Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Share | 
 
Sammy & Dim - Mélyrepülés
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Jún. 12, 2017 11:29 am Keletkezett az írás



*A Sweet Dreams teraszán eltöltött pásztorórák és a múltam feltárása után valami megváltozott bennem. Sam-et ugyanúgy szerettem továbbra is, de a fejemben olyan harcot vívtam magammal, amit nem akartam, hogy lásson. A kórházban betegségre hivatkozva előreláthatatlan időre betegszabadságra mentem. Próbáltam dolgozni, ami eddig megnyugvást hozott, de most még az sem ment. Valószínűleg csak elcsesznék valamit. Azt pedig nem bírnám ki, ha még valaki meghalna a műtő asztalomon netán.
Sam pedig... nos vele azóta mindig kitáncoltam a találkozás elől. Vagy a sok munkára fogtam, vagy arra, hogy fáradt vagyok és aludnék. Tudom, hogy bántásnak fogja hinni, de nem annak szántam, csak őt akarom megvédeni saját magamtól. Nem akarom, hogy megijedjen attól, amit látna.. amilyennek látna. Aludni alig tudtam azóta, ha sikerült is pár órát elszunyókálnom, akkor rémálmok gyötörtek és verejtékben úszva, szinte ordítva riadtam fel. Nappal pedig... nos... hát a házam mondjuk úgy, hogy romokban hevert. Ugyan elmentem mindig az edzésekre vagy éppen futni, de ott tartottam, hogy ez már kevés volt. Eddig pedáns rendet tartottam, de már ez sem érdekelt. Szana-szét hagytam a holmikat és nem tagadom, egyik-másik bútor a feje tetején állt szó szerint. Ha a tükörbe nézek, akkor egy tökéletesen nyúzott férfit látok, akinek olyan mély karikák vannak a szemei alatt, hogy el lehetne bennük tűnni. Fogytam is.. nem is keveset...
Azt hittem, hogy a rajz majd ismét segít. Így ma leültem a fotelba, hogy rajzoljak..mindegy mit, csak valamit. Sweet Dreams teraszáról a kilátást rajzoltam, de enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy nem nyugtatott meg. Idegesen tettem vissza a helyükre, a könyvek mögé a rajzokat, a művészceruzámat meg leejtettem a földre, de nem törődtem vele. Ismét olyan hullám alá kerültem, amivel nem tudtam megbirkózni. Dühömben a falba csaptam bele, de nem törődtem a kezemben hasító fájdalomtól. A fejem már zsongott, nem tudtam mit csinálhatnék....
A fürdő felé vettem az irányt, hogy a jól ismert pengéhez forduljak. Beálltam a zuhany alá és bámultam a kezemben lévő pengét. Már éppen hozzányomtam a karomhoz, amikor megjelent előttem Sammy arca. Nem tehetem meg vele, hogy megteszem... magát hibáztatná... Néztem csak az apró sebből előbuggyanó vércseppeket, ahogy lehullanak és a zubogó vízzel együtt a lefolyóban eltűnnek. Kiejtettem a kezemből a pengét a zuhanyzó aljára. Ez bőven nem volt elég ez az apró kis seb. A zuhanyt jég hidegre állítottam és a vízcseppek szinte tűként szurkálták a bőröm. Muszáj volt valami, amivel ki tudom tisztítani a fejem. Neki támaszkodtam a  zuhany falának és lehajtott fejjel koncentráltam a vízcseppek szúró érzésére.
Fox és Cory pedig továbbra is hűségesek voltak. Jöttek utánam mindenhova. Most is a fürdőszoba padlóján feküdtek és várták, hogy előmásszak. Nem féltek tőlem, pedig amilyen dühkitöréseim voltak az elmúlt időszakban... Persze őket soha nem bántanám, csak magamat.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Csüt. Jún. 15, 2017 12:25 am Keletkezett az írás



Mielőtt még megnyitott volna a kávézó, azt hittem a Sweet Dreams lesz az a hely ami az álmom, ahol minden tökéletes. A kávézó ami az én birodalmam, és ahol rengeteg szép emlék fog születni. És még meg sem nyílt, máris, életem egyik legszebb élménye kötődött hozzá. Egyáltalán nem bántam meg amit tettünk, sőt. Bár minden éjszakám olyan lehetne, mint az volt ott, a teraszon a férfival akit szeretek. Azt hittem minden rendben van, sőt, minden tökéletes.
Mekkorát tévedtem! Eleinte persze fel sem tűnt. Se az, hogy nem akar találkozni, se az, hogy alig beszélgetünk. Sokat dolgozik, ezt gondoltam. Aztán, nekem is sok lett a munka, nyakamon a megnyitó, és még rengeteg dolgot kell előtte elintézni. Szükségem lett volna rá, a támogatására, hogy velem legyen. Hogy éjjelente hozzá bújhassak és átöleljen, elkergesse a rémálmaimat. De valahogy mindig kitért előlem. Már nem szeret, erre gondoltam első pániktól vezérelve. Megkapta amit akart és már nem vagyok érdekes. Dühös voltam rá, és napokig fel se hívtam.
Aztán, amikor erre nem reagált, és a kórházban sem volt bent, aggódni kezdtem. Mi van, ha baja esett? Vagy valami más a gond? Kétségbeesetten jártam volna a nyakára, de annyi katasztrófa érte a kávézót, hogy sajnos kénytelen voltam feladni egy időre. A megnyitót elhalasztottuk. A problémák halomban álltak, de nekem csak ő zakatolt a fejemben, hogy miért tűnt el ennyire.
Aztán, az új időpont előtti estén nem bírtam tovább. Késő este volt, de nem érdekelt, mivel nem lakik olyan nagyon messze, ezért elmentem hozzá. Tudom hol tartja a pótkulcsot, és bár nem helyes, de elővettem az egyik bokor alól. Hallottam az ajtóban Fox és Cory lelkes csaholását, és ettől egy kicsit megnyugodtam. Az előkert olyan mint egy dzsungel, mindent felvet a gaz, rendetlen az egész. Mi történhetett vele? Nem habozok, kinyitom a bejárati ajtót és besétálok a lakásba.
- Dimitri? – kiáltok be az előszobából, de hallom, hogy a fürdőben csobog a víz. Körül nézek, és nem hiszek a szememnek. Mint ahol bomba robbant, és a fejtetőn álló bútorok…! – Dim?! – szólongatom újra miközben a nappaliba sétálok. Itt is kosz mindenütt. Mi folyik itt?! – Fox! Cory! – kiáltok az ebeknek is, akik boldogan jönnek elém, mintha valamit mutatni akarnának. A fürdő felé megyek, mert most már tudni akarom, hogy mi történt vele, miért zárkózott ide be? Amint megpillantom, a karjából szivárgó vércseppeket is, még levegőt is elfelejtek venni.
- Mit tettél? – suttogok összetörten. Hát ez a baj, megint a gödör aljára került.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Csüt. Jún. 15, 2017 11:41 am Keletkezett az írás



*Annyira visszavágytam arra az éjszakára, amit a Sweet Dreams teraszán töltöttünk el. Nem azért, mert végre megkaphattam, hanem, mert olyan tökéletes és különleges volt, hogy szebbet álmodni sem tudtam volna. Olyan odaadóan terelte el a borús gondolataim, hogy jó pár órára megadtam akkor magam neki, hogy tegyen velem, amit akar. Aztán csak úgy öleltem magamhoz, de egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert ki akartam élvezni minden egyes pillanatát annak az éjszakának. Nem mondom, az apja elég szúrós szemekkel nézett rám, amikor hazavittem hajnalban a lányát. De minden pénzt megért nekem Sam mosolya, amit úgy imádok, amikor megjelenik az arcán. Ha azt meglátom, akkor azt hiszem, hogy semmi rossz nem történhet velünk... Pedig dehogynem...
Az elmúlt hetekben nagyon nehezemre esett távol tartani magamtól őt, pedig annyira szeretem...és talán pont ezért nem akartam, hogy tanúja legyen annak, hogy mennyire mélyrepülésben vagyok. Azt akarom, hogy mindig olyannak lásson, aki erős és lehet rá számítani. Most viszont minden voltam, csak összeszedett nem. A lakás és a kert romokban, bútorok eléggé háborús állapotban, holmik szana-szét mindenfelé, egy-két lyuk a falban... Csoda, hogy nem gázolok bokáig a szemétben.
Most viszont csak álltam a jéghideg zuhany alatt és próbáltam a hidegre összpontosítani, hogy ne nyúljak le a pengéért. Az az apró kis seb, amit okoztam magamnak, nem volt elég, ezt tudom. Ahhoz, hogy kicsit felülkerekedjek, sokkal többre lenne szükség. Még az öklöm sem volt elég, amivel az imént vágtam a falba. Próbáltam felülkerekedni fejben és csak valahogy fojtva, távolról hallottam a hangokat. Igazából azt hittem, hogy csak képzelődök megint. Még arra sem reagáltam, amikor a kutyák úgy futottak ki a fürdőből, hogy kipörgött a lábuk.
Amikor viszont magam mögött hallottam meg Sam suttogó hangját, megpördültem a tengelyem körül. Valószínűleg hanyatt estem volna, ha nem a zuhanyban állok, de így csak a zuhany falának tántorodtam. Hát igen, nem volt túl sok energiám. Csak elkínzottan, nagy szemekkel néztem rá. Aztán lenéztem a karomra, majd a zuhany alján heverő pengére és utána ismét rá.* -Nem tudtam megtenni... *Suttogtam a fejemet a falnak döntve és egy mozdulattal zártam el a vizet. Láttam rajta, hogy megdöbbent és talán még valahol magát is hibáztatja, de talán pont ezért nem akartam, hogy idejöjjön.*
-Menj el...nem akarom, hogy így láss... *Tényleg nem akartam. Csak neki lenne rossz. Kinyúltam egy törölközőért és a csípőm köré csavartam, hogy mégse teljesen meztelenül álljak ott vele szemben. Fogalmam sincs hogyan óvhatnám őt attól, ami az én fejemben zajlik le nap, mint nap az elmúlt hetekben. Néha azt hiszem, hogy egészt életemben a magányra lennék kárhoztatva, hogy másokat óvjak. De mindenki közül ő az, akit tényleg óvni akarok. Elég baj történt vele az eddigi életében.
Most az is kihívás volt, hogy kikecmeregjek a zuhany alól.* -Sajnálom... Mondtam halkan neki lehajtott fejjel. Próbáltam valahogy elosonni mellette, de van egy olyan érzésem, hogy nem fogja hagyni...pedig minden ösztönöm azt súgja, hogy meneküljek az érdekében.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Pént. Jún. 16, 2017 10:49 pm Keletkezett az írás



Azért jöttem ide, mert rettenetesen hiányzott, és mert válaszokat akartam. Választ arra, hogy miért dobott el, miért törte össze a szívem azzal, hogy folyton leráz miközben még annyira sem képes, hogy ha csak hazugság volt az egész akkor a szemembe mondja, hogy vége van. Napokon, heteken át bőgtem mert nem tudtam miért teszi ezt velem, szóval úgy éreztem jár nekem az igazság. Jogom van tudni, hogy miért bánt így el velem.
De amint meglátom a kertet, meg a koszos, poros kocsit, máris tudom, hogy ide kellett jönnöm. Valami baj történt, és lehet, hogy sokkal inkább aggódnom kellett érte mint haragudni rá. A pótkulccsal megyek be, és elég egyszer szólnom, Fox és Cory máris elém szaladnak. A lakás egy romhalmaz, a kutyák is rendetlenek, látszik, hogy nem fésülgeti őket olyan gyakran mint amikor még együtt csináltuk. Hallom, hogy a fürdőben csobog a víz, ezért én is oda megyek, de a látvány kétségbeejtő és elborzasztó egyszerre. Hirtelen nem is tudom felfogni, hogy mit látok.
Csak bámulom ahogy elzárja a vizet, és próbálok nem sírni. Megint vagdossa magát, de miért? Hiszen itt lennék mellette, majd’ belepusztulok, hogy ellök magától! Segítenék neki, együtt legyőznénk a démonait, mindent megoldanánk! Belenézek a gyönyörű szemeibe, és mintha a szívemet tépné ki a bánat amit benne látok. Mi az ördög történt vele?
- Így kel látnom téged, mert ezt tetted magaddal. – suttogom félig elcsukló hangon. Mintha azt a rohadt pengét belém vágta volna, úgy fáj ez az egész. Aztán ahogy megpróbál menekülni, kizárni az életéből, hirtelen betelik a pohár. Nem hagyom, hogy elmenjen mellettem. Dühös vagyok rá amiért ezt tette magával, és dühös vagyok amiért ezt tette velem.
- Egyáltalán nem sajnálod! – állok elé, és szinte sarokba szorítom a fal és a mosdó közé. Nem fog kitáncolni a probléma vagy a beszéd elől. – Mindent tönkretettél Dimitri, miért kellett kizárnod? Nézz magadra és nézz rám! – kiabálok rá dühösen. Én sem festek sokkal jobban mint ő, és erről csak részben tehet a sok munka. Az arcom beesett és a szemeim karikásak, hiszen vagy egy fél folyót tele sírtam. – Ne süketelj nekem arról, hogy ezt egyedül is megoldanád, mert nem! Látom, hogy mi a te megoldásod. – bele kapaszkodok a két karjába, megszorítom és erősen megrázom. Nincs nehéz dolgom hiszen szemmel láthatóan le van gyengülve. Olyan mérges vagyok rá, hogy azt nehéz is lenne szavakba önteni. Aztán elengedem, de továbbra is tőlem teljesen idegen módon fenyegetően állok előtte. Még akkor is, ha egy fejjel alacsonyabb vagyok.
- Megaláztál! Magamra hagytál azért, hogy egyedül dagonyázz a múltad sötétségében. Ezt akarod? Bántani magadat és engem? Igazad van, én ezt nem fogom végig nézni Dim, eszemben sincs tétlenül nézni ahogy lassan megölöd magad! – olyan hangerőn kiabálok vele, hogy a fürdőszoba csempézett falain csak úgy pattog a hangom ide-oda. Hacsak nem akadályoz meg, akkor teljes erőből vágom pofon, hogy aztán a fürdőszoba túlsó faláig hátráljak. – Szeretlek a rohadt életbe is! Miért nem szóltál, hogy bajban vagy?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Jún. 17, 2017 11:16 am Keletkezett az írás



*Nagyon hiányzott Sammy minden pillanatban. Sokszor azt éreztem, hogy belebolondulok a hiányába, hogy minden pillanatban ölelni akarom magamhoz, hogy csak ő képes arra, hogy  elfeledtesse velem mindazt a kínt, ami bennem tombol. De mégis hogyan tehetném ki őt mindennek, ami bennem van? Hogy engedhetném, hogy lássa azt, amikor a pokol bugyrait járom meg? Ő annál sokkal többet érdemel. Tudom, hogy magát fogja hibáztatni, amiért mindig kitértem a találkozások elől. Azt hittem talán titkon, hogy elriasztom magamtól és egy idő után túl lesz rajtam. Sokkal többet érdemelne, mint egy olyan valakit, akit emészt a saját múltja és képtelen túltenni magát rajta. A legjobbat érdemelné. Igaz, eddig néha voltak pár napos rossz periódusaim, de most...mióta kimondtam a titkaim olyan valóságossá vált az egész nem tudom kiűzni a fejemből a képeket, amik megőrjítenek, padlóra küldenek.
De most is itt áll velem szemben és látja a legrosszabb formám. Látja milyen, amikor legszívesebben végeznék magammal, hogy ne érezzem ezt a fájdalmat, mert ez nem fizikai baj, a test meggyógyul, de a fejemben a fájdalom nem akar múlni. A fejemből a képek soha nem fognak elmúlni. Eddig soha nem volt ilyen hosszú a rossz periódus és nem is úgy tünik, mintha magától elmúlna.
Ahogy sejtettem, Sam nem engedte, hogy meglógjak a bajok elől. Nem volt nehéz dolga a beszorításommal, mert nincs erőm az ellenkezésre. Ő sem festett valami jól, de ami a legijesztőbb az a hangja. Soha nem hallottam még ilyen indulatot tőle. És mindezt én váltottam ki belőle..hát ezért nem kellett volna így látnia. Csak állok a falnak szorítva és még az sem érdekel, hogy megráz. Máskor valószínűleg meg sem moccantam volna ennyitől, de most nincs arra sem energiám, hogy megtartsam magam. Meg sem kísérlek megszólalni, mert tudom, hogy hasztalan lenne. Szavai így is ostorként marnak belém. Igen, nincs rosszabb, mint a kimondott szavak...
Csak nézek rá és nem ellenkezek, valahol igaza van. Bántom egyfolytában és ez a legrosszabb. Nem vagyok különb én sem, mint az apám, azt érzem. Csak én nem fizikailag bántom őt, hanem lelkileg.. Hát mégis olyanná válok, mint ő? A merő önvádból egy akkora pofon szakított ki, amit még életemben nem sokszor kaptam...sőt, talán egyedül csak az apámtól. Szinte tátott szájjal néztem az elhátráló Sam-re. Hát azt hiszem jó, hogy a fürdőben van egy kádam is, mert most határozottan kellett valami támasz és jobb híján a szélére ültem le, mert a lábaim valahogy felmondták a szolgálatot. Miattam képes volt olyat tenni ez a lány, amire másképp soha nem vetemedne, miattam néz így ki. Csak úgy zsongott a fejem az önvádtól, hogy miattam lett ilyen. De megértettem, tényleg.*
-Köszönöm nyuszifül... *Szinte suttogtam, de tudom, hogy hallja. Azt is tudom, hogy csak én szoktam így hívni időnként. Ezt is jelnek szántam, hogy igen, megértettem mi a baj és hálás vagyok neki. Csak ültem ott a kád szélén és néztem őt. Néhány lépésre volt, de most több mérföldnek tűnt a távolság.* -Én azt hiszem...szégyeltem magam... *Nincs igazából megfelelő indok erre, tudom. Rendet kellene tenni a fejemben, de fogalmam sincsen hogyan. Amíg rájövök a mikéntre, addig meg kell védenem őt magamtól. Viszont nem lökhetem el magamtól többet. Bár tudna valaki választ adni arra mit kellene tennem.*
-Szeretlek...ne mondj le rólam... *Nyújtottam ki felé a kezem. Nem akartam sarokba szorítani, így ő döntheti el, hogy idejön-e hozzám. De mint valami villámcsapás, úgy éreztem hirtelen, hogy talán ő segíthet nekem...Csak legyen elég ereje ehhez a harchoz.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Szomb. Jún. 17, 2017 6:29 pm Keletkezett az írás



Nem hagyom elmenni, nem hagyom megszökni. Szembesíteni akarom azzal, hogy mit tett magával és velem. Velünk. Mert ezt ő tette, azzal, hogy bezárkózott ide a problémáival. Csak mondom és mondom, kiabálok vele, megrángatom, szinte ordibálok. Kiadom minden dühömet, azért, hogy észhez térjen valahogy.
Talán nem kellett volna pofon vágnom, de láttam, hogy egyik fülén be a másikon ki. Nem volt más választásom, nem tudtam mi mást tehetnék mert tényleg nem fogom végig nézni ahogy itt megöli magát, egyedül. Jobban szeretem annál, mint hogy ezt hagyjam neki. Látom, hogy milyen erőtlen, és le kell ülnie, legszívesebben odamennék hozzá és átölelném. De most nem lehet, észhez kell térnie valahogyan. Csak állok és bámulom miközben a tenyeremet dörzsölgetem. Nekem is fáj nem is kicsit, olyan nagyot sikerült ütnöm, hogy az egész tenyerem lüktet és fájnak az ujjaim is.
Hallottam amikor azt mondta köszöni, és ezt egy kis előrelépésként fogtam fel. Közelebb léptem, de csak egy kicsit.
- Semmi baj. Előttem nem kell szégyellned magad, te is ezt mondtad nekem. Tudod, hogy minden működik oda-vissza. – lassan hagyott el az adrenalin, és a düh is. Egy egészen kis mosolyt is megengedtem már magamnak, aztán amikor kinyújtotta a kezét, már tudtam, hogy a legrosszabbon túl vagyunk. Hagyni fogja, hogy segítsek neki. Szinte repültem felé, és szorosan átöleltem, a nyakát és az arcát puszilgattam hiszen rettenetesen hiányzott.
- Soha nem mondok le rólad. Te vagy a másik felem, nem emlékszel? – még amikor elkezdtünk járni, és épp csak lábadoztam, hozott nekem egy süteményt. Szív alakú volt, gesztenyés krémmel töltve, csokival borítva. Megfeleztem vele, és azt mondtam, hogy most már mindig együtt leszünk mert nála van a szívem másik fele. Hogyan is felejthette el ezt? Hogyan gondolhatta, hogy magára fogom hagyni valaha is? Ha kérné sem tudnám megtenni, annyira szeretem. Nem sokon múlik, hogy nem pityeredek el, ezért elhúzódok tőle, és gyorsan megtörlöm az arcomat.
- Most szépen elveszem tőled azokat a dolgokat amikkel hülyeséget tudnál csinálni, te pedig rendesen is lezuhanyzol, összeszeded magad. Oké? – felállok mellőle, és kinyitom a fürdőszobai kis szekrényt, majd az összes borotvát, pengét, szikét, gyógyszeres üveget egy kis kosárba pakolom. Mindent, amivel csak kárt tehetne magában, majd borotválkozik az én felügyeletem alatt. A zuhanyzóhoz megyek, és lehajolok a pengéért, amikor a kezembe fogom, megint sírásra biggyed a szám egy pillanatra. Miért tette ezt magával? Miért nem kért segítséget?
- Kint várlak, jó? Addig adok enni a kutyáknak is, és rendelek valami kaját. – szipogok egy kicsit, de a kedvéért mosolygok. Nem csukom be magam mögött az ajtót, csak behúzom, ahogy viszem ki a kis kosarat a veszedelmes holmikkal. Lerakom őket a konyha pultra, majd reszkető kézzel kapaszkodok meg a hűvös gránitban. Hogyan lesz elég erőm, hogy segíthessek neki? Végig tudjuk ezt csinálni, vagy elveszítem?
Beletelt pár percbe míg sikerült összeszednem magam, de utána tényleg adtam enni a tappancsosoknak is. Ahogy elnézem róluk azért gondoskodott, van kint friss víz és a tálkájuk is szép tiszta. Amíg ők falatoznak, addig a nappaliba megyek és amit tudok egyedül is, azt a helyére pakolom, vissza vonszolom a bútorok közül. Ekkor pillantok meg valami furcsát a földön. Különlegesnek tűnik, még nem láttam ilyesmit, azt látom, hogy ceruza és elég profi dolog de nem tudtam, hogy van ilyesmi Dimitri lakásában. Körülnézek, és a polcon meg is pillantok az egyik könyv mögött egy papírlapot, illetve a sarkát. Előveszem a szép kis kupacot, és leülök velük a kanapéra, érdeklődve nézegetem őket.
A tenger a teraszról, egyértelműen felismerem… gyönyörű kép, és még ha nem is színes, visszaadja annak az estének a varázslatosságát. Aztán van egy rajz Coryról és Foxról is, a magas fűben hemperegnek, őszinte, szeretetteli szemeikkel néznek a gazdájukra. Van sok… rengeteg rajz rólam, de annyi, hogy egészen bele pirulok. Soha nem hittem volna, hogy ilyennek lát, ilyen szépnek. Mintha nem is én lennék ezeken a lapokon hanem valami égi tünemény, egy angyal… a fényeket is olyan szépen használja, nem is tudtam, hogy ennyire tehetséges. De miért titkolta? Végül megtalálom a kupac alján a választ, hogy miért került ilyen állapotba. Egy rajz a gyerekkoráról, egy borzalmas kép arról, hogyan bántotta az apja. Összeszorul a torkom is, hogy ilyesmiket élt át, és még most sem engedi ez a sok fájdalom, kínozza a múlt. Gyorsan a többi lap közé keverem, mintha nem is láttam volna, mintha csak most kezdtem volna el nézegetni hiszen hallom, hogy közelít. A kutyákat nézegetem, hogy milyen részletesen rajzolta meg a vonásaikat.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Jún. 17, 2017 9:19 pm Keletkezett az írás



*Olyan hirtelen történt ez az egész. Nem is hittem Sammy-ről, az én nyuszifülemről, hogy ennyi erő és kitartás van benne. Nem gondoltam volna soha ezt róla. Úgy kiabál az én halkszavú barátnőm, mintha mikrofon lenne a torkában és olyan hévvel rángat, hogy csak nézek. Az pedig pláne meglep, hogy arcul is csap, de azt kell mondanom, hogy segített. Valahogy észbe kaptam, hogy ez így nem lesz jó. Ez a pofon sokkal többet ért, mint az előtte lévő mondandója. Lángolt eléggé az arcom, mert eléggé nagyot kaptam tőle, de nem bántam. És még mindig kedves tudott hozzám lenni...el sem hiszem....
Amikor karjaim közé repült, olyan szorosan öleltem magamhoz, mint még soha. Annyira jól esett a közelsége, hogy érezhetem hozzám simulni... Hiányzott, de nagyon és csak most érzem mennyire.* -Annyira szeretlek! *Suttogtam a fülébe, ahogy öleltem magamhoz és ő puszikkal halmozott el mindenhol, ahol csak ért. Bár igazából a szeretet és a szerelem szó nem fejezi ki pontosan, hogy mit érzek iránta.. leírhatatlan és kimondhatatlan.*
-Emlékszek. *Erőltettem magamra egy kis mosolyt. Hogy is felejthettem el azt a napot... Még alig hogy elkezdtünk hivatalosan járni, ő már nekem adta a szívét, kezembe helyezte az egész életét. Én pedig olyan aljas módon löktem el magamtól, hogy azt kellett hinnie ő rontott el valamit, pedig nem. Látom rajta, hogy majdnem elsírja magát... ez is miattam van...*
-Oké.. talán jobb is... *Csak figyelem, ahogy pakolja el a pengés dolgokat és a gyógyszereket. Nincs erőm ellenkezni, de nem is akarok. Igaza van, mint mindig. Nem is értem miért zártam ki. Én segítettem neki és tudtam, hogy ő is segítene.. de a szégyen nagy úr....Ahogy magamra hagy, feltápászkodok a kád széléről és ismét célba veszem a zuhanyt. Ezúttal ám kellemes langyosra állítottam a víz hőfokot. Normálisan megmosakodtam és a hajamat is megmostam. Utána jó alaposan megtöröltem a hajam, amitől eléggé össze-vissza állt, de sebaj, majd megszárad. A szárítóról lekaptam néhány ruhadarabot, egy boxeralsót és egy trikót, aztán kicsattogtam a nappaliba.
A konyha előtt elhaladva láttam, hogy a kutyák éppen esznek. Őket rendesen gondoztam, fontosak voltak nekem. Láttam, hogy néhány dolgot már a helyére tett Sammy a nappaliban. Gyanús volt, ahogy a kanapén üldögél és valamit néz. Ráncolom a homlokomat és észreveszem, hogy a könyv nincs a helyén, ami mögött a rajzaim vannak. A francba.. hát megtalálta őket. Hát végülis nem titkolhattam örökké. Sóhajtva ültem le mellé a kanapéra és néztem a legfelső képet. Valahol azonban ott van a kupacban egy kép, amit nem kéne, hogy lásson...amit arról a napról rajzoltam, amikor az apám...*
-Azt a nyomozó mindenedet... *Csúsztam közelebb hozzá.* -Ez.. ez nekem olyan kikapcsolódás...mindig lerajzolom azt a pillanatot, ami mély nyomot hagy bennem... A kutyák és legfőképpen Te... És valahol van benne egy kép édesanyámról is. *Direkt nem említem meg azt a képet, amit nem akarom, hogy lásson. Elég lesz akkor beszélni róla, amikor odaérünk. Oldalra pillantok és csak őt nézem egy darabig, aztán megérintettem az arcát és lágyan megcirógattam. Pontosan úgy, ahogy szerette mindig is.*
-Soha nem fogom tudni eléggé meghálálni azt, amit értem teszel. *Még mindig nem értem honnan van ennyi ereje. Hogy képes ezek után is így mellettem maradni.. tényleg nem érdemlem meg ezt a csodálatos lányt...*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Vas. Jún. 18, 2017 12:49 am Keletkezett az írás



- Én is téged. – mormolom a vállába, és csak élvezem, hogy megint ölelhetem. Nagyon hiányzott, szinte megbolondultam nélküle. Hiba volt, hogy nem találkozott velem ennyi időn át, ha mellette lehettem volna biztos, hogy nem jut ilyen mélyre.
- Akkor ha emlékszel ne is felejtsd el. – mosolygok rá, hogy némi lelket öntsek belé. Tudom, hogy rengeteg erőre lesz szükségem, hogy átsegítsem ezen a borzalmon, és még fogalmam sincs hogyan fog sikerülni. Csak azt tudom, hogy sikerülnie kell, mert nem hagyhatom szenvedni, és nem fogom hagyni, hogy újra ártson magának. Majd ez ad nekem erőt.
- Kint leszek. – szólok még vissza az ajtóból, hogy tudja nem hagyom el, nem megyek haza. Bevallom kellett pár perc a konyhában, hogy összeszedjem magam és ne kerülgessen a sírhatnék. Fox és Cory aranyosak voltak, követtek mindenhová, és érdeklődve figyelték amit csinálok. Kaptak is enni, aztán a nappaliban tettem rendet.
Nem értem miért titkolta előlem ezeket a gyönyörű képeket. Nem értem, egészen addig míg meg nem pillantom annak a borzalmas napnak az emlékét. Nem tudom, hogy ennyi fájdalmat hogyan fogok tudni elfeledtetni vele, hogyan érem majd el, hogy ne gondoljon ezekre folyton. Csak remélni tudom, hogy a közelségem is elég lesz, mert másom sajnos nincs.
Hallom ahogy közelebb jön, tehát már végzett is a zuhannyal. A képeit nézegetem, nem próbálom eltitkolni, hogy megtaláltam őket. Gondolom azért dugdosta őket mert nem akarta megmutatni, de most már mindegy. Ettől még persze nem kell, hogy fájjon neki újra.
- A nyomozás a véremben van. – mosolyodok el lágyan, és tovább bámulom a lapot. – Elmondhattad volna, hogy ez a hobbid. – felé nyújtom a lapokat, miközben mellé vackolok. – Gyönyörű volt ez a tájkép és a kutyák. Majd holnap megnézem a többit is… de kikeresnéd nekem belőle az anyukád képét? Szeretném látni. – természetesen láttam már. Gyönyörű rajz, szinte kiabálja, hogy mennyire szereti őt még mindig. Azért mondom így, hogy ne kelljen azon gondolkodnia láttam-e már azt a bizonyos képet. Ha nem akarja, nem mutatja meg nekem, holnapig eldöntheti. Direkt a két legfelső képet említettem, mintha a többit nem láttam volna még.
- Pedig semmit se fogok csinálni, ha ilyen butaságokat mondasz. Te sokkal többet tettél értem. – hiszen ha ő nem lenne még mindig a szobámban kuksolnék attól rettegve, hogy egyszer, valaki véletlenül hozzám ér majd. Nem sokat gondolkodok, ha hagyja akkor az ölébe vackolom magam és átölelem a nyakát ahogyan szoktam. Érzem, hogy milyen nagyon lefogyott… aggodalmasan sóhajtok, de aztán újra mosolyt erőltetek magamra.
- Nos, holnap lesz a kávézó megnyitója, és ezennel ünnepélyesen is meghívlak, egyben megkérlek, hogy legyél a kísérőm. Nem fogadok el nemleges választ, ne is reménykedj benne. – fejem jólesőn hajtom a vállára, és gondolkodok egy kicsit. Kettőnkön, azon, hogy milyen katasztrófa lett abból az édes éjszakából. Bármennyire is varázslatosnak éreztem, Dimitrit az taszította a mélybe. De talán az ellenszer is ez lehet. Ha lenne valami, ami kiveri a fejéből azokat a gondolatokat. – Hiányoztam neked? – kérdezem halkan, miközben az egyik tenyerem hirtelen siklik a tarkójára, a másik pedig az oldalára. Lassan cirógatom, keresem a szemeiben a tüzet. - Te hiányoztál nekem, sokat gondoltam rád.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Vas. Jún. 18, 2017 1:01 pm Keletkezett az írás



*Nem tagadom, nagyon jól esett a rendes zuhany. Hetek óta csak a hideg víz volt, hogy kellemetlen legyen. Most olyan jó volt a kellemes langyos víz. Nem is sejtettem, hogy ennyire hiányzott egy jó zuhany. És ezt is Sammynek köszönhetem, hogy most nem kínzom magam, hanem inkább kényeztetem magam egy kellemes zuhannyal. Apró örömök, nemde? Tudom, hogy nagyon nehéz most neki és még nehezebb lesz később, hogy egyensúlyban tartson. Viszont tudom, hogy szeretjük egymást annyira, hogy képesek leszünk ketten megoldani a problémáimat. A pofonnal ráébresztett arra, hogy tényleg szükségem van segítségre, még hozzá nem is akármilyenre.. hanem az ő segítségére. Tudom, hogy ő képes csak innen kirángatni. Főleg, hogy más nem is tud a gondjaimról. Azt meg tudom, hogy ő soha senkinek nem is mondaná el. Fürdőben nem volt sok ruha a szárítón, de itthon ez is megteszi. Meg előtte aztán minek takargassam magam, látott már mindent belőlem.
A nappaliban látom, hogy pár dolog a helyén és ő a nagyon rejtegetett képeim nézegeti. De ez van, legalább megtudta.* -Nem az a fajta vagyok, aki nagyon hencegne a tehetségével. *Vontam vállat. Kezembe vettem a lapokat és rámosolyogtam, amikor hozzám bújt. Gyorsan kikerestem a képet és felé nyújtottam.* -Ő az édesanyám, Natasha. *Én is csak a képet néztem és szinte láttam magam előtt azt a napot. Sajnos kevésszer mosolygott úgy igazából, de ez érthető is. Annyi évnek kellett eltelni, hogy őszintén tudjon mosolyogni.. ez akkor volt, amikor felvettek az orvosi egyetemre. Nagyon is élénken él az emlékezetemben az arca, sötét haja ahogy mindig hátrafogta, barna mindig szomorkás szeme...pont mint nekem. Bár itt lenne még nekem. Talán akkor nem itt tartanék. Akkor elmondhattam volna, hogy megtaláltam azt a lányt, aki a világot jelenti nekem.. és tudom, hogy ő pedig szavak nélkül is nagyon-nagyon boldog lett volna.*
-Semmi pénzért nem hagynám ki hölgyem! *Mosolyodtam el arra, hogy meghívott a megnyitóra. Hát akkor most lesz, nem maradtam le róla szerencsére. Már tudom is mit fogok felvenni, megadom a módját az biztos. Elmondhatatlanul büszke vagyok rá, hogy véghez vitte az álmát.
Váratlanul ült az ölembe, de nem ellenkeztem, lazán karoltam át és cirógattam a hátát. Imádtam azt, ahogy hozzám simul. Kajánul vigyorodok el a kérdésére, hogy hiányzott-e.* -Minden pillanatban! *Két kezem közé fogtam az arcát és hevesen csókoltam meg. Nagyon hiányoztak a csókjai, az érintése, a közelsége. Most nagyon hamar lángra lobbantott a finom cirógatásával. Kezeim a derekára vándoroltak és közelebb húztam magamhoz, hogy érezhesse egyre jobban növekvő vágyamat. Hát igen, az a laza boxeralsó nem sokat takar. Kezeim becsúsztak a ruhája alá, ajkaim pedig a nyakára. Egyre jobban nőtt bennem a vágy, hogy most azonnal meg akarom kapni, így nem igen vártam semmire, hanem elkezdtem megszabadítani a ruhájától. Ismét érezni akartam selymes bőrét az enyémhez simulni, csókolni akartam mindenütt, ahogy megérdemli. Ezúttal azonban hagyni fogom, hogy ő legyen az, aki irányít.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 19, 2017 12:09 am Keletkezett az írás



Persze, hogy hiányzott nekem, hiszem olyan hirtelen szívódott fel. Mintha elutazott volna vagy… nem tudom. Olyan közel volt és mégis távol, nem értem miért zárt ki az életéből. Ilyesmiken jár az agyam míg várom, hogy lezuhanyozzon és a nappaliban pakolászok. Rendbe teszem amit felborogatott és szétszórt, de nem tudok mindent. A nagy kanapét például nem, mert nem bírom el.
Aztán a rajzait nézegetem, hogy milyen szépek, kidolgozottak és különlegesek. Persze furcsa ennyi képen látni saját magamat. Ráadásul úgy ahogy nagyon ritkán lehet engem látni. Mosolyogva, fesztelenül, csillogó szemekkel. Nem értem miért rajzolt le ennyiszer, de nem akarom megkérdezni. Biztosan volt rá valami oka, és azt is tudom, hogy nem pszichopata vagy ilyesmi. Lehet, hogy csak azokat rajzolja le amik a fejében motoszkálnak. Mint az a szörnyű kép is… Nem tudom hogyan fogjuk ezt megoldani.
Óvatosan bújok oda hozzá, és adok neki egy puszit is. Nem értem miért titkolózott, ha előbb tudtam volna, hogy ilyen tehetséges hát biztos nem kellett volna kétszer is újra festetnem a gyerekek mese sarkát a kávézóban, valószínűleg ő elsőre is megmondta volna, hogyan lenne jó.
- Tudom, pedig hidd el nem hencegés az ha megmutatod mit tudsz. Én nem annak venném. – nézem ahogy előkeresi a képet a mamájáról, és óvatosan fogom kézbe, alaposan szemügyre veszem. – Szép. A szemetek ugyanolyan… és az orrotok is. – teszem még hozzá miközben elmosolyodok. Tudom, hogy hiányzik neki az anyukája, de sajnos őt nem tudom visszahozni, bármennyire is szeretném. Lehetetlenség. Viszont itt lehetek helyette is mellette, és valahogy ki fogom húzni ebből a gödörből. Majd én támogatom amíg rendbe nem jön, és utána végre teljesen nyugodtan, problémák nélkül lehetünk együtt úgy ahogy eddig még sosem. Legalábbis valahogy így tervezem.
Meghívom a megnyitóra is, hiszen nélküle nem lenne az igazi. Úgy terveztem, hogy majd ott lesz minden fontosabb állomásnál, de hiába is hívtam, az első süteményeket nem tudta megkóstolni, hiszen nem vette fel a telefont. Pár dologról már lemaradt, de nem akarom, hogy ez is közéjük tartozzon. Szerintem mellettem a helye, nekem sokat jelentene.
Az ölébe mászok, és úgy bújok mint régen.
- Te nekem jobban. – mosolygok, és megsimogatom az arcát. Nem igazán lepődök meg, hogy milyen heves most a csókja. Nekem is hiányzott, én is vágytam már rá nagyon. Szeretem, jobban mint bárkit vagy bármit. Cseppet sem von el a szerelmemből az, hogy most milyen állapotban van. Hagyom, hogy közelebb húzzon, miközben elmosolyodok. Imádom ahogy a nyakam csókolgatja, és én is segítek neki, hogy együtt levegyük a ruháimat. Határozottan érintem meg, a mellkasán simítok végig, és már az ő apró érintéseitől is úgy érzem a fellegekben járok. Mennyire hiányzott! Úgy vetem rá magam mint éhező a falat kenyérre, nem akarok várni semmire sem, hiszen már vártunk éppen eleget. Ha megkérdeznék, hogy mit csinálok, nem tudnék felelni. Az ösztöneim tombolnak, és az, hogy milyen nagyon vágyok már rá. A páromra, szerelmemre, erre a csodálatos, szomorkás szemű oroszra, akiért tűzbe is mennék akár. Szerencsére arra nem lesz szükség, legalábbis remélem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Jún. 19, 2017 11:43 am Keletkezett az írás



*Csak ültem mellette és néztem a kép halmot. Valahol ott van benne az a rajz is, ami valahogy magyarázza mindazt, amiben jelenleg is vagyok. A kép, amit lehet nem kéne látnia? De, joga van tudni. Mert hiába meséltem el, ezt nehezen lehet elképzelni. Talán lehetetlen. De a legszebbek azok, amiken ő van. Mindig azokat a pillanatokat rajzoltam le, amikor önfeledten vidám volt. Nem is tudja talán, hogy mennyire nagyon jól áll neki a mosoly. De az biztos, hogy furcsa lesz így lapokon látni magát. De nekem ő jelent mindent, az életet, a világot, mindent. De látnia kell azokat is, hogy milyennek látom őt. Bár igazából én a valóságot szoktam lerajzolni, nem ferdítek rajta.*
-Hát most már tudod akkor. *Mosolyogtam rá.* -Mit gondolsz? Ki lehetne tenni párat? *Hirtelen jött az ötlet. De talán nem is olyan rossz, eltakarná azokat a repedéseket, amiket az ökleim okoztak. Egy szép tájképet megrajzolok én szívesen nagyban is. Legszívesebben ő lenne az, akiről képet kitennék, de nem hiszem, hogy annyira nagyon akarná saját magát nézegetni a falon. Melengette a szívemet, amikor édesanyám képét nézegette. Büszke voltam, hogy felismerte a hasonlóságot közte és köztem. Nagyon hiányzott nekem ő, hisz nagyon összenőttünk, csak mi voltunk igazából egymásnak. Arra is emlékszek, amikor meglepődötten nézett rám, amikor visszaütöttem apámnak...nem hagytam többé, hogy bántsa őt vagy engem. Én lettem a védelmezője.
A megnyitóról eszembe jutott, hogy sikerült a Sweet Dreamsnek egy nagyon jó támogatót szereznem. Még el sem tudtam mondani neki, de ami késik, az nem múlik. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni. Én izgatottan vártam, hogy Sam milyen reklámot álmodik meg a kávézónak. De azt tudtam, hogy a kivitelezéssel biztosan nem lesz probléma, hisz régóta ismerem azt a betegemet.
Most hirtelen azonban minden épkézláb gondolatot kiűzött a fejemből ez a kis vadóc. Már egy érintése is elég volt, hogy lángra lobbantson. Annyi hét eltelt azóta és csak most érzem igazán, hogy mennyire meg akarom kapni. Most más lesz, ez egészen biztos, már nem fél. Mi sem bizonyítja jobban, hogy ő maga segített abban, hogy levetkőztessem. Szinte a nyálamat csorgattam, amikor immáron finom bőrét érinthettem. Nem bírtam tovább, csókokkal halmoztam el, ahol értem. Nem hagytam ki az ajkait, formás idomait és azt az imádnivaló, kecses nyakát sem. Közben a kezem sem tétlenkedett, simogattam, ahol értem. Ám amikor olyan határozottan érintette a mellkasom, szinte szűkölni támadt kedvem, hogy még van rajtam ruha. Mondhatni, hogy úgy téptem le magamról a trikót. Kimondhatatlanul szeretem érezni azt, ahogy hozzám simul. Már ott tartottam, hogy beleőrülök, ha nem kaphatom meg azonnal, de egy átkozott ruhadarab még kettőnk közé állt. Eddig még soha nem éreztem ilyen emésztő vágyat, ami széttépi az embert, ha csillapítják azonnal.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 19, 2017 11:30 pm Keletkezett az írás



- Naná! - vágom rá hirtelen és nagy vigyor terül szét az arcomon. - Ezt mindenképp. És a kutyákról is. Meg szeretnék egy képet rólunk. Amin mi ketten vagyunk - óvatosan lelkesedek, legalábbis próbálok. Olyan jó lenne ha színesek lennének a falak és a bútorok... Otthonosabb lenne a ház, talán ő is jobban érezné magát ha vidámabb lenne a környezete. Én azon leszek hogy segítsek neki ahogy csak tudok de neki is akarni kell. Aztán elpirulok hiszen túl messze szaladtam. Ez az ő háza, neki kell megmondani hogy mit látna itt szívesen. - De persze azt teszel ki amit csak szeretnél. Ez a te várad.
Furcsa, hogy majdnem lemaradt a megnyitóról. Pedig nekem fontos lenne hogy eljöjjön, remélem holnap tényleg ott lesz és nem hagy cserben. Nem tudnék már elképzelni egy napot se nélküle. Egyetlen egyet sem.
Ám azt be kell látnom hogy a teraszon történtek után került ebbe az állapotba. Talán nem lett volna szabad megtennünk, talán nem kellett volna az az egész de... De én nem bánom. Olyan volt mintha minden érintéssel azt mondta volna, hogy szeret. Minden simogatás, minden csók, minden ölelés ezt hordozta magában. Szeretném újra átélni, vele.
Szinte kínzó volt kivárni, míg levette a ruháimat. Nem jöttem zavarba, inkább csak követelőzve csókoltam a nyakát. Sürgetve vettem le a pólóját és már csak a boxer állt közénk. Soha nem utáltam még ruhadarabot annyira mint azt.

Éjszaka, félálomban ölelem a nyakát miközben a hálóba visz. Nagyot ásítok és félig álomban döntöm a fejem a vállára.
- éhes vagyok. - motyogok neki fáradtan. Meg tudnék enni egy fél disznót is. Ahogy a párnára ér a fejem, már könyökölök is, hogy őt nézhessem. - Rendeljünk valamit, és addig mesélj nekem. Mesélj a mamádról vagy amiről akarsz.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Jún. 20, 2017 11:57 am Keletkezett az írás



*Mosolyognom kellett azon, hogy milyen fáradtan dőlt a mellkasomnak, így óvatosan felemeltem és indultam el vele a háló irányába. Nem csodálom, hogy ennyire elment az ereje. Végig hagytam, hogy ő irányítson, hogy megtapasztalja az igazi élvezetet, miközben én odaadóan öleltem, simogattam és csókoltam. Ezúttal ő volt a középpontban és úgy nézem, hogy alaposan ki is hajtotta magát. Nem mondom, vadóc egy lány, ha már felszabadul. De nem baj, minél többet tapasztaljon csak meg. Most pedig az olyan egyszerű dolgot élveztem, hogy a karjai a nyakam köré fonódnak...apró örömök.
Óvatosan tettem le az ágyra és elmosolyodtam. Ráfér az ennivaló, hozzám hasonlóan ő sincs valami jó bőrben, de majd gondoskodok, hogy visszanyerje a régi fényét.* -Ahogy parancsolja hölgyem! *Egy csókot nyomtam az ajkaira és kimentem a mobilomért. Miközben egy rakat kínait rendeltem, összeszedtem a nappaliban a kész rajzaim, a ceruzám és a rajztáblámat. Ki tudja mikor kap el az alkotási láz. A hálóba érve letelepedtem mellé az ágyra.*
-Hát van pár dolog, amiről beszélnék. Adok majd egy névjegyet, amit hívj fel. Egy Steven nevű igen jófej férfié a szám. Egy reklámügynöksége van és teljesen ingyen fog neked dolgozni. *És itt megálltam, hogy hatás szünetet tartsak. Remélem örülni fog neki. Amikor megkérdezte Steve, hogy mivel hálálhatná meg azt, hogy én elvállaltam a műtétjét, ami más sebész nem és hogy nekem köszönhetően nem bénult le... akkor egyből ezt mondtam. Ő pedig rávágta, hogy de csak ingyen vállalja. Meg hát tetszett neki az ötlet, mert neki is van kisgyereke. Én pedig izgatottan vártam, hogy átadhassam ezt a meglepetést Sammy-nek.
Kellő szünet után pedig kikerestem a képek közül azt, ami arról a napról készült oly sok évvel ezelőtt és felé nyújtottam.* -Ugyan elmondtam mi történt.. de elképzelni nemigen lehet... *Lepillantottam a képre. Egy kisfiú, aki én voltam, összegömbölyödve feküdt egy vértócsa közepén és arcát könny áztatta. Felette egy férfi magasodott, aki a kezében egy szíjat tartott, miután végzett velem és a verésemmel. Bíztam Sam-ben annyira, hogy ezt megmutassam neki. Közben rápillantottam az órára, hogy még mennyi idő, amíg megjön az étel. Van még egy kis időnk, de szerencsére a közelben van a kínai non-stop étterem, ahol nagyin is jól főznek.
Estére még a terveim között szerepelt, hogy kap tőlem egy igazi, saját kulcsot a házamhoz. Szeretném megkérni, hogy költözzön ide. Nem tudom belemenne-e, féltem is megkérdezni tőle. De volt egy tervem, ha netán nemet mondana, de az biztos, hogy sokkolná. Nem baj, állok elébe. A terv megvan és kész vagyok megvalósítani.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 26, 2017 12:31 am Keletkezett az írás



Furcsa volt így, hogy Dimitri ennyire össze van törve. Mármint, látom rajta, hogy gyötrődik, kínlódik és eddig nem kért segítséget. Talán épp azért volt jó, hogy most leküzdve a félelmeimet, egy kicsit fölé kerekedtem. Látni, hogy egy kicsit kilépett a bajaiból, és elengedte magát az jó érzés volt, megérte a fáradtságot. Amikor a hálóba cipelt, akkor is sokkal nyugodtabbnak tűnt, boldogabbnak a maga módján. Ezért is adtam egy puszit a nyakára, amíg vitt odafelé.
Hamar elhelyezkedtem a párnák közt, és bebújtam a puha takaró alá. Csak mosolyogni tudtam, amikor adott egy puszit, és hallottam, hogy rendelt kaját. Hát többek közt ezért is imádom! Aztán látom, hogy egy rajz táblával tért vissza, és ettől csak még jobb kedvem lett. Örülök, hogy már nem rejtegeti előlem ezt az oldalát.
- Reklámügynökség? – kérdezek vissza csodálkozva, és közelebb vackolom magam hozzá. – Ez… fantasztikus, de… hogy érted, hogy ingyen? – remélem nem úgy, hogy ő fizeti titokban. Nem tudom mennyi pénze van, nem is érdekel cseppet sem. Nem ezért szeretem. Azt sem szeretném, ha egy fillért is költene az üzletemre, mert nem az ő problémája, ezt nekem kell megoldani.
Amikor megmutatja a lapot, nagy szerencsém van azzal, hogy már láttam. Különben valószínűleg bőgnék és sokkot kapnék. Még mindig nehéz elképzelni, hogy van annyira gonosz ember a világon aki ilyesmit tesz a saját fiával. Vagy két percig nézem a rajzot némán, bevésem az agyamba a borzalmat ami vele történt. Nem kérdeztem semmit, csak leraktam az éjjeliszekrényre, majd szorosan átöleltem őt.
- Soha többé nem bánthat téged senki, Dimitri. Talán amikor ezt elfogadod és megérted… akkor élhetünk majd boldogan. – aggodalmasan simogatom a karját, néha elidőzve a sebhelyeken. Szörnyen érzem magam, mert így néz ki, még ha nem is én tehetek róla. – De én addig is itt leszek veled. – egy kicsit előrébb hozzuk a „jóban rosszbant”, de… hát, nem éppen átlagos a kapcsolatunk. Nálunk előbb kell megküzdeni a bajokkal és majd utána jön a jól megérdemelt gondtalanság.
Tovább simogatom, miközben gondolkodok. El tudom vele képzelni az életemet, ezerszer is megtettem már. Egy szép ház, napsütés, sütemény, a kutyák, sok nevetés… talán idővel egy vagy két mosolygós gyerkőc… de mégis, mit mondanánk neki, ha meglátnák Dim hátát és karját? Mit mondunk bárkinek is aki látja? Témát kell váltanom, nem akarom, hogy tovább szomorkodjunk.
- Elmegyünk egyszer majd oda ahol születtél? Szeretném látni. Mesélj a karácsonyról! Milyen volt ott a karácsony?
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Jún. 26, 2017 11:47 am Keletkezett az írás



*Őszintén szólva, nagyon is el tudtam volna képzelni Sam-et, hogy minden nap így itt fekszik bevackolódva a párnák közé az ágyamban. Talán jobb is lenne mindig úgy hazajönni, hogy tudom, ő itthon vár rám egy hosszú nap után. Vagy éppen én várhatom haza őt egy finom vacsorával. Igen, vele el tudnám képzelni az egész jövőmet.*
-Nyugi, tényleg ingyen van. Steven a páciensem. Lassan, de biztosan haladt a bénulás felé, mert semelyik sebész nem vállalta el a műtétet, én viszont igen. Megkérdezte meghálálhatja-e valamivel, én pedig ezt mondtam. Van egy kisgyereke, alig két éves...szóval lát fantáziát a Sweet Dreams-ben és áll a rendelkezésedre bármiben. *Tudom, hogy Sammy-nek sokat jelent, hogy mindent ő csináljon a kávézó körül. Persze megtehetném, hogy titokban pénzelem, mert megtehetném, van bőven annyi pénzem, de nem teszem a Sam iránt érzett hatalmas tisztelet miatt. Nekem elég lesz, ha őt elhalmozhatom majd minden széppel és jóval. Lehet még sok is lesz belőle.
Aztán csak figyelem őt, ahogy a képet nézi. Látom az arcán az érzelmeket ezzel kapcsolatban, de nem kérdezek semmit. Lepillantok a karomra, amikor a sebhelyeken időzik a keze, aztán vissza az arcára.* -Te már most sokkal többet tettél értem, mint gondolnád. *Simogattam meg az arcát mosolyogva.*
-Oroszországban teljesen más. Nem decemberben van nálunk karácsony. Előbb van újév, aztán karácsony. Január 7-én van a karácsony nálunk. Régen a karácsonyi vacsora hús nélkül volt, most már a jellemző a sült szárnyas, sül almával és krumplival. Régen hagyomány volt, hogy karácsony napján böjt van és csak akkor kezdődött a lakoma, amikor feljött az első csillag. Most már ezt egyre kevesebben tartják be. Ja és az időjárás... január a leghidegebb hónap, nem ritka a minusz negyven fok sem.Emlékszek, hogy gyerekkoromban kabátban ültünk karácsonykor sokszor, pedig volt fűtés. *Elmosolyodtam el emléktől.* -Láttál már igazán sok havat? Na ott aztán akkor van belőle elég. Sokszor térdig járhatsz benne. Majd jól megdobállak hógolyóval. *Nevettem el magamat.
Aztán meghallottam a csengőt, amire persze a kutyák ugatva rohantak az ajtóhoz. Majdnem elfelejtettem, hogy nincs rajtam semmi, még éppen időben kaptam fel egy boxert és egy pólót. Kifizettem a futárt és a konyhában egy tálcára kipakoltam az ötféle fogást a tészta és a rizs mellé. Tettem még mellé evőeszközt és szalvétákat, aztán vissza egyensúlyoztam a hálóba. Letettem az ágyra középre a tálcát.* -Remélem éhes vagy! Mert ez mind ránk vár! *Gyorsan dobáltam le magamról ismét a ruhát és bemásztam Sammy mellé az ágyba.* -Lássuk csak, van itt csirke, kacsa, marha, tintahal... Mit kívánsz, nyuszifül? *Határozott elképzelésem volt, hogy megetetem. Nem tetszett, hogy így lefogyott, muszáj lesz visszahízlalnom. A tervem az volt, hogy a vacsora után fog kapni tőlem egy saját kulcsot. Nem kell a pótkulccsal bejárnia, lesz sajátja. Akkor jön majd, amikor csak akar, olyan holmiját hozhatja, amit csak akar... azt sem bánnám, ha ideköltözne.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 02.
▪▪ Korom :
20
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

»Hétf. Jún. 26, 2017 11:11 pm Keletkezett az írás



- Köszönöm… Akkor majd felhívom. Néha elfelejtem, hogy milyen sokan az adósaid. – mosolyodok el, miközben a kezeit cirógatom, és adok is rá gyorsan egy puszit. – De azt hiszem, te is elfelejted, hogy hány ember köszönheti neked, hogy egészséges, normális élete lehet. – nem teszem hozzá, hogy olyankor biztos nem gondol erre amikor ilyen hülyeségeket csinál és vagdossa magát. Magától is tudja, hogy mire célzok, nem kell emlékeztetnem állandóan. Ne fogom hagyni, hogy újra megtegye, ha kell sátrat verek a kertben, de nem hagyom.
Jólesőn hajtom a fejem a tenyerébe, és csak élvezem, ahogy mosolyog. Még mindig olvadozok ettől a mosolytól, azoktól a meleg szemektől, amikben mindig marad egy árnyalatnyi merengő, szomorkás csillanás. El tudom valaha is tűntetni onnan ezt a szomorúságot? És ha sikerülne, akkor azért még Dimitri lenne? Biztosan! Ő is olyan mint bárki más, neki is jár a száz százalékos boldogság… csak fogalmam sincs hogyan adhatnám meg neki. Képes vagyok rá egyáltalán?
- Sokkal többet tehettem volna, ha nem zársz ki. Többet ne csinálj ilyet. – játékosan harapom meg az egyik ujját, épp csak egy kicsit szorítom meg a fogaimmal – Vagy megharaplak ám! – boldogan vackolok mellé amikor mesél Oroszországról. Sosem jártam még ott, sőt, még máshol sem.
- Ha szeretnéd majd két karácsonyt tarthatunk. – jegyzem meg, még mielőtt a hóról kezdene beszélni. Milyen lehet? Nem mondom, itt is szokott havazni, de nem úgy. Szeretném látni amikor minden fehér, mindent beborítanak a puha hópihék. Tényleg elvinne? Bár úgy lenne!
- Hógolyózni? Jó lenne! Majd az első nyereséges hónap után kivesszük a kávézó kasszájából a pénzt és mindet elköltjük egy utazásra. Benne vagy? Lehet csak a város határáig jutunk de lehet, hogy kínáig! – kuncogok és már épp nyújtanám a kezem, hogy megöleljem, amikor csengetnek. A kutyák csak úgy spuriznak az ajtóhoz, örülök, hogy vigyáztak rá eddig is.
Vigyorgok mint egy tejbetök amikor megjelenik a tálcával. Olyan boldoggá tesz mindig, a puszta jelenlétével is, hogy nem tudok nem vigyorogni. Imádom, minden porcikáját.
- Nagyonis! – kicsit helyezkedek, hogy kényelmesebben tudjak enni, de a kezem beleakad a takaróba. Kuncognom kell megint a saját ügyetlenségemtől. – Kacsát… rizzsel. – nevetgélek miközben szép nagyra nyitom a szám, mint egy kiscsibe. Ha nem akar megetetni, akkor elveszek két pálcikát a tálcáról és egyedül eszem pukkadásig magam. Gyakran megállok evés közben, és adok neki egy puszit, vagy simogatom a karját, vállát. Elmondhatatlanul hiányzott, és annak ellenére, hogy nehezebb feladat áll előttünk mint valaha, úgy érzem sehol máshol nem lennék ennyire boldog mint most itt, vele.
Amikor végeztem az evéssel, csak szorosan átölelem, és még a kínai kajától maszatos szájjal adok neki egy jóéjszakát puszit. De nem tudok aludni, csak vigyorogva bámészkodok, sehogy se jön álom a szememre. Percenként húzom magamhoz szorosabban vagy simogatom a karját, szuszogok a nyakába. Visszakaptam, végre megint velem van. Azt kívánom, hogy holnap bárcsak ne kellene felkelni. Hiába, hogy a Sweet Dreams megnyitója lesz, és nekem még reggel intézkednem kell, felügyelni az előkészületeket, aztán meg nekem is készülnöm kell, átöltözni… nem akarok aludni. Nem tudok. Minden percért kár lenne, amikor nem érzem, hogy itt van mellettem.
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
119
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
32
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Kedd Jún. 27, 2017 10:31 am Keletkezett az írás



-Ugyan, nem az adósaim. Az az életem, hogy másokon segítsek, ha már magamon nem tudok... De most majd itt leszel nekem te. *Legszívesebben egész nap csak hevernék mellette és simogatnám az arcát. Imádom, amikor a tenyerembe hajtja az arcát. Persze tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy mire célzott és van benne valami. Olyankor nem tudok másra gondolni, csak arra a fájdalomra, ami belülről emészt.
Néha azon gondolkodok el, hogy vajon sikerült teljesen meggyógyítanom Sammy-t? Addig oké, hogy én már akárhol érinthetem, de vajon a többi emberrel szembeni érintés fóbiája is elmúlt? Vagy az megmaradt még? Nem tudom... Igen, sok mindenről lemaradtam... Pótolnom kell ezeket mind-mind. És mi lenne, ha nem is engedném el innen többet? Mi lenne, ha megkérném szemtől szemben, hogy költözzön ide? Lehet hülyeség, de akkor biztos jobban tudna segíteni rajtam. Bár így belegondolva, elég nehéz és ijesztő lenne számára. És igen, van egy határozott ötletem, hogy holnap mit fogok megtenni.*
-Nem fogok, ígérem. *Nevettem fel, ahogy játékosan megharapta az ujjamat.* -Imádnám, ha felfalnál... *Még azt is imádnám, ha ő tenné. Őszintén szólva minden érintését, pusziját, csókját imádom... meghalni is képes lennék értük.
Már éppen válaszolnék, amikor megjött a kaja. És naná, hogy megetetem. Még soha nem csináltam ezt, de élvezem nagyon.* -Amíg édesanyám élt, minden januárban hazautaztam egy hétre, hogy vele töltsem a karácsonyt. Amikor meghalt, eldöntöttem, hogy többet én nem ünneplek karácsonyt...hisz mit érne a szeretet ünnepe szeretet nélkül. De azt hiszem örülnék, ha megmutathatnám neked mi hogyan ünnepeltünk. *Tetszik az ötlet. Értékelem, hogy még ezt is megtenné értem. Én abban nevelkedtem, hogy januárban jön az ünnep, így a december nekem nem sokat jelent. Persze alkalmazkodok valamilyen szinten...de mindig én vállaltam el az ügyeletet decemberben, hogy a kollégák otthon lehessenek.
Addig etettem, amíg jól nem lakott. A tálcát kitettem az éjjeli szekrényre és bebújtam mellé a takaró alá. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Bármeddig képes lennék csókolgatni, nem tudok vele betelni.* -Jó éjszakát nyuszifül! *Tudtam, hogy megint jönnek a rémálmok majd, de túlságosan fáradt voltam, ki tudja mióta csak pár órákat aludtam, azt is rosszul. Most sem volt másképp, jöttek a jól ismert képek, érzések az álmomban. Most azonban más volt. Akárhányszor maga alá rántott volna az örvény, egy simogatás, egy puszi, egy halk szuszogás a nyakamba...mind-mind olyan volt, mint egy angyal az álmomban, aki kimenti a fuldoklót a rémálmok tengeréből.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Sammy & Dim - Mélyrepülés
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Sammy & Dimitri - Egy váratlan találkozás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: