Nathan & Kate

I let him climb inside my body and held him captive in my kiss.

Az ausztrálok cseppet sem meglepő módon olyan nyitottak, és szabadelvűek, mint amilyennek mondják őket. Legalábbis... a munkatársaim azok. És a férfiak. A férfi munkatársaim is. If you know, what I mean. Tudom, nem szabadna klisékre alapoznom mindezt, és igazság szerint, nem is teszem. Úgy vélem, jó nő vagyok. Könnyen kapható, rossz nő. Az a típus, amelyik nem várja el, hogy romantikusan lehozd neki a csillagokat az égről – pedig megközelítőleg hetvenöt dollárért már vehetnél nekem egyet, amit a nevemre lehetne íratni, just sayin’. Nem kell elvinned vacsorázni sem, nem vágyom virágcsokrokra, hódításra, sétákra a tengerparton, naplementében... ugyan, kérem! Az ilyen típusú nők, többnyire férjet akarnak maguknak, vagy legalábbis hosszú távú kapcsolatot – együttéléssel, unalmas filmek megnézésével, közös barátokkal, végül házassággal és gyerekkel. Borzasztó, nem igaz? Dehogynem!
Szóval, jogos a kérdés: ha nem ilyen típusú nő vagyok, akkor mégis milyen?
Könnyűvérű, hazug, mocsok, szemétláda, a Sátán asszonya, repedtsarkú, alkoholista, drogfüggő, csodanő, ringyó, istennő, életed értelme, angyalarcú démon, őrült. Kurva. Igen, ezt mind mondták már rám, vagy gondolták rólam – az ilyesmit látni az emberek arcán -, vagy szimplán utánam kiabálták az utcán.
Csak rohangálok a világban, a kontinensen, az országban, a városban, és kalandok után kutatok. Ettől nem leszek kurva, hiszen egyrészt nem kérek pénzt, másrészt pedig nem mások örömére csinálom azt, amit, hanem a sajátoméra. Nem hiszem, hogy szex függő lennék, hiszen az életemet nem ez teszi teljessé. Csupán a tér-, és időbeni üresjáratokat töltöm ki ezzel, ugyanis igazán rám fér az endorfin-, vagyis a boldogsághormon jótékony hatása. Unalomig hallgattuk már mindannyian, hogy bizonyos ételek (csokoládé, chili), a pozitív gondolatok (amiknek híján vagyok mostanság, ám éljen a tequila!), a romantikus-, és a horrorfilmek, a napsütés (hahó, nem véletlenül jöttem Ausztráliába!), valamint a mozgás endorfint termelnek. Éppen ezért néha hasznos tevékenységekkel is töltöm az időmet, mint amilyen az olvasás, a horrorfilm nézés – csokival -, a szörf, a futás, vagy a lovaglás – lovon, baszki! Szóval, mivel mind tudjuk, mi az az endorfin, mondok még valamit: az imént felsorolt tevékenységeket egy egytől ötig terjedő, endofintermelő pont skálán mérni lehet. A csokoládé és a chili csak egy-egy pontot ér, a napsütés és a pozitív gondolkodás kettőt, a horrorfilm hármat, az edzés körülbelül négyet. Viszont! Van még valami. Az orgazmus. Az orgazmus ötös szinten teszi boldoggá az embert. Ez a legjobb módja egy endorfinfröccs megszerzésének. Körülbelül egy órát kell intenzíven futni ahhoz, hogy ilyen mértékű boldogságot érjen el az ember – már, ha bírja egyáltalán a tempót.
És én éppen ezért jöttem ide: felejteni, és boldognak lenni. És eléggé fárasztó azt tettetni, hogy boldog vagy, amikor nem – orgazmust színlelni pedig még hervasztóbb, és elszomorítóbb.
Nem tartozok senkihez sem, és ez így van jól. Önmagamon-, a betegeimen-, és a beosztottjaimon kívül másért nem tartozok felelősséggel, és, köszönöm kérdésed, én így nagyon is jól megvagyok, elvagyok. Nyilván ez az életmód sem tesz felhőtlenül boldoggá, hiszen emlékezni mindarra, amit Tony tett velem, a bántalmazást nem könnyű elfelejteni, talán lehetetlen, és soha nem is fogom elfelejteni teljesen, de legalább boldog vagyok átmenetileg, és sokszor boldoggá tesznek, és boldoggá teszek másokat. Hát kell ennél több? Nem hiszem. Ja, de, mert a legfontosabb a világbéke.
A műtőből kilépve kimosakszom. Boldog vagyok, hiszen a betegem többé már nem beteg, és hamarosan elengedhetem, és ő is boldog lesz, ha felébred, és még sokkal-sokkal boldogabb, amikor majd körülbelül egy hét múlva elhagyhatja a kórházat, új cicikkel. Aztán ő is sokat szexelhet majd, vagy még többet, ami endorfint termel, ugyebár, és így extra boldog lesz.
Kell az az endorfin, még sokkal több kellene, az egész világnak, és minden bizonnyal nem lenne annyi globális problémánk, mint amennyi egyébként van. Sex for Peace!
Az órámra pillantva örömmel látom, hogy van még negyvenhárom percem, és tizenhét másodpercem a következő műtétemig. És tudjuk, hogy ez mit jelent, ugye? Endorfinbombát.
A második emeleten lévő pihenőszobába megyek, cipőmet lerúgom az ajtó mellé, és, mivel modern, huszonegyedik századi nő vagyok, küldök egy selfiet kedves, új barátomnak, Nathan Grahamnek. Just for fun.
Jó, az teljes mértékben mellékes, hogy a képen az ágyon fekszem. Felső nélkül. Vérvörös, csipkével díszített, igazán kihívó melltartóban.
A fotót a következő üzenettel küldöm el:
’Van kedved játszani? Az első feladat: itt a piros, hol a piros? Keress meg a másodikon, a keleti szárnyban! Az óra ketyeg, tik-tak...’
És várok, teljes kiéhezettségben tettetett nyugalommal, miközben a telefonomon nézem a közösségi oldalakat, válaszolok néhány Los Angelesi, és itteni barátomnak viberen, és megosztok egy igazán érdekes cikket facebookon, amit nyilván a nem orvos ismerőseim majd szolidaritásból kedvelni fognak, de csupán továbbgörgetik majd a főoldalt.

Nathan & Kate

I let him climb inside my body and held him captive in my kiss.

Miután elküldtem az üzenetet, még böngészem pár percig a facebookot, és válaszolgatok egy-két üzenetre is, aztán lenémítom a telefonomat, és az ágy végében lévő asztalkára helyezem, ami mellé a felsőmet is ledobtam a földre.
Tudom, hogy mit gondolnak rólam néhányan – vagy sokan - a kórházban: Doktor Ribi, többek között rengeteg más mellett. Tény, hogy nem tököltem sokat, és azonnal belevetettem magam a Sydneyi belváros kellős közepébe, a nyüzsgő belvárosban kerestem fel a jobbnál-jobb helyeket, és tettem szert új ismerősökre, avagy csupán egyéjszakás kalandokra, kapcsolatokra. Nem beszélve egyes kórházi dolgozókról. Az a nagy helyzet, és ez nem is titok, hogy én az egyetem óta ilyen vagyok, és Tony előtt is ilyen voltam. Annyi különbséggel, hogy nem rettegtem a párkapcsolatoktól, nem frusztrált annak a gondolata, hogy pár hónapig együtt vagyok valakivel, aztán vége. Bumm. És akkor mi van?
Most nincs vége. És nincs eleje. Soha. Mostanra már csak a közepe van. Az udvarlás közepe, az együttélés közepe, a házasság közepe. Az az egy pillanat, ami általában – de nem mindig! – több, mint jó. Az a momentum, ami tökéletes. Az a másodperc, ami elmondhatatlanul boldoggá tesz, és, amitől a fellegekben jár az ember. Az a fajta, amelyikbe még pár óra múlva is beleremeg a lábad, és mosolyt csal az arcodra, ha visszagondolsz rá, ha felidézed magadban. Még akkor is, ha nem volt több az egész, csak ösztönös vágy, kéjes akarás, puszta testiség, csak szex – se több, se kevesebb.
De, mégis, mire várjak? Mit akarhatok még? Ez az életforma anno bevált, a házasság nem. Miért is erőltetnék valamit, ami egyszerűen nem működik? Mert, bizony, a házasságom egy nagy bucket of shit volt.
Nem szabadna ennyivel elintéznem, tudom. És, igazság szerint, nem is teszem, nem bélyegzem meg a férfiakat, miszerint mind erőszaktevők, vagy, hogy mind szeretik eltiporni a nőket. Nem billogozom meg őket azzal, hogy olyanok, mint Tony. Tudom, hogy nem. Imádom is a férfiakat, az ex-férjem nem tudott elijeszteni tőlük. De ettől nem érzem magamat jobban, nem érzem azt, hogy képes lennék bárkiben is megbízni olyan szinten, hogy felfedjem magamat, hogy szellemileg-, és lelkileg kitárulkozzak bárki előtt is.
Mert testileg ez jól megy, mint azt tudjuk, és, mint azt a mellékelt ábra is tökéletesen visszaadja.
Szóval várok Nathanre. Szeretem azt, ami van köztünk. Szeretem, hogy nem szeretem igazán, csak kedvelem. Szeretem, hogy nincsenek kötelességeink együtt. Mármint, közös vacsora, borral, mozi, vagy filmezés, séta, séta a tengerparton, meg a többi szarság. Szeretem, hogy nem vagyunk egymás sarkában. És szeretem, hogy mindennek ellenére, vagy pont ezért, jól elvagyunk egymás társaságában, és nem csak a takaró alatt, a lepedőt gyűrve. És az sem mellékes információ, hogy megveszek a testéért. Egyszerűen elképesztően néz ki, az első találkozás alkalmával lehengerelt, a puszta megjelenésével, az arcával, a mimikáival. Akartam, akkor is, ahogyan most is. Nem az életembe akartam beengedni, nem a szerelmet vártam tőle, és nem is kérek belőle többet, mint, amit megkaptam, megkapok. Továbbá, nem is strigulának tekintem a munkatársamat. Egyrészt, ennél többre becsülöm a legtöbb majdnem az összes eddigi férfit, akivel szorosabb kapcsolatba kerültem, másrészt, ha van is olyan, aki csupán egy vékonyka vonal lenne az életemben, egy füzet lapján, az sem kerülhetne arra a fenséges oldalra, abba a megtisztelő pozícióba, mivel nem vagyok az a gyűjtögetős típus. Szóval eleve nem gyűjtök strigulákat, így, effektíve nincs miről beszélni.
Nincsenek elvárásaim.
Na, jó... az orgazmust leszámítva.
Épp hanyag céda módjára nyúlok el az ágyon, amikor végre nyílik az ajtó. Helyes, már alig bírok magammal... – fut át e gondolat az agyamon, amikor Nathan belép a helyiségbe, és becsukja maga mögött az ajtót. Pillantásában fürdőzök, mint lusta macska a nyári napfényben, és meg sem moccanok, hogy mindent alaposan szemügyre vehessen.
- Gondoskodom róla, hogy egy pillanat se menjen veszendőbe – kaján, élveteg kis mosolyra rándul ajkam szeglete, ahogy a fölém magasodó férfi lélektükreibe nézek.
Aztán a szemei egy kicsit háttérbe kerülnek, elopálosodnak, amikor leveszi a felsőjét, mert egyszerűen képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni ezt, az egészet, a testét, a Nathan Graham-effektust, amivel nem tudok betelni.
Miközben a melltartó ívének mentén simít végig, puha ujjbegyeimmel cirógatom hasát, és oldalát, miközben felállok az ágyról, és egészen közel lépek hozzá. Mert képtelen vagyok egy karnyújtásnyira fetrengeni tőle, amikor ilyen mocskos mód kívánatos. Nyakára lehelek lágy, puha csókokat, míg belélegzem bódító illatát, jobbommal vállába kapaszkodok, balommal a fel-, és az alkarján simítok végig.
- Túl vagyunk öltözve – dorombolom fülébe, állkapcsát csókolva, neki simulva, élveteg kis mosolyra vonva ajkaimat.

Nathan & Kate

I let him climb inside my body and held him captive in my kiss.

+18 Nem hiszem, hogy az, amit csinálok most-, vagy egyébként rendszeresen, az rossz volna. Más szemében talán. Meglehet. Mert mások vakok, vagy ostobák. Miért tagadná meg magától bárki is azt, ami olyan jó, ami olyan boldoggá, önfeledté, szabaddá teszi? Mert a szex jó, bárki, bármit mond. Egészséges, endorfint termel, kapcsolatokat épít... na, jó, ez kissé hirtelen kijelentés volt, enyhe túlzással, mert azért ez nem minden esetben teljesül be. És a kapcsolatokat tönkre is teheti. Általában a hiánya, vagy az egyik fél szexuális éhsége, amit a másik nem tud kielégíteni. Ezért nyilván máshol keres vigaszt a szegény szerencsétlen.
Nem. Én még mindig nem vagyok a házasság-, és a boldog párkapcsolatok ellen, csak azért, mert nekem ez nem adatott meg – legalábbis most nem -, és nem vagyok irigy a boldog párokra. Nekem most erre van szükségem: a kötetlen, önfeledt boldogságra. Semmi többre.
Esetleg egy erős feketére, és egy két sok pohár tequilára.
De nem ebben a pillanatban, mert most itt van nekem Dr. Graham. És momentán nem vágyok egyébre, csak rá, a testére, rajtam, bennem.
Hagyom, hogy egészen közel vonjon magához, a karjaiba-, a testéhez simulok egész alakommal. Mélyen belélegzem bódító illatát, amit úgy szeretek, és, ami újra, és újra, és újra levesz a lábamról, egyéb más mellett. Ajkaimmal nyaka finom, puha bőrét súrolom, cirógatom, játékosan a vékony bőrbe harapok, finoman szívom, kényesen ügyelve rá, hogy a mi kis légyottunknak ne maradjon látható jele a partnerem egyetlen porcikáján sem. Még akkor sem, ha szívesen látnám viszont szám-, vagy fogaim lenyomatát, amellett, hogy parfümöm leheletnyi aromáját még valószínűleg pár órán keresztül érezni lehet majd, mígnem teljesen elpárolog testéről.
Hagyom, hogy forrón, és hosszan csókoljon, és viszonzom a gesztust. Alsó ajkát szívom, és fogaimat kissé belemélyesztem a puha húsba, aztán elengedem.
Válaszára cinkos vigyor ül ki képemre, majd a következő pillanatban már lecsupaszított mellkassal állok előtte. Míg a melleimet kényezteti, addig vállaiba kapaszkodok, ujjaimmal cirógatom a hátát, körmeimmel szántom a bőrét, érzékien belé marok. Alhasamat jóleső forróság önti el, és hasizmaim össze-összerándulnak. Fejemet hátra vetem, lehunyt szemekkel a pihenő csöndjébe sóhajtok, nyögök, körmeimet a férfi izmaiba mélyesztem. Jóleső borzongás fut végig a testemen, fel a gerincemen, a koponyámon, még az ujjbegyeimben is érzem, és egészen a méhemig hatol ez az érzés, én pedig átadom magamat neki.
A férfi minden egyes érintésére reagál a testem valamilyen úton-módon, vagy nedves ölem hevül, vagy önkéntelenül is magamhoz vonom testét, közel akarom tudni magamat hozzá, a testének simulok. Vörös tincseim játékosan cirógatják kulcscsontjaimat, majd Nathan ajkai simítják nyakamat. Amikor számhoz ér, mint a sivatagban eltévedt szomjazó, ki víz után sóvárog, úgy csókolnám meg. Csókolnám. De csak tovaillanó délibábnak tűnik az egész.
- Néha eszembe jutsz – suttogom én is a fülébe karcos, kéjes hangon, sokat sejtetőn dorombolva. – Legközelebb felhívlak, ha így lesz – úgy simítom hozzá arcomat, mint egy törleszkedő macska. Eleresztem, hogy levetkőztethessen teljesen, majd az ágyra ülök. Míg combjaimon simít végig, úgy támaszkodok meg magam mögött az ágyon.
Izmaim megfeszülnek, mikor nyelvével kezd kényeztetni. Az ágyneműbe markolok, hátravetett fejjel nyögök fel, kínálom magamat, forró, nedves ölemet. Nem tudom, hogy csinálja, hogy hogyan képes ennyire ráhangolódni a női testre – vagy az enyémre, többek között, gondolom -, de érti a dolgát, annyi bizonyos.
Amikor felállít maga elé, hátamat mellkasának simítom, lágyékának nyomom fenekemet.
Kéjes nyögés szakad ki ajkaim résén, amikor belém hatol, a karnyújtásra lévő falnak támaszkodom, testem ívbe feszül alatta, és felveszem a ritmust, amit diktálni kezdett. Nyögök, újra, és újra, és újra. Majd lélegzetvételnyi idő alatt egyenesedem fel teljesen, és simulok hevült testemmel az övének, felé fordítva arcomat, keresem ajkát, hogy csókot lopjak tőle. Jobbommal tarkóját cirógatom, balom körmeit fenekébe mélyesztem.

Nathan & Kate

+18 Már eléggé régóta olyan nő vagyok, aki nem fél kezdeményezni – mint, ahogyan az most is történt. Hagyjuk már egymás áltatását, a képmutatást, az álszentséget, hölgyeim, és egyszerűen vallja be magának mindenki, hogy kurvára vannak igényeink, és vágyaink, és dugni akarunk. Pont. Az elődeink, a felmenőink nem viccből harcolták ki maguknak, és nekünk a női egyenjogúságot. Innentől kezdve szerintem nem kell úgy viselkednem, mint egy katolikus szűz fapicsa, ha nem vagyok az, és elvárni a férfiaktól, hogy udvaroljanak, vacsorára vigyenek és levegyenek a lábamról. Én már jártam ezeket a köröket, jártam ezeken az utakon, és jól rábasztam a végén.
Ahogy ezt is csináltam már, amit most Nathannel, csak éppen Los Angelesben, egy ottani kollégámmal, annyi különbséggel, hogy akkor házas voltam. Nem, mintha sokat számított volna, már meglehetősen elhidegültünk egymástól addigra. Ettől persze nem éreztem magamat kevésbé bűnösnek, kevésbé házasságtörő ribancnak, és nem kevésbé volt lelkiismeret-furdalásom. Az első esetet még balesetnek tituláltam. A második, és a harmadik aktus után már nekem is be kellett látnom, hogy nem botlásról van szó, ha arról lett volna, nem történik meg még két alkalommal.
A kórház négy-, oltalmazó fala között, mintegy burokban éltem és dolgoztam. Nem számított a férjem, a házasságom és a házasságszédelgés. Csak a munka. Aztán, amikor már illett hazamennem, amikor már haza küldtek, vagy kezdett kínossá válni, hogy az egyik pihenőben húzom meg magamat, mindig abban bíztam-, és esdekeltem egy felsőbb hatalomnak, hogy Anthony ne legyen otthon, amikor hazaérek, vagy egyszerűen szarjon le, hanyagoljon el, mint addig, már pár hónapja folyamatosan. Az úgy is rohadt jól ment neki.
Vele ellentétben Nathan nem szar le. És mások sem. Sem Los Angelesben, sem itt. Talán ehhez nagyban közrejátszik az is, hogy, amikor együtt voltam a férjemmel, nem nagyon engedtem be más férfiakat az életembe. Eleinte azért nem, mert igazi love storyként éltem meg a mi kapcsolatunkat. Másra sem tudtam gondolni, csak Tonyra. Ő volt az életem Napja, körülötte forgott az egész, kibaszott világom, ő volt az én, személyes galaxisom fényesen ragyogó középpontja. És azt hittem, hogy ez így van vica versa is. De tévedtem. Hatalmasat tévedtem. Nagyobbat aligha tévedhettem volna. Mióta az a lilás-rózsaszínes, mézes-mázas, gejl édes köd felszállt, elpárolgott az elmémből, tisztán láttam őt. Amikor az apja megtette a családi vállalat fejévé, akkor változott meg igazán. Öltönyt viselt, lakkcipőt, nyakkendőt, a haját bezselézte és lenyalta, drága, minőségi whiskeyt ivott és szivarozni kezdett. Szinte semmi sem maradt meg abból a férfiből, akibe beleszerettem. Vagy talán soha nem is volt az a laza macsó, akibe beleszerettem, csak annak tettette magát, az volt a maszkja, és ez az ’új’ Tony volt a valódi arca; csupán azért játszotta meg magát, hogy felszedhessen engem.
Én pedig nem tudtam vele azonosulni. Én nem ilyen nő vagyok, nekem nem tetszenek a gentlemanek.
De Nathan... Nathan nagyon is tetszik. És az is tetszik, amit csinál.
Nagyon élvezem, és ennek halk hangot is adok. Nem azért, mert titokban akarom tartani a kis légyottunkat, hanem azért, mert ez, végtére is, egy kórház, nem kéjlak. Máshol, más körülmények között nem riadnék vissza attól, hogy hangot adjak a tetszésemnek.
Nem zavar, hogy ez most csak egy gyors, alkalmi szex. Nem vágyok az unalmas, felvezető körökre, sem a romantikára. Ha ezeket keresném, akkor randizni járnék, és görcsösen keresném azt a bizonyos, nagy és mindent elsöprő férfit, aki életem szerelme lehetne. De ilyen nem létezik valószínűleg, csak a mesékben. Shame.
A bőrünk egymáshoz simul, ütemesen mozdulok előtte-alatta, a falnak támaszkodó kezeimet ökölbe szorítom, körmeim a tenyereimbe vájnak. Ajkamba harapok, és halkan, kéjesen nyögök néha, sóhajtozok. Amikor felegyenesedek, egész testemmel az övének feszülök, hozzábújok, mint egy törleszkedő macska. Elmosolyodok, amikor a nyakamba csókol, majd tüzes csókot váltunk.
Az utolsó, pár határozott döfés egyértelműen célt értek, méhem összerándul, az izmaim megfeszülnek, majd ellazulnak, Nathant forrón öleli ölem. Egy szívdobbanás erejéig úgy érzem, mintha egy harmadik személyként lennék jelen, mintha kívülről nézném magunkat, miközben még mindig a megunhatatlan élmény hatása alatt állok.
Arcára simítom a tenyeremet, úgy csókolom meg, mert nem vagyok egy szívtelen, érzéketlen szuka, hiába tűnök annak. Ennyit pedig megengedhetek magamnak, nem sérül tőle se ő, se cseppet sem szerény személyem, se senki más. A rövid, valamivel bensőségesebbnek nevezhető kontaktus után eltávolodunk egymástól.
- És viszont, szóval nem fogom sértésnek venni, ha te írsz nekem, hogy 'csá, Kate, dugjunk' – most rajtam a sor, hogy kacsintsak, mikor befejezem a mondatot, és, míg beszéltem, felhúztam a fehérneműmet, most jön a sötétkék egyenruha. A hajamat előre lendítem, ujjaimmal a rőt tincseket fésülöm át viszonylag.
- Pihenés? Az mi? Eszik, vagy isszák? – gyermeteg vigyorral a képemen kérdezek vissza. – Nincs – erősítem meg a sugallt válaszban. – Majd beszélünk – meg baszélünk, haha!
Röviden intek neki, és egy jóllakott óvodást megszégyenítő vigyorral az arcomon hagyom el a pihenőt. Aztán rövidesen felveszem a vasszigorba fagyott maszkomat, mert, hát Dr. Sátán nem derűs, ugyebár. Még akkor sem, ha elégedett, vagy, ha boldog.