Sajnálom. Hogy végig kergettelek a parkon és letepertelek a sárba – Tettem még hozzá, miközben legurulva róla, feltérdeltem és végig néztem művemen. Maya sáros volt, vizes, ráadásul ahogy mondta, az esernyőjét is sikerült szétcsesznem. Barbár módon viselkedtem a nővel és rájöttem, hogy túlzásba estem, nem kellett volna ennyire megijesztenem.
- Jó, most komolyan egy esernyőn fogunk vitatkozni? Veszek neked helyette egy másikat, csak ne menekülj előlem. Én nem bántottalak, leszámítva most, amit nem akartam. – Ismételtem újra, hogy végre a nő tudatáig is eljusson, nem akarom megölni, se megkínozni, se egyéb.
Magam is ingerült voltam, de ez alább hagyott, amint éreztem, hogy már nem menekül, s nem akar gyorsan elrohanni előlem. Zsebeimben papír zsebkendő után kutattam, hogy azzal törölgessem le kezeimről a sarat, de pechemre az sem volt nálam. A szakadó esőt elnézve meg igazán mindegy volt már, hogy mit teszünk, ennél pocsékabbul már nem festhettünk volna.
- Ez az egész őrület. – Motyogtam magam elé, mire arra kaptam fel a fejem, hogy Maya a telefonszámát akarja megadni, s kézfejemet elkapva, kisajátítja tenyerem felületét.
- Szexelni? Hihetetlen csaj vagy…- Morcosan ráncoltam homlokomat, hogy olyan durván firkálta kezemre a számot, amit alapból nehezen tudtam kiolvasni.
- Mi..hé..öhm, fogd már be! Engem is szóhoz hagysz jutni? Komolyan, ezt nem hiszem el. – Dünnyögve ráztam meg a fejem, majd felegyenesedve a földről, kezemet nyújtottam a még sárban fetrengő nő felé.
- Nem vagy jól, vagy üldözési mániád van, vagy tényleg üldöz valaki. Mond meg, kitől félsz ennyire? Mert én nem azért kergettelek a parkon át, hogy bántsalak. Te vagy életem betege, mármint..olyan értelemben, hogy téged sebészi úton raktalak helyre. Szóval nincs indokom arra, hogy bántsalak. Főleg azok után , hogy..- Nem kezdtem bele, hogy az alatt a néhány nap alatt mennyit beszélgettünk és azt az éjszakát sem akartam szóba hozni, ami számára láthatóan szimpla szex volt.
- Mindegy..szóval, bárki elől is menekülsz, nem én vagyok az. Áruld el, hogy mitől félsz és megpróbálok segíteni rajtad. – Ha elfogadta segítségemet, akkor felrántottam a földről, majd megindultam mellette, hisz arra invitált. Néhány lépés után azonban hirtelen irányt váltott, ami nem kissé felcseszte az idegrendszerem.
- Bakker, te most szívatsz? – Gyorsan siettem utána, s beérve Őt, elé álltam, majd hátralépésekkel haladtam előtte.
- Ki elől menekülsz? Az elől, aki ezt tette veled? Ez valami bűnbanda, igaz? Ők hagytak ott téged a tábornál, és Te miattuk menekültél el. Azt hiszed,hogy én is közéjük tartozom? A fenébe is, állj már meg és válaszolj! – Mérgesen vontam össze szemöldökeimet, miközben tenyereimmel megragadtam vállainál fogva, s úgy állítottam meg.
- Marian vagyok, Marian Vlasic és a Saint Clairben dolgozom, mint toxikológus. Nem vagyok őrült, se egy állat és nem akarlak bántani. Azért voltam ott a sivatagban, hogy gyerekeket oltsunk be és tök véletlenül találtam rád. Nincs közöm ahhoz, ami történt veled, érted? – Mélyen fúrtam pillantásom szemeibe, s leengedtem kezeimet vállairól.
- Én csak egy orvos vagyok, akinek bejött az a nagy szád…nézd, itt vannak az irataim. – Előkapva tárcámat, a nő elé dugtam személyi igazolványomat és a mellette szereplő orvosi kártyámat.
- Én csak aggódtam, amikor eltűntél. Ennyi, és tőlem, ha annyira akarsz, menj, de szívesen meghívnálak egy kávéra a történtek után, meg kifizetném a ruhát, az esernyőt. – Széttártam karjaim és vártam, hogy végre megnyugodjon a nő és már ne meneküljön előlem.

Maya and Marian

Heteken keresztül járattam az agytekervényeimet azon, hogy vajon hová tűnt egyik pillanatról a másikra ez a nő, hogyan veszhetett csak úgy el a táborból, hogy bármiféle nyomot is hagyott volna maga után, és legfőképp, miért?
A majd két hét nem volt túl hosszú idő, mégis ahhoz elég volt, hogy a mindennapos ápolás mellett egy kicsit jobban megismerjem és hogy a magány összefonja kettősünket. Már magam sem tudom, hogy történt, ki kezdeményezte, de jó volt. És a másnap, mikor csak egy szó nélkül eltűnt a sátramból, az felért egy gyomron vágással. Nem azért, mert őrült szenvedély fűtött, vagy bármiféle érzés is kavargott bennem vele kapcsolatban. Nem, szerelem az nem volt, legfeljebb a szimpátia és a vonzalom. Mégis, rosszul érintett, hogy akinek az életéért küszködtem, egyetlen fecni nélkül kilépett az életemből.
Menekült előlem, mintha engem okolna azért, ami a sivatagban történt vele, úgy került el, mintha én tehetnék mindarról a traumáról, amit át kellett élnie azokban a hetekben. És a legbosszantóbb az volt, hogy tudtam és éreztem, hogy van valami a háttérben, de egyszer sem beszélt róla, semmit.
És most, hogy végre rátaláltam és talán joggal követelném az igazságot, még ő esik nekem. Pedig félholt állapotából vakartam össze, és mégis, úgy félt tőlem, mint a tűztől, szemeibe pillantva éreztem gyűlöletét és undorát. Mit követtem el?
Jó, talán egész drasztikus módszerrel próbáltam szóra bírni és az sem volt túl meggyőző , hogy végig kergettem a fél városon, de ez még nem jelentette azt, hogy rossz ember lennék és a halálát akarnám, amit már oly sokszor dörgölt az orrom alá. Öljem meg, öljem meg. Mintha csak egy elmeházból szökött skizofrén kérlelne és azt próbálnám meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Mi történhetett veled te nő? Hová menekülsz, ki elől?
Kutakodva fürkésztem tekintetét, amikor erőszakkal letépte vállairól kezeimet és ellökött. Megértem én, hogy nem akart velem beszélni, én azonban tudni akartam végre, hogy mi miatt menekül.
- Én nem üvöltözök, higgadj le. Mindketten higgadjunk le. Nézd ez az egész egy őrület, és ha Te nem rohansz előlem így, én sem veszlek üldözőbe. – Nem tűrve tovább a mellébeszélést, rákérdeztem arra, ami annyira fúrta már az oldalamat, hogy nem hagyott nyugodni.
- Mi? Nem követlek! Dehogy feladatom, nem az. Komolyan mondom, hogy én ilyen őrült nőszeméllyel még nem találkoztam. Mivel bizonyítsam még, hogy nem üldözlek, nem vagyok killer és nem akarlak eltenni láb alól? Hm? – Értetlenül tártam szét karjaimat a nő előtt, akinek ingerült viselkedése részben érthető volt , ezért tettem is hátrébb egy lépést, hogy ne érezze magát annyira frusztráltan a közelemben. Nem az volt a célom, hogy ráhozzam a frászt, vagy elijesszem.
- Jól van, nyugodjál meg, nem kell hinned az igazolványomnak. Ezt most elteszem, oké? – Lassú mozdulattal csúsztattam kabátom belső zsebébe az iratokat, hogy nehogy megint azt higgye, pörölykalapáccsal akarom meglepni és egy hirtelen suhintással szánom átküldeni a túlvilágra.
Meglepett, hogy vallomásom után hirtelen elhallgatott és eltelt úgy harminc másodperc, hogy ne akarta volna helyben letépni a fejemet, miközben harciasan vágja hozzám pengeéles gondolatait.
- Oké, ne magyarázkodj akkor. Nem akartam erőszakos lenni. – Mentegetőzően tartottam magam elé a kezem, majd amikor már én is éreztem, hogy lenyugodtak kedélyei, magam mellé eresztettem kezeimet és kíváncsian figyeltem Maya tekintetét.
- De miattam estél el, és teljesen elázott. – Kártalanítani akartam, ha már voltam olyan farok, hogy agyon kergettem és belerántottam egy hatalmas, sárral vegyített pocsolyába. Ez lett volna a minimum, azok után, hogy így eltoltam a napját.
- A St. Clairben? Te is ott dolgozol?- Ez újabb meglepetésként ért, hisz rövid ismeretségünk alatt egyetlen egyszer sem firtattuk azt, hogy ki honnan jött és merre praktizál. Még csak abban sem voltam biztos, hogy orvos, bár hozzáértése arról árulkodott.
Maya egy picit sokat beszélt, kezdtem azt hinni, hogy talán így próbálja levezetni a feszültségét és igyekszik elkerülni ezzel, hogy nekem essen és ökleivel összepüfölje az agyon ázott kabátomat. Egy halvány mosoly futott szám szegletébe, miközben elbeszélését hallgattam.
- Most egészen olyan vagy, mint a pohár aranysárga brandy után. Persze, nem zavar. – Jegyeztem meg, még mielőtt újra kihúznám nála a gyufát és úgy döntene, mégis csak sarkon fordul, hogy soha többé ne kelljen látnia a képemet.
- Ja ez mondjuk igaz. Nekem se ártana néhány száraz cucc, mindenem elázott. – Magamon is végig pillantva, nem csak a vizes ruhadarabokat kellett felfedeznem, hanem azt a vastag sárréteget is a cipőmön, ami elegyedett a minket körülölelő avarréteggel.
- Komolyan? – Magam elé emeltem kézfejemet, amire korábban Maya a telefonszámát véste és valóban, egy számmal valóban hosszabb volt a sor, mint amennyit egy telefonszám elbír.
- Oké, akkor ez azt jelenti, hogy kereshetlek és nem hívod a nyakamra a zsarukat? – Fél mosollyal fürkésztem pillantását, majd újra a kezemre pillantva memorizáltam a számot.
Az eső pillanatok alatt újra kezdte maratoni futását az idővel, és a néhány perces pihenő után ismét nagy cseppekben áztatta a várost, minket is beleértve. Tekintetem Mayán vezettem végig, akin a fehér blúz pillanatok alatt átlátszó réteggé vált és alóla könnyedén kivehetőnek tűnt a csipke, mely fedte nem túl nagy, ám formás kebleit. Nem tudtam megállni, hogy ne vegyem szemügyre, de szavai azonnal észhez térítettek és a pofátlanságból visszavéve, ismét a tekintetére koncentráltam.
- Igen, eléggé szakad. – Közelebb lépett. Mellkasa szinte súrolta enyémet, én meg automatikusan tártam szét a dzsekimet és próbáltam fölénk húzni úgy, hogy minél kevesebb érjen minket a hideg cseppekből.
- Nem éppen, emlékszem, amikor a brandyzés után mi ott…akkor is esett. – Egy kis szemtelen mosolyt megengedtem magamnak, ahogy felidéztem a régi, kellemes emlékeket.
