Megint egy újabb kezelés. Kelletlenül kullogtam be a kórházba, a megszokott emelet, megszokott ajtajához. A nővérke mosolyogva fogadott. Rajtam kiélheti minden szadista örömeit, az biztos. Ennek persze én "rettentően" örülök. Ilyenkor mindig úgy megcsavargat, és olyan tornagyakorlatokat végeztet velem, amik persze rettentően "élvezetesek". De már azért látom az alagút végét, még ha az egyelőre nagyon messze is van. A kezelés végeztével kicsit leülök a kantinban egy kávét elfogyasztani. Az órámra nézek, el is felejtettem, hogy ez mindig ilyen szörnyen sokáig tart. De most legalább pont jókor vagyok, hiszen mindjárt véget ér Maria munkaideje. Akkor meg is várhatom akár. Itt az ideje, hogy a védekezés helyett a támadást válasszam és megpróbáljam meghódítani álmaim nőjét. Azt pedig el kell kezdeni valahol. Kezdetnek pedig egy vacsora egészen jónak tűnik. Átsétálok szépen lassan a bejárati csarnokba. Biztos vagyok benne, hogy itt fog majd kijönni. A telefonomat nyomkodom, hogy múlassam az időt. Mások hírfalait böngészem, és véletlenül éppen Mariához kerülök. Sok-sok kép a bátyámmal, amin egyértelműen látszik: boldogok. De akkor a drágalátos bátyám miért is nincs itt vele? Lehet összeszedett egy másik nőt Párizsban. Bár Lucasra nem ez a jellemző, ennek ellenére nem tartom teljesen lesetlennek a dolgot. Valahol örülnék is neki, ha ez lenne, persze Mariát azzal szörnyen megbántaná, amit ő nem érdemel meg, de akkor biztosan az én kezeim között kötne ki. Milyen szép remények. Ezeken elmerengve pillantom meg Őt. Még mindig olyan gyönyörű. Még ilyen fáradtan is. - Maria! - Kiabálok oda neki, és még integetek is mellé, biztosan észrevegyen. Felállok a padtól és felé indulok el. Nem túl gyorsan, ne legyen feltűnő azért, hogy mennyire vele akarok lenni. - Kezelésen voltam és gondoltam megvárlak, biztos éhes vagy már, ahogy én is, valahova beülhetnénk. Volna kedved? - Persze legszívesebben megmondanám, hogy van kedved és kész, de tudom jól, hogy semmit sem utál annyira, mint azt, ha megmondják neki, hogy mit is csináljon, szóval most abban bízhatok, hogy a fáradtság és az éhség az én javamra játszik majd.
A hozzászólást Pierre M. Larbaud összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Nov. 29, 2015 9:13 pm-kor.
Vendég
Vendég
»Vas. Nov. 29, 2015 6:32 pm Keletkezett az írás
Dinner with you? Anytime and anywhere
Pierre & Maria
E
gy hosszú műszak után semmi másra nem vágyom jobban, mint hogy eldőlhessek az ágyamban és alhassak egy jót. Persze nagyon is jól tudom, hogy sok mással is kellene foglalkoznom, de ez a mai nap gyilkos volt. Ennek ellenére, vagy éppen pont emiatt muszáj leszek valahol enni valamit, mert a fáradtságomon már csak egy dolog tesz túl. Az éhségem. Még utoljára ellenőriztem a beosztást, aztán elindultam kifelé. Ahogy áthaladtam a földszinti folyosókon tudtam, hogy az éjszakások ma sem fognak unatkozni. Rengetegen voltak a várótermekben és a folyosókon. De mindez engem már nem érint. Egyébként is túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ilyeneken rágódjak. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és elindultam a kijárat felé. Ahogy az aulán keresztül haladtam, egy ismerős hang ütötte meg a fülem. Azt agyam tudta, hogy lehetetlen, de a szívem vágyott rá, hogy igaz legyen. Akartam, hogy Lucas legyen az, de ahogy megfordultam és megpillantottam Pierre-t minden felszínre törő boldogságom alább hagyott. Igazam volt, ismételten csak a képzeletem játszott vele. Vagy legalább is félig, mivel Pierre és Lucas nagyon is hasonlítanak egymásra legalább is ami a külsejüket illeti. Most azonban kénytelen voltam minden előző gondolatomat a szőnyeg alá söpörni, hogy Pierre ne vehesse észre. Mindentől függetlenül, egyre jobban kezdem megkedvelni Őt. Amióta itt vagyok és vele élek, egyre többet beszélgetünk, egyre jobban kezdem megismerni és mégy Bizsu is szereti. Azt ha vele találkozom annak idején akkor most minden másként lenne. Ki tudja. Az is lehet, hogy akkor is a testvére menyasszonya lennék, de az sincs kizárva, hogy akkor most az ő párja lennék. Semmi nincs kizárva. A sorsnak minden bizonnyal jó oka volt arra, hogy így alakítsa az életünket, hogy együtt élünk. Oly közel és mégis oly távol. - Szia! – mosolyogtam rá egy kissé elgyötörten Egy vacsora? Túl sokat járunk el együtt vacsorázgatni. Viszont amióta itt vagyok nem nagyon láttam más nővel. Biztos csak megpróbál tekintettel lenni rám. Nyilván nem akarja, hogy olyan kellemetlen helyzetbe kerüljünk, hogy minden alkalommal amikor otthon alszom, más és más nőkbe fussak bele. De végül is nem szólhatnék semmit. Nem vagyok én a számára senki. Se az anyja, se a barátja, se a szerelme. Szinte semmi közöm ahhoz, hogy mikor és mit csinál. Az Ő háza, az Ő élete és ha azt nézzük, jóformán én vagyok a betolakodó benne. Nem pedig fordítva. - Hát ami azt illeti eléggé fáradt vagyok. Viszont ha neked megfelel, hogy otthon begubózok a kanapén és rendelünk valami kaját akkor benne vagyok. – néztem rá kérdőn, miközben a tőlem már olyan jól megszokott mosoly végig ott ült az arcomon.
Tudom jól belül, hogy nem engem várt. Rosszul esik minden alkalom, amikor a bátyámmal látom, és a mosolya, a lelkesedése nem nekem szól, hanem neki. Zavar. Őrjít. Magamnak akarom őt. Csak magamnak. De ő másé, és talán sosem lesz az enyém. De azért mindent megpróbálok. Harc nélkül nem adom fel. Noha ő maga nem is tudja, hogy harcolok érte. Ő mit sem sejt. Senki sem sejt semmit. Mindenki csak annyit láthat, hogy tartom a szavam: vigyázok rá. Hogy egyen, hogy pihenjen. Hogy minden rendben legyen vele. De nem más kedvéért teszem ezt, hanem az övéért és kicsit a magaméért. Ha ezt megteszem, akkor gyűjtöm ennél az angyalnál a jó pontokat. Olyan ez, mint egy nyereményjáték, ha összegyűjtöd a megfelelő pontot, akkor talán megnyerheted az áhított ajándékot. A baj csak azzal van, hogy semmi sem biztos. Talán mire összegyűjtöd a pontokat, már késő lesz. De nem adom fel. Az nem én lennék. - Persze, gyere, hazaviszlek! Most egy Bentley lesz a hintó, új modell, az elsők között ülhet benne kegyed. - Biccentem meg a fejem, mint királynőnek a sofőr és arcomon széles mosoly ül. Számomra ő tényleg egy hercegnő, aki természetesen megérdemli, hogy annak megfelelő bánásmódban legyen részesítve. Ezt mellettem sokkal jobban meg is kaphatja, mint a bátyám mellett. Csak hogy éppen ő egy olyan nő, akinek nem a pénz a legfontosabb. Éppen ezért is olyan különleges. Éppen ezért olyan nehezített pálya. Nem lehet tárgyakkal lenyűgözni. - Mit ennél inkább? Vihetem a táskád? Biztos fáradt vagy. - Lovagiasan ki is nyitom az ajtót neki. Persze ez nem lehetett sosem új neki, a bátyáim is hasonlóan udvariasra lettek nevelve, mint én. Tudom jól, hogy ez a fajta udvariasságom a charme-om része, amit vele szemben fokozottan szívesen vetek be. Mostanában más lányok nem is nagyon keltik fel az érdeklődésem, főleg hogy most itt van ő. Mindenkiben őt keresem. Őt képzelem a nők helyére. Nem tudok és már nem is akarok szabadulni tőle. Az autóhoz érve kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót. A táskáját hátra teszem. Persze ezt csak azért, mert nem akarom, hogy rögtön felhívja a bátyámat és egész úton azt hallgassam, hogy ők mennyire szeretik is egymást. Hátha így elmarad a ma esti szerelmes csevegés. - Milyen napod volt? - Érdeklődöm, hogy legyen miről beszélgetni az út során.
Vendég
Vendég
»Hétf. Nov. 30, 2015 8:44 pm Keletkezett az írás
Dinner with you? Anytime and anywhere
Pierre & Maria
B
evallom töredelmesen, annak ellenére, hogy nem rá vártam mégis örülök annak, hogy itt van. Nem tudom, hogyan és miként történt, de nagyon megkedveltem. Talán ez az egész „tiszta lap” dolog mindenki számára jót tett. Igaz lehet az, hogy nem szabad senkit megítélni az első benyomás alapján. Minden esetre azért még nem tenném tűzbe a kezem Pierre végett, de idővel… Igen, talán idővel az a pillanat is eljön majd. Feltéve persze, ha nem csinál semmi butaságot. De ameddig itt leszek, megpróbálom majd őt szemmel tartani, még akkor is ha ennek éppen fordítva kellene működnie. - Azt hiszem egész nap erre a pillanatra vártam, és elhiheted nekem, hogy most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy még az sem érdekelne ha egy repülő szőnyeggel jöttél volna. – mosolyogtam rá jókedvűen. Igaz ami igaz, nagyon szeretem az autókat és ez egy olyan közös pont bennem és Pierre-ben amiről nem is hittem volna, hogy létezik. Arról nem is beszélve, hogy a Bentley-k igazán szép és elegáns autók. de jelenleg nem nagyon tudnák lekötni a figyelmem. Erre most csakis a vacsorám, egy pohár vörösbor és egy kis beszélgetés lesz képes. - Mit szólnál egy kis Thai kajához? Ölni tudnék egy kis Teriyaki Csirkért. – válaszoltam a kérdésére, miközben éreztem, hogy a gyomrom kezdi küldeni a jelzéseket, miszerint jó lenne, ha végre ennék valamit. - Ez igazán kedves tőled. – mosolyogtam rá lágyan és kissé bágyadtan, miközben mellette sétááltam az autó felé. Mikor lett Pierre ennyire udvarias? Bár, tény hogy amióta ismerem, na jó az eljegyzési vacsorát leszámítva, mindig is tudta, hogyan viselkedjen. De mostanában valahogy olyan más. Kedvesebb és figyelmesebb. Nem is tudom, talán csak én képzelek be mindent és nincs itt az ég világon semmi furcsaság és változás. Vagy csak szeretné jól végezni a „munkáját” és ennyire figyel rám. Ki tudja, én már semmin nem csodálkozok, ha erről a családról van szó. Az autóhoz érve jó szokásához híven kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót, a táskámat pedig betette a hátsó ülésre, majd megkerülve az autót beült mellém és ott folytatta a beszélgetésünket ahol az előbb abbahagytuk. - Őszintén? Eléggé fárasztó. Behoztak ma egy kisfiút, aki sikeresen feldugott az orrába egy icipici játékfigurát. De hogy miként sikerült neki összehozni, az még most is rejtély. Viszont szerencsére sikerült kiszegnem, úgyhogy megúszta a komolyabb beavatkozást. Meg volt ma még egy kisebb műtétem is. A gyakornokokról már nem is beszélve. – hadartam el gyorsan mindenféle mai programomat, majd megpróbáltam rá terelni a témát. - Na és neked? Hogy ment a kezelés? – Kérdeztem rá kíváncsian. Tényleg érdekel mi van vele. Szeretném tudni, hogy biztosan jól van e és azt is hogy minden rendben lesz e vele a jövőben. Nem csak úgy mint orvost érdekel a dolog, hanem mint barátot, mint családtagot. Hiszen ha azt nézzük lényegében egy család vagyunk, ezen egy darabka papír már mit változtat. Nem igaz?
A mosolya mindig felvillanyoz és engem is mosolygásra késztet, szóval szélesen, jókedvűen mosolyogva beszéljük meg, hogy ma bizony Teriyaki csirke lesz a vacsora. A thai konyhát én is szeretem, kellemesen fűszeresen főznek. És nem titok, hogy én szeretem az ízletes dolgokat, az ízletes italokat és a szép nőket. Szóval mindent, ami élvezetet nyújt, előnyben részesítem. Ezek terén pedig nem éppen a mértékletesség a fő erényem. De erényemmé teszem, ha az vezet Mariához. Bármilyen rögös utat végigjárnék érte. Kész idióta vagyok, tudom. De teszek rá. Persze önmagamat nem akarom elveszíteni egy nő miatt, de ki is vagyok én? Mellette más vagyok, de úgy érzem, ez is én vagyok. Csak éppen egy olyan oldalam, amely nem mutatkozik meg másokkal szemben sűrűn. Megjátsszásban nem vagyok annyira jó ugyanis. Nehezen megy most is, hogy fogjam meg, húzzam magamhoz és csókoljam meg. Vajon milyen ízűek lehetnek az ajkai? Milyen a haja illata? Biztosan bársonyos bőre van. Vajon a romantika vagy a szenvedély áll hozzá közelebb? Annyi kérdés, amire annyira szívesen megkeresném én magam a választ. Megtapasztalnám. A fenébe is, de szívesen megtapasztalnám! Még jó, hogy a napjának eseményei elterelik kissé ezen fejemben cikázó gondolatokat. A szorult helyzetbe került kisfiú esetére egy grimaszt vágok. Na, ezért nem lennék én orvos. Más orrában turkálni. Pfú. - Hú, hát nem irigyellek. Csodálom, hogy te ezt vállalod. Mármint ezt az egész orvososdit. - Tartom még a szót egy kicsit rajta, de azért a kérdésére válaszolok. Jól esik, hogy érdelődik felőlem. De tudom, hogy barátilag teszi, vagy esetleg család iránti elkötelezettségből. - Egyre jobban vagyok szerencsére, de a gyógytornásznő még mindig kikészít. Ha minden jól megy, akkor lehet, hogy hamarosan fel lehet majd hagyni ezekkel, és akár még újra versenyezhetek is. - Vigyorodom el szélesen. Fél szememmel persze figyelem a reakcióját. Érdekel, hogy mit gondol arról az ötletemről, hogy őn ismét szívesen pörgetném fel a motort, hogy a végsebességén pörögve repesszek végig az aszfalton. Remek érzés a sebesség! Ha pedig Maria hozzámegy a bátyámhoz, akkor még csak okom se lesz arra, hogy olyan rettentően vigyázzak magamra, hogy ne vállalnám a sebességért az életveszélyt. Mondható, hogy adrenalin és sebességfüggő vagyok. Mindenkinek van egy függősége, ha más nem, akkor a kávé, vagy a csoki, nekem a sebesség. Ebben nincs semmi rossz. - Tessék, itt a telefonom, gyorshívón benne van az a tuti thai étterem. Legalább mire hazaérünk talán már a kaja is úton lesz. - Adom oda neki a telefonom a piroslámpánál rávigyorogva. Persze azt teljesen elfelejtettem, hogy kinyitva maradt a facebook és vele együtt éppen Maria profilján áll a telefon.
Vendég
Vendég
»Hétf. Nov. 30, 2015 10:41 pm Keletkezett az írás
Dinner with you? Anytime and anywhere
Pierre & Maria
A
mikor kiderült, hogy Lucas-nak és Victor-nak sikerült rábeszélnie Pierre-t hogy oda költözhessek hozzá, valami fura érzés kerített hatalmába. Talán egy kicsit féltem. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen is lesz Ausztrália, vagy Pierre, sőt ez az egész helyzet. Most viszont, hogy már eltelt egy kis idő rá kellett jönnöm, hogy életem egyik legjobb döntése volt, hogy ide jöttem. Ez a világ egyik legcsodálatosabb helye és jobban megismerve a jövendőbeli sógoromat, ráébredtem, hogy ő sem olyan szörnyű alak, mint amilyennek beállították. Sőt éppen ellenkezőleg. Ő egy igazán különleges személy akit sokan nem értenek meg. De azt hiszem nekem sikerült egy kicsit a maga köré emelt falak mögé látnom. Ennek pedig sokkal jobban örülök, mint bárminek a közelmúltban. - Hát… Igaz ami igaz, nem az orrban turkálós rész volt a napom fénypontja, de ha szükség van rám, akkor én ott vagyok. Na jó, ez most egy kicsit olyan volt, mint ha egy Superman képregényből szedtem volna. – nevettem rá tényleg jókedvűen. Nem tudom, hogy csinálja, de valahogy a legrosszabb pillanatokban is képes megnevettetni. Vagyis hát majdnem minden ilyen pillanatban. Igazából Pierre azon kevés ember közé tartozik akik csupán kétféle érzelmet képesek kiváltani belőlem. A szeretetet és a haragot. Viszont annak örülök, hogy az esetek 99,9%-ban nem haragszom rá. Sok mindenben hasonlítanak a testvérével, de az biztos, hogy Lucas-sal sokkal lazábbak a vitáink, ellenben Pierrel. Azok sokkal hevesebbek és lényegre törőbbek. Még mindig tisztán hallom Francesca szavait, amikor azt ecsetelte, hogy olyanok vagyunk, mint egy rossz házaspár. Amikor is éppen azt meséltem el neki amikor összekaptunk egy kis semmiségen Pierrel. - Tudod jól, hogy ez a dolga. Ha nem tenné azt amit csinál, akkor még sehol sem tartanál. Viszont annak nagyon örülök, hogy szépen javulsz. – mondtam mosolyogva, viszont amikor a versenyzésre terelte a szót, egyre inkább elhalványult a mosolyom. Nem arról van szó, hogy ne szeretném a gyors autókat, vagy a száguldást és minden olyasmit ami egy autóversennyel együtt jár. Csak… Csak egyszerűen nem szeretném ha bármi baja történne. Egyrészt azért mert kedvelem őt, és valamilyen szinten féltem is, másrészről pedig… Ne legyen semmilyen baja és kész. - Az ahol a múltkor is ettünk? – Néztem kérdőn rá, miközben elvettem tőle a telefonját. Arra ami akkor történt amikor feloldottam a képernyőt, nem igazán számítottam. Egy facebook profillal találtam magam szembe. Kellett egy pár pillanat mikorra rádöbbentem, hogy a saját adatlapomat látom. Érdekes fordulat. Nem gondoltