A kávés poharamat szorongatom miközben Katherine próbál időben oda érni a kórházba, ma lesz az első kezelésem azzal a doktorral, tudom, hogy fontos lenne az egészségem, a karrierem szempontjából, de az az igazság, hogy nem szívesen megyek. Mert hogy igazából azóta mióta anya meghalt nem érdekelnek ezek a dolgok, konkrétan semmilyen dolgok nem érdekelnek. Se a karrierem, se a nővérem, se apa, semmi, egyszerűen csak arra vágyom, hogy tovább léphessek vele. Ezért sok mindent megpróbáltam, próbáltam utol érni a halált, de egyik alkalommal sem jött össze, valaki mindig felfedezte. A családom először csak arra fogta, hogy nem bírom feldolgozni a halálát, ami történetesen igaz is. Aztán besokkaltak tőlem és elvitek egy dilikórházba, ahol ezt vizsgálták, sőt a mai napig is vizsgálják. De megszöktem és, balesetért amikor megtettem, egy pillanatra azt hittem végre anya mellé költözhetek, vele lehetek, de nem, megmentettek. Megúsztam apró sérülésekkel, és egy térdtöréssel, ami elkezdett össze forrni. De ha tényleg használni akarom és úgy akarom használni ahogyan régen akkor nem fog ártani terápiára járni. A másik mellett, azt mondták, ha nem essem vissza és nem akarom magam vagdosni, esetleg megölni magam akkor nem kell befeküdnöm arra a helyre. Csak, hogy a probléma ott kezdődik, hogy én igen is akarom, megakarok halni, vagy legalábbis halál közeli élménybe kerülni, a fájdalom segít könnyebben látnom őt, és talán egyszer lesz olyan szerencsém, hogy ezt megtehetem. Amikor kicsik voltunk Kath-el még akkor költöztünk Ausztráliába, mi Magyarországon születünk, apa magyar volt, anya amerikai. Apa mindenre hajlandó volt anyáért, és amikor lehetőség nyílt rá akkor költöztünk ide, tudták a szüleink, hogy sokkal nagyobb esélyük egy szebb, jobb, gazdagabb életre. Apa a város, egyik legjobb szívsebésze, sőt ha engem kérdeztek akkor az országé sokkal inkább. Anya író volt, egy csomó könyvet kiadott, horrorsztorikat írt, és azt hiszem az is a legjobb volt, mindenbe jók voltak, annyira össze illettek. Aztán anya meghalt, egyszerűen csak meghalt, fogta magát és nincs többé. És most az életem darabokra hullott, minden vágyam az, hogy ne éljek tovább, ezt képtelenek megadni, miért nem látják be, hogy én attól lennék a legboldogabb? Miért erőszakoskodnak valami miatt, amikor én teljesen másra vágyom? És miért kell nekem bébicsősz amikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy semmi bajom, hogy nem őrültem meg, azt hiszem még nem, csak így próbálom túl tenni magam az egész dolgon. De lehet jobb megfogalmazás, hogy sokkal inkább próbálom nem túl tenni magam a dolgon, nem akarom, képtelen vagyok rá, anya közel állt hozzám és nélküle élni sem akarok. Nővérem hirtelen lefékezz, azt hiszem ez annak a jele, hogy megérkeztünk, egy szürke színű farmer van rajtam, magassarkúval, illetve egy szintén szürke színű vékony, pamutanyagból készült hosszú ujjú felső, ami tökéletesen takarja a vágás nyomokat mindkét kezemen. Hirtelen szőke fürtjeimet most lófarokba kötöttem. -Ems, nem sokára jövök érted, amint végzel csörögj rám, aztán elmegyünk valahova, rendben?- felvonom a szemöldökömet, majd elgondolkodom egy pillanatra, hogy mit válaszoljak rá. -Nem kell, mármint nem vagyok öt éves, ne kezelj úgy kérlek,- motyogom halkan, de ő kegyetlenül közbe vág,- édesem az elmúlt héten is folyamatosan megakartad ölni magad, nem hagylak magadra amíg el nem felejted ezt a baromságot,- felsóhajtok majd inkább elvonulok mielőtt elkésnék. Tíz percen belül a váróteremben ücsörgök, a mankóim magam mellett pihennek, körbe nézek a többi emberen, de mindenki magával van elfoglalva többnyire, így inkább egy újság után kapok. Utálok várakozni említettem már?
Vendég
Vendég
»Kedd Aug. 04, 2015 11:50 pm Keletkezett az írás
Emilia and Nathaniel
- Ne engedd, hogy lenyomjam a lábad! - hallatszik a néma csendes, kicsit talán rideg teremben Nathaniel kellemesen rekedt, mélyebb tónusú hangja, miközben Thomas lábával foglalkozik. Nem sok olyan beteggel volt az elmúlt hónapokban dolga, akik ennyire elhanyagolták volna magukat... természetesen nem arra érthető ez, hogy nem mos hajat vagy nem fürdik. Egyszerűen nem foglalkozott a sérülésének következményével, a leszakadt izmaival amit bár az orvosok rendbe tettek, ő mégis inkább leült a szobája sarkába és sajnálta magát. A srác nővére elmondása szerint tényleg nem csinált mást csak ült és morgolódott az orra alatt, hogy neki most tönkre ment a football karrierje és nincs mit csinálni, valami unott poros titkár lesz belőle vagy szobafestő. Persze, ha nem kezelik akkor talán igen. Lehet, hogy nem lesz a világválogatott legjobbja, de képes lesz még hosszú évekig focizni és az élcsapatokban játszani amennyiben engedi, hogy Nathaniel segítsen neki. Az már más kérdés, hogy az ő idegeit is komolyan kikezdi egy hisztérikus hangulatban lévő kilencven kiló benga állat. Komoly tekintettel guggol a férfi lába előtt miközben igyekszik kitapogatni a rendbe tett izmok kötegét ami az ő esetében nem nehéz, lévén jó erős, szépen kidolgozott izmai vannak. Sok helyen még mindig látszanak a véraláfutások, sárga, zöld és kék foltok sokasága gyakorlatilag térképet alkot Nate számára. Így tudja, hogy melyik helyen mit talál. - Lát még lehetőséget doki ahhoz, hogy felépüljek? Focizhatok?Kérem tegyen meg értem mindent! Maga az utolsó reményem - könyörög furcsa, latinos akcentussal. Azok aztán tudnak hálálkodni és könyörögni...zsarolni pedig még inkább. - Én mindent megfogok tenni de ehhez az kell, hogy Te magad is akarj meggyógyulni, ne pedig ücsörögj a szobádban miközben szuggerálod a lábad! Ha valahogy akkor így soha nem jössz rendbe hisz bár miután rendbe tették az orvosok ez szépen rendbe fog jönni, de ahhoz, hogy ott legyél ahol eddig voltál hosszú de reményeim szerint gondosan kikövezett út áll előtted. Szóval most menj haza, szedd össze magad, akarj gyógyulni és javulni! Tudhatod, hogy az eredmény nem hullik csak úgy az ölünkbe, meg kell dolgozni érte - biztatóan paskolja meg a férfi izmos vállát, majd félre vonul, hogy a falra szerelt mosdó csapja alá nyomja a kezét alaposan megmosva azt. Lehet, hogy nem műtő orvos, ettől függetlenül egyik páciensét a másik követi és fontos a higiénia, nem hiányzik, hogy a betegségeket, bacikat pakolgassa egyikről a másikra. - Nagyon köszönöm, hálás vagyok! Összeszedem magam - mankója segítségével feltápászkodik, majd egy biccentést követően elhagyja a termet. - Atyám... Brigitte, még egy ilyen ember és Én komolyan mondom, hogy minden további nélkül kiütöm magam... - orr alatt morogva vet egy pillantást az asszisztensére aki vigyorogva csak megrázza a fejét. - Ne aggódj, a következő egy fiatal hölgy lesz gyógyuló térdtöréssel, szóval... talán még kézre áll a dolog! - Küld be, remélem csak fele olyan hisztis mint ez a nagydarab. Ezúton pedig Brigitte már ki is dugja a fejét az ajtón, hogy szólítsa a következő személyt. - Emilia Horvath? Kérem fáradjon be a Doktor úr már várja önt! - persze némiképp meggyűlik a baja a furcsa vezetéknév láttán, de lányos zavarában rögtön maga felé inti az adott személyt, eközben pedig Nate kibújik fekete felsőjéből, hogy egy másikat vegyen fel. Az egész falat elfoglaló tükör tökéletes lehetőséget nyújt ahhoz, hogy vessen egy pillantást sebhelyekkel teli mellkasára. Ez az, ami erőt ad neki, és ami ugyan akkor az életkedvét is elveszi. Minek után a pólóba belebújik, a táskájából kiveszi a gyógyszereit, hogy egy kapszulát bekapjon ezután pedig már fordul is a jövevény felé.
Vendég
Vendég
»Csüt. Aug. 06, 2015 3:02 pm Keletkezett az írás
Ujjaimmal a térdeimen dobolok idegesen, nem szeretem orvosokhoz járni, sőt a kórházat is utáltam mindig. Rosszul voltam már csak a szagától is, nem hogy be kellejen mennem, és ha vért láttam az ájulás kerülgetett, enyhén szólva, amikor tőlem vettek be kislány módjára szorítottam össze szemhéjaimat. Tehát igen, nem szívesen töltöm az időmet a kórházakban, sőt mi több, ha lehet inkább elkerülöm az ilyen helyeket. De amióta anya meghalt egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a halálát, nagyon közel álltunk egymáshoz, olyan hihetetlen a számomra. Amíg még élt természetesnek vettem, hogy itt van mellettem, hogy mindig számíthatók rá, de amióta nincs azóta fura… vagyis az orvosok és a családom szerint sokkal inkább őrült dolgok történnek velem. Ha valaki egy másfél évvel ezelőtt ismer meg akkor nem ilyennek lát, akkor nem akartam magam minden áron megölni, nem vagdostam magam, hogy a fájdalom segítségével amit saját magamnak okozok anya közelében lehessek örökre. Régebben hallottam ilyen emberekről, és igazából azt hittem róluk, hogy ők is csupán arra hajaznak, hogy felvonják magukra a figyelmet, hogy mindenki velük foglalkozzon, körülöttük forogjon a világ. Hiszen azok az emberek akik mondogatják sosem lennének azok, nem végeznének magukkal nincs hozzá bátorságuk. Ma már ezt máshogyan gondolom, ahhoz kell bátorság, hogy legyőzzem ezeket az érzéseket, sugallatokat, nehezen megy, huhh, nagyon nehezen, amikor egy hang, vagyis pontosabban anya hangja azt suttogja a fülembe egy folytában, hogy ő velem akar lenni, senki mással, hogy azt akarja, hogy csatlakozzam hozzá, hogy vele legyek örökre, úgy mint régen, és én szót fogadok. Mint öt évesen amikor arra kért, hogy vegyek fel sálat, mert megfázom, most ugyan úgy szót fogadok annyi különbséggel, hogy habár elég morbid dolgot kér tőlem megtenném, megakarom tenni, nem hagyják. Apa, Kath, az orvosok, senki sem hagyja, pedig olyan könnyű lenne, minden sokkal könnyebb lenne, miért nem akarják, hogy könnyebb legyen nekem? Az orvosok azt mondják, ha fel tudnám dolgozni, képes lennék megemészteni azt ami történt vele, akkor meggyógyulhatnék akkor újra a régi lehetnék. Csak, hogy a probléma itt van, nem bírok, egyszerűen képtelenség ezt megtennem, mert gyenge vagyok, túl gyenge az akaraterőm, olyan könnyen megtehetném, véget vethetnék az egésznek. És az sem nyújt vigaszt, hogy ott a karrierem, ha továbbra is így folytatnám valószínűleg híres táncművész válhatna belőlem, az ország egyik legjobbja, a menedzserem szerint meg van rá az esélyem, imádom a táncot, a zenét, a mozgást, a színpadot, és amikor az emberek tapsviharban tőrnek ki, amikor a tapsukkal engem ünnepelnek. De ez sem nyújt elégtételt, és nem tölti ki az űrt amit érzek, többé már nem, így aztán csak egy dologra vágyom, de azt az egy dolgot sem képesek nekem megadni, azt is elveszik tőlem, a lehetőséget, hogy meggondoljam mit is akarok kezdeni a saját életemmel. Úgy teszek mintha a magazint lapozgatnám, de igazából koránt sincs így, hiszen gondolataim messze járnak, anyán agyalok, minden egyes nap ez van, és minden nap egyre inkább vágyom arra, hogy csatlakozzam hozzá, olyan aktívan próbálok véget vetni az életemnek, és olyan aktívan akadályoznak meg ebben minden egyes nap, mit tehetnék, hogy megértsék ez nekem jó lenne? Mikor meghallom a nevem, felkapom a mankóimat, majd lassan állok fel, halvány mosoly költözik a szám sarkába ahogy a doktor úr asszisztense próbálja helyesen kiejteni a vezetéknevemet, nagyon kevesen tudják. Lassan betipegek a terembe, nefelejcskék íriszeim elkerekednek látva az igen csak fiatalos orvost nem ilyennek képzeltem, mármint öregebbnek, sokall öregebbnek. Szemüveggel, olyan Harry Potter-es szemüveggel, vagy hatvan évesnek képzeltem el, nem is tudom mi okból. -Üdv, Emilia vagyok,- mondom neki kedves hangon miközben tenyeremet felé nyújtom gondoskodva arról, hogy nehogy feljebb csússzon a pulcsim ujja.
Vendég
Vendég
»Csüt. Aug. 06, 2015 9:54 pm Keletkezett az írás
Emilia and Nathaniel
Az elmúlt időkben mindig meggyűlt a baja az új betegeivel. Valamiért nem akarják elhinni neki, hogy felgyógyulhatnak és ha teljesen nem is, de hasonló kondícióban lehetnek, mint a balesetük előtt. Viszont ehhez nem csak Nate szakmabeli tudására van szükség, sokkal inkább az ő és páciense kitartására ami ki tudja, hogy meddig tart. Azt tudja jól, hogy a saját betegségéből is kifolyólag, baromi kitartó. Úgy van vele, hogy ha ő képes arra, hogy legyen tartása és elhitesse magával, hogy majd jönnek szebb napok is, akkor ezt megtehetik azok is, akiknek a lábát, hátát vagy az egész lényét kell rendbe tenni. Nagyon reméli, hogy Brigitte jóslata be fog válni és az új jövevény több lesz mint egy rakás szerencsétlenség aki nincs kibékülve se magával, se pedig a világgal. Aztán ki tudja? Volt már dolga szociopatával és pszichopatával is, lehet, hogy most valami öngyilkos hajlamú nőszemély jön... ez se rosszabb az előbb említett kettőnél. Zöld szeme vet még egy utolsó pillantást magára, a lényére, ezután pedig bekapja a kis piruláját amit víz nélkül erőszakol le a torkán. Persze nem gyűlik meg úgy vele a baja mint a kezdetek kezdetén, így a következő pillanatban már fordulhat is a csinos arcú, világos tekintetű lány felé. Két pillanat alatt sikerül felmérnie, hogy mi is történt vele, ítélete pedig nem más mint térdkalács törés. Sok ilyenhez volt már szerencséje, nem különösebben fejfájós dolog, amennyiben azt a másik megfogadja a tanácsait és együttműködik. Látja jól azt a furcsán kimért mozdulatot amit a szőkeség tesz mikor felé nyújtja a kezét kézfogás gyanánt. Elég ideje van már a "szakmában" ahhoz, hogy sejtse mi lehet itt a baj, így a gyanakvás nem tűnik el az arcáról ami valószínűleg felkeltheti Emilia figyelmét is, de mindig is tudta, hogy az ő arca egy nyitott könyv és mindig kiül rá az amit gondol. Néha kénytelen visszafogni magát, most viszont éreztetni akarja, hogy sejti mi lehet még a gondja azon kívül, hogy a törött térdét kell kezelni. Végül megfogja a sajátjához képest apró kezet. - Nathaniel, vagy Nate ahogy tetszik. Remélem nem bánod, ha arra kérlek, tegeződjünk - esetek nagy részében így kezdi a foglalkozásokat. Mindig az volt a tapasztalata, hogy a tegeződés sokkal hamarabb engedi, hogy a beteg nyisson felé. Hamarabb megbíznak benne és nem érzik magukat úgy, mintha tényleg egy orvosnál lennének. Szereti a közvetlenséget, célra vezetőbb. - És? Minek köszönhetem a "látogatást"? - biccent az egyik szék felé jelezve, hogy foglaljon helyet. Soha nem úgy kezdi, hogy na akkor vágjunk bele. Egy kis beszélgetés sosem árt, aztán menet közben úgyis több mindent fognak megtudni egymásról. Viszont szeretné tudni a lány kórtörténetét azt, hogy mi történt vele. Tudja, hogy mi a helyzet, mégis beszéltetni akarja, hogy lássa, igazat mond, hogy tudja, mit kell csinálnia és, hogy készen áll.
Vendég
Vendég
»Vas. Aug. 16, 2015 8:16 pm Keletkezett az írás
Nem vagyok benne biztos, hogy itt kellene lennem, nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy segíteni tud, hogy akarom, hogy segítsen. Hiába tudom, az életem a tánc, más milyen munkát el sem tudok képzelni magamnak, mint az hogy táncoljak a színpadon, ha meghallok egy zenét akkor a szívem azonnal a zene ütemére kezd el dobolni. Mégis nem hagyhatom figyelmen kívül anya hangját a fejemben, azt hogy mire kér, hogy menjek utána, hogy legyek vele örökre. Hiába mondják az orvosok, hogy zárjam ki az elmémből, hogy tegyek, úgy mintha meg sem történt volna az egész, mert őszintén, valószínűleg lehet így is van, hogy csak a halálára reagálok így, mert képtelen vagyok feldolgozni azt a tényt, hogy meghalt, túl hirtelen történt, és mint olyan a szervezetem, az agyam így reagál arra fajta sokkra amit jelenleg érzek. DE ezt ők nem érthetik, lehet hogy van valami abban amit a dokik mondanak, mármint ha logikusan végig gondolja az ember, akkor nyilván van. De én képtelen vagyok logikus gondolkodásra, úgy képtelen, hogy folyton anya nyugtató hangja zúg a fejemben, és úgy képtelen amikor tudom, hogy egyféleképpen láthatom, ha fájdalmat okozok magamnak, ha fájdalmat érzek, halál közeli élményben lesz részem akkor bizony nem csak, hogy a fejemben hallhatom, de láthatom őt, az egyetlen és gyönyörűséges anyukámat, akiért nem kell csak mást tennem, mint teljesíteni az utolsó kívánságát. Az ember teljesíti a halottak utolsó kívánságait, különben megszívja a dolgot, nem? Hát én azon vagyok, hogy teljesítsem azt, de ugyan akkor nem akarok fájdalmat okozni se az apámnak, se a nővéremnek, egyszerűen nem tudom mit kéne tennem. És az sem segít túlzottan, hogy az orvosok, és a nővérem is közölte, amint megpróbálok még egyszer fájdalmat okozni magamnak, vagy pedig megölni magam, hát mehetek vissza a diliházba, és akkor ott is fognak tartani, míg ki nem gyógyulok ebből a kényszeredett viselkedésből. Nyelek egy nagyot mikor a fiatal orvos jó képű arcára kiül a gyanakvás, mi több, nem is gondoskodik arról, hogy leplezze ezt, jól mutatja felé, hogy gyanakszik rám, aztán finoman megrázza az apró kezemet, elveszik az ő hatalmas tenyerében. De amint megrázza, el is húzom tőle, és zavartan keresztbe fonom a mellkasom előtt őket, hogy még véletlenül se pillanthassa meg a karcolásaimat tejfehér bőrömön, aztán magyarázkodhatnék, és habár ő nem pszihológus vagy ilyesmi, az orvosoktól mindig a frász kerülgetett olyan érzésem támad mintha a vesémbe akaratának, látni, pedig valószínűleg nincs így, csak nekem támad ez a bolond érzésem, viszont ez ez a pillantás… nem hiszem, hogy bárki elrejthetne előle bármit is. -Nem, egyáltalán nem bánom, Nate,- varázsolok arcomra halvány mosolyt amivel a zavaromat akarom el tüntetni, azt az érzést, hogy belém lát, a szem a lélek tükre azt mondják, és én sosem voltam jó abban, hogy elrejtsem amit valójában érzek, amit gondolok, és nem akarom, hogy dilisnek nézzen, ha felfedezné, hogy mennyire öngyilkos jelölt lettem újabban biztosan azt gondolná róla. -A baleset után, a doki azt mondta, hogy jó lenne, ha eljönnék Önhöz… hozzád, terápiára, különben nem úgy fog gyógyulni a térdem ahogy kellene, és könnyen lehet, hogy nem táncolhatok többet a színpadon, - nyögöm ki végül miközben helyet foglalok oda ahova mutatott.
Vendég
Vendég
»Hétf. Aug. 17, 2015 1:44 pm Keletkezett az írás
Emilia and Nathaniel
Határozott és komoly örömmel fogadja új betegét aki szerencsére nem hím egyet. Manapság nem volt lehetősége túl sok hölgyeménnyel foglalkozni, ugyan is a kedves férfiak úgy néz ki, hogy jobban szeretik összetörni magukat a gyengébbik nemnél, pedig még egy Nathaniel féle tisztességes férfi is előszeretettel tapogat formás női lábakat vagy ápolt kezeket. Persze ettől függetlenül úgy kell foglalkoznia Emiliával is mint a legtöbb betegével. Elsők között a hivatalos bemutatkozás majd a mindig megjelenő tegezésre utaló közeleség. Jobban szeret ilyen módon foglalkozni egyesekkel, könnyebben megnyílnak. Viszont azzal, hogy rengetek pszichológiát és emberismeretet tanult, rögtön felkelti az érdeklődését a lány viselkedése. Takargatja a kezét, mellei alatt keresztbe fonja a karját. Több ilyen esethez is volt már szerencséje és mindig gyanakvásra adtak okot... ha valami akkor az öngyilkosságra való hajlam komoly fejfájást tud okozni neki de már csak ezért is szeretné ha a magázódás helyett tegeződéssel kezdhetnének. Neki is sokkal kellemesebb, ha közelebb tud kerülni az ápolásra szorulóhoz főleg ha az fejben nem túl erős. Szeretne segíteni ennek a lánynak és ha ehhez az kell, hogy a lelkére beszéljen akkor meg fogja tenni. - Remek - csak ennyi megjegyzést fűz hozzá ahhoz, hogy a szőkeségnek nincs ellenére a tegeződés és máris int a szék felé, hogy foglaljon helyet. Megakar tudni egy-két dolgot ehhez pedig elengedhetetlen a beszélgetés. Ahogy egy szó erejéig ismét a magázódást választja a lány, tekintetét rögtön rá emeli mintha ezzel próbálná érzékeltetni, hogy mit is beszéltek meg az imént. Szerencsére korrigál is a másik, így ismét beleburkolózik a papírokba miközben hallgatja a rövid választ. Brigitte hozta fel neki a kórlapot amiben minden, Emiliával eddig történt leírásra került. - Az a baj, hogy az ilyen fajta sérülések tényleg gyanakvásra adnak okot, mert nem mindig úgy gyógyul mint ahogy szeretnénk. Nem mindegy, hogy milyen kezelésnek vetjük alá. De ha együttműködő leszel és elhiszed, hogy a gyógyulás szinte biztos, akkor nem lesz semmi baj, úgy fog menni minden mint a karikacsapás. Viszont ehhez ki kell zárni minden hangot a fejedből és csak magadra és rám szabad koncentrálnod. Mostantól mi leszünk egymásnak, csak magadra és rám számíthatsz! - elég közel ül hozzá ahhoz, hogy halkan beszéljen. Nem befolyásolni akarja, csak elhitetni vele, hogy ez az egyik alapvető útja a gyógyulásának. Tudja, hogy öngyilkos hajlamú hisz le van írva. Így pedig azt is tudja, illetve sejti, hogy kell lennie egy hangnak ami utasítja... négy éven át tanulta ezt, így könnyen tudja irányítani. Legalábbis eddig jól ment neki mikor hozzá hasonló páciensei voltak. De azt nem lehet mondani, hogy ugyan olyanok lennének, épp ezért nem is bízza el magát. - Mit gondolsz, menni fog? - szelíd tekintete újonnan nem a papírokat hanem a szőkeség csinos arcát figyeli. Reméli, hogy tud hatni rá hisz tényleg segíteni szeretne és bár fizioterapeuta mégis reméli, hogy lelkileg is tud rá hatni.
Vendég
Vendég
»Szomb. Szept. 05, 2015 6:02 pm Keletkezett az írás
Nem is tudom miért jutott az az ostobaság az eszembe egyáltalán, hogy nem szerezhet tudomást a másságomról a doktor, hogy nem jöhet rá arra, hogy kezd hiányozni egy kerekem, amikor nyilvánvaló, hogy egy orvos, bármilyen okból is irányítsanak hozzá, megkapja a kórlapomat, amiben az áll fehéren, feketén, hogy amióta anyám meghalt öngyilkossági hajlamommal kell megküzdenem, hogy akár akarom, akár nem, de erősebb a késztetés, hogy végezzek magammal. És nem tudom honnan jöhet az a képtelenség hogy erről ez a kedves arcú doktor nem fog tudomást szerezni. Lehet, hogy a kelleténél több kerekem hiányzik? De most nem is ez a gond, most csak azzal fogok foglalkozni ami miatt egyáltalán el kellett jönnöm hozzá, hogy megcsináljam a terápiát, hogy a lábamban lévő csontok és izmok kellőképpen gyógyuljanak meg, hiszen a lábammal keresem a kenyeremet. És nem pedig azzal a hanggal ami folyamatosan sugdos a fejemben, ami folyamatosan kapirgálja az elmémet, óh nem. Főleg mert a dilidokim elég keményen közölte velem, ha még egyszer megpróbálok véget vetni az életemnek újra a pszhiátrián kötök ki, és nem... sajnos onnan nem fogok tudni megszökni, nem úgy mint most, amikor ez történt velem. Akkor egy kipárnázott szobában fogom találni magam, össze kötözött kezes-lábasban. És nem, a látszat ellenére sem vágyom egy ilyenre, sőt, inkább szívem szerint elkerülném, és ameddig tehetem addig el is fogom. Ahogy belépek az orvos azonnal felajánlja, hogy tegeződjünk, sőt amikor először élből magázni akarom, felveszi velem a szemkontaktust, hogy még véletlenül sem felejtsem el amit percekkel ezelőtt beszéltünk meg. Válaszul lágyan vissza mosolygok rá ahogy leülök arra a székre ahova a férfi mutatott az imént, de kezeimet még mindig határozottan fonom keresztbe a mellkasom előtt, gondoskodva arról, hogy kardigánom alól csupán kézfejem látszódjon ki. Lassan körbe nézek a rendelőben, elég otthonosan van berendezve, úgy hogy a páciens ne úgy érezze mintha valami szigorú rendelőben lenne, inkább valami sokkal közvetlenebb helyen. Felvont szemöldökkel hallgatom a mondandóját, és szavaiból kihallatszik, hogy a kórlapomon pontosan le van írva, hogy milyen betegségben szenvedek. Ez csodás. Most dilisnek fog tartani? Csak azért mert anya hangját szoktam hallani a fejemben még én nem tartom annak magam, csak van egy kisebb, izé egy kicsivel nagyobb problémám, ennyi az egész. -Ez jól hangzik, úgy tűnik értesz a dolgodhoz,- jegyzem meg lassan,- megteszek minden tőlem telhetőt, hogy sikerüljön meggyógyulnom,- mondom végül halkan. Ez nekem is az érdekem én sem akarok egy rosszul beforrt sebbel rohangálni, nyilván. -Persze, remélem igen,-bólogatok végül lassan, ahogy bele pillantok a szelíd, kedves szemeibe, majd tekintetem kérdővé változik, hogy most mit fogunk csinálni. -És most kezdjük...?- kérdezem végül tőle.