- Igen, én is le akarok vetkőzni. – Ahogy búgott érzéki hangján és csak mondta, és mondta, be nem állt a szája, úgy részletezte, hogy mitől válna meg, piszkos képek futottak végig lelki szemeim előtt. Pedig nem voltam az a fajta, akire azonnal rájön a kangörcs, ha meglát egy jó nőt, de jelen esetben a látvány, az illat és a szavak, nem beszélve az emlékekről, teljesen körém fonták a lasszót. Behálóztak.
- Mi? Mármint, hogy én? – Eléggé meglepett, hogy a korábbi heves vitatkozást követően máris az érdekelte, hol tanyázom és hol tengetem magányos mindennapjaimat. Ez a nő nem volt semmi, és tagadnám, ha azt mondanám, hogy nem jött be nekem.
- Én itt lakok a Lexington sarkán, innen két utcányira . – A fene akarta kivárni, hogy benyögjön egy távoli címet, amihez mire odaérünk, elér a lankadás. Nem, eszem ágában sem volt már elengedni ezt a nőt, aki után ennyit futottam. Nem volt ellenemre ez a menjünk lakásra dolog, így legalább biztos lehettem abban, hogy nem fog elmenekülni és nyugodt körülmények között majd beszélgethetünk néhány dologról.
- Rendben, áll az alku. – Elmosolyodva biccentettem, elfogadtam az ajánlatát, így teljesen megfeledkezve a délelőtti megbeszélésekről és a labormunkálatokról.
- Két hete jöttem vissza a városba, már korábban is a St. Clairben dolgoztam és most ott folytatom a munkám. Próbálok új szerek előállításában részt venni, főként a méreganyagok ellenszerein dolgozom, de néha akadnak betegeim is. Jó néhány drogos, alkoholmérgezést szenvedett fiatal. – Séta közben igyekeztem megosztani vele néhány személyes dolgot, hogy ezzel is oldjam kettőnk között a hangulatot és ráébresszem arra, hogy egyáltalán nem kell tőlem félnie.
- Ez lesz itt, a második emelet. Mehetünk lifttel is, ha gondolod. – Kinyitva a kaput, előre engedtem a nőt , majd az immár feleslegessé váló kabátot leemeltem a fejünk felől és karomra akasztva léptem Maya mellé, hogy együtt szeljük felfelé a lépcsőfokokat.
Azért fúrta az oldalamat ez a rejtélyes sztori még mindig, nem mellesleg az is érdekelt, hogy hogyan van, mióta helyre raktam a gyér megvilágítás mellett.
- Hogy vagy egyébként, közérzetileg? Begyógyult a…?- Inkább nem folytattam, mert nem akartam a fájdalmaira emlékeztetni, de mégis, kicsit a saját páciensemnek tartottam, azok után, hogy a vezényletével helyre vágtam a bordáit és befoldoztam azt a tátongó lyukat.
- Ez lenne a lakásom. – Némi matatás után megtaláltam a kulcsaimat, mellyel kitártam szerény lakásom ajtaját, és előre engedtem a doktornőt.
- Érezd otthon magad, fürdőszoba balra, a nappali egyenesen előre, jobbról konyha, balról hálószoba.- Ez egy hangyányit talán több információ volt, mint amire szükség volt, de ha már volt annyi mersze, hogy feljött hozzám, akkor úgy tartottam korrektnek, ha megnyugtathatom a biztonságról és ismertetem vele a terepet.
Én a hallban álltam meg, rám ragadt kabátomtól azonnal megszabadultam, amit a fogasra akasztottam, bár még mindig csöpögött belőle a víz.
- Gondolom hogy szeretnél lezuhanyozni? – Pocsék egy vendéglátó voltam, nem tudtam, hogy először mivel kínáljam a nőt. Pillantásom azonban újra a nedves anyagok ejtették rabul, melyek testére olvadtak és izgatóan sejtették mindazt, ami a szövet alatt lapul.