Owen & Ems

Élesen kapkodok levegő után, ma megint kezelésre kellett volna jönnöm Nate-hez, hogy vagyis terápiára, vagy minek is nevezik. A lábam miatt. Pár hete ugyan is történt valami, balesetet szenvedtem, amikor éppen a diliházból akartam elszökni. De csak az pszihiátria előtt lévő úttestig jutottam, ahol elütött egy kocsi. Azt mondják szerencsém van, ami a lábamat illeti. Ha néhány hétig még járok a doktor úrhoz akkor újra olyan lehet mint régen. Újra táncolhatok, színpadon lehetek. Csak éppen azt felejtik el, hogy már nem vagyok régi, nem hinném, hogy egy dilis táncost akarnának a színpadon látni az emberek. Mármint, csak az orvosok szerint vagyok dilis, én... én szerintem nem. Azért, mert hallom az édesanyám hangját a fejemben? Az édesanyámat, aki pár hónapja halt meg, és aki arra kér, hogy legyek vele örökké. Nem értik meg, senki sem érti meg, hogy ez lenne a legjobb nekem, hiszen boldog lehetnék vele. Azt szajkózza mindenki, hogy értem aggódik, de még sem hagyják, hogy igazán boldog legyek, ha hagynák akkor már rég megtehettem volna. Hiszen a halottak utolsó kívánságát teljesíteni kell, nem? Néha eszembe jut, hogy milyen volt az életem anyám halála előtt, minden olyan szép volt. Boldog voltam, mert azt csináltam amit szerettem, táncolhattam, és a menedzserem azt mondta, ha így folytatom még híresebb, világhírű táncos lehetek. Már körbe utaztam a fél világot, mindig is szerettem a családom, gondoskodtam róla, hogy legyen elég időm rájuk. De amikor anya meghalt akkor pont Európában voltam, és nem lehettem vele, nem búcsúzhattam el, nem foghattam a kezét. A temetés után teljesen össze omlottam, folyton a sírjánál voltam, nem bírtam feldolgozni ami történt, addig a pillanatig, míg meg nem hallottam a hangját a fejemben. Azt kérte csatlakozzam hozzá, ne hagyjam magára, én pedig örömest tettem volna. Képtelen voltam feldolgozni, először otthon hallottam, egyedül voltam a lakásban, bár később nővérem átjött, történetesen ő talált rám amikor egy üveg pohár szilánkjával próbáltam végezni magammal. Azóta minden adandó alkalmat megragadtam, hogy megöljem magam, számtalan módját kipróbálva. Ez annak a jele, hogy két alkaromat csúnya vágások díszítik amik lassan kezdenek elhomályosodni, de utána mindig gondoskodom kárpótlásukról. Először a családom azt hitte, csak pillanatnyi elme zavarról lehet szó, pár nap után rendbe fogok jönni. De nem jöttem, minden rosszabb lett. Végül beutaltak egy ilyen klinikára, ahol olyan beteget gyógyítanak mint én. Természetesen nem hittem el, hogy bolond lennék, még most se tartom annak magam. Így megpróbáltam elszökni onnan, harmadik próbálkozásra sikerült csak. Egy kis pénz, és flörtölés csodákra képes, ha olyan szegényes, alul fizetett ápolókkal vagyok őrizve. Vagy csak túl kapzsi volt, a lényeg, hogy végre érezhettem a szabadság ízét ajkaim között. Ami sajnos öt percnél nem tartott tovább. Figyelmetlen voltam, és meg is történt a baj. A kezelő orvosom, a pszihiáter azt mondta, hogy ha rendesen szedem a bogyókat amiket felírt, és a nővérem vagy az apám figyel erre, na meg, hogy ne akarjam újból megöngyilkolni magam, akkor pár hónapon belül felépülhetek. Igen. Folyton ezt magyarázzák nekem, hogy felépülhetek, csak nem tudom miből. Miért ilyen nehéz mindenki felfogása? Miért nem értik meg, hogy én nem bolondultam meg? És miért bánnak úgy velem, mint egy gyerekkel, nem vagyok már gyerek, aki nem tudja mit csinál. Nagyon is jól tudom. Tisztába vagyok vele, hogy mit akarok, anya után menni, vele lenni, és ha ehhez az kell, hogy végezzek magammal, megteszem. Talán így anya megbocsájt nekem, amiatt, hogy nem tudtam ott lenni, vele akkor amikor meghalt, ott kellett volna lennem. Biztosan ezért, bűntett, ezért akarja, hogy megbűnhődjek, ha ezt megteszem talán megbocsájt nekem. A holtakkal nem szabad rosszban lenni, mert kísérteni fognak. És beszélnek hozzád, arra kérnek, hogy válasz, és őt kell választanod, mert addig járnak a nyakadra míg nem teszed meg amit akarnak. Késésben voltam, már legalább tíz perce ott kellett volna lennem, a testvérem az utóbbi időben nem nagyon figyelt rám, így elfelejtettem bevenni a tablettákat, szerintem már öt napja, hogy nem szedtem, lehet hogy több. Nem tűnt fel, de minden nap rosszabb volt, és ma reggel eljutottam arra a pontra, hogy már nem bírtam, mire beértem a kórházba kétségbe voltam esve, csak anyám hangja zakatolt a fülemben, a fejemben, de nem úgy mint szokott, most erőszakos volt. A bokacsizmám sarka hangosan koppant a kórház padlóján ahogy egyre idegesebben lépkedtem, egy világos színű farmer, valamint egy fehér, hosszú ujjú pulcsi volt rajtam, ami szintén elfedte kezeimet, szőke tincseimet most lófarokba fogtam. A mosdóba siettem, remegő ujjakkal nyomtam le a kincset, nem is figyeltem, hogy történetesen a férfi mosdóban vagyok. Kezeimet megtámasztom a világos kagylón, belepillantva a tükörbe az anyám arcát látom, könnyeim némán potyogtak, mint mindig amikor rá gondoltam, vettem egy mély levegőt, és ökölbe szorítottam apró kezemet, majd a tükörbe vágtam azt, legalább ötször kellett megismételnem mire apró szilánkokra tört. Kézfejemet felvágták azonnal vérezni kezdet, de nem volt ez elég, egy nagyobb darabot felkaptam, majd leguggoltam,a törött darabok közé, ott is az anyám képe köszönt vissza rám.
-Ezt akarod?- sziszegtem dühösen, mintha válaszolna, mintha válaszolhatott volna, feltűröm könyökömig a kasmír pulóver ujjait, majd bele mélyesztve bőrömbe a csuklóimat többször megvágtam, majd az egyik alkaromat hosszában is, azonnal elkezdett spriccelni a vér, fájnia kellene, de nem fájt, legalábbis én nem fájdalmat éreztem, sokkal inkább zsibbadást, elzsibbadt mindenem, most senki sincs itt aki megakadályozhatna abban, hogy teljesítsem a kívánságát.- gondolom. Ekkor nyílik ki az ajtó.