Every day has the chance of something good

Két napja voltam dialízisen, ami egyben a legelső alkalom volt, de úgy döntöttem, hogy a két pihenőnapomat nem egymás után kellene kivenni. Egyébként is vicces, hogy én erre úgy tekintek, mint egy szabadnapra. Az első dialízist túléltem, Zoya társaságában ugyan, de megvolt. Megtudtam mindent, amit kellett, de nem lettem tőle nyugodtabb. Sőt, most jön igazából a neheze, a várakozás. Vajon használni fog-e, vajon elég-e ennyi alkalom, mennyi ideig kell várni, míg kapok szívet. Tudom, hogy a dialízis a legkevesebb, amit magamért tehetek. A szervezetem annyira rosszul volt, hogy kész csoda, hogy csak elájultam, és nem rögtön meg is haltam. Ha a véremet nem mossa kellően jól a vesém, az akár a szívemet is veszélyeztetheti. Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy a dialízis mellett az életmódomat is meg kell, hogy változtassam, ami már sokkal nehezebb, mint bejárni és feküdni pár órán keresztül. Zoya javaslata volt, hogy a kezelés előtt ne egyek, mert csak rosszabb lesz, így tényleg nem fogyasztottam semmit. Letusoltam, felöltöztem, és el is indultam, megint nagyon korán reggel, mert jobb előbb nekiállni, mint húzni, és akkor az egész napom oda. Kilencre vártak engem, és én késtem, mint mindig.

A váróban kevesebben voltak, mint két napja, de nekem semennyit sem kellett várnom, mert már azonnal jött ki egy számomra idegen gyakornok. Zoya vajon megunt engem? Ennyire uncsi voltam, vagy tényleg a büntetése voltam valami miatt? Kedvesen mosolygok, de nem szólok semmit, követem a doktornő szép alakját a folyosón, és a hármas teremben már meg is kezdődik a procedúra. Az egész terem falfehér, de a gép zúgása már messziről hallható. Itt sincs semmi más, csak a gép és az ágy, valamit egy asztalka székkel, csap, néhány pult ilyen orvosi cuccokkal, és a hely, ahová le kell pakolnom, és mindenemet le kell vennem. Nem szeretek annyira körülnézni itt, mert minden arra utal, hogy tényleg beteg vagyok. Leveszem az ékszereimet, a fülbevalómat, az övemet, a cipőmből pedig kibújok, és jelzem, hogy készen állok, kezdjünk neki. Ez az orvos nagyon unszimpatikus. Zoya sokat mosolygott és a hangja megnyugtató volt. Ő nem beszél sokat, sőt, szinte semmit, és a munkáját mechanikusan végzi. Én tényleg csak egy beteg vagyok a számára, és nem több. Egy munka, egy feladat, valami, amit teljesíteni kell. Az emberség pedig nem tartozik a munkaköri leírásba.

A tükörbe nézve látom, hogy kissé sápadt vagyok, és megpaskolom az arcomat, hogy némi vér menjen bele. Sajnos akkor nem lehet megcsinálni a kezelést, ha rosszul vagyok. Így mindig úgy kell kinéznem, hogy elhiggyék, hogy remek formában vagyok. Az igazság az, hogy tényleg sokat aludtam, de a diéta tegnap este nagyon rossz volt, és kissé éhesnek érzem magam, meg mintha fájna a gyomrom. Viszont hat órás ez a szar, úgyhogy jobb lesz nekiállni. Gyorsan felfekszem, és már nyújtom is a kezemet. Nem nézek oda, mert egyszerűen nem bírom a vér látványát. Akkor sem, ha csak csövön keresztül történik a lényeg. Ugyanazt a kezemet adom, mint amit Zoyanak adtam két napja, de valahogy jobban fáj most, mint akkor. Mostantól kezdve a kezem úgy fog kinézni, mint aki drogozik. És szörnyen fog fájni.

A kissé mogorva, de nagyon szép dokinő megteszi, amit kell, majd felkel, felkapja a mappáját az asztalról, és aztán erőltetett mosollyal felém fordul.

- Most kicsit magára hagyom. Hamarosan visszajövök.

Azonnal felülök az ágyon, és szóra nyitom a számat, de ő már messzire elhúz, maga után becsapja az ajtót, és én ott maradok a komor, kórházi szobában egyedül a géppel és a tisztításra váró véremmel. Hátradőlök, de iszonyatos érzés fog el. Mennyivel jobb volt, amikor Zoya itt volt, és beszélt hozzám. Néha kissé idegesítő, de ugyanakkor bátorító volt, és szükségem volt társaságra. Most is szükségem lenne.

Sok mindent megtanultam azóta amióta idezártak, semmihez sem szabad hozzá nyúlni ami pittyeg, és furcsa hangokat ad ki magából, mert akkor valaki meghalhat, hogy ez mit jelentett? Már tudtam, azt a fajta végleges dolgot, amit olykor mi is éreztünk az esőerdőbe ha elvesztettük az egyik társunkat, volt a ház mélyén egy olyan rész, amit elkerültem a szaga miatt, baljóslatú volt, büdös és nem attól a sok éles szagú dologtól amivel ennek a szagát igyekeztek elfeledni, hanem azoktól amelyeket ott tároltak azt hiszem arra még nem voltam készen hogy kiderítsem hogy pontosan mi is az a hely. De másfelé szerettem elmenni, voltam már kint a levegőn is a ház tetején.
Most errefelé vettem az utamat, kitaláltam, hogy Ő-nek úgy fogom megmutatni hogy miket láttam a mai napon, ha megpróbálom lerajzolni azokat, így a pulóveremen található zseb-be fogom beletenni a papírjaimat és a zsírkréta tárolómat állítólag van ilyen zsebes állat, hát… kíváncsi vagyok rá, két oldalról be tudja tenni a kezeit és középen találkoznak az ujjai? Roppant kíváncsi vagyok rá! Még mindig utánzom az embereket a járásukat, úgy döntök az egyik osztályra érve, hogy ki kell próbálnom nekem is azt, hogy mit csinálnak éppen, így elcsentem egy olyan fehér szőrmét, meg olyan nyakba valós dolgot is, néhányan már ismertek, látásból,mert jártak az én folyosó szárnyamon, voltak akik összesúgtak körülöttem, nem is értettem, hogy miért? Talán azért, ahogyan felöltöztem? Hát jó, nincs rajtam cipő és? De, már van gatyám és pulóverem is, tárolós pulóverem! Megvakartam az államat, és megálltam az egyik ajtó melletti tábla előtt, ide teszik be azokat a papírokat amiket ők zsírkrétáznak össze, fogtam és kiemeltem egyet abból a tárolóból és nagyon komoly arcot vágtam, még hümmentettem is, aztán elővettem a zöld színű krétámat és húztam a papírra egy csigaházat. Elismerőn bólintottam a művemet látva, és bevágtam a hónom alá a papíromat, majd bementem a szobába ahol feküdt is valaki, két pillanaton belül sikított az a nőstény, én ordítottam, a papírt és a zsírkrétámat elhagytam, de gazdagabb lettem olyan nyúlványos izével aminek a tappancsa hideg szerto….szerto…terszto….pókkal (sztetoszkóp; narrátor megjegyzése)  minden nap a mellkasomhoz rakják és kérik hogy szuszogjak, hát most már nekem is van! Nem kell mindig jönniük azt hallgatni, hogy hogyan sóhajtozom. Pár kanyart futva tettem meg, nyakamban az új szerzeményemmel, majd berontottam az egyik szobába, ahol nem hallottam semmi hangot sem különösebben. A fehér doktoros szerelésem megvolt, megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
- Phfiii!-  a kezemet a homlokomra tettem, majd elnevettem magamat, ez bizony meleg helyzet volt, tovább nevetgéltem, és leereszkedtem négykézlábra, itt az ajtóban állva elővettem a zsírkrétáimat, meg  papírokat, ezt le kell rajzolnom!
Volt bent valaki más is rajtam kívül, de őt nem vettem észre, mert még mindig nevetgéltem magamban halkan, néha azért egy-egy hangosabb nevetés kibukott belőlem.  Egy lap betelt, színes volt, nagyon színes, mert nagyon boldognak éreztem magamat, persze egy kicsit megijedtem amikor az a nő rám sikoltott, fene se érti, hogy miért baj az ha utánzom az orvos mozdulatait és én is felhúzom a takarót a lábáról? Szőrös volt és? Láttam már ennél szőrösebbet is, de nem értem komolyan! Tovább rötyörésztem, majd felpillantottam az ágy felé ahol észrevettem valakit, talán engem figyelt, minden bizonnyal, hiszen elég feltűnő jelenség lehetek az új szerzeményemmel, megpiszkáljam? Ahogy engem szoktak ezek a fehér szőrösek? Nem, a levegőbe szaglásztam és éreztem, hogy beteg fura betegsége van. Így négykézlábra ereszkedve sétáltam oda a közelébe, hozzá. A fejem egy magasságban volt az ágyával, és felpillantottam rá, kis idő elteltével pedig az államat is feltettem az ágyára. Persze, jóllehet hogy furcsán mutathattam, Gus mindig azt mondja, hogy egy magamfajta felnőtt férfi nem viselkedhet így, persze sok mindent nem értek abból amit mond még, de próbálkozom.
-Szi-a! - böktem ki nehezen forgó nyelvvel és egyelőre még úgy ültem a földön, a nagy furcsa gépet figyeltem ami a vé-rét keringette, tudtam, hogy ez a piros ezt jelenti, hamar megtanultam, ez érdekelt a legjobban. Mi van bennem, mi jön ki belőlem, vagy mi az amit kiszednek belőlem. Hát itt elég gyakran szedték ki belőlem a véremet. Megsimogattam a karomat a szúrások helyén és lebiggyesztettem az ajkamat, nagyon sok vért vesznek el tőle, nem gondoltam helyesnek, talán itt kellene maradnom vele, és figyelni rá, hogy nehogy rosszul legyen.
 

Every day has the chance of something good

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy fogta magát is itt hagyott. Én hülye még a telefonomat sem hoztam magammal, mondjuk elvileg nem is lehetne a kezembe, vagy egy könyvet. Azt hittem, hogy ő is olyan lesz, mint Zoya, végig őrködik és tényleg csak három alkalommal megy ki, de akkor is viszi a véremet, hogy mintát vegyenek. Mi történt Zoyaval, hogy ezt a nőt kellett nekem ma kapnom? Azt sem tudom, hogy mi a neve, hogy orvos-e vagy nővér, semmit sem tudok róla. Még csak a második alkalmam ez, nem tuti, hogy ki fogok bírni hat órát teljesen egyedül. Nem tudom, hogy mégis mit gondolt, hogy csak úgy elment. És akkor most ellógja a munkát? Vagy azt hazudja, hogy itt volt végig mellettem? Az én szavam az övé ellen elvileg többet kellene, hogy érjen. Elmegy pletykálkodni, ameddig én itt rohadok? Ráadásul csak így, két szóban elmondva, hogy „mindjárt” jön vissza?

Hátradöntöm a fejemet, és elnézek a távolba. A kezem helye, ahol a tűt beszúrják, nagyon fáj, mert alig két napja voltam, és még nem vagyok hozzászokva. Vajon eljön majd a nap, amikor ez az egész procedúra semmit sem fog nekem jelenteni? Amikor mégis csak élni fogok mellette, ezért nekem ez csak egy napi teljesítendő feladat lesz? Egyszer majd úgy tudunk erre az egészre tekinteni, mint a múltra? Meg fogok valaha gyógyulni? A múltkori eredmény szerint az a dialízis jól sikerült. A gépnek sikerült teljesen átmosnia a véremet, a vérem annyira tökéletes volt, hogy akár vérvételre is mehettem volna, és adhattam volna a rászorulóknak. Mivel a kezelésen kívül gyógyszert szedek, és persze mindkét vesém bedöglött ez kizárt dolog, de a lényeg, hogy így megértettem, hogy milyen szintet kell minden egyes alkalommal megütnöm.

Hirtelen zajokat hallok az ajtótól, és azonnal odakapom a fejemet. Csak nem dr. el-akarok-lógni jött vissza? Hát, telitalálat, mert nem. Hogy is feltételezhettem, hogy majd időben visszajön. De akkor ki a fene jött be és miért? Nincs kiírva valami táblázatba, hogy ez a terem foglalt egész délelőtt a kezelés miatt? Én a filmekben úgy láttam, hogy így szokás. Egy férfinak tűnő valaki lopakodott be a szobába, és hangosan röhög magában, miközben négykézláb ül a földön. Egyszerűen nem hiszem el, hogy kiengedtek egy dilinyóst. Remélem már keresik, különben nagyon megszívom. Felülök, és mocorogni kezdek. A szívem hevesebben dobog, mert hirtelen nagyon megijedek. Mi lesz, ha rám támad? Ide vagyok kötve egy géphez, képtelenség innen segítség nélkül kiszabadulni. A szobában vannak ollók, és egyéb szúró eszközök, mint az injekciók, vagy sima tűk. Ha rám támad hirtelen, akkor nekem annyi. Nem akarok itt meghalni.

Nyugi Lily, semmi baj. Na tényleg nagyon őrült, akkor úgy kell tenni, mintha neki lenne igaza. Mindenre mosolyogni kell, és egyet kell vele érteni. Beszélni kell hozzá, hogy lássa, hogy mi is úgy gondoljuk, ahogy ő. Aztán egy idő után csak bejön valaki, aki észreveszi, hogy gáz van. A férfi megfordul, és elindul felém. Egész normális arca van, de sajnos hiába, mert a jelenléte nagyon megijeszt. Közel jön az ágyamhoz, de én megmozdulni sem merek. Az állát felhelyezi az ágyra, kb. öt cm-re a lábamtól. Ahogy a szemébe nézek inkább olyan, mint egy állat. A kutyák szoktak így közeledni az emberek felé. Nem tűnik teljesen őrültnek, vagy csak jól játssza a dolgot. Aztán váratlanul megszólal. Halálra rémülök. Csak köszön, és átlagosan teszi, de nekem már mindegy, mert elkönyveltem szegényt.

- Szia. Te ki vagy?

Annyira félek, hogy többre nem futja. A tény, hogy itt van jelzi a kórházban a hibáját. Hogyan szökhetett ki bárki is a pszichiátriáról? Kicsit veszélyes a betegekre nézve, különben nem tartanák ott. Hogy nem tűnt fel egy orvosnak vagy nővérnek sem, hogy itt közlekedik körülöttünk? Nyilván a fehér ruhája miatt, ő maga is orvosnak tűnik, és ha feláll, akkor talán egész férfias. Látom, hogy a gépet nézi, ami jó hangosan mossa a vért. Magát a folyamatot nem látni, csak azt, hogy egy csövön be a vér, a másikon meg jön vissza, és mind a kettő a kezembe van kötve. Mielőtt bármit is mondhatna megelőzöm.

- Ez egy dialízis gép. A veséim nem működnek, szükségem van újra. Addig ez a gép mossa a véremet, hogy ne haljak meg.

Semmi kétség, láttam a nőstényen, hogy teljesen berezelt tőlem. Pedig nem akartam bántani, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a földön vagyok, négykézláb, körbe pillantottam, és megláttam az ágya mellett egy fotelt, az ablak alatt, nekem is volt a szobámban ilyen, így felálltam, lassan, aztán odamentem a fotelhez és odatoltam az ágyához, majd bele ültem. Hallottam a kérdését, sőt már többször is hallottam ezt, másoktól is.
- Szi…aaa… én…Leon…Leo-nard. - kíváncsian pillantottam a gépre és figyeltem ahogy a csőből kijön a vér, és újra megdörzsöltem az én könyökhajlatomat is, elgondolkodva vakartam meg a fejemet, levettem a fehér ruhámat és betakaróztam vele, kicsit fáztam itt, hűvös volt. Nem mindig, és mindenhol de ebben a szobában hűvösnek éreztem a levegőt, persze a Borneói melegekhez képest itt időnként hűvösebb is volt néha.  Figyeltem ahogy két cső vezet ide-oda, de egy tű van a karjában, kicsit át is hajoltam a beteg már tudtam, hogy az a szobákban csak azok fekszenek. Betegek. Én is az vagyok, valamiért tudom,  hiszen folyton vizsgálgatnak, bár én nem fekszem az ágyon, sőt ha tehetem elszökdösök, hiszen nem bírok egyhelyben maradni. Lesápadok azért, furcsa látni ahogy a vér kijön a kezéből, átmegy abba a nagy gépbe és aztán vissza? Hogy jön vissza? Nem látom, hogy jönne, el van bújva! Abba a gépbe, ha nem megy vissza a vére, akkor ő nem lesz többé, nem?! Talán szólni kéne egy orvosnak! Aztán, meglepett nyögés szakad ki belőlem ahogy furcsa hangokat kezd adni a gép és megindul a vére a másik csövön, hogy aztán a tűben vissza jöjjön. Csak tátom a számat és nézem a gépet, hol pedig Lilyt. Pislogok és hitetlenkedve ülök vissza a fotelembe.  A szavait emésztgetem amiket mondott. A ve-se, új, és meg-ha-lás ami igazán megüt, ezért szemöldök ráncolva pillantok a fekvő nőstényre.
Rájöttem, hogy a betegek nem igen értik azt, ha szerintük én: ha-do-ná-szok a kezeimmel, pedig ha tudnák, hogy így próbálok velük beszélni? Nem baj, egy próbát megér!
- Én… vese, neked, hogy…. Te…sokáig….- elgondolkodva pillantottam magam elé. - Él-hess? - köszörültem meg a torkomat és persze mindeközben jeleltem végig, mozogtak a kezeim, tényleg nem értem, hogy miért nem így  beszél mindenki, így sokkal könnyebb.
Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelbe és kivettem magam alól a papírjaimat, a kréták a kenguru zsebemben voltak. Itt minden olyan fura, szabad-e egyáltalán másnak adni valamimet, hogy tovább élhessen? Így működnek itt a dolgok? Csak fogom és kiveszem és odaadom a kezébe, az működne nem? Homlokráncolva pillantottam magam elé, nem… nem tudom, nem hiszem nem véletlenül van bennem. De, kár lenne ha meghalna ez a  nőstény. Hiszen, mondta, hogy ha újat kapna akkor élhetne tovább…
Utálom ezt a helyet ahová bezártak, mert mindig ilyen dolgokat, szagokat érzek itt, amik az elmúlással köthetőek össze a számomra. Az orromat is megvizsgálták, hogy miért szagolom ki hamarabb a rohadt húst, vagy bármit, mint mások, és állítólag ez az erdőben való élésem miatt van.
- Te… Lily, mind-den…nap, jö-ssszz mo-sa-kod-ni? Fáj?- persze nem a mosakodásra értettem, amit egészen megkedveltem, hanem erre a fullánkos fajtára, ez biztos nem lehet jó érzés.
Kíváncsi voltam, hogy ne lennék az? Életemben először találkozom úgy mással is, hogy be van ide zárva, és úgy tűnik nem fog innen egyhamar megmozdulni, így kíváncsiskodhatok. Remélem nem talál meg olyan hamar Gus, mert még maradnék, ráadásul ez a nőstény nem akar rám kiabálni úgy mint az előbb az a szőrös lábú nőstény. Visszafojtok egy mosolyt ahogy erre gondolok és megrázom a fejemet.

Every day has the chance of something good

- Szia Leonard. Lily vagyok.

Mit ne mondjak, kész csoda, hogy egyáltalán értettem, amit mond. Nem igazán beszélget szerintem emberekkel. A hozzá hasonló veszélyes embereket miért nem tartják teljesen bezárva? A kórház második emeletén van tudtommal csak a pszichiátria. Ez azt jelenti, hogy egy teljes emeletet tudott jönni, anélkül, hogy bárki is észrevenné. Mégis milyen ebben a kórházban a védelem? És ha veszélyes, és mindjárt leszúr? Még elmenekülni sem tudok, mert hozzá vagyok kötve ehhez a géphez. Életem utolsó napját itt töltöm, dialízisen.

A tény, hogy ide tud tolni mellém egy fotelt, bele tud ülni és tud rám figyelni, arra utal, hogy azért nem annyira bugyuta, de sok Gyilkos elméket láttam, tudom, hogy általában a legátlagosabb emberek a legnagyobb elmebetegek. Én nem tudtam, hogy ebben a kórházban ilyen durva pácienseket is tartanak. Azt hittem, hogy azt egy külső szervnél teszik, valamilyen szanatóriumba elküldik a legdurvább eseteket, itt meg csak evészavaros és depressziós embereket kezelnek. Leonard négykézláb sétált be hozzám, és először csak figyelt engem, nézte az arcomat, a gépet, és aztán be tudott mutatkozni. Most fotelben ül, igen közel hozzám, és úgy tűnik, hogy további felfedezéseket tesz. Tény és való, hogy az emberek nem túl gyakran látják ezt a gépet, de nagyon érdekes, hogy ennyire leköti a gép működése. Ahogy visszajön a vérem a másik csövön a vendégem nyög egyet és én meglepődöm. Bevallom, még mindig baromira ijesztő a helyzet, de nem látok nála semmi fegyvert. Nem hiszem, hogy készült volna arra, hogy ma szépen megöl. Sokkal inkább véletlenül tévedt ide. Hiszen azt sem tudta, hogy ez a vese szárny.

- Igen, igen. Szükségem van legalább egy jó működő vesére, mert nekem mind a kettő rosszul funkcionál. Ez azt jelenti, hogy addig, ameddig nem találunk egyezőt erre a gépre szorulok. Ha a gép nem mosná a véremet, valószínűleg meghalnék.

Furán beszél, tényleg nem túl gyakran kommunikálhat. Talán el volt zárva a társadalomtól? Vagy gyerekkora óta itt raboskodik már? Mindenesetre értem, amit kérdez, és mivel mindig is úgy tanultam, hogy a türelem az jó eszköz a hozzá hasonló mentális problémákkal küzdők kezelésére, szépen, nyugodtan beszélek hozzá, elmagyarázok neki én mindent. Amúgy sem tudom, hogy az a lökött nővérke vagy dokinő merre kószál. Hamarosan lejár az első óra és akkor el kell vinnie a véremet megnézni, hogy jó-e. Vagy valami ilyesmi.

- És te Leonard? Te itt laksz a kórházban?

Nem tudom, hogy jól tettem-e, hogy elkezdtem róla érdeklődni. Lehet, hogy ideges lesz, és elkezd csapkodni, vagy felemeli a fotelt, és rám dobja. A filmekben mindig egy-egy szótól vagy mondattól jön rájuk a dili. Mondjuk mindenkinek van érzékeny területe, csak az a baj, hogy a betegek extra érzékenyek rájuk. Nem véletlenül van itt, ha egészséges lenne, nem szorulna arra, hogy kezeljék egy kórházban.

Leonard mocorog, és hirtelen elővesz egy köteg papír és zsírkrétát. Úgy megijedek ettől, hogy el kell, hogy forduljak, hogy végig gondoljam, hogy ez mit jelenthet. Szóval, ő olyan, mint egy gyerek? Úgy kell kezelni? Skizofrén, vagy ilyen problémás az identitása? Nem tudja, hogy felnőtt? Visszanézek rá és látom, hogy ismét engem bámul. Amúgy egész helyes pasi lenne, ha nem lenne őrült.

- Heti ötször, két pihenőnapom van. És igen, elég kellemetlen. Tudod mindennap ugyanoda szúrják a tűket, és így a kezem úgy néz ki, mintha megvertek volna. Kíváncsi leszek, hogy egy hét múlva mennyire durva lesz. Tőled is vettek már vért?