Your blood, like ice, One look, could kill…

… my pain, your thrill.

A műtőben állok, és a jelenlévő orvosi csapatot figyelem. A szerencsések között lehetek, akik most nemcsak a galériáról, hanem közvetlen testhelyzetből szemlélhetik meg, hogy mi is történik egy operáció alatt. Dr. Kinney most az ügyeletes szakorvos, és nagy megkönnyebbülésemre nem Báthory Erzsébet vérfagyasztó mosolyát kell bámulnom, amit valljunk be nem is tehetnék meg, mert ha most ő tartaná a szikét a kezében, akkor én nem lehetnék itt. Bármennyire is örülök annak, hogy túléltem a vele való találkozást, egy darabig nem óhajtok a közelébe menni, ha nem muszáj, és ez így van rendjén.
A műtősköpeny a testemre simul, és a maszk miatt csak nehezen kapok levegőt, mert a napokban megfáztam. Nem könnyű a gyakornokok élete, de nem hivatkozhatok mindig valamilyen ürügyre, ha nem akarok éjszakai ügyeletet vállalni. Az egyik műtős nővérhez állok közelebb, így jobban rálátásom nyílik a steril eszközökre, és a férfi nemi szerv rejtelmeire. A pasas, aki éppen a műtőasztalon fekszik, előrehaladott hererákban szenved, és más megoldást nem láttak rá a sebészek, minthogy eltávolítsák neki az egyiket.
- Dr. Hamsbruck látja a lokalizált területet? Az eltávolítás tiszta…egy kis szívást kérek. – fordul a nővér felé a szakorvos, akihez én jó közel állok, és annyira lenyűgöz a látvány, hogy elfelejtem, hol is a helyem, és lábujjhegyre állva lesek át a két váll között. A műtőben néma csend honol, és minden szempár rám szegeződik, nekem meg most esik le az ismerős név. Hamsbruck…ez ugye nem az a Hamsbruck? Ó, dehogynem, nem is tévedhetnék nagyobbat, amikor a kék íriszekbe pillantok fel. Az első érzelmi hullám magával ragad, és legszívesebben itt az összes orvos, és ápoló előtt lekevernék neki egyet. Miért nem vettem észre, hogy ő az egyik rezidens, és különben is mit keres Sydney-ben Oliver? Túl a sok kérdés, de most csak egy szól nekem dr. Kinney szájából.
- Dr. Harrington…ugye ez a neve? Talán zavarom, hogy akkora áhítattal figyel ránk, hogy a keze félig már a betegünk nemi szervéhez ér hozzá? – az első sokkhatás után most esik le, hogy bizony rossz helyen van a kis mancsóm, és a megengedettnél már jóval közelebb állok a műtőasztalhoz, mint a többi gyakornok, sőt egy kívülállónak úgy tűnhet, mintha én is a team tagja lennék.
- Elnézést dr. Kinney csak a másik here körüli területet figyeltem. – köszörülöm meg a torkomat, és egy jó érvvel próbálom elterelni a figyelmet a ballépésemről.
- Mire céloz? – tekint rám a szakorvos, és a középpontba kerülök.
- A nyirokcsomók duzzadtak, valószínű az is áttétes… - kezdenék bele, de sutyorgás szakítja félbe a mondókámat, aztán megint elvétem a távolságot, és ránézek Oliverre. Dühös leszek, és az ereimben pumpál az adrenalin. Nem volt elég az egyetem, most még ez? Nem tudom, hogy miért húzom fel magam ennyire, de irritál a jelenléte, és nem tudom megmagyarázni, de hatással van rám, de a legrosszabb értelemben.
- Igen, itt van valami. Tízes szikét. – utasítja a nővért a felettesünk, de valahogyan mi ketten már nem a beavatkozásra koncentrálunk, hanem egymásra.
- Dr. Hamsbruck talán érdekesebbnek találja a gyakornokot, mint a műtőasztalon fekvő Mr. Black-et? Amennyiben nem képes a munkájára figyelni, hagyja el a műtőt, és ez magára is vonatkozik dr. Harrington. – nem jutok szóhoz, mert totál beégtem. Nem kicsit néznek ostobának a körülöttem állók, én pedig amilyen jókedvemben vagyok, már indulok is kifelé az előkészítőbe. Oliver felbukkanása a semmiből, ráadásul, hogy én hülye úgy álltam a közelében majdnem két órán keresztül, hogy fel sem tűnt, sajnos engem is minősít. Pufogva kapom le a számról a maszkot, és hajítom bele a legközelebbi veszélyes hulladékot tartalmazó tárolóba. A krómfelületű mosdóra támaszkodom, és a benti eseményeket figyelem, de aztán kinyílik az ajtó, és valaki követ.
- Te mit keresel itt, pont Sydney-ben? Nem lett volna egy másik kórház, mondjuk a Csendes-óceán másik felén, ahol eltölthesd a rezidensi éveidet? – förmedek rá, és olyan vagyok, mint egy mérges kisegér.

i hate you, but i like you

Nem kedvelem dr. Kinney-t, de attól még egy isten. Amikor vele műtünk, be is mosakodhatunk, és asszisztálhatunk. Dr. Cairns, aka Báthory Erzsébet ennél szigorúbb, és bár a rezidense vagyok, csak akkor engedi, hogy ollót fogjak, ha valami nagyon alapot kell csinálni, ezzel pedig aligha lehet valamit fejlődni. Éjszakai ügyeleten voltam, amikor a pasas rosszabbul lett, és bár éjszaka sosem végzünk ilyesfajta műtétet, most a szakorvosok kénytelenek voltak egyetérteni abban, hogy ha nem cselekszünk, reggelre meghal. Az urológiának van olyan része, amit nem szívesen csinálok, férfi létemre, de felesküdtem, és végül kissé vonakodva, de belementem, hogy asszisztáljak. Még sosem voltam benn egy here eltávolításán, valószínűleg azért, mert Báthory Erzsébet mindig Roman-t választja.

Annyira koncentráltam, hogy körül sem néztem, zavarban lettem volna. Valahogy nem az a típusú ember vagyok, aki imád a középpontban lenni. Maya esetén ez egyszerű, hiszen ő átveszi ezt a szerepet, de most úgy érzem, hogy valamennyire engem is bámulnak. Gyakornokok és rezidensek állnak körül minket, szinte érzem, ahogy az ő köpenyük a hátamat súrolja. Így nehéz koncentrálni. Az én műtőmben csak én vagyok, és azok, akik segédkeznek, mindenki más a galériáról nézhet. Na persze ez most dr. Kinney-é, és ő imádja ezt a nagy felhajtást.

- Látom, dr. Kinney. Ennyi szívás elég? Szükségem lenne egy graftra.

Már majdnem teljesen kész vagyunk az egész procedúrával, a here el lett távolítva, mi pedig szépen bevarrjuk a területet. Ez a része már egyáltalán nem komplikált, talán egy gyakornok is meg tudná csinálni, de inkább nem kockáztatok, nyúlok a nővér felé, akitől megkapom a tökéletes graftot. Miközben óvatosan behelyezem, látom, ahogy szemben az egyik gyakornok, vagy nem tudom kicsoda, átles két váll fölött. Elmosolyodom a maszkom mögött. Fiatal csajszi lehet, akit már tutira láttam itt. Ahogy látom, nagyon érdekli a herék világa. Behelyezem a graftot, de ekkor dr. Kinney meg is szólítja. Nekem személy szerint fel sem tűnt, hogy ennyire közel áll, főleg nem zavart. De ahogy kimondja a nevét. Harrington. Úgy érti, Emma Harrington? A minap láttam, ő is látott, de elmenekültem a helyszínről, most meg képes volt bemosakodni a műtétemre? Elképesztő egy csaj.

A graft behelyezését félbe hagyom, és őt bámulom. Gyönyörű szemei vannak, és a pillantása olyan lehengerlő. Biztos vagyok benne, hogy azóta már kiderült a fogadás, de hát ilyen az élet. Egyetem volt na, ilyenkor szokás ilyen dolgokat csinálni. Ahogy kiejti a szavakat, én elveszek a műtőben. Nem hiszem el, hogy ugyanebbe a kórházba jött. Mégis hogyan nyert ide felvételt? Ennyire jó tanuló volt az évek során? Az én emlékeimben egy bénácska, visszahúzódó csajszi áll, aki bár nagyon szép, de nem annyira vonzó. Hogy lett belőle ez?

A másik here is áttétes, és pont ő vette ezt észre. Remek. Lenézek a szervre, de érzem, hogy elvesztettem a fonalat. Dr. Kinney szikét kér, és elkezdi azt is kivenni, én pedig még befejezem a graftot, de a kezeim közben megremegnek. Képtelen vagyok koncentrálni. Felnézek, és Emma még mindig ott van. Egyszerűen elhagyhatta volna a műtőt, ha már így leégette magát. Dr. Kinney felnéz, engem bámul, majd egyszerűen kiküld a műtőből. Nem csak engem, hanem Emmat is, aki azonnal ki is megy. Én még gyorsan kiveszem az ollót a betegből, és odaadom a nővérnek. Kíváncsi vagyok, hogy ki veszi át a helyemet. Leveszem a maszkomat, és kidobom a tárolóba, majd követem őt. Megszólalni nincs időm, mert ő már rögtön nekem ugrik. Most látom csak az egész arcát. Kész felnőtté vált az elmúlt időszakban. Nagyon szép, de attól még idegesítő is.

- Micsoda? Hogy pont én? Hiszen én előbb jutottam ki ide. Te mit keresel itt? Nem tudtad volna elhagyni a műtőt, amikor felismertél? Tönkretetted az esélyeimet. Gratulálok.

Szemben állok vele, és eszem ágában sincs befele nézni, inkább nem akarom tudni, hogy az emberek bámulnak-e minket. Hallani nem hallanak, de az tuti, hogy azért kíváncsiak a drámára. Ez a kórház tipikusan arról ismert.          

- Egyébként meg miért vagy ennyire dühös? Te utasítottál vissza engem, nem pedig fordítva. Semmi jogod, hogy itt idegeskedj. Gyakornok vagy, én feletted állok.  

Your blood, like ice, One look, could kill…

… my pain, your thrill.

A meglepettség az egy dolog, a másik érzelmet viszont nem akarom megnevezni, mert akkor Oliver nagyon rosszul járna. Észre se veszem, hogy megint a hatalmába kerít, pedig ezt teszi velem. Eszembe jut az egyetem, és megint az a kislány vagyok, aki bárkit megtenne azért, hogy az idősebb fiúk felfigyeljenek rá. Az apámtól való elszakadás még friss emlékként él bennem, és a tenni akarás, hogy valakivé váljak. Nem akarok egy senki lenni, de már itt az iskola falai között is kemény küzdelem folyik, hogy a legjobb helyekre kerüljünk be majd a tanulmányaink befejezése után. Még sok év áll előttem, de nem tudok figyelmen kívül hagyni egy szőke hajú, és kék szemű srácot, aki először volt kedves velem. A gólyabál közeledett, és én tudtam, hogy nagyon örülnék neki, ha elhívna oda. Elsős vagyok, de kijárna nekem egy kis színpadi fény, ahol egy végzős oldalán tündökölhetek. Elvakult, és naiv voltam, mint a legtöbb esetben. A felcsípésem mögött pedig súlyosabb dolgok húzódtak meg, mint én az elején gondoltam volna. Egy fogadás lennék? Ennyit érne egy lány? A legmélyebbről jövő utálat törik felszínre, és a burjánzó érzéseim kereszttüzében bimbózik ki az, amit nem tudok megfogalmazni, de keserű lesz tőle a szám íze.
- Nem érdekel, hogy te voltál itt hamarabb. Miért pont ide, Oliver? – fortyog bennem a düh, és nem bírom megállni, hogy ne tegyek egy lépést hátra. Nem bírok meglenni a közelében, és az eddig mélyre elraktározott gyűlöletem egyszerre robban ki belőlem, de tudom, hogy türtőztetnem kell magamat, mert ez a munkahelyünk, és több árgus szem követi figyelemmel a jelenetünket, mint azt gondolnánk.
- Én tettem tönkre az esélyeidet? Megint csak az egoizmusod, ami beszél belőled. Te bámultál úgy, mint aki nem tud tőlem elszakadni. Észrevetted odabent, hogy a másik here is áttétes? – teszem a derekamra az egyik kezem, a másikkal pedig intenzíven mutogatok felé. A többiek odabent a műtőben nem hallanak ebből semmit, de az erőteljes mozdulatokból rájöhetnek, hogy nem egy sima találkozás résztvevői vagyunk. Holnap már az egész kórház arról fog beszélni, hogy Oliver és én is ki lettem rakva a műtőből, mert nem tudtunk viselkedni, pontosabban én akadtam ki, de ő meg nem akadt le rólam, szóval nem is érzek akkora bűntudatot miatta, hogy Mr. Tökélyt megzavartam a színpadi szereplésében.
- Miért vagyok dühös? Azért vagyok az Oliver, mert nem kellene itt lenned. Nem azért utaztam, több mint 9000 km-t, hogy egy ismerőssel akadjak össze. Neked Amerikában a helyed, és nem itt, nem ott, ahol én vagyok. Nem érdekel, hogy te kezdtél itt hamarabb. – hirtelen hallgatok el, mert olyasmit mond, ami csak olaj a tűzre.
- Ó, most is ezt játsszuk? A főnököm vagy, én meg csak egy naiv gyakornok vagyok, akinek nincs meg a kellő esze ahhoz, hogy itt legyen? Ezt akartad mondani nekem Oliver? – teszek egy lépést közelebb hozzá, és az ajkaira téved a tekintetem, onnan pedig a kék íriszekbe fúrom a sajátomat.
- Visszautasítottalak, mert ezt érdemelted. Nem vagyok egy fogadás, Oliver. Főleg nem… - nem fejezhetem be a mondatot, mert a szakorvos fárad ki a team többi tagjával együtt a műtőből, és kettőnket les árgus szemekkel.
- A műtét sikeresen zárult. De, amit maguk ketten csináltak odabent az nem normális. Többet nem szeretnék ilyesmit látni, megértettek? – egy bólintással jelzem, hogy vettem a lapot, és félre is állok, hogy ne legyek útban, miközben a nővérek, és az orvosok megválnak a műtősruháktól, és kezet mosnak. Az egyik krómfelületű mosdóhoz lépek én is, és alaposan megmosom a kezeimet, de a gondolataim túl kuszák, és az érzelmi hullámvasút első számú utasaként még nem tudom, mit tegyek. Amint végzek félreállok, mert még nem fejeztük be a kis csevegésünket, még nem mondtam el neki, hogy mennyire megbántott akkor.

i hate you, but i like you

Csak állok egyhelyben dühösen és nézem, hogy mennyire megváltozott. Eddig is felmértem már, hogy felnőtté vált az utóbbi pár évben, de hogy ennyire gyönyörű nő, azt talán még nem. Illik vagy sem ilyet mondani egy ennyire feszült helyzetben, de kurva jó nővé vált, így ez minden dühöngés közepette is elvonja a figyelmemet. Az-az igazság, hogy közöttünk nincs valódi probléma, csak valami régi sérelem, de nem tudom, hogy tudja-e, hogy fogadásból feküdtem volna le vele, nem azért, mert annyira bejött volna nekem. Visszautasított engem, amit egyik lány sem mert megtenni, és most mégis ő az ideges? Hát érti ezt az ember? Sosem értettem a nők logikáját.

Miközben majdhogynem üvölt velem, a tekintetem befelé réved, és látom, hogy a végéhez közeledik a műtét. Nem tudom, hogy végül a másik herét is megcsinálták-e, vagy úgy hagyták, de ha minden igaz akkor hamarosan jönni fognak az orvosok, hogy kimosakodjanak a műtétről, nekünk meg jobb lenne egy másik helyre mennünk majd, vagy végre befejezni ezt a hülye vitát. A karrierem bánhatja, és az övé is.

- Halkítsd le magad egy kicsit Emma. A legjobb helyre jöttem, mert az egyik legjobb diák voltam az évfolyamomon. Ne hogy már az legyen a legnagyobb probléma. Igazán nem tudhattam, hogy évek múltán te is pont ide adod majd be a jelentkezésed. Vagy talán nekem aznap este ezt is meg kellett volna tőled kérdeznem?

Egy seggfej vagyok vele, de iszonyatosan felidegesít. Minden idegszálammal próbálom túlélni a rezidensséget Maya mellett, erre ilyen szarok miatt vagyok kitiltva a műtőből. Most, amikor még jobban szükségem lenne arra, hogy gyakoroljak és fejlődjek, egy nő miatt kell lemondanom róla. Ez még a legérzékenyebb srácokat is felbaszná, nem hogy engem. Emma hátralép egyet és helyesen teszi, mert különben összeérnénk, és félő, hogy a nagy hévben elcsattanna az arcomon egy pofon, vagy inkább egy csók. Egy csók? Tényleg azt mondtam, hogy attól tartok, hogy megcsókolom? A visszautasítás után nem hiszem, hogy a mi viszonyunk ennél jobb lesz valaha is, őszintén remélem, hogy kerülni fog engem, és nem rendez még egy ilyen jelenetet egy fontos műtét közben.

- Az én feladatom a graft tökéletes betevése volt, és az elejétől kezdve egy here levétele volt tervben. Ha nagyon áttétes lett volna, akkor látszódott volna a biopszián, és bizonyára dr. Kinney azt is tervbe vette volna. De köszönjük a lelkes kis gyakornoknak, hogy elintézi nekünk a pert, amit a nyakunkba akasztanak, ha a beteg tudta nélkül operálunk le fontos funkcióval ellátott testrészeket. Mondd csak, a felesleges okoskodást melyik szakorvos tanította meg neked? Melyikkel bújtál ágyba, hogy itt lehess?

Csak úgy dől belőlem a sértettség, végig sem gondolom, hogy miket vágok a fejéhez. A feltételezés, hogy rosszul végzem a munkámat, mert nem szúrtam ki a kezdődő rákot a másik herén annyira felidegesít, hogy jól beolvasok neki. Egy percre elfelejtem, hogy egy nővel beszélek, és mint egy vadállat üvöltök vele. Érzem, hogy ha nem húzok el gyorsan innen még sokkal bántóbb dolgokat is fogok neki mondani. Beletúrok a hajamba, és elfordulok, de Emma ahelyett, hogy leállna, csak folytatja. Én meg úgy érzem, hogy már mindent elmondtam neki, amit csak akartam.

- Ezt nem mondtam. Ha itt vagy, valószínűleg megérdemled, bár tény és való, hogy sok pletyka kering a gyakornokokról a kórházban, úgyhogy ki tudja, hogy nem csak egy szakorvos miatt lehetsz-e itt.

Csúnya, alattomos feltételezés ez a részemről, nem hiszem, hogy lefeküdne bármelyik szakorvosával is, de ha már ő is ilyen csúnyán beszél velem, akkor részemről is mehet így a játék. Amúgy hallottam valamit róla és a traumatológusról, de mindegy is, nem adok a pletykákra.  Megdöbbent, hogy tud a fogadásról, annyira, hogy csak bámulom őt, és nem tudok semmit sem mondani.

- Ki mondta el neked?

Igazából full lényegtelen, de az annyira megalázó, ha csak állok itt némán, mintha átengedném a győzelmet. Férfi vagyok, nem hagyom magam csak úgy egy nő által lealázni. Már éppen folytatnám, amikor dr. Kinney kilép, és fegyelmez minket. Nyilván nem fogok még egyszer Emmaval egy műtőbe kerülni, de ezt nem mondom neki, csak némán bólintok. Aztán úgy döntök, hogy részemről le is van zárva a téma, így szó nélkül kiviharzok a mosakodóból, elmegyek Emma mellett, de rá sem nézek, az ajtót becsapom magam után. Kezdjem magával amit akar, én nem égetem magam a többi kollégám előtt. Nem fogok gyakornokokkal kezdeni.      

Your blood, like ice, One look, could kill…

… my pain, your thrill.

Elborul az agyam, és nem tudom, hogy már ki vagyok. Pillanatokkal ezelőtt egy kíváncsi gyakornok voltam, aki csak a tudásvágyát kívánta kielégíteni, de aztán egy kék szempár elvonta a figyelmemet, és most? Kifordultam önmagamból, és úgy üvöltök, illetve pisszegek, mint egy mérges kígyó, aki átkokat szórna a legszívesebben a vele szemben állóra. Oliver. Megmérgezte a mindennapjaimat az egyetemen, miután kiderült, hogy egy fogadás lettem volna neki. Milyen kegyetlen dolog ez egy olyan lánnyal szemben, aki lelkileg sérült, és csak egy kis szeretetre vágyott? Egy kaland lettem volna neki? Az emlékek úgy rohamoznak meg, mintha tegnap történt volna. Lehunyom a szemhéjamat egy röpke pillanatra, és visszatérek a múltba. A lágy szellő a hajamba kap, és meglátom őt a haverjai körében. Mosolya magával ragad, és az ajkai mögül kivillannak hófehér fogai. Kék lélektükreivel körbetekint, miután az egymás között elhangzott vicc csattanója elül, és akkor találkozok vele először. A tekintetünk összeakad, de tudom, hogy történik velem valami. Az idő megáll, és a körülöttem lévő hangzavar is elcsitul. A szél meglebbenti a barna hajfürtjeimet, és földbe gyökerezett lábbal, vonzódom egy vadidegenhez. Elfelejtem, ki vagyok, és csak az a fiú érdekel, akinek olyanok az íriszei, mint a háborgó tenger. Elmerülnék benne, és ha kell bele is fulladnék, mert nem kellene lélegeznem, nem kellene az oxigénnel foglalkoznom. Nem tudom mennyi idő telik el, mert egy lány nekem jön, és kiesik a könyv a kezemből. Megrezzenek, és visszatérek a jelenbe.
Ez a fiú lehetett volna a végzetem, ha nem csap be, de most csak a gyűlölet lángol bennem, és nem akarom, hogy közünk legyen egymáshoz. Nem akarok vele egy épületben, de még egy városban se lenni. Nem érdekelnek az emberi törvények, az ostoba szabályok. Idősebb, felettesem, de most nem számít. A tüskét kitéphetem a szívemből, de a sajgó heg emlékeztet arra, hogy megbántottak, hogy becsaptak. A bál után a legjobb barátja gratulált nekem, pedig nem is volt közünk egymáshoz. Nem értettem semmit az egészből, amíg fel nem világosítottak. Ki akart használni, egy kis pénzt nyert volna, ha lefektet.
Kinyitom a szemem, miután helyre tett minket dr. Kinney, és keresem a kék végtelenséget, de kerül. Nem mer a szemembe nézni. Megvádol azzal, hogy szakorvosokkal fekszem le, és még neki áll feljebb. Ő akart velem játszani, és nem fordítva. Ráadásul kiderül, hogy Báthory Erzsébet egyik rezidenséről van szó a kis hiperaktív mellett. Keserű a gyomrom tartalma, és kikívánkozik. Én lettem a megvetett nő, a lenézett gyakornok. A sértettség mélyebbről jön, és nem hagyom szó nélkül, hogy megint ő kerekedjen felül. Menekül, és kerüli a konfliktust.
Nem is tudom, mit teszek, de kisietek utána a folyosóra. Körbenézek, és észre is veszem a sarkon. Ez a része a kórháznak kihalt, hiszen szinte csak a műtők vannak erre. Loholok utána, míg utol nem érem, és a karja után kapok.
- Nem hálok szakorvosokkal, Oliver. – remeg a hangom az idegességtől, és most nem kerülheti el, hogy a szemembe nézzen. Az idegesség legyűr, és már nem hallgatok a józan észre, mert elgyengülök, és az érzelmeimre hallgatok. A kezem lendül, és egy hatalmas pofon csattan el. A folyosón is hallani lehet a visszhangját. A tenyerem is belesajdul.
- Jason, ő volt az, aki elmondta. – mérgesen köpködöm a szavakat, és most én veszem az irányt másfele. Dühösen, és ingerülten fordulok háttal neki, és indulok meg a liftek irányába. Felkavart a találkozás, és soha nem gondoltam volna, hogy újra fogom látni, főleg nem a St. Claire falain belül. Könnyek mardossák a szememet, de nem akarok sírni, nem adom meg neki az elégtételt, hogy gyengének lásson. Megszaporázom a lépteimet, és csak előretekintek. Most nem állhatok meg.

i hate you, but i like you

Beégtem az egyik legfontosabb szakorvosom előtt, hivatalosan is beálltam a pletykákra okot adó orvosok csapatába. Sosem hittem, hogy a magánéletemet itt kell elrendezem, egy mosakodóban, aztán meg a folyosón, de ez lett belőlem. Ilyen, amikor a múlt követ, nem enged el, aztán egyszer lecsap, a legváratlanabb helyzetben, próbára tesz, te pedig elbuksz. Ekkor nincs más hátra, csak menekülni. Az első gondolatom az, hogy el kell mennem Ausztráliából. Aztán rájövök, hogy csak a düh és a csalódottság beszél belőlem, valójában imádom ezt a helyet, és ezen az alapon Emma bárhová követhet, hisz ezek szerint van olyan tehetséges, hogy megállja a helyét a legnagyobb presztízsű helyeken is. Sosem fogok tudni tőle szabadulni. Ennek sosem lesz már vége. Minden egyes nap itt lesz a kórházban, vagy a világon valahol, és a gyönyör mosolyával emlékeztet majd arra, hogy egyetemistaként mit tettem.

Kirohanok a mosakodóból, megyek egy darabig, de érzem, hogy követ. Meg akarok tőle végre szabadulni, abba akarom hagyni ezt az ostoba vitát, holott még messze nincs vége. Egy tízperces üvöltözés műtét közben nem számít lerendezésnek. Emma bosszúja bármikor lesújthat rám, ő csak gondol egyet és keresztbetesz nekem, mert hiába vagyok én rezidens, neki van egy remek zsarolási alapja. A rémes fogadás. Vajon hogyan tudta meg?
Hirtelen megragadják a karomat. Hátrafordulok, és meglátom a fájdalmat a szemeiben. Olyan szép nő, és ennyi keserűség van már benne. Az élet próbára tette, de ő megállta a helyét. Semmit sem tudok róla, mégis úgy vonz, mint a rossz pénz. Bárcsak elmondhatnám neki, hogy nem véletlenül rá esett a választásunk aznap este. Ő az én javaslatom, én akartam ezt az egészet. A haverjaim előtt sosem vallottam volna be, hogy megtetszett egy első éves medikus hallgató, de ha fogadás lett volna, akkor könnyebben oda tudtam volna férkőzni. Így viszont csak egy pofont kaptam az élettől. Aztán most egyet Emmatól is, ami akkorát csattan az arcomon, hogy lebénulok. Nem kapok oda, csak elfordulok, aztán vissza. Érzem, hogy nincs mit mondanom már neki, a pofon mindent kifejez. A mosakodóban elmondottak után végeztem vele. Tudja, hogy mit gondolok róla.

Megfordulok, és tovább sétálok, némán. Az egyik pillanatban ő a legidegesítőbb nő, akivel valaha dolgom volt, a másikban pedig csak egy ártatlan áldozata az aljas egyetemisták szokásának. Én hülye pedig teljesen becsavarodok, ha a közelemben vagyok. Az egyik percben üvöltök, mint egy állat, a másikban köpni-nyelni nem tudok. Nem hiszem, hogy egészséges, ha ezt a dolgot annyiban hagyom. Nem szabadna így léteznünk egy viszonylag szűk helyen, egymás mellett, mert rossz vége lesz a dolognak. Nekem kellene tennem valamit. Megbántottam őt, és még azzal is megvádoltam, hogy szakorvossal fekszik le….