Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

Zoya&Lily  Empty
»Szomb. Dec. 19, 2015 3:23 pm Keletkezett az írás



This is really scary




Azzal az érzéssel keltem ma fel, hogy mégsem akarom én ezt az egész kezelést. Előző éjszaka folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy képes vagyok rá, lesz hozzá erőm, így nyugodtan feküdtem le és aludtam át az éjszakát. Aztán ahogy megszólalt az ébresztő, mintha huss, minden bátorságom elszállt volna, így most itt állok a tükör előtt, és nincs elég akaratom ahhoz, hogy felöltözzek. Ha Laura itthon lenne, biztosan maga rángatna el, mivel ez lenne a legelső kezelés. A dialízis húzós dolog, sokáig tart, így én magam döntöttem a korai időpont mellett. Azt hiszem, hogy összesen  nyolc gépük van, így sokan leszünk egy teremben, biztosan fognak majd beszélgetni, viccelődni, mert a betegek mindig ezt teszik. Nekem mégis az jut csak eszembe, hogy ma lenne egy matekom és egy infóm az egyetemen, aztán meg mehetnék négytől a kávézóba dolgozni. Hihetetlen, hogy többé nem állhat ilyen egyszerű cselekvésekből az életem.

Nézem a meztelen testemet a tükörből és megállapítom, hogy vézna vagyok. Mindig is vékony voltam mondjuk, de mintha fogytam volna, szinte már kilátszanak a bordáim. Végigmérem magam, sóhajtok egy nagyot, és megszólalok hangosan, magamat biztatva.

- Ez az első alkalom. Lehet, hogy nem is dialízis lesz, hanem valami más. El akarod végezni az egyetemet, sikeres szeretnél lenni. Muszáj megtenned. El kell menned. Különben meghalsz. Vegyél erőt magadon és öltözz fel. Gyerünk, öltözz már fel.

A hangom annyira gyenge, hogy senki nem hinné el, azt amit mondok, nemhogy én magam, de valamilyen rejtélyes oknál fogva, mégis csak kinyitottam a szekrényt, és felöltöztem. Olyan felsőt választottam, ami nem hosszú ujjú, mert a dialízis tűje hat órán keresztül bennem lesz, nem akarom csak úgy hanyagul feltűrni az ujját a pólónak. Sminkre nem pazarolok időt, mert feleslegesnek érzem. Lehet, hogy rosszul leszek az első alkalom után, meg amúgy is a kórházba megyek. A hajamat felkötöm egy laza kontyba, aztán bátortalanul, de kisétálok az ajtón.

A kórház mindig olyan félelmetes helynek tűnt számomra. Az orvosi pálya engem valahogy sohasem vonzott. Nekik ez maga lehet a paradicsom, de nekem nem más, mint az életben maradásért küzdés helyszíne. Ahogy belépek, gombóc keletkezik a torkomban, és érzem, hogy a gyomrom is görcsöl. Teljesen elönt a pánik. Talán mégis meg kellett volna kérnem Laut, hogy kísérjen el, biztos, ami biztos. Mondjuk most már késő, ráadásul senkit sem ismerek, csak a dokikat, meg a gyakornokokat, akik ugrottak az esetemre. Az is lehet, hogy nem lesz semmi vészes, mert találkozom olyanokkal, akik szintén most kezdtek még csak bele a terápiába, és szenvednek, akárcsak én. Biztos, hogy nem én vagyok az egyetlen vesebeteg az egész kórházban. Akadnak majd sorstársak, csak meg kell őket találnom.

Anélkül, hogy bárkire is ránéznék, végigsétálok a hall-on, és beszállok egy liftbe, de igyekszem elkerülni az emberek pillantásait. Sok fehérköpenyes, komoly alak között  én olyan gyengének és picinek tűnők. Jelenleg nagyon erőtlennek érzem magam. Tényleg el kellett volna egy kísérő. Önállónak akarok tűnni a nővérem előtt, nem akarom, hogy azt higgye, hogy feladom, vagy hogy nem akarok teljes erővel küzdeni és életben maradni. Azt akarom, hogy lássa, hogy én megpróbáltam, de igazából tudom, hogy hamarosan teszteltetni fogja magát, mert odaadná nekem a veséjét. Én azonban nem fogadhatom el. Mi van, ha később az a maradék egy veséje bedöglik? Akkor ott kötünk ki, ahonnan indultunk. Ezt a kockázatot nem lehet vállalni semmiképpen sem. Idegennek kell lennie, valakinek, akinek a sors nem szánt már többet, és így nem sértés megkapni tőle e becses szervet.

Kiszállok az elsőn és bemegyek az urológiára. A nefrológia az a tudományág, mint ahogy nemrég megtudtam, amely a vesével foglalkozik, de a kemény melót az urológusok, illetve a belgyógyászok végzik, úgyhogy ide kell bejönnöm. Nekem fél tízre van időpontom, nem tudom, hogy most is lesz-e beszélgetés, hogy a fődoki lesz-e egyáltalán, de mindenre fel vagyok készülve, nem érhet meglepetés. Csak azt nem szeretném, ha valami random gyakornok kezdene kezelni, mert azok kb. ugyanannyi idősek, mint én, és fogalmuk sincsen, hogy milyen ilyen helyzetben lenni. Azt hiszik, hogy el tudják képzelni, de a valóságban sokkal ijesztőbb, mint hinnék. Szóval én profibbak akarok, olyasvalakit, aki tud mindent a dialízisről, aki tudja, hogy ez mennyire félelmetes, és segít nekem mindenben.  Sóhajtok egyet, amikor meglátom, hogy többen is várnak, aztán elindulok és leülök az ajtóval szemben a váróban. Nem hiszem, hogy mindenki idevár, sok doki rendel ezen a részen, úgyhogy nem zavar a sok ember. Azt leszámítva, hogy mind idősebbek nálam.  




made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Zoya&Lily  Empty
»Vas. Dec. 20, 2015 1:58 pm Keletkezett az írás




Lily & Zoya




Ütemes kopogásra ébredtem reggel, mintha millió törpe egyszerre kezdte volna meg a műszakot a bányában, ami éppen az én fejemben volt. Nem akart szűnni a fémes kopogás, amit erőteljes basszus és egy magasabb frekvenciájú hangfoszlány követett visszhangként. Mire félálomban, nagy morgások közepette tudatosult bennem, hogy amit hallok azok nem a törpék csákányainak koppanásai, hanem Heather ágyának a hangja, ahogyan a szobám falának koppan egyre intenzívebben. A hangok pedig tőle és a pár hónapja állandó barátjától JackJohn-tól jönnek. Egy megadó nyögés közepette húztam a fejemre a párnámat és vágtam hasra magam, két apró mancsommal szorítva a párna csücskeit.
– Nyaahhjjjj Heather…nemáááááánnnnn!- lassan többet tudok a lakótársam párkapcsolati életének hangjaiból mint amennyire szükségem volt. Okés, hogy nekem még csak hasonlóban sem volt részem, a saját döntésem okán, de azért nem gondolom, hogy ezen hiányosságot így kellene pótolni. Szóval kinyújtottam a kezemet és kitapogattam az éjjeli szekrényen az aprócska, halványkék mp3 lejátszómat, és addig szerencsétlenkedtem vele, amíg sikerült magamhoz behúzni. A két füldugó succ a fülembe, és teljes hangerőre kapcsoltam a zenét, ami elnyomja legalább a hangokat. Az ágy kopogását és nyekergését szerintem egy komplett rezesbanda sem lenne képes megszűntetni. Nagy nehezen aztán hagytam, hogy a muzsika átjárjon és fokozatosan egyre hosszabbakat pislogva, magamhoz ölelve Clyde-ot álomtalan álomba merültem. Két nap múlva jön haza a farmról Hayden és be kell vallanom, hogy kifejezetten örültem, hogy rázós és fárasztó esetekhez rángat magával Leah, teljesen lemerítve az agyi kapacitásom utolsó tartalékait is, mert így legalább nem kellett álmodni. Alaphelyzetben szerettem, de most olyan mocskos módon hiányzott, hogy valahányszor eszembe jutott legörbültek az apró ajkaim. Na ne már, hogy felnőtt, maholnap rezidens orvos létemre azért fogok pityorogni, mert a barátom hazautazott és két hétig nem láthatom. Jól van na, van nekem érzékenyebb oldalam is. De igenis, ez a bajom, és az, hogy ha valami jól sikerül nem tudom kivel megosztani….mármint olyan értelemben ahogyan vele tenném. Amikor beülünk Jimmy kávézójába, és az óriás színes bögrét szorongatva lelkesen magyarázom el neki, hogy ma mennyire jó voltam valamiben. Hogy mennyire jó érzéssel tölt el, ha sikerül egy műtétet végignézni, és még nagyobb ha felkérnek a mellék asszisztenciára, egy seb összevarrásra, vagy elég ha csak a gézt cserélem az ellátást végző orvos, vagy rezidens kezei alatt. Nekem bármi örömet tud okozni, amivel bizalmat szavaznak, és minden le tud törni, amikor azt tapasztalom, hogy semmibe vesznek, hogy nem kíváncsiak a szaktudásomra, vagy arra, hogy az egy év alatt mit sikerült kamatoztatnom az egyetemi tanulmányaimból.  Persze ma már tudom, hogy minden más, mint ahogyan azt korábban elképzeljük, hogy minden másképpen zajlik a valóságban semmint esetlegesen a jegyzeteinkben, vagy azokban a könyvekben amiket bemagoltatnak velünk. Adatok és kevésbé fontos dolgok, mert adott helyzetben soha nem erre koncentrálunk. Mégis annyiszor megtapasztaltam, hogy vannak viszont olyan dolgok, amelyek elsőre nem tűnnek lényegesnek, de később jelentőséget kapnak, később akár egy ember élet is múlhat rajta. Az első haláleset amelyet a saját szememmel láttam és éltem át, éppen Hayden társaságában ért, és azt gondoltam ott lesz vége az orvosi pályafutásomnak, hogy én ezt nem leszek képes elfogadni. Az elmúlás tényét, azt, hogy bármennyire is igyekszünk, bármennyire is próbálkozunk vannak helyzetek, amikor el kell engedni valakit. A küzdelem, amit egy-egy életért folytatunk néha végtelennek tűnő, mégis van egy pillanat egy beteljesedett másodperc, amikor a gép egyenletesen sípoló hangja, szinte szaggatja a dobhártyánkat és a lelkünket is egyszerre, és rá kell jönni: ennyi volt, nem tovább. Akkor én úgy éreztem ezt soha nem fogom tudni elviselni és feldolgozni, hogy nem lesz belőlem jó orvos, ahogyan én azt gondoltam magamról korábban, hogy talán tanácsosabb lesz valami kevésbé megterhelő és kevésbé rázós területet választanom. Mehetnék fogorvosnak, ott vajmi keveset halnak meg emberek, és még magánpraxisom is lehet. De rádöbbentem, hogy halálra unnám magam, és hiányozna az az érzés, ami viszont ellensúlyoz mindent, ami képes felülírni a keserűséget: ez pedig az amikor egy élet megmarad. Amikor jó döntést hozunk, amikor több orvos, ápolónő, asszisztens összehangolt munkája egy beteget megmenekít. Amikor egy mentős úgy hoz be ellátva valakit, hogy a nehezén már túl van és nekünk az a dolgunk, hogy amit ő elért azt vigyázzuk, akár az őrlángot. Ezek azok az apróságok, amelyek mindent ellensúlyoznak, amelyek sokkal erősebbek bennünk….bennem mint a fájdalom az elveszített életek felett. Ebben benne van a remény, a remény arra, hogy még ha vannak is veszteségek, akkor is képesek vagyunk megvédeni akit csak lehetőségünk van. Azóta a nap óta, mint valami lavina sodorta be hordalékát az életembe, a munkámba a halál. De