Hello

my

Doc

Kórházban maradásom tovább tartott a tervezettnél. Másfél nyomorúságos hetet kellett eltöltenem a cseppet sem kellemes légkörben, mit betegként kellett elviselnem. Egyszerűen untam a gyakornokok és rezidensek kérdéseit, vagy kollégáim olykor sajnálkozó pillantását. És még volt képe egyeseknek azt mondani, hogy élvezzem a pihenést. Képtelen voltam rá. Újra és újra a múltban kórházban töltött idő jutott eszembe. Az a silány tömlöc, mely ugyan diétára alkalmas, másra nem. Az egyforma falak, a folyton zúgó berendezések. Már-már kezdtek idegesíteni. Valószínűleg csak azért nem kezdett el hasogatni a fejem, mert testem bizonyos százaléka fájdalomcsillapítóból állt. Újra és újra kaptam a rám pazarolt szerből. Szinte kérnem sem kellett. Nem tudom, hogy attól tartottak-e, hogy valamikor is megérzem a műtétemmel és törtt bordámmal járó fájdalom foszlányait, nem tudván, miként reagálok rá, vagy így próbáltak kompenzálni a szörnyű ételért. Egyszerűen fogalmam sincs.
A vártnál később ugyan, de végül csak hazaeresztettek. Sosem hittem volna, hogy kezelőorvosom megvárjatja velem azt a napot, mikor az anyám állítólagosan eljut hozzám. Az anyám, aki már nem él. Erről mit sem mondtam nekik. Hivatalosan eljött, hogy figyeljen rám, amint letudta új galériájának megnyitóját. Csak tudnám, miért nem mondtam azt, hogy aznap érkezik. Miért mondtam, hogy két nap múlva? Én csesztem el, erre már rájöttem. Közben olykor Charlie is eszembe jutott. Nem láttam sem őt, sem Leonardot, már nagyon sok ideje. Mintha csak kerülne. A hívásaimat nem fogadta, így mindössze egyetlen üzenet van, ami kutyám hollétéről értesít és arról, hogy semmi baja.
Mikor végre hazaértem, nem voltam hajlandó semmit bekapcsolni. Se tv, se zene. Élveztem a rám törő csendet és azt, hogy nem zúg semmi a fejem mellett. Hűtőmből kidobáltam az addigra igencsak megromlott maradékot, elvégeztem amit el kellett, utána pedig belefogtam egy könyv olvasgatásába. Az alvásra legalább ennyi időt fordítottam, ezen alkalmakra megengedve magamnak egy kis fájdalomcsillapítót, a nyugodtabb pihenés érdekében. Alváson kívül azonban igyekeztem mellőzni, inkább elviselve a fájdalmat, jobbára ismerkedve vele, hisz eddig nem nagyon sikerült. Fáj. Szörnyen fáj minden egyes mozdulat, levegővétel és egyéb, mégis, meg sem közelíti a műtét előtti állapotot. Ezt tehát mindenképp ki kell bírnom, korábbi tempóm lomha csoszogássá válásával együtt. A napokban még volt néhány sikertelen hívási kísérletem, ami Leonardot illeti. Egyszerűen nem értem, hogy miért nem tudom elérni. Ebbe azonban kezdek belefáradni. Valahogy talán jó is, hogy Charlie nincs itt, mégis, igényelném társaságát. Nagyon is. A könyvekbe lassan belefáradok. Minden napra jut egy, és már ki is fogytam belőlük. A kanapéra rá sem tudok nézni, ugyanez igaz az ágyamra is. Megelégeltem a pihenést és a csendet. Igaz, eleinte jó volt, mégis, így, a harmadik napra már egy kicsit sok.
Jobb ötlet híján, ebéd után a zongora előtt töltök néhány órát. Újabb és újabb dallamok jutnak át lakásom falain, elárasztva hangjukkal otthonomat. Ez valahogy megnyugtat. Pillanatnyi idegességem jelentősen alább hagy, miközben mondhatni ki is fáradok az eddig még számomra is ismeretlen dal írása közben. Mert bizony arra adtam az agyam. Nem ez lenne az első és vélhetően nem is az utolsó. Néha viszont nem árt pihenni, főleg, ha sokat ül az ember. A nyújtózást azonban inkább a kanapén végzem. Kényelmesen elterülve csukom le szemeim, hogy aztán észrevétlen merüljek lassan álomba.
Bejárati ajtóm nyílásának zajára és egy jókora puffanásra riadok fel. Azonnal felülve keresem a zaj forrását, a pillanatnyi fájdalomtól eltorzult arccal, melynek vonásai hamar döbbentté válnak. Szívem ki akar ugrani helyéről. Megijedtem. Komolyan megijesztettek. Miért is felejtettem el bezárni az ajtót? Na most már mindegy. Így még talán jó is, elvégre… Hazajött. Csak pislogva figyelem fekete monstrumomat, miként vágtat felém, nagy lendülettel. Kezem reflexszerűen emelem magam elé, megálljt intve felé.
- Charlie, marad! – szólok rá erélyesen, mire megadja magát parancsomnak, s lefékezi hatalmas testét, hogy aztán farkát ide-oda csapkodva figyeljen rám.
- Ül! – adok ki egy újabb utasítást, melynek szintén eleget tesz, én pedig el is mosolyodom rajta.
Parancsaim után kelek fel, hogy megnézzem, ki az, ki mögötte fekszik a földön. Szobapapucsomban csoszogva, alulról kissé hiányos, avagy nadrágot mellőző öltözetben állok ebem áldozata elé, s csak akkor veszem észre, ki is a durván beinvitált vendég. Először csak döbbenten pislogok, szavakat nem találva. Láthatóan jól elintézte őt Charlie.
- Szia. Fáradj beljebb! – szólalok meg végül, s lomhán lehajolva, karom nyújtom neki, hogy segítsek felállni.
- Jól vagy? – érdeklődöm, Leonard hogyléte felől.
Ha végre felkel, segítséggel, vagy anélkül, akkor ellépek mellette és becsukom az ajtót. Sajnos Charlie arról elfeledkezett, pedig már számtalanszor mondtam neki, hogy tegye meg, ha már egyszer kinyitotta. Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e rá bízni őt kedves kollégámra. Ha túl sok bajt okozott neki… Az az egész az én hibám. Talán meg sem kellett volna őt említenem neki. Most biztos dühös. Amit valahol meg is értenék. Lehet, hogy ezért nem vette fel a telefont?
- Sajnálom, ha… Sok gondot okozott! – bökök ujjammal a még mindig nyugtalanul ücsörgő négylábú felé.