Vendég
Vendég
»Kedd Szept. 08, 2015 3:48 pm Keletkezett az írás
Emilia and Nathaniel
Komoly fejfájást szoktak okozni neki az Emilia féle betegek. Van, hogy nem találja meg velük a közös hangot lévén mindenki a maga szavát tartja előrébb valónak. Márpedig meg kell hagyni, hogy nyilván a doki az aki jobban tudja azt, hogy mi az ami a beteget előrébb hajtja a felépülés terén. Ahogy elnézi a kórlapot és a lány egész jelenségét, szinte biztos abban, hogy komoly pszichológiai vagy épp pszichiátriai gondokkal küzd amit még neki is orvosolnia kell. Kiindulva abból, hogy a saját szíve nem teszi lehetővé azt, hogy hosszú órákon át csak egy beteggel foglalkozzon, nem lesz különösebb gondja Emiliával sem eltekintve attól, hogy pszichológiai tudását is be kell vetnie. Fiatal korában több dolgot is kipróbált, biztos akart lenni abban, hogy mi az az irány amin elindulhat. Először a pszichológia fogta meg de kénytelen volt rájönni, hogy túl kevés hozzá... türelmileg legalábbis biztos. Nincs az az isten amiért végighallgatna egy nap alatt húsz betegre való panaszkodást lévén itt jön az, hogy: És engem ezután ki fog meghallgatni? Én is járjak orvoshoz a fejemmel? Ezután megpróbált egy teljesen már témát. Szakács akart lenni... illetve ez inkább egy amolyan mentő öv volt, amíg kitalálja, hogy milyen orvoslás a neki való. Viszont ez elegendő volt ahhoz, hogy olykor igazi szakács különlegességeket tálaljon. Aztán megtalálta a maga irányzatát. Viszont tekintettek arra, hogy sérült embereket hoznak hozzá, köztudott, hogy azok komoly lelki gondokkal is küzdenek, hisz le kell mondaniuk valamiről, ami az életük részét képezte. Épp ezért kell eleinte mindig a megerősítéssel, beszélgetéssel kezdeni, hogy tudja értékelni a beteg helyzetét. Azt, hogy képezhető e még a gondolkodásmódja, hogy elérheti e nála azt a javulást amit tőle is várnak, mint orvostól. Nem szeret félkész vagy bizonytalan munkát végezni, hisz rajta múlik a betegek jövője ezért maximálisan odateszi magát amikor csak tudja. Gyorsan ismerteti is a helyzetet a szőkeséggel aki látszólag zokon veszi, hogy Nate tisztában van azzal, mi is megy végbe benne. Tudja, hogy kemény időszak van mögötte, ő is megélte ezt csak, hogy ő mind ezt hazugság szintjén akkor, mikor még kölyök volt. - Több mint tizenkét éve tanulom, nem most kezdtem. Inkább rutin - vágja rá gyorsan mosolyogva miközben egy pillanatra felnéz a papírokról melyeket még mindig szorgalmasan böngész. - Szuper. Igyekszek minden tőlem telhetőt megtenni, ha megígéred, hogy te is igyekezni fogsz. Tudom, hogy nagyon kemény az ami történt veled és nem megy olyan könnyen a felejtés, mint szeretnéd. De hidd el, nem jó az ha bezárod a fejedbe és együtt élsz vele... el kell engedned, különben nem fogsz felépülni, nem fogsz tudni tovább lépni és roncs lesz belőled - óvatosan beszél, nem akarja megbántani. Tudja, hogy miről beszél, ő is átélte csak akkor még nem tudta ő maga se úgy látni a helyzetet mint kellett volna. És nem volt senki mellette aki segített volna rajta, nem véletlen, hogy most az az elsődleges célja, hogy megmentse Emilia elméjét is ne csak a lábát. - Amennyiben nincs ellenedre - kikerül a kezéből a papírkupac majd feláll, hogy kezet moshasson és egy bizonyos krémet nyom a kezére ami mindig segíti a munkáját. Meggátolja a tenyerének izzadását, mattít és nem csúszik le a bőrről a keze. - Először felszeretném mérni, hogy mi az amit bír a lábad - guggol le a lánnyal szembe - előre nyújtanád és megpróbálsz ellenállni annak, hogy letudjam nyomni? - kéri, hogy egy adott magasságba megemelje a lábait s ha megteszi, ujjait rögtön ráhelyezi és elkezdi lefelé tolni. Ha legalább részben ellen tud állni és nem engedi, hogy a sarka érintse a talajt, már jó eséllyel indulnak.
Kezdőlap 