már nem tudott rajtam fogást találni, már erősebb voltam, még akkor is ha számomra minden élet egy-egy könnycsepp volt, amit elhullattam. Nem, soha nem leszek képes csak úgy elengedni bárkit, nem leszek képes, mert még akkor is ha napjában tíz esetben látnom kell ezt mindannyiszor meg fog viselni. A belgyógyászaton van egy orvos, akinél sokat szoktam időzni, mert a komor és irgalmatlanul sűrű szemöldöke ellenére, ott táncol a hangjában valami kölykös vidámság, mintha a természet így akarna tréfát űzni a természete és a külseje közötti különbözőségben. Amikor nemrégiben egy tizenhat éves lány halt meg a műtét utáni tüdőgyulladás következtében, mert az immunrendszere feladta a szolgálatot, velem együtt ült a tetőkertben és szívta a cigarettát. A füstje csípte a szemét, de nem ezért volt párás, ahogyan az enyém sem. „Ezt húsz év után sem lehet megszokni, tudja, Dr Krane. Nem az életkora miatt, hanem azért mert nem tudhatjuk miért kellett elmennie. Hogy mi rontottunk el valamit, vagy bármit is teszünk mindenképpen így a jobb. Orvosok vagyunk, az a dolgunk, hogy próbálkozzunk, és nem az, hogy mindig minden esetben sikeresek is legyünk.”  Csak hallgattam őt és rájöttem, hogy a St Claire falai között sokkal több hozzá hasonló értékes szakember van, csak mindegyikkel más hangot kell megütni. Néha egyszerűen csak be kell fognom az állandóan járó számat és meg kell hallgatnom őket. Szóval az utóbbi napokban ingáztam a szülészet, a belgyógyászat és a gyerekosztály között. Néha amikor nagyon szükséges volt Leah lerángatott magával a traumára, és ott aztán volt hajtás, nem is kevés, szóval azt hiszem nem panaszkodhattam, hogy altatóra lenne szükségem mikor nagy nehezen ágyba keveredtem. Mégis, amikor elaludtam mindehonnan vigyázó és óvó zöld tekinteteket hallucináltam, amíg a mély alvás magával nem ragadott. Így történhetett, hogy ha ma reggel nem az ágy kopogására ébredek, és fél óra után nem tudatosul bennem, kipattanó szemekkel, hogy el fogok késni…..szóval ha mindez nem történik meg akkor egy ismeretséggel lennék szegényebb. Fél órát késtem a műszakomból, amit nem néztek éppen jó szemmel és Leah is a fejét csóválta, majd karon ragadott, és közölte, hogy Dr Irwin vár rám a belgyógyászaton, némi kis büntetést kapok a késésért. Majdnem sírva fakadtam végül a szakorvos előtt és a kezemet tördelve könyörögtem, hogy ne haragudjon rám, hihetetlen fáradt vagyok már napok óta, és nem….ez igazán nem fog többé előfordulni. Végtelenül szégyelltem magam és olyan lelkiismeretfurdalásom volt, hogy szerintem képtelen leszek rendesen összeszedni magam, hogy ne egész nap a sírás kerülgessen. Én nem szoktam ilyet csinálni….tényleg nem, és most mégis megtörtént, ott lesz a nevem mellett, hogy fél órát késtem ma a műszakomból. Nem baj, ennek ellensúlyozására szerintem ráhúzok még majd pár órát, hogy lássák én igazán kitartó vagyok, csak éppen….csak éppen most nem vagyok száz százalék. Pedig hozzá kell ehhez is szokni, hiszen Hayden eddig sem volt örökké velem, sőt sokszor ami azt illeti nem is közös osztályon rohangáltunk.
– Mondja Dr Krane csinált már valaha hemodialízist?- szegezte nekem minden átmenet nélkül a kérdést Dr Irwin én pedig szinte azonnal bólintottam.
– Igen, volt, hogy egy hónapig csak erre voltam beosztva, sokszor egész műszakra.
– Ez nagyon jó  hír, máris sétálhat a kettes váróba, és szedje össze ezt a beteget!- nyújtotta át az egyik kartont nekem, és közben tovább beszélt.
– Krónikus veseelégtelenség, most van az első kezelése. Nagyjából egyidősek. Talán hasznát veszi az osztályomon elhíresült empatikus képességeinek is az ő esetében is. Lily Clayton, húsz éves, fehér bőrű, transzplantációra előjegyzett. Előírt kezelés: heti öt alkalom, alkalmanként hat órás hemodialízis a négyesben. Menni fog?
– Nagyon remélem! Úgy értem….igen!- tettem hozzá hihetetlen gyorsasággal, majd a hónom alá csaptam a lány kartonját, és elindultam, hogy a váróból összeszedjem őt és magammal vigyem a kezelésre. Hat órát fogok mellette tölteni. Mégsem ülhetek mellette mint egy kuka. A problémám igazából az volt, hogy eddig mindig kizárólag idősebbekkel volt alkalmam ilyen kezeléseken ülni, Lily volt a legfiatalabb ha azt vesszük, szóval a kedves betegek legtöbbször engem is túlszárnyaltak fecsegésben. Remélem, hogy ő sem okoz csalódást ebből a szempontból. Ha meg igen, akkor jöhet a B terv és én fogok szövegelni, hogy elnyomjam a gép borzasztó monoton búgását, ami szerintem elég ijesztő is. Tisztára mintha egy kórházi Dárt Vödör lenne az ember lánya. Betoltam magam előtt az ajtót és tisztán érthetően mondtam a nevet
– Lily Clayton! Lily Clayton kérném fáradjon velem a négyesbe!- miközben beszéltem folyamatosan a várakozókat fürkésztem, és a fiatalabb arcokon tovább elidőztem, keresve az isteni szikrát, hogy felismerjem ki is ez a lány. Végül egy soványka, sminkeletlen arcon állapodott meg a pillantásom, remélem ő lesz az.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Zoya&Lily  Empty
»Szer. Dec. 23, 2015 11:56 am Keletkezett az írás



This is really scary




Amikor rosszul lettem az egyetemen és mentő hozott be a kórházba, végig csak arra tudtam gondolni, hogy úgy végzem, mint anyu. Az egyik csoporttársam eljött velem, és egészen addig vigyázott rám, ameddig Laura meg nem jött. Közben persze már elkezdték a vizsgálatokat, de én kizártam a környezetemet, nem szóltam egy szót sem, nem segítettem a dokiknak, csak feküdtem az asztalon kiterülve. Anya monológja járt a fejemben, és az, hogy mennyire rossz állapotban volt. Akkor még nem tudtam, és jó is volt úgy, hogy mellrákkal küzdött, és beleőrült a bizonytalanságba. Amikor apa mesélt nekünk erről az időszakról, illetve az emlékeimnek végre értelmük lett, rájöttem, hogy mi is járhatunk így. Nagyobb az esélyem a rákra, ha a felmenőim között volt olyan, aki ezzel küzdött, függetlenül a végkimeneteltől. Anya él, csak mentálisan vannak problémái, és én mindig is rettegtem, hogy eljön a nap, amikor az ő sorsára jutok. Laura nem nagyon gondolkodhatott ilyenekről, bár sosem beszéltünk róla. A sok vizsgálat után kiderült, hogy mindkét vesém rosszul funkcionált, valószínűleg születésem óta gyengébb teljesítménye volt az egyiknek, de a másik ellátta a feladatokat, csak aztán az legyengült egy felfázásom után, és már nem jött helyre. Így mind a két vesém hasznavehetetlen, szükségem van egy újra.

Sikerül leülnöm két idősebb hölgy közé, az egyik szerintem már nem is lát, mert nem nagyon érzékeli, hogy be szeretném magam passzírozni. Csak azért ülök le, mert tudom, hogy az orvosok mindig késnek, általában rosszul mérik fel az egy páciensre szánt időt, és sokkal előbb berendelnek, mint kellene. Beteg létemre pedig nem fogok álldogálni a sarokban akár egy egész órán át. Amúgy is olyan görcsben van a gyomrom, hogy félek, hogy elájulok, ha sokáig kell még a rendelőben várnom. Mindig is a várakozás volt a legrosszabb, mert nem tudom, hogy mi fog történni. Azt sem tudom, hogy milyen doki fog értem jönni, és hogy hova visz. Nem tudom, hogy már ma is hat órát fogok-e itt tölteni. Semmit sem tudok, bár tény, hogy nagyon a fáradtságot sem vettem, hogy rákérdezzek dolgokra. Amikor megállapították a diagnózist, és a terápiát, kérdezték, hogy van-e kérdésem, de én annyira le voltam sújtva, hogy még lélegezni is nehezemre esett, nemhogy szóra nyitni a számat. Tudatlanul mentem el, azt sem tudtam, hogy akarom-e egyáltalán a dolgot. Még ma sem tudom, de legalább bejöttem. Ha meglátom a nagy gépet és azt a sok tűt meg vért, lehet, hogy inkább hagyom a fenébe az egészet. Laura már megígérte, hogy tesztelteti magát, de mégis hogyan fogadhatnám el a testvérem veséjét?

Hirtelen egy vékony hang szakítja félbe a féktelen gondolkodásomat, és reflexszerűen odanézek. Nem csak azért, mert a nevemet mondja, hanem azért is, mert hangosan szólt. Fiatal, de gyönyörű lányhoz tartozik a kiáltás, és én nyelek egyet. A négyesbe megyek valakivel. Lassan felállok, a táskámat a vállamra helyezem, és odalépek hozzá. Közelebbről megnézve is ugyanaz a véleményem, tipikus szépség, a pasik álma. Kétlem, hogy ő lenne az orvosom, inkább olyan, mint egy nővér. De akkor miért van rajta köpeny? Életem első dialízisét egy gyakornoktól fogom kapni? Ő fogja beállítani a dolgokat és beleszúrni a vénámba? Csinált egyáltalán valaha már ilyet? Nem mosolygok, nem nyújtok kezet, csak halkan szólok.

- Üdv. Én vagyok Lily Clayton.

Miután ezt közöltem vele, elindulok a négyes vizsgáló vagy terem irányába. Nem tudom, hogy ki ez a nő, nem tudom, hogy hová visz, csak azt tudom, hogy a gyomrom kezd egyre jobban görcsölni, óriási gombócot érzek a torkomban, nem hiszem, hogy végig tudom csinálni ezt a procedúrát. Sétálás közben hirtelen megállok, és egy lendületes fordulatot veszek, hogy pontosan a nővel szemben legyek.

- A dialízis alatt lesz lehetőségem enni vagy pisilni? Mert ha nem, akkor ezeket még meg kell tennem. A hat óra folyamatosan megy, vagy van valami szünet?

Biztos bénának néz, én vagyok számára a nehéz, a büntetőmunka. Vajon mit ronthatott el, amiért engem kapott? Olyan alkatnak tűnik, mint aki barátságos és kedves amúgy, lehet, hogy azért rakták mellém, hogy megnyugtasson? Bármi is a feladata, vagy a büntetése, velem kapcsolatban, nem hiszem, hogy összejön, ugyanis az ájulás szélén állok. Szegény olyan vékony, hogy kétlem, hogy el tudna kapni, ha hirtelen összeesnék. Vajon be van tanítva ilyen helyzetek kezelésére? Akkor most már tutira elkönyveltem, hogy orvos, a köpenye miatt, úgyhogy nyilván tudná, hogy mit kell kezdenie a szituval. Ahogy az arcát fürkészem, nem tudok róla leolvasni semmit. Nálam magasabb, ami nem nagy teljesítmény, tekintve, hogy 159 cm magas vagyok, így szó szerint fel kell rá néznem, ami idegesít. Az orvosom legyen velem egy magas, különben hogy tudnék vele beszélni. Azt hittem, hogy ma végig néma és tétlen leszek, az igazi beletőrödést fogom sugározni, de most annyira ideges vagyok, hogy hirtelen mindent elfelejtettem. Azt is, hogy eredetileg el sem akartam jönni, és hogy szomorú voltam még otthon. A kórház teljesen átragasztotta rám ezt az idegességet, és én nem tudok tőle megszabadulni.  





made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Zoya&Lily  Empty
»Hétf. Dec. 28, 2015 3:06 pm Keletkezett az írás




Lily & Zoya




Más minden bizonnyal büntetésként fogta volna fel a dolgot, más minden bizonnyal úgy tekintett volna a helyzetre, hogy már megint neki jut a neheze. Én azonban megszoktam, vagy legalábbis mondhatjuk úgy, hogy mióta a kórházban voltam kifejezetten szerettem ha olyan feladatokra osztottak be ahol a betegekkel kerülhettem kapcsolatba. Valahogyan nem találtam azt a diplomámhoz méltónak, amikor a mosoda párás, és zavaróan fülledt levegőjében várakoztam a tiszta ágyneműkre, hogy visszavihessem. Mindezt azért kellett az első hónapokban elviselnem, mert én voltam az egyetlen lány a gyakornokok közül, aki nem volt képes egy tisztességes kávét lefőzni az ügyeletes orvosnak. Pusztán valami zaccos szörnyedvényt hoztam össze, amelyet felszolgáltam, mint remek feketét. Az ügyeletes persze majdnem belefulladt, és szinte ugyanabban a másodpercben közölte, hogy hátra arc és irány a mosoda. Szegény én….akkor valahogyan nem láttam rózsásnak a helyzetet, hiába az én örök optimizmusom. Akkor csak borzasztó kék huzatokat láttam, gőzvasalókat, és izzadt homlokú munkásokat, akik éppen úgy hozzátartoztak a kórház vérkeringéséhez, akárcsak mi orvosok. Ha jobban belegondolok, az egész létesítmény attól válik azzá, ami nap nap után, hogy a legkisebb fázistól, egészen az életmentésig minden a helyén van. Egy rosszul meghúzott csavar éppen úgy lehet végzetes, mint egy nem megfelelően kifertőtlenített lepedő, vagy műszer. Nincsen ebben különbség, és ez pontosan ugyanúgy fontos és elengedhetetlen része a helynek mint bármi. Itt nincs felesleges ember, itt mindenkinek megvan a maga feladata, pusztán én éreztem valahogyan időnként, hogy valami megfejthetetlen délibábként teszek veszek, de valójában nem tudom eldönteni itt van a helyem, vagy valahol egészen máshol. Persze ha jobban visszagondolok a kezdeti időkre, az első olyan betegekre akiket elláttam apró mosoly tanyázik mindig a szám szegletében, és az emlékek vidám kis bájgödröket rajzolnak orcám jobb oldalára. Mennyire esetlen voltam, mennyire kétbalkezes, és bár a mai napig nem tudok dicsekedni azzal, hogy már semmit nem török össze és semmit nem cserélek fel, már nem vagyok ugyanaz. Megváltoztam és ehhez pontosan másfél hónap kellett. Igaz az ember alapvetően nem változik meg, nem képes két évtizednyi tulajdonságot levedleni, mint valami kinőtt és elnyűtt bőrt, mégis azt hiszem kellett ahhoz a szívemben egy érzés, hogy valamit a felszínre hozzon. Martin a papám azt tartotta mindig, hogy amíg egy nő nem képes megérezni a szerelmet, addig nem több mint egy érző kis lény, de nincs meg benne az a pulzáló többlet, az ami mindenki más fölé emeli. Mindig vágytam rá, de elérni soha nem értem el, talán mert túlságosan elzárkóztam előle, talán mert túlságosan annak szenteltem az időmet, hogy megfeleljek, leginkább önmagamnak. Elfelejtettem a világban jobban szétnézni, elfelejtettem kicsit élni. Mire észbe kaptam, már a vizsgáimra készültem az egyetemen, és emlékszem olyan gombóc sereglet volt a gyomromban előző nap, hogy kicsit többet sikerült innom az éppen kiforró mustból Martin pincéjében. A kristály pohár felett tűnődve, és a tüdőembólia tüneteit felsorolva arról magyaráztam neki, hogy miért érzem magam olyan piszkosul elhivatottnak erre a pályára, hogy miért gondolom azt, hogy nekem itt a helyem, csillogó kis sztetoszkóppal a nyakamban, a köpenyem második bőrként simul rám. Ilyen vagyok most is, és éppen ugyanazokkal a szavakkal magyaráznám el, ahogyan akkor neki is magyaráztam, szemeim versenyt szikráztak az égboltot beterítő milliárdnyi csillaggal. Eleinte apa miatt, eleinte azért, hogy tehessek azért, hogy egyetlen kislány se veszíthesse el az apukáját, eleinte azért, hogy a katonáknak ne kelljen meghalniuk, eleinte azért, hogy tegyek én is valamit azért, amiért minden bizonnyal egykor egy hozzám hasonlatos orvos is tett: megpróbálta megmenteni a papát. Anya sokáig nem beszélt róla, nagyon sokáig egy kép volt csupán az apukám,  a nappaliban az apró is komód felett, mosolyogva, egyenruhában és fiatalon. Nem hős katonaként, harcokban halt meg, hanem gyalázatos, alamuszi és sunyi taposóaknára futott rá a kocsi amivel gyógyszert szállítottak a bázisra. Még életben volt….egy órán keresztül életben volt, és küzdöttek azért, hogy életben is maradjon. Nem tudom, hogy végül ő maga adta fel a harcot, vagy a teste nem bírta tovább a folyamatos küzdelmet, de végül a szíve már nem dobogott tovább, végül lecsukta a szemeit, és nem volt remény többé, hogy újra láthatjuk. Én akkoriban még nem fogtam fel a halál jelentőségét, én a későbbiekben csak azt éreztem, hogy Martin ott van velem, szeret engem, de a papát soha nem akarta helyettesíteni, ő egyszerűen csak velünk akart lenni. Szerencsésnek vélem magam, hogy betoppant az életünkbe, és szerencsésnek vélem magam azért is mert teljes életet élhettem azokkal ellentétben akik nap nap után megfordulnak a kórház valamelyik kezelő központjában. Talán pont azért akarok annyira segíteni nekik, mert szeretném, ha legalább egy időre kívül hagynák a gondolatot, hogy valami nem teljes, kívül maradna az aggodalom, akár egy apró batyu, hogy az életükből valami hiányzik. Egy esztendeje már én is a kórház életének része vagyok, egy apró kis része, mégis érzem, hogy azzal amit csinálok, ahogyan csinálom mindig próbálom a legjobbat nyújtani. Eddig nem voltak mulasztásaim, legfeljebb tévedéseim, vagy olyan dolgok amelyek beteg életét nem veszélyeztették ugyan, de mégis elég galibát tudtam okozni velük. Mégis másfél hónapja már jobbnak érzem magam, egyszerűen azért mert van valaki az életemben, aki nem csupán emberként, hanem ifjú orvosként is meglátta bennem a jót. Valaki, aki felfigyelt rám az esetlenségem és a helyenkénti sutaságom ellenére is. Aki boldoggá tesz, talán ez látszik rajtam amikor dolgozni jövök még akkor is ha tudom, hogy előfordul, hogy aznap esetleg nem is látom, még akkor is ha csak a lépcsőn futunk össze a érintésre. Most azonban nincs….és ettől vagyok ennyire bolondos, ennyire szétszórt, és ezért fordulhatott elő az a sajnálatos dolog is, hogy elaludtam. Olyasmi, ami eddig velem még nem esett meg. Az, hogy ma a szülészet helyett a belgyógyászatot kapom,mégsem tör le, mert tudom, hogy megérdemlem, ellenben sosem voltam olyan, hogy a sértettségemet ( ami most nincs) egy betegen vezessem le. Sőt, ilyenkor még inkább bizonyítani szeretnék, hogy ilyesmi velem többé nem fordul elő. Nem vagyok stréber, egyszerűen csak lelkiismeretes. És talán ezt látta meg bennem Dr Irwin is, és nem is annyira megleckéztetni akart inkább kihasználni ezen tulajdonságomat. Tudták rólam, hogy ha dialízisre vagyok beosztva, akkor a teljes időt végig ülöm a beteggel, nem bízom a nővérek gondjaira, legfeljebb annyi időre, amikor a részeredményeket, a vér tisztasági szintjéről elviszem az osztályon éppen akkor szolgálatot teljesítő orvosnak, aki a művese kezelésekért felelős. Ez nagyjából negyed órás művelet, mindent el lehet alatta intézni, és mehetek is vissza betegemhez. Nekik ilyenkor nem lehet felkelniük, az a minimum, hogy ott vagyok velük egész idő alatt, nem számít ez hány óra. Ahogyan az sem számít, hogy éppen miről fecsegek nekik. Sajnos fordult már, hogy kizavartak, vagy kérték, hogy maradjak csendben, de olyan is előfordult már, hogy azt kérték tőlem találjak ki történeteket, konkrétan meséljek….na ez a legnehezebb. Mert én nagyon sokat tudok beszélni, na de mindenfélét összehordani amiből aztán szép kis történet kerekedik, nem a legegyszerűbb dolog. Szóval előfordult már nagyon sokféle eset mióta ilyen dialízisek alkalmával ott voltam a betegekkel. Néha nem tudom, hogy mi a nehezebb: hallgatni, vagy beszélni. Látni valakinek a tekintetében a kétségbeesést, amikor nagyon jól tudja, hogy az egész több órás procedúra pusztán átmeneti, mert tökéletes tisztaságot a legmodernebb gépekkel sem vagyunk képesek elérni, bármennyire is szeretnénk. Néha ott van a remény, hogy majd idővel jobb lesz, hogy ha emellett tartja a diétát akkor biztosan jobb lesz, de nem lesz jobb, és szörnyű belegondolni, hogy pusztán a transzplantáció jelenthet végleges megoldást. Ahogyan a kartonról felemelem a fejem és az elém lépő lányon végigfuttatom a sötétkékben táncoló íriszeimet még inkább elszorul a szívem, amelyet egy kedves mosoly mögé próbálok rejteni. Mennyi idős? Lenézek egy pillanatra a kartonjára. Túl fiatal egy ilyenhez….annyira igazságtalan az élet. Ott virít a neve  mellett, hogy az első kezelésre jött, még inkább elfacsarodik a lelkem.
– Szia Lily, én pedig Zoya. – szándékosan nem használom a Dr Krane nevet. Valahogyan így közvetlenebb. Így talán egy kicsit érezni fogja, hogy nem vagyok felette semmivel, hogy nem akarok neki rosszat ezzel az egésszel, sőt a célom az, hogy meggyógyuljon, vagy legalábbis jobban érezze magát a kezelés során. Miközben a folyosón tartottunk a négyes kezelő felé feltette nekem azokat a kérdéseket amit mindenki fel szokott tenni első alkalommal. Nem ért meglepetésként, bár azt hiszem nem lenne rossz, ha elmagyaráznák nekik amikor berendelik őket,hogy ez pontosan hogyan is zajlik. Eleve meg vannak rémülve, és az ismeretlenség, az, hogy nem tudják mi fog velük történni. Még azt is el tudom képzelni, hogy valamiféle műtétre gondolnak. Megtorpan, ezzel egyidőben én is ugyanígy teszek és kicsit talán a szokásosnál is meglepettebben pillantok rá, nagyon finoman húzva hátrébb a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni. Az arcomon minden redőcskét igyekszem hadrendbe állítani, hogy ne hozzam rá a frászt, mert az a célom, hogy nyugodt legyen. Ha továbbra is ennyire görcsös, akkor nem fogom megtalálni rendesen azt az artériát, ahova be kellene kötnöm a gépet. A vére összesűrűsödik, szóval elég sok gondot okozhat. Nagyon óvatosan érintettem meg az alkarját, ha hagyta. Jesszus egek, ennek a lánynak jéghideg a bőre, még szereznem kell egy takarót is.
– Okés, figyelj rám Lily! Most vagy itt először, de én is itt vagyok veled, és egész idő alatt itt is maradok, rendben? Háromszor fogok elmenni a kezelés alatt amikor is az eredményeidet át kell adnom egy belgyógyásznak, hogy kiértékelje. De ezen kívül ott leszek veled végig, és el fogok mindent szépen sorban magyarázni. Nem fogok semmit csinálni, amire előtte ne készítettelek volna fel. Gyere!- fogtam meg gyengéden a vállát, a fél kezemmel, a másikkal a karton szorítottam magam elé, és kinyitottam előtte a kezelő ajtaját. Odabent lágy krémkékre festett falak fogadtak bennünket, szemben halvány, tojáshéj csempék fedték a falat, pontosan középtájig felfutva. Egy fehér íróasztal, amely famintázatú volt ugyan de műanyagból készült, és mellette két szék, mindkettő kék párnázással, és két méteres, üvegezett gyógyszeres szekrény. Az egésszel szemben helyezkedett el maga a dialízis központ, a géppel, valamint az ággyal, és mellette egy kényelmes háttámlával, az előbbihez hasonlatos kék párnázással. Ez a szék és én már jó barátságot ápoltunk egymással, mert szinte mindig a négyesbe voltam beosztva mióta művese kezeléseken vettem részt. Tartozott még a szobához egy csap, fertőtlenítővel és kéztörlővel a falon, valamint egy apró kis helyiség, ahol a beteg  a személyes holmijait egy kulccsal zárható szekrénybe elhelyezhette, a falon fogas és vállfa a ruhának. Bár úgy tűnt Lily esetében ez utóbbira nem lesz szükség.
– Amíg előkészítem a gépet, ott a kis helyiségben találsz egy apró szekrénykét oda bepakolhatod a ruháidat, valamint ha viselsz ékszert akkor azokat. Se fülbevaló, se gyűrű, se pircing ne maradjon. Ha viselsz bármiféle fémet akkor azokat is vedd le kérlek. Övcsat vagy ilyesmire gondolok. Mindent be tudsz zárni a szekrénybe. Csak a póló maradjon és a nadrág, öv nélkül. Cipő, szandál sem kell. – miközben magyaráztam mutattam is neki, hogy hol tudja mindezeket megtenni, majd a géphez indultam, hogy beállítsak rajta mindent, és persze előkészítsem a bekötéshez. Fertőtlenítő, jód és a tartályt is ellenőriznem kellett.
– Ha ki akarsz még menni előtte, akkor azt most tedd meg, a helyiséghez tartozik egy mosdó, az a vajszín ajtó oda nyílik. Ételre és italra nem kell gondolnod, nem is lehet közben, és jobb is ha előtte nem eszel, annál kevesebb munkája lesz a gépnek.- megvártam amíg elindul, majd az asztalhoz léptem és kitöltöttem a szükséges papírokat, azt is ráírva, hogy mikor kezdtünk illetve kezdjük meg a kezelést.
– Ha kész vagy akkor gyere vissza kérlek, és akkor folytatjuk, és mielőtt bármit csinálok mindent szépen magyarázok közben nem kell aggódnod.- visszasétáltam a géphez, és az utolsó simításokat végeztem rajta, néha odapillantva mikor bukkan fel a lány kissé sápadt, de bájos arca. Megint az jutott eszembe, hogy mennyire nem szép húzás ez az élettől, hogy egy fiatal lánnyal ezt teszi, hogy képes teljesen felborítani a megszokott életét. Milyen lehetett a betegsége előtt vajon? Vidám és mosolygós volt? Voltak álmai és vágyai, amiket meg akart valósítani? Van családja akik aggódnak érte? Számtalan kérdés megfogalmazódott bennem, és tudtam, hogy az elkövetkezendő hat órában szeretnék róla többet megtudni. Itt már nem arról volt szó mennyire vagyok empatikus vagy éppen mennyire törődöm valakivel. Azokat a kétségbeesett szemeket elég nehéz lenne elfelejteni. Ez a lány közel egy idős velem….akár én is lehetnék ott ahol most ő van. És ez a felismerés kicsit kétségbe ejtett. Mindig azt tanultam, hogy nem szabad túl közel kerülni egy beteghez….de vannak dolgok amelyek nem úgy működnek az életben ahogyan az a nagy könyvekben meg van írva. Én például nagyon nem úgy működöm.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Zoya&Lily  Empty
»Szer. Dec. 30, 2015 8:00 pm Keletkezett az írás



This is really scary




Zoya. Ő csak simán Zoya. Semmi doktor, semmi nővér, ő csak egy sima, egyszerű lány, akinek ma az a feladata, hogy rólam gondoskodjon. A vezetéknevét sem tudom. Lehet, hogy házas, és mrs. megszólítást érdemelne. Nem, nem. Ez itt egy kórház. A fehér köpenye alapján már úgyis elkönyveltem, hogy ő egy orvos. Ha nővér is, akkor is orvosnak fogom tekinteni, és doktornőnek fogom majd a későbbiekben szólítani. Akkor minden bizonnyal kijavít majd, vagy kínosan nevet, mert bóknak tekinti. Az ő hibája, mi az Istenért nem mondta, hogy kicsoda. Az is érdekelne, hogy gyakornok-e csupán, vagy valami fontosabb ember. A szakorvost, vagy kit, már ismerem, ő fogadott engem a remek hírrel. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy ma ő is ide téved. Elvégre neki mégis csak fontosabb dolgai vannak ennél. Az a legjobb, ha ideküld valami mihaszna kis orvost, aki nem tud semmit, sosem lesz jó orvos, és amúgy is idegesítően szép, és a probléma letudva. Kicsit talán fél attól, hogy az ifjú orvos nem találja el a vénát, de az már nem az ő baja, hiszen az orvosin meg kellett volna tanulnia. Kit érdekel, ha ugrik az első kezelés a gyakornoka miatt, majd visszajön a beteg. Ő a pénzét megkapja. A mai nap is letudva.

Miközben ezek, és ehhez hasonló sokkal vészesebb, gondolatok kavarognak a fejemben, eszembe jut, hogy egyszerűen megfordultam a folyosó kellős közepén, hirtelen, és szinte már kérdőre vontam az ifjú orvost (titokban azért tudom, hogy lehet, hogy csak egy nővér, de nem, nem, én elhiszem, hogy ő orvos). Biztosan nem szokott hozzám hasonló emberekkel találkozni, mert ritka, hogy egy fiatal lánykának kell a dialízisről beszélnie. Nem tudom, hogy mennyire lelkis ember, de én tutira magamra venném a dolgot, és végiggondolnám a saját életemet. A szépség, az egészség, a boldogság hamar elmúlik, pedig mindenki annyira biztosra veszi. Látom magam előtt, ahogy Zoya, hogy a nevén szólítsam, a szerelmével a naplementében sétál, és közben a karrierje csak úgy csillog-villog a háttérben. Az ilyen embereket a betegségem óta rühellem. Nekik miért jár több, mint nekem? Ők miért nem betegek, és én miért vagyok az? Az ő életük értékesebb, mint az enyém, ezért ők megtarthatják, nekem meg küzdve kell bebizonyítanom, hogy alkalmas vagyok a jutalomra? Az életem egy jutalom lenne? Valami, amit elnyerhetek, ha kellően odafigyelek, óvom magamat és hálás vagyok mindenkinek?

Zoya magasabb nálam, és ez a váratlan megfordulásomkor lesz még szembetűnőbb. Ő gálánsan hátralép, hogy megtartsuk a távolságot, és tudjuk beszélni. Amúgy is idegesít, hogy közelről kell néznem a szépségét. Ahogy megszólal, érzem, hogy nagyon szeretne nyugodtnak tűnni. Talán elfelejtette, hogy nem egy öreg néni vagyok, hanem egy vele egykorú? Én az ő generációjából jöttem, felfogom a gyors és halk beszédet is, nem kell itt nyugtatnia mint valami idős hölgyet, aki járni sem tud. Ez még idegesebbé tesz. Ráadásul, amit mond egyenesen felbasz. Á, értem, szóval majd később szeretnél mindent elmondani, amikor már bepisiltem, és éhen haltam, mert nyolcvan órán keresztül a géphez kötöztél, hiszen ez világos és teljesen érthető. Meg a nagy szart. Ő az egészséges, a tehetséges, a szépség itt prédikál nekem arról, hogy majd közli, amikor eljött az ideje. És mi van, ha én mindent tudni szeretnék? Én vagyok a rohadt beteg, az én biztosításaimból élnek. Érzem, ahogy az arcomról lehervad a ráerőltetett halvány és reményt keltő mosoly, és már megyek is tovább vele, hiszen ő visz magával. Megfogja a vállamat, és húzni akar, de én leejtem a kezemet magamról. Csak nem gondolja komolyan, hogy még hozzám is ér? Miután megkaptam a napi prédikációt arról, hogy fogjam be a számat, mert ő majd közli, ha eljött az ideje. Előre engedem, és lassan sétálok csak utána. Már nem is ideges vagyok, hanem agresszív. Zoya agresszívvá tesz engem a jelenlétével. Nem akarom őt magam mellett. Késő már új orvost kérni?

A terembe csak nagyon akaratlanul lépek be, szinte körül sem nézek, csak a gépet bámulom. Az a nagy valami fogja mosni az én véremet. Arra leszek rácsatlakoztatva órákon keresztül, és ő mindent igyekszik majd megtenni azért, hogy a veséim funkciót kárpótolja. Az orvostudományban biztosan nagy siker volt, amikor valami okostojás kitalálta. Most hálásnak kellene nekem is tűnnöm, mondván, hogy jelenleg csak ez tart engem életbe, de én utálom. Utálok mindent, és mindent. Az az ágy lesz a sírom, és Zoya lesz a pap, aki a gyászbeszédet tartja. Én most a saját temetésemre jöttem, és még a ruháimat is én választhattam ki hozzá.

Odasétálok, ahová Zoya mondja, és leteszem a táskámat a kis székre. Szinte gépies mozdulatokkal elkezdem kicsatolni az övemet, majd ugyanoda leteszem. Nem nagyon figyelek arra, hogy ő közben miket csinál, csak bámulok a semmibe, és teszem, amire utasítottak. Az öv után gyorsan a hasamhoz nyúlok, kiveszem a köldökömből az apró égkék ékszert, aztán a fülemből a fehéreket. A tornacipőmből csak kibújok, nem nyúlok hozzá, hagyom rendezetlenül. Bár nem teljesen koncentráltam, azt hiszem, hogy csak ennyit kell tennem. Maradt a topom, és a fekete farmerem. Ha tudtam volna, hogy ide ennyire le kell vetkőzni, akkor kilakkoztam volna a lábkörmeimet. Tudom, hogy ez Ausztrália és itt mindig nyár van, de én utálok papucsban flangálni, a zárt cipőkben meg sosem látszik. Fogadjunk, hogy Zoya-nak mindene makulátlan…

Miután megtudom, hogy pisilni most lehet, enni viszont kb. soha, el is indulok a mosdóba. Miközben pisilek, végig magamat bámulom a tükörben, ami szemben van. Valamilyen csodával határos módon ilyen alacsonyan helyeztek el mindent, biztosan az öregekre számítottak. Az arcom sápadt, nagyon is, a szemeim kissé beesettek és az egész lényem komor. Talán azért, mert a fekete hajam eleve mindennek gyászos hangulatot kölcsönöz. Megmosom óvatosan a kezeimet, kinyújtom a karomat, és finom mozdulattal végigsimítok ott, ahol meg fognak szúrni hamarosan. Legalábbis szerintem ide fogják bekötni, amit be kell. Nem igazán vagyok képben az egész dialízist illetően. Megnézem a nagy, kidudorodó eret vagy vénát, vagy nem tudom, aztán ismét a tükörbe nézek. Szép vagyok, csak szomorú, ideges és agresszív. Én is tudnék olyan lenni, mint Zoya. Egyszerűen lehetne az, hogy nem veszek tudomást arról, hogy beteg vagyok. Sóhajtok, és elindulok kifele.

- Végeztem. Akkor most kezdjük? Mit kell csinálnom?

Kisétálok mezítláb a mosdóból, és közelebb megyek az géphez. Ez a szerkezet lesz a barátom hosszú-hosszú ideig. Én viszont még mindig nem tekintek rá úgy, mint a megmentőmre. Ez csak akadályoz engem. Az életemet fogja tönkre tenni az, hogy mától kezdve hozzá bilincselnek. Aki egyszer elkezdi a dialízist, annak nincs visszaút. A veséim hozzá fognak szokni ahhoz, hogy ez a gép végzi el a nehéz munkát és még kevésbé fognak funkcionálni. Éljen.





made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Zoya&Lily  Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Zoya&Lily
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Zoya & Dr. Wes
» Shane and Lily
» Dr London & Zoya
» Maya&Lily
» Michail & Zoya

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: