Lehet, szabadságra kellene mennem. Megmondom miért. Mert olyan vagyok, mint egy két lábon járó hulla. Itt állok az ablakban és olyan a bőröm, mintha egy pincében élnék, az arcom beesett, ahogy nézem a visszatükröződő képet szemben magammal. De perszemikor mehetnékén szabadságra? Lassan itt élem a mindennapjaimat. A lakásomat legalább két napja nem látogattam meg. Nem mintha lenne ok, amiért örömmel lépnék a felüdülést nyújtó otthonba. Helyette csak a rideg falakat látom, amik elzárnak, amik összetoppantanak.
- Doktornő, kezdődik a vizit. – lépet bekopogás nélkül az irodába az asszisztensem. Annyiszor elmondtam, hogy elvárom a kopogást. Mi van, ha valami olyanban vagyok éppen benne, amit nem szívesen osztanák meg vele? Hiába, nehéz megfelelő személyzet megtalálása.
- Megyek. – bólintok, majd a zsebembe süllyesztem a sztetoszkópot és felnyalábolom a kórlapokat és elindulok a betegágyak felé.
Fel sem tűnt, hogy milyen ideges vagyok, csak akkor, mikor már vagy a második ujjamról rágtam le a körmömet és az egyik rezidens megköszörülte a torkát. Nem szeretem a rezidenseket, ezért nincs nekem egy se. Nekem ne loholjon a nyakamba egy se, főleg ne most. Mikor a legkisebb gondom is nagyobb, mint, hogy elviseljek egy buzgómócsingot.
- Folytassa. – biztatóan nézek rá, mert azért figyelek. Azt hiszem. Fogjuk rá. Jó, a beteg nem fog elhalálozni, hogy nem figyeltem arra, hogy mennyi a test hője. Vagyis remélem, hogy nem fog pot ebben elhalálozni. Amúgy meg, ha valami drasztikus lett volna, már egy nővér toporogna körülöttem, hogy megmondjam, mit adjon neki.
Egyik szoba után jött a másik és vészesen ki akartam kerülni egy szobát. Félek látni őt. Csillogó szemekbe nézni, amik mindig olyan boldogok. Miközben tudom, hogy beteg, és nem csak a vállsérülése, hanem a daganata miatt is. Szerencsére nem az én posztom elmondani neki, és tudtommal ő is tudja. Csak nekem nem mondta el. Amitől kicsit sértve vagyok, de persze mi jogon mondta volna el?
Aztán eljött az a bizonyos szoba, a gyomrom akkora zsugorodott, mint egy borsó. Óvatosan beléptem és páran már tolakodtak is utánam, hogy megnézzék a frissen forrt sérülést.
- Mr. St.James, hogy van ezen a napon? – kérdeztem kicsit túlságosan is azt játszva, hogy minden rendben.
- Megvizsgálom a vállát. – próbálok mosolyogni, de nem megy. Így inkább csak a pizsamát elhúzva férkőzöm a sebhez, ami hihetetlenül szépen javul. Elégedett sóhaj szakad fel belőlem. Én most tényleg visszatartottam a levegőt?
- Szerintem holnap haza mehet. Vigyázzon, legközelebb nem lesz ilyen szép varrat. – tekintetem akaratlanul is arra a részre siklott, amit először láttam el.