Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Maya & Jamie - Sydney Private Hospital, Victoria Street
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Okt. 14, 2015 7:09 pm Keletkezett az írás




Please, don't die! I can't let you go!


Fáradtan, álmosan dörgölöm meg karikásra éjszakáztatott szemeimet a fekete Range Rover volánja mögött, ahogy balra kanyarodva elhagyom az autópályát.
Sárga fényű lámpák egyhangú monotóniában ontják a pofásra fényezett terepjáróra pillantásukat, miközben kicsit lejjebb veszem a gázról a lábam. Nem ittam, teljesen józan vagyok, csak baromira fáradt. Ma volt két húzós műtétem, aztán a gyakornokokat gyilkolásztam meg egy kicsit a vizit alatt, este pedig Mayába bújt bele a kisördög. Nem tudom mi ütött belé, de mintha legalábbis az Apokalipszisre készült volna, úgy tombolt. Hol úgy ivott, mintha a detoxikálóba akarna költözni, hol meg könnyesre nevette magát néhány múltbéli közös emléken, aztán elmondta a saját szavaival élve, hogy mennyire szeret, és Shane-t is, és Lily-t is, és figyelmeztetett, hogy legyek kemény a hugicájával, de ne hagyjam, hogy eltántorítsák az orvositól. Aztán egyik pillanatról a másikra elnémult, és másodpercekig csak bámult maga elé, hogy aztán újra nekikezdjen a körnek. Hazavittem, pedig többször is felajánlottam, hogy aludhat nálam, de minduntalan csak bizonygatta, most egyedül akar maradni. Én pedig nem vagyok túlzottan erőszakos típus, s bár minden porcikám tiltakozott, amikor arra kért, hagyjam csak ott, egyedül is be tud menni a lakásába, magára hagytam. De ezek szerint a drága lélek mégis meggondolta magát, mert küldött egy sms-t épp abban a pillanatban, amikor hazaértem, hogy bajban van, és azóta a telefont sem veszi fel. Borostával körbevont ajkaimra mosoly terül, mikor kirakva az indexet balra kanyarodok. Biztos nem tud beletalálni a kulcslyukba a szentem. Vagy elfelejtette melyik emeleten lakik, és most is a lépcsőházban ül elanyátlanodva, kócos hajjal, hanyagul lerúgott cipővel, és teljes nyugalomban alszik a hideg falnak dőlve. Hisz totál részeg volt, mikor elengedtem, mérges is vagyok magamra, hogy nem voltam erőszakosabb, és kísértem be az ágyáig, ahogy mindig is szoktam. De ma olyan különösen szórakozottnak tűnt, és nagyon hajtott, hogy menjek, nem lesz baj, holnap találkozunk. Én hittem neki. Barna tincseim közé fúrva ujjaimat nagyot ásítok, mikor behajtok az utcájába a lámpák fénye alatt, hogy lassan parkolóhelyet keressek a terepjárónak, és megálljak. Egy pillanatra felnézek az emeletre, ahol Maya egyik szobájának az ablaka van, de tök sötét minden. Lehet, hogy azóta már betalált, és alszik. Vagy tényleg ott hever az ajtaja előtt.
- Ejj, te nő! Mi lenne veled nélkülünk? - sóhajtom magam elé, miközben ujjaim az ajtókilincsre fonódnak, és megrántva azt kinyitom a zárat, majd kilökve az autó ajtaját, kilépek az úttestre. A hűvös hajnali levegő érintésétől borzongás fut végig rajtam, megrázkódok. Seattle-i vagyok, hozzá vagyok szokva a zord időjáráshoz, de álmosan, fáradtan, és a kocsi védettségéből kilépve már annyira nem kellemes a friss, csípős szellő. Bezárom az autót, majd lassan, komótosan elindulok a lépcsőház felé. Az ajtóhoz érve épp kifelé jön egy középkorú nő. Párducmintás sáljára hullik aranyszőkére festett haja, krémszínű ballonkabátja alól izomtalan, vékony, pipaszár lábai, léptei körömcipőjétől hangosak. Megismerem, ő a közvetlen felsőszomszédja Mayának.
- Jó reggelt, Miss Stewart. - biccentek felé mosolyogva, mire rám pillant. Haragosan néz rám borostyán színű keretes szemüvege mögül a smaragdzöld, apró, ráncokkal övezett szemeivel, amitől azonnal lefagy a mosolyom, de még a térdeim is összekoccannak.
- Á, maga az? - jegyzi meg epésen, vékony hangjában annyi gúnnyal, hogy a májam magától kezd el zsugorodni. - Ha a Cairns lányokhoz megy épp, mondja meg nekik, hogy ha még egyszer az éjszaka közepén kezdik el rendezni a vitájukat, mert valamelyikük rajtakapta a másikat a pasijával hancúrozni, esküszöm rájuk hívom a zsarukat. - fröcsögi, mire bólogatni kezdek.
- Persze, Ms. Stewart, megmondom. - bólintok engedelmesen, és egészen úgy érzem magam, mint általánosban, Mrs. Peterson történelem óráján. Félelmetes volt az a nő, rettegtem tőle, ő is épp ilyen szigorúan tudott nézni. Csak pislogok nagyokat, a hallottakra. Maya és Lily összevesztek volna? Hmm, érdekes, annyira nem jellemző rájuk az ilyesmi, tudtommal legalábbis. De nem szólok többet, nem ellenkezem.
- Helyes. - bólint a nő, majd türelmetlenül igazítja meg magán a kendőjét. - Mert egy kis vitát még elvisel az ember, persze. De az, hogy törnek-zúznak a lakásban éjnek évadján, ezt...- fújtat, majd felháborodásának netovábbjaként haragosan veszi át egyik kezéből a másikba ballonkabátjához illő táskáját, ezzel is demonstrálva, ő mennyire nagyon nem találja helyénvalónak az effajta viselkedést. Még egyszer végigmér, majd szó nélkül faképnél hagy. Hosszasan nézek utána, majd mikor befordul a járdán balra, felnézek ismét Maya ablakára, immár majdnem párhuzamosan a ház falával. Még mindig teljes sötétség uralja a terepet. Maya és Lily így összevesztek volna? Ráadásul egy pasin? Maya biztos elmesélte volna, ha van valami érdemleges pasija...Ekkor valami derengeni kezd. Lily és Maya nem veszhettek össze. Lily Cairns rezidensként ugyanis épp a gyereksebészeten ügyeletes Dr. Montgomeryvel, még kb. ma estig, és ismervén a hozzám fűződő viszonyukat a hozzám beosztott rezidenseknek, biztos vagyok benne, hogy egyik sem meri elhagyni a kórház területét az engedélyem nélkül. Akkor mégis hogy törhetett-zúzhatott volna egy pasin...
A felismerés szinte mellbe vág.
- Maya...- suttogom magam elé riadtan, mikor végre összeáll a kép. "Bajban vagyok!" Hát ezért írta! Ezért volt a szomszédokat bosszantó hangoskodás, ezért nem veszi fel a telefont már nekem. Maya nem a testvérével veszett össze valami pasin. Mayához betörtek! Valószínűleg akkor érte tetten a betörőt, mikor hazaért, és...Elmémben ezer rémkép fut össze, lelkem mázsás súlyúvá válik, és ahogy a gondolat megfogan a fejemben, felszakítom az ajtót, és nekilódulok. Hármasával rántom fel magam a szűk lépcsőház sötétségében a lakás felé.
- Maya! - kiáltok felfelé menet kétségbeesetten, cipőm hangos dobbanása, kabátom suhogása, kétségbeesett hangom visszhangként jut vissza hozzám. Istenem, mi van, ha baja esett? Én meg lent trécseltem a nővel, ahelyett, hogy a segítségére siettem volna? Gondolatok sokasága tódul elmémbe, de csak a remény éltet, hogy csak én értettem félre a jelzéseket. Legszebb álmom teljesülne, ha tényleg az ajtaja előtt találnám, épen, egészségesen, vagy ha odabent mélyen aludna, a nappaliban pedig ordítana valami horrorfilm a tévéből. Ahogy befordulok a következő fordulóhoz, majdnem fellökök egy lefelé igyekvő férfit. Vállam keményen csapódik mellkasának, majdnem el is esek nagy siettemben, ahogy a falnak lököm.
- Elnézést. - morgom, majd pillantásra sem méltatva rohanok feljebb. Nem érdekel a felháborodása, nem érdekel, ha elhord mindennek, a félelem és az aggódás süketté tesz. Csak az érdekel, hogy Maya jól legyen, és a rémképek legyenek hamisak, amiket elképzeltem. Hisz törékeny nő, pici és édes, akár egy bolyhos kiscica, keze érintése bánatűző, ölelése kedves és biztonságot adó, mosolyától a Nap is szebben ragyog. Mit tudna tenni egy férfival ha megtámadná? Bár elképzelni sem tudom, hogy bárki is bántani lenne képes ezt a pöttöm kis tornádót, hisz én minden sóhajáért imádom, képtelen lennék ellene vétkezni bármit is, de józan ésszel gondolkodva...fogalmam sincs, mit képes tenni egy betörő, ha rajtakapják. Ezek után több krimi sorozatot fogok nézni. Ahogy felérek az emeletre, futva, vadul tomboló szívvel rohanok az ismerős ajtóhoz. Néma csend fogad. Szívem vad dübörgése feszíti mellkasom, ajkaim cserepesre száradtak már. Reszketve veszem a levegőt amikor meglátom, hogy az ajtó résnyire nyitva.
- Maya? - kérdezem halkan, majd tenyerem az ajtólapra fektetem, és óvatosan benyitok. A fehér nyílászáró hang nélkül tárul ki, ahogy ujjaim nekifeszülve nyomják a fal felé. Nagyot nyelek, ahogy belépek, lassan, óvatosan. Odabent teljes káosz fogad. Az előszobában felborított váza, a falon lógó kép árván, félig leszakadva himbálózik. Sötétség fogad.
- Itt meg mi a...- suttogom, és ereimben pulzáló vérem elönti az agyam. A féltés körbeöleli a mellkasomat, fulladozok tőle.
- Maya? Maya, itt vagy? - emelem meg a hangomat, ahogy beljebb lépdelek. Nem tudom, hogyan kéne viselkednem, rendőrt hívnom, vagy bármi, de amíg nem tudom, hogy Maya jól van, addig úgysem nyugszom meg, így biztos lehet benne bárki, hogy nem fogok az ajtó előtt ácsingózni. Miközben befelé megyek, zsebemből előveszem a mobilom, és a rendőröket tárcsázom.
- Üdv. Dr. James Dylan Woodward vagyok, és betörést szeretnék bejelenteni, Dr. Maya Absynthe Cairns lakásában, a cím...- lépek beljebb, amikor a nappali ajtajában megtorpanok. Szemem elé olyan látvány tárul, amit alig bírok felfogni. Ha az előszobát úgy ítéltem meg, hogy kaotikus, akkor a nappali, az maga az Apokalipszis. Az üvegasztal összetörve, darabjai szanaszét hevernek a padlón. Hiányzó képek, szétszóródott virágföld, apró lábak és súlyos bakancsok taposták a szőnyegbe a már elhalálozott szobanövények táptalaját. Színes párnák szanaszét, szaggatva és egészben. A teraszajtó tárva nyitva, hűs hajnali levegő lebbenti meg a leszaggatott függöny maradványát a karnison. A konyhaablak tárva nyitva, a pulton is össze-vissza borogatva minden.
- Uram? Halló? Dr. Woodward? Ott van még? Kérem, válaszoljon, vagy járőrt küldök ki...
Nem tudok megszólalni, csak a rettegés szorítja vasmarkaival a torkomat. Tovább lépek, talpam alatt ropog az üveg. Letekintek a lábam alá, a világos padlót sötétre festi a vér. Remegek az idegességtől, és legszívesebben körberohannám a lakást, de félek, ha túl gyorsan mozgok, még nagyobb kárt teszek, mint hasznot. Mi van, ha épp fogva tartja a támadó? Mert már biztos vagyok benne, valaki megtámadta őt. A francért nincs nekem fegyverem? Körbe pillantva eszembe jut valami, és egy kicsit elfordulva felkapok egy széket, egyik kezemben a mobilomat a szék karfája és a tenyerem közé szorítva. Ha kell, ezzel rontok neki bárkinek, aki bántani merte szeretett barátnőmet. Még egy lépést teszek befelé, és ekkor meglátom. A félhomályban nem tűnt fel. Maya a kanapén fekszik, törékeny kis keze az üvegszilánkokra lóg ernyedten. Torkomat artikulátlan, fájdalmas ordítás hagyja el, a kezemből kiesik a szék, majd nem törődve azzal, hogy az áttetsző, éles asztallap darabok szétszabdalják a bőrömet a térdemen, szétszaggatják a nadrágomat, térdre vetem magam mellette, magam mellé ejtve a mobilomat.
Kétségbeesve kapok a keze után, s tapintom azonnal a pulzusát. Nincs. Mellkasára hajtom a fejem. Nincs légzéshang, életerős szíve nem pumpálja a vért, tüdeje nem vételezi be a létfontosságú levegőt, de teste még meleg, izmai lazák. Gesztenye tincsei csapzottan hullanak a homlokába, teste erőtlenül, ernyedten, mozdulatlanul simul a kanapé lágy ölelésébe. Agyamat elborítja az adrenalin, a rettegés, a félelem, a kétségbeesés, és bár szeretném jobban megvizsgálni, tudom, hogy nincs rá idő. Látom, hogy súlyosan megsérült, de fogalmam sincs, mi baja lehet pontosan, milyen sérülései lehetnek. Azonnal megkezdem az újraélesztést. Két kezemmel megragadom mellkasán a színes és már véres anyagdarabot, majd tépem ketté a blúzát. Gombok pattannak a négy égtáj felé, anyag reccsen a hajnali némaságban, én pedig alig bírom visszatartani a könnyeimet. Mégis mi a jó fene történhetett itt?
- Azonnal küldjenek mentőt, megsérült egy orvos. Ismétlem, küldjenek mentőt! Nincs légzése és pulzusa! - ordítom eszem vesztve, miközben ütemesen nyomni kezdem a mellkasát. Hallom, hogy a diszpécser magyaráz valamit, én pedig beleordítom a címet, hátha azt kérte, és azután finom vonalú állánál fogva hátrafeszítem a fejét, s első, véres csókunkban összeforrva, éltető levegőt fújok a légcsövébe, majd ezt a kört ismétlem újra, és újra, és újra. Kezem dús keblei közé, a szegycsontjára fektetem, melltartójának csipke szegélye csiklandozza erős tenyerem bőrét.
- Ne, ne, ne, Istenem, ne! Engem vigyél! Ne őt, kérlek, ne őt! - gördülnek le ajkaimról a szavak, és a lelkem eladnám az ördögnek is, ha szerződésünk feltétele az ő léte lenne az enyémmel szemben. Hisz neki élnie kéne! Erős, fiatal, gyönyörű! Én nem...nem élhetek tovább, mint ő, ez nem igazság! Hisz jóformán félig halott vagyok már, miért őt ragadja magához az értelmetlen halál, miért nem engem? Remegő kézzel tudatosítom magamban, hogy az, aki a kanapén fekszik, az nem más, mint Maya. Maya, a barátom. A legjobb barátom. Maya, az olykor gonosz, olykor kegyetlen, de jó szívű, kedves, törődő nő, aki sosem hagy cserben, sosem hazudik és sosem ártana nekem. Akibe szerelmes vagyok, a magam nagytesós, atyáskodós módján, mindenféle szexuális vonzódás nélkül, de olyan mélyen, hogy vésővel se tudnák kivájni a szívemből. Akiért az életemet adnám, akiért golyó elé vetném magam. Hát miféle csúfságot űz velem az ég, hogy újra át kell élnem azt, amit egyszer már átéltem? Elvesztettem Victoriát, Mayát már nem veszíthetem el. Azt már nem élném túl! Megmakacsolom magam. Nem, most Mayának nem Jamiere van szüksége, hanem A Kivégzőre. Az orvosra, az életmentőre, a kíméletlen harcosra, aki szemébe nevet a halálnak, mert most ez a legfontosabb. Nem homályosíthatja el az ítélőképességem az érzelem, mert abba belehalhat. Így kikapcsolom az érzéseim, agyamat felpörgetve fókuszálni kezdek. Nem tehetek mást.
- Gyerünk már, az Istenit, Maya, nem, te nem halhatsz meg így! Nem, nem hagylak! Nincs az az ég, hogy itt hagyj, mi a nyugdíjas otthonban fogjuk összecserélni a protézisünket. Azt akarom, hogy ellopd a járókeretem, hogy bekend vazelinnel a fürdőkádam, hogy az unokáim a lábad körül futkározzanak és a nagyibugyidat használják kalózhajózászlónak! Maya Cairns, hogy a pokol kutyái harapjanak a seggedbe, azonnal gyere vissza onnan, amíg én nem engedlek, te nem mehetsz a túlvilágra! - lihegem, s magamban tovább fohászkodva ütemesen buzdítom újra mozgásra szívét, majd hajolok ajkaira, hogy csókommal élesszem újra, akár a herceg a mesében Hófehérkét. Nem adom fel egy percig sem, újra és újra indítom a kört, tartom fent a vérkeringését, juttatok levegőt tüdejébe, míg már izzadtságban és vérben fürdök én magam is. Ahogy teszem ezt minden nap a kórházban, küzdök érte fáradhatatlan. Csak most a tét nem egy gyerek élete, vagy egy idegené. Hanem az övé. És az enyém.

Pillanatképek villannak be csupán. A mentősök érkezése. Ahogy fény gyúl a fejem felett, miközben én szakadatlan presszionálom az élettelen mellkast, majd fújok újra és újra levegőt a száján keresztül a légcsövébe. A vér már nem csak a padlón hever, hanem a tenyeremben, a kezemen, az arcomon is, térdemet összeszabdalta a széttört üvegszilánkok hada, gazdatestnek használva ízületemet ágyazódtak be bőrömbe, húsomba. A padlón heverő éles sajtvágó kés, és a Maya bordái közt kiálló szívószál mutatja, hogyan engedtem újra levegőt az összeesett tüdőbe, mikor egyszer végre beindult a keringése, a légzése, de sajnos aztán újra leállt. S én folytattam, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy vége van. Agyam leblokkolt, képtelen volt elfogadni a rettegett tényt, hogy elkéstem.
Hányszor kiáltottam rá? Hányszor szólongattam, hívtam vissza onnan, ahová ment? Hány csepp észrevétlenül elhullajtott könnyem cseppent mellének halmaira, összekuszálódott hajára, hány lélegzetet adó csókomban olvadt ajkainak buja szirmaira összetört, rettegő szívem kínjának sós áradata? Nem tudom, az idő, mint olyan megszűnt létezni. Mikor végre megérkezett a rendőrség és a mentők, úgy szedtek le róla, hogy segíteni próbáljanak neki, mert leráztam őket magamról, önkívületemben nem fogtam fel, hogy végre itt a segítség, a szakszerű technológia, az adrenalin injekció, a defibrillátor, az infúzió. A fényben csak lassan jutott el a tudatomig, hogy a lábai össze vannak kötve, el vannak szorítva az erek, hogy a létfontosságú szervekbe menj a vér. Emlékszem, mondtam is a rendőrnek, hogy biztos Maya csinálta mikor még magánál volt, hisz orvos, méghozzá a legjobb urológus az egész világon, tudja, hogy lehet a semmiből is autotranszfúziót csinálni. Aztán...nem emlékszem, csak a hangzavarra, hogy félrelöktek, és én csak álltam, és néztem, ahogy megpróbálják életre pofozni.
- Maya...Maya...kérlek...ne hagyj el...
Erőtlenül, könnyeimet nem szégyellve esdekeltem mellette, és egyetlen pillanatra még megsimogattam a törékeny, összezúzott kicsi kezet, majd hagytam, hogy hordágyra tegyék, és az általam bemondott magánkórházba szállítsák meggyötört testét.

Két nap. Két nap telt el az óta hogy behozták Mayát. Két napja nem mozdulok az ágy mellől. Az öcsém hozott be nekem tiszta ruhát is, és a szobájához tartozó zuhanyzóban tusoltam le. Két napja ülök mellette, házőrző kutyaként őrizve őt, gyanúsan méregetve mindenkit, aki csak a közelébe jön. Mindent tudni akarok, folyamatosan ellenőrzöm az életfunkcióit, a neurológust lassan az őrületbe kergetem, Leonard Washingtonnal is folyamatosan kapcsolatban állok, közben pedig igyekszem titokban tartani, hogy mi történt vele. Nem tudnak eltávolítani, nem tudnak kirakni, elüldözni sem. Csak enni megyek le néha az étkezőbe, vagy kávéért az automatához. Egyszer hagytam itt hosszabb időre, röpke három órára, amikor sürgős esethez riasztottak a St. Clairebe. Shane is folyamatosan bejár, ingázik a betegei, a kórház és Maya kórterme közt, ha meg épp nincs itt, akkor is telefonál.
Két napja. Maya pedig még mindig nem tért magához. Súlyos belső sérülésekkel hoztuk be,  élet és halál mezsgyéjén lavírozott nagyon sokáig. Szerencsére most már stabil, és azt mondják, ha Ő is úgy akarja, rendbe fog jönni. Műtétek sorát csinálták meg rajta, sok vért vesztett, a keringése, a tüdeje összeomlott. Amikor rátaláltam, nem voltak életjelei, s most csak reménykedni tudok benne, hogy nem érkeztem túl későn, az agya nem károsodott. Félek. Mi van, ha elhibáztam? mi van, ha miattam, az én hibámból esett kómába? Mi van, ha miattam lett, az oxigénhiány miatt agykárosodása? Hisz ezt, amíg magához nem tér, nem tudjuk megmondani. Bűntudat emészt miatta. De igyekszem nem mutatni. Csak ülök mellette, egy kényelmetlen, fehér széken, gépek csipogása közt, s miután órákon át beszéltem hozzá, mindenféle baromságról, kértem, biztattam, hogy jöjjön vissza, néztem moccanatlan testét a magasított kórházi ágyon, a fejem az ágyára, a takaróra hajtva, kimerülten, némán könnyezve az aggodalomtól fogom a kezét, és lassan felületes, pár perces álomba szenderülök. Szívemben pedig tovább dobog a könyörgés a Mindenható felé: Hozd vissza nekem őt!

 
megjegyzés: én is imádom magam <3 szószám: túlsok

 
made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Okt. 31, 2015 10:07 am Keletkezett az írás




JAMIE AND MAYA

All I know is I'm lost without you


Sikítottam. Ahogy a torkomon kifért, míg hangom volt, míg határt nem szabtak ennek a rémületnek, míg le nem szedáltak, mert rendet bontottam és csendet háborítottam. Vártam. Türelmetlenül, kétségbeesetten vártam, hogy hátam mögül riasztó kifakadásomra odasereglett ügyeletes nővérek kapják el két oldalról két vékony, reszketeg karomat, melyeket egyszer a napfényes oldalán az életnek szárnyaknak neveztem. Perceket öltem a fárasztó munkálatba, hangszálaimra kíméletlen kimerültség telepedett, s a szédülés környékezett.
Azonban jobban ráérezve ízére állapotomnak, tébolyodottan konstatáltam a lehetetlent. Hajamat túrtam, mely minden előkészület nélkül vékony függönyt képzett a meleg árnyalatú csokoládéból arcom két oldalán. Édes málna illatot ontott magából az olajtól, melyet évek óta töretlen megelégedéssel használtam. Körmeimet mintha manikűrös igazította volna kerekded, lágy eleganciával kézfejeimre. Bőröm sértetlenségét igazolták a karomról elporladt véraláfutások, a felszívódott vágás, melyet Marian öltései fogtak össze, a megsemmisülésbe alávetett üvegszilánkok karcolata, azoknak elapadt vérpatakja. Törékeny nyakam két oldalán nem sajogtak a porcok, szemem alól a hatalmas szederlila táskák felszívódtak. Arcképem a tükröt festő üvegablak felületéről köszönt vissza. Érintetlen önmagam ábrázata festményszerű idillnek is beillett volna. S mi évekkel ezelőtt még megszokott lett volna, most legnagyobb, kézzel foghatatlan félelmemet hivatott beigazolni.
Meghaltam?
Még nem lázadtam.
A tudomány ezt a pillanatot úgy definiálta, hogy testen kívüli élmény. A szemlélő önön én tudatát és én érzését a testünkből kiszakadva, távolról, idegenként érzékeljük. Nem kellettek nagy szavak. Nem kellett az orvoslás, vagy a szakszerű magyarázat. Egyszerű laikusként, beleveszve szürkeállományom legmélyébe, halottnak kiáltottam ki magam.
Nem! Nem halhattam meg! Nem-nem-nem-nem!
Érthetetlen folyamatok zajlottak le bennem. Hiába ütöttem az ablakot, majd magát a kifeszített, tiszta üvegfalként funkcionáló űrt műanyag keretében, az nem rezzent meg, s az olyan jól ismert, izmokba maró fájdalom, mi nagyobb erőfeszítésekkor összerántotta parányi öklömet, hirtelenjében elmaradt. Pont úgy, csak a megszokás rabja voltam e momentumban, ahogy korábban agyam realisztikus ábrázolással merített emlékeiből, s húzta rám álarcát a szédülésnek, vagy a gégében játszó hangszalagok fáradtságának. A földi porhüvelyben rögzült lélekre már nem hatott a fizikai gyengeség. Már nem éreztem, hogyan gyötör a külvilág. Egyedül a nosztalgia szolgált mentsvárául egykori testi erőtlenségemnek.
Homlokomat a hideg üvegfalnak vetettem. Szemhéjaimat lehunytam. Hosszú ideig tudomást sem vettem a karját körém font külvilágról. Magam voltam. Én és a mérhetetlen üresség. Ha voltak is gondolataim ebben a súlytalan állapotban, azok úgy cikáztak a koponya belsejében, végighajtva az idegpályákon, hogy bottal üthettem nyomukat. Én magam is csapongtam a két világ között. Érveket és ellenérveket soroltam, szemben állt egymással józanész és ezoterikus képzelet. Ateista hitem elveszett, ahogy hamis bálványt kreált a kétség. Ambivalens érzések szültek bennem csillapíthatatlan viszályt. S én hagytam, hogy az első öt óra úgy teljen el, míg két világ között megrekedve vártam a bíróság és annak esküdtszéke elé terjesztett tárgyalásom végszavát, hogy meg sem közelítettem önmagamat.
Hiszen minek? Hogy felpofozzam azt az ostoba nőt, aki a fizikai erőszak kálváriájában elszenvedett haláltáncát követve a távozásra esküdött? Ezt tette. Feladta. Az a megvetni való, gyenge ember elengedte hőn szeretett, becsben tartott világát.

Az idő elteltével, mikor nyakamat már a görcs környékezte, befejeztem a műveletet, mivel eddig kitartóan igyekeztem megrepeszteni az üveg gyengepontját. Többet nem emeltem el homlokom a hideg felülettől. Feladtam.
Hallgattam, ahogy a steril szoba rideg levegőjét összemorzsolják az élesen csipogó gépek. A képernyőn felvillanó számok és az egyenletes hanghatások jelentették, hogy még életben vagyok. De ezzel együtt azt is, hogy az ágy mellett gubbasztó széles váll és deltás hát tulajdonosa, aki fejét előre hajtva, arcát a branüllel ellátott kézfejembe temeti, próbálva abból a fakó bőrborítású, apró felületű marokból párnát mímelni reményének oltáraként, Ő végezte a neszezést.
Ő. Életem darabjainak egyben tartója, mosoly az esős reggelben, kéretlen cukor a kávémban, ölelésből tápláló erő a folytatáshoz. Jamie Woodward ült az ágyam szélén megingathatatlanul. Kézfejem eltűnt ujjai között. Érezni véltem a vegetáló testet érő melegét bőrének, ahogy enyémre simult. Egy másodpercnyi mosoly ömlött el ajkaimon, mielőtt elválasztottam volna pillantásom a helyiségen kívül eső világtól, hogy szembe nézzek félelmemmel. Az élettel és mellette áthidalhatatlan távolságra eső holttestet idéző egykori önmagammal. Letaglózott a látvány. Volt vajon ezen kívül olyan tükör, minek munkája felülmúlta jelenbeli csalódottságomat?

Talán így kellett lennie. Búcsúzni voltam itt.
Ez volt az én időm, hogy szavakat keressek, értsek és megértessek, erőt merítsek jelenlétéből, visszaemlékezzek a meleg ölelésekre, mibe már rideg, halogén testem nem fért bele, s még egyszer és utoljára átéljem, mi a hétköznapokban engem jelentett testemen kívül, bennük létezve.
Hosszan küzdöttem magammal. Önmagam ellen. Önmagamért.
Nem vesztettem. Elmúlt belőlem az emberi erőbe vetett hit. Az élet szépségei semmissé lettek, ahogy láttam, mint küzd akarata csökött szervezetemmel.
Forrongó tekintetem felnyársalta a mély álomban szendergő nőt. Nem akartam elhinni, hogy idáig süllyedtem. Az idegösszeomlás szélére sodort az a változatlan téboly, mi bekebelezte az intenzívszoba légteréi ma, majd megfullasztott, mi arra kényszerített, hogy odarogyjak Jamie és egykori önmagam mellé.
Közömbösen pulzáló szívem, ha volt egyáltalán rideg vázában jelenemnek, most a bennem munkához látó méregtől megemelkedett percenkénti számmal dolgozott. Meg akartam ütni. Azonban a lendület közben elkaptam nevelőszándékkal lesújtani vágyó kezemet, hogy mellkasomra szorítsam. Minden, mit erőszak fakasztott és kezdeményezett, egyet jelentett Rhys Higgsszel. Legnagyobb félelmemet ez az időtlenségbe ágyazódott test is átérezte. Csak így lehettem biztonságban. Így hát nem üthettem. Annyi fájdalom kísért eddig az ágyig, hogy nem lehettem a szív szinuszritmusának kisimítója. Még működött.
Egy pillanat erejéig csak hallgattam a mechanikus nyöszörgést.
– Kelj fel, te bolond. Hallottad? Jamie-t nem hagyhatod magára. Szüksége van rád. Túlságosan önző vagy. Egy önző ribanc, igen, feltehetőleg így fogalmazna az a retardált kretén – megvonaglottak arcvonásaim a keserédes felismeréstől, hogy valójában ő volt az egyetlen, aki sodromból oly mértékben ki tudott hozni, hogy kárt tegyen bennem a lelki folyamat. – Ez nem kérés volt. Felkelsz, kinyitod a szemed, produkálsz némi agyműködést kísérő bioelektromos jelet, és még a kezét is megfogod. Hallottad? Hogy hallanád. Süket vagy, mint ez a négy szobafal. Gusztustalan, hogy elbújsz. Nem tennél ilyet. És nem is fogsz ilyet tenni, amíg én itt vagyok. Lehet, hogy képtelen lennél újra találkozni vele, de nem is érte kell élned. Jamie-nek haza kell mennie és kialudni magát. Kezdj már élni!
Tajtékoztam a gyűlölettől, melyet világ életemben tápláltam olyan gyenge jellemű emberek iránt, akik az öngyilkosságot választották az élet helyett. Mégis egy lettem közülük. Riadtan kellett kapálóznom, hogy ne rántson magával ez a melankolikus belenyugvás. Élnem kellett.
Két válláért akartam kapni a fehér kórházi ingbe öntött, törékeny vállú nőnek, hogy erőmből telve megrázzam.
– Maya Cairns, most pedig felkelsz. Kelj fel!
A szavaimat az üres éterbe üvöltöttem bele. Nem hallott senki. És nem is tehettem közelítő lépéseket az élők világa felé. Ujjaim nem érték a csontos vállat. Elsüllyedtek a testben, csak az ágyra fektetett, gyűrt meleg ágynemű állított meg. Ez nem lehet. Nem. Nem-nem-nem!
Ez lett volna a vége?
Ötleteimből kifogytam egyelőre, de még nem törtem meg. Még van időm, csupán néhány nap telhetett el azóta, hogy kómában altattak. Mesterséges kómában az állapotom miatt. Nem voltam reménytelen. Azt csak három év múltán mondhattam volna.
Az ágyat megkerülve Jamie mellé guggoltam, imádságra font kezeimet az ágy matracára csúsztattam, állam csúcsát azoknak tetejében támasztottam meg. S vártam. Úgy vártam, ahogy a férfi tette. Hogy fogom tudni meghálálni neki szeretetét és aggodalmát, ha nem térek vissza hozzá?
Mégis hogyan?

További órák teltek el.
Néha rápillantottam a férfi csuklójára erősített karórára. Együtt hintáztam előre, majd hátra a vékonytestű mutatókkal, ahogy megállás nélkül tovatáncoltak a perceken. Az idő múlt. S az egyetlen, amiért ostorozhattam magam, hogy egyetlen tisztességes imádságot sem tudtam, mert sosem éltem keresztény életet. Senki nem tanított imádkozni, senki nem segített, hogy mit mondjak, hogyan reméljek és kit kérjek. Mellettem a férfi talán pont ennyire tanácstalan volt. Gondterhelt arcvonásai mögött ki tudja, mi járt színes tudatában. Ki tudja, mit elevenített fel, mi volt az kettőnk kapcsolatában, mit a legjobban hiányolt volna a hétköznapokból, ünnepnapokból, hetekből és hónapokból való kikopásommal.
Csak a magamét szajkózhattam. A gyenge mosolyt arcomon egyre szélesedő vigyor váltotta fel, ahogy a két évvel ezelőtti találkozásunk első perceinek felelevenítésén dolgoztam. Bár elmesélhettem volna neki, hogy együtt nevessen velem. S miért ne? Kit zavartam? Ki szólt volna rám?
– Bejöttél a kórházba, utcai ruhában. A kantinban vártál, mert a főorvos késett, aki a felvételedet intézte. Azt a rengeteg nyalánkságot nézted, amit én már kezdtem elunni, hiszen több, mint hét évet ott töltöttem az életemből, minden étkezést a kantinban iktattam be. Képtelenek voltak megújuló kínálattal szolgálni. Panaszkodtam neked, te meghallgattál, majd elnevetted magad, és azt mondtad, hogy oké, akkor most mindegyikből kérünk egyet. Végigkóstoltuk az összes desszertet. Rögtön kettőt kértél mindből. Majd az asztalnál átrendeztük őket. Lehetetlen párokat hoztunk létre. Végeredményként újra megszerettetted velem a nyalánkságokat, noha inkább a mi saját elképzelésünk szerintit, sem mint a konyhai készterméket. Miattad voltam az első napomon szakorvosként olyan jó kedvű. Eszméletlenül jó volt a segged abban a farmerban. Ó, igen. Az sem érdekelt, hogy azt feltételeztem rólad, hogy biztosan gyakornokként fogsz nálunk kezdeni és alám leszel beosztva. Mert te voltál a legjobb dolog akkor az életemben. Nem kellett, hogy ezt elrontsuk. És még ma sem gondolom, hogy rosszul tettem, amiért nem rángattalak be az első nővérszobába, hogy megismertesselek a St. Claire-ben jól bevált rövid, de kiadós szex fogalmával. Amikor utánam jöttél, megöleltél, mert úgy örültél a felvételednek, tudtam, hogy te nem az a férfi leszel, akit holnap ki akarok dobni az ágyamból, hétvégén pedig az életemből. Tudod, most kedvem lenne visszamenni a kórházba, és újra leülni, és végigkóstolni a cukrásztermékeket. Jó lenne…
Az utolsó szavakat elérzékenyülve, alig hallhatóan sóhajtottam el. Az érzelmi kitörésemet, melyben vigaszra nem találhattam volna, csak a gépek kérlelhetetlen folyamatossága tette tönkre. Őrület volt így látni magamat viszont.
Az ágy végében állva a korlátra támasztottam súlytalanságomat, miközben átlapoztam a leleteimet. Az orvosok által elrendelt kezeléseket jóváhagytam, a diagnózisra elhűltem… a kóma állapotától egyenesen rosszul lettem. Éppen csak az nem volt a papírra vésve, hogy esélyvesztett.
Egyre több jelét észleltem magamon állapotomnak. Bizton állíthattam, hogy hőemelkedésem volt, sőt, fájdalom sugárzott szét a mellkasomból, fáradtnak éreztem magam, a légzés nehezen ment. Az első bordarepedésem ténye nem emlék volt.

Újra érezni véltem, a légvételeket kísérő fájdalmat. Lassan, de biztosan, alig észrevehetően, de szertefoszlottam. Egyesültem a testtel, mit eddig óvón vigyáztam. Belemerültem fiziológiai kiütközésem bódultságába, s fáradtan, mi erőmből telt, lassan nyitottam fel szememet. A pislogás is kimerített. Kezemnek rezdülése akaratlan volt. Védekezően próbáltam közelebb rántani magamhoz, de nem ment. Nehezék préselte az párnák közé. Lassan állt csak össze a kép, s a foltok és kontúrok csak percekkel később nyertek maguknak értelmet. Az éles világ váltotta fel az elmosódott rosszullétet. Semmire nem emlékeztem, s minden emlékemet a Rhys mellett elszenvedett éjszakáról hoztam magammal.
De éltem. S hogy ez abban a pillanatban örömmel töltött-e el? Egyáltalán. Az a nő nem hiába adta fel. Ez a részem még mindig a sírógörcs visszatérésétől, Rhys Higgs megjelenésétől pánikolt. Rettegtem, hogy megjelenik Jamie háta mögött, s kevés lesz, hogy megvédjen.
Hangomat még nem találtam. De arra képes voltam, hogy elfehéredett ujjbegyemmel megsimítsam kézfején a pelyhedző bőrt.
Hát itt voltam. Újra a ringben, újra küzdenem kellett.

Vissza az elejére Go down
 
Maya & Jamie - Sydney Private Hospital, Victoria Street
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Detty ¤ Maya

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: