Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Scarlett & Leonard
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Csüt. Okt. 08, 2015 7:39 pm Keletkezett az írás





I’m your Doc, Doc


R ánézek a kutyára, amely elterülve, a legnagyobb nyugalommal utazik terepjáróm hátsó ülésén.
- Csak legalább most hagyd abba a nyáladzást egy kicsit… - dörmögök neki, majd előrefordulok leellenőrizni, hogy váltott-e már a lámpa. Éppen felvillan a narancssárga fény, így egyesbe kapcsolok, majd a hatalmas Range Rover gyönyörűen dorombolva elindul, felszaggatva az aszfaltot maga mögött.
Scarlett belvárosi lakásához tartok, hogy két héttel műtétje után hazaszolgáltassam a Charlie névre hallgató – egyébként sok vizet nem zavaró – szörnyetegét. Valójában semmi gondom nem volt a kutyával, a három otthoni blöki örömmel fogadta a német dogot; egy kis morgás után két héten át voltak a legjobb pajtik. Mind a négyen bánatos szemmel néztek rám, amikor magamhoz hívtam, a címszóval: „megyünk haza, Charlie.”
Ugyan Scarlettet már három-négy napja hazaengedték, a telefonomat véletlenül elfelejtettem felvenni, ahányszor csak keresett. Valójában azóta nem beszéltem vele, hogy a 911-es hívás miatt ki kellett rohannom a kórteremből. SMS-ben szóltam neki, hogy a kutyája teljes biztonságban van nálam, de ezen kívül… Nem beszéltem vele, mert… Fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Most sem tudom, mit mondjak.
Hamar, túlzottan hamar érkezek meg a kórháztól elkunyerált címre, legbelül abban reménykedem, hogy valamilyen módon visszaszolgáltathatom a kutyát úgy, hogy nem kell vele beszélnem egy szót sem.
A fekete monstrum amint megérkezünk felkapja a fejét, és korábbi boldogtalanságát feledve kis híján végignyalatja velem az aszfaltot, amikor kinyitva az ajtót megfogom póráza végét.
- Nyughass már! – sziszegem neki, majd kezembe fogva a kis, csontvázmintás papírral borított csomagot lezárom az autót.
A kutya maga után rángat; így érkezem meg a portára, ahol kérdés nélkül igazítanak el. Charlie a lépcső felé lohol, én pedig akár akarok, akár nem, megyek utána.
Fél percnyi komoly izommunka után végül a blöki lestoppol egy ajtónál, és két lábra állva hatalmas oroszlán méretű mancsával lenyomja a kilincset. Az ajtó enged neki, én azonban nem; így a kutya ránt egyet rajtam, én pedig mentve a menthetőt, a csomagot fejem fölé tartva, arccal előre zuhanok be a lakásba. Farmerom kényelmetlenül horzsolja végig lábamat, ingem és kabátom gombjai mellkasomnak nyomódnak. Fekete szövetkabátom kutyanyáltól csöpög az ujjánál… De a csontvázmintás papírba bugyolált kis csomagot fejem fölé tartva fogom továbbra is, az istenért sem engedve el azt. Juhééé… Gratulálok, Washington.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Okt. 20, 2015 11:41 am Keletkezett az írás



Hello
my
Doc


Kórházban maradásom tovább tartott a tervezettnél. Másfél nyomorúságos hetet kellett eltöltenem a cseppet sem kellemes légkörben, mit betegként kellett elviselnem. Egyszerűen untam a gyakornokok és rezidensek kérdéseit, vagy kollégáim olykor sajnálkozó pillantását. És még volt képe egyeseknek azt mondani, hogy élvezzem a pihenést. Képtelen voltam rá. Újra és újra a múltban kórházban töltött idő jutott eszembe. Az a silány tömlöc, mely ugyan diétára alkalmas, másra nem. Az egyforma falak, a folyton zúgó berendezések. Már-már kezdtek idegesíteni. Valószínűleg csak azért nem kezdett el hasogatni a fejem, mert testem bizonyos százaléka fájdalomcsillapítóból állt. Újra és újra kaptam a rám pazarolt szerből. Szinte kérnem sem kellett. Nem tudom, hogy attól tartottak-e, hogy valamikor is megérzem a műtétemmel és törtt bordámmal járó fájdalom foszlányait, nem tudván, miként reagálok rá, vagy így próbáltak kompenzálni a szörnyű ételért. Egyszerűen fogalmam sincs.
A vártnál később ugyan, de végül csak hazaeresztettek. Sosem hittem volna, hogy kezelőorvosom megvárjatja velem azt a napot, mikor az anyám állítólagosan eljut hozzám. Az anyám, aki már nem él. Erről mit sem mondtam nekik. Hivatalosan eljött, hogy figyeljen rám, amint letudta új galériájának megnyitóját. Csak tudnám, miért nem mondtam azt, hogy aznap érkezik. Miért mondtam, hogy két nap múlva? Én csesztem el, erre már rájöttem. Közben olykor Charlie is eszembe jutott. Nem láttam sem őt, sem Leonardot, már nagyon sok ideje. Mintha csak kerülne. A hívásaimat nem fogadta, így mindössze egyetlen üzenet van, ami kutyám hollétéről értesít és arról, hogy semmi baja.
Mikor végre hazaértem, nem voltam hajlandó semmit bekapcsolni. Se tv, se zene. Élveztem a rám törő csendet és azt, hogy nem zúg semmi a fejem mellett. Hűtőmből kidobáltam az addigra igencsak megromlott maradékot, elvégeztem amit el kellett, utána pedig belefogtam egy könyv olvasgatásába. Az alvásra legalább ennyi időt fordítottam, ezen alkalmakra megengedve magamnak egy kis fájdalomcsillapítót, a nyugodtabb pihenés érdekében. Alváson kívül azonban igyekeztem mellőzni, inkább elviselve a fájdalmat, jobbára ismerkedve vele, hisz eddig nem nagyon sikerült. Fáj. Szörnyen fáj minden egyes mozdulat, levegővétel és egyéb, mégis, meg sem közelíti a műtét előtti állapotot. Ezt tehát mindenképp ki kell bírnom, korábbi tempóm lomha csoszogássá válásával együtt. A napokban még volt néhány sikertelen hívási kísérletem, ami Leonardot illeti. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem tudom elérni. Ebbe azonban kezdek belefáradni. Valahogy talán jó is, hogy Charlie nincs itt, mégis, igényelném társaságát. Nagyon is. A könyvekbe lassan belefáradok. Minden napra jut egy, és már ki is fogytam belőlük. A kanapéra rá sem tudok nézni, ugyanez igaz az ágyamra is. Megelégeltem a pihenést és a csendet. Igaz, eleinte jó volt, mégis, így, a harmadik napra már egy kicsit sok.
Jobb ötlet híján, ebéd után a zongora előtt töltök néhány órát. Újabb és újabb dallamok jutnak át lakásom falain, elárasztva hangjukkal otthonomat. Ez valahogy megnyugtat. Pillanatnyi idegességem jelentősen alább hagy, miközben mondhatni ki is fáradok az eddig még számomra is ismeretlen dal írása közben. Mert bizony arra adtam az agyam. Nem ez lenne az első és vélhetően nem is az utolsó. Néha viszont nem árt pihenni, főleg, ha sokat ül az ember. A nyújtózást azonban inkább a kanapén végzem. Kényelmesen elterülve csukom le szemeim, hogy aztán észrevétlen merüljek lassan álomba.
Bejárati ajtóm nyílásának zajára és egy jókora puffanásra riadok fel. Azonnal felülve keresem a zaj forrását, a pillanatnyi fájdalomtól eltorzult arccal, melynek vonásai hamar döbbentté válnak. Szívem ki akar ugrani helyéről. Megijedtem. Komolyan megijesztettek. Miért is felejtettem el bezárni az ajtót? Na most már mindegy. Így még talán jó is, elvégre… Hazajött. Csak pislogva figyelem fekete monstrumomat, miként vágtat felém, nagy lendülettel. Kezem reflexszerűen emelem magam elé, megálljt intve felé.
- Charlie, marad! – szólok rá erélyesen, mire megadja magát parancsomnak, s lefékezi hatalmas testét, hogy aztán farkát ide-oda csapkodva figyeljen rám.
- Ül! – adok ki egy újabb utasítást, melynek szintén eleget tesz, én pedig el is mosolyodom rajta.
Parancsaim után kelek fel, hogy megnézzem, ki az, ki mögötte fekszik a földön. Szobapapucsomban csoszogva, alulról kissé hiányos, avagy nadrágot mellőző öltözetben állok ebem áldozata elé, s csak akkor veszem észre, ki is a durván beinvitált vendég. Először csak döbbenten pislogok, szavakat nem találva. Láthatóan jól elintézte őt Charlie.
- Szia. Fáradj beljebb! – szólalok meg végül, s lomhán lehajolva, karom nyújtom neki, hogy segítsek felállni.
- Jól vagy? – érdeklődöm, Leonard hogyléte felől.
Ha végre felkel, segítséggel, vagy anélkül, akkor ellépek mellette és becsukom az ajtót. Sajnos Charlie arról elfeledkezett, pedig már számtalanszor mondtam neki, hogy tegye meg, ha már egyszer kinyitotta. Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e rá bízni őt kedves kollégámra. Ha túl sok bajt okozott neki… Az az egész az én hibám. Talán meg sem kellett volna őt említenem neki. Most biztos dühös. Amit valahol meg is értenék. Lehet, hogy ezért nem vette fel a telefont?
- Sajnálom, ha… Sok gondot okozott! – bökök ujjammal a még mindig nyugtalanul ücsörgő négylábú felé.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Okt. 26, 2015 10:32 pm Keletkezett az írás





I’m your Doc, Doc


Parancsra utasítja a vérebét, majd lépteiből hallom, hogy elindul felém. Szedd össze magam, a maradék méltóságodat mentsd meg, Washington! – ugráltat a kis hang, és pedig kénytelen-kelletlen engedelmeskedem neki.
Gyönyörű, fedetlen, szobapapucsba bújtatott lábak haladnak felém, fantáziám pedig őrült rohanásba kezdve pezsdíti fel véremet. Még beteg. Meg a beteged. Nem gondolhatsz rá úgy…
Felém nyújtott karjáról tudomást sem veszek, úgy teszek, mintha nem is venném észre, hogy ott van. Feltápászkodok annyira méltóságteljesen, ahogyan csak tudok, majd leporolom megkínzott térdeimnél a nadrágomat. Összegészében nem hinném, hogy a horzsolásokon kívül esett bármilyen nagyobb bajom; a büszkeségemen esett csorba sokkal jelentősebb dolog.
- Szia – köszönök, miután végre nem lentről kell nézned fedetlen lábait. Továbbra is a kezemben szorongatom a kis csomagot, amit most felé nyújtok. – Ezt neked hoztam – mondom, majd kissé esetlenül adom oda neki, figyelve arra, hogy még csak véletlenül se érjek hozzá a kezemmel.
Az említett eb felé pillantok, aki tökéletesen követve gazdája utasítását, ül a kanapé mellett a szőnyegen, miközben engem figyel azzal a „el a gazditól, ő az enyém!” tekintetével.
- Ugyan… - legyintek, visszaemelve tekintetemet Scarlettre. – A kutyád jól viselkedett, besegített a házőrzésben a sajátjaimnak. – Halvány mosoly terül szét arcomon, ahogyan a négy kutyára gondolok.
- Bontsd ki! – kérem szelíden, a kezében lévő doboz felé bökve. – Remélem tetszeni fog… - dörmögöm, a csontvázas papírba csomagolt kis doboz tartalmára, egy Micimackós bögrére gondolva.
Míg a csomagolással bajlódik, tekintetemet körbejártatom a lakáson, próbálom a tárgyai alapján megítélni őt. Fürkésző tekintetem keresi a személyes dolgokat, másodpercek alatt beleveszek az apróságokba. Ez semmivel sem jobb annál, mintha őt stírölnéd… – szól be a gúnyos kis hang, és egyet kell értsek vele.
Ugyan, fürge ujjait figyelem, ahogyan végez a csomagolópapírral, majd szép arcát tanulmányozom, miközben megpillantja a bögrét.
- Ugyan előbbre ígértem, és belevalót sem hoztam… - folytatni akarom, de nem találom a szavakat. Mert miért is vettem neki bögrét? Nem tudom… Már régen ajtón kívül lehetnék, én azonban továbbra is az előszobájában állok. Legalább nem hasalsz… Legszívesebben szólnék magamnak, hogy „kussolsz”, de eléggé feltűnő és megmagyarázhatatlan lenne…
Végül arra jutok, hogyha kell, akármikor hivatkozhatok egy műtétre, és az elszaladt időre, így nem kell attól tartanom, hogy nem fogok tudni időben eljönni. Mert valójában semmi dolgom itt, én csak…Scarlett miatt állok még mindig az előszobában.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:13 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Scarlett & Leonard
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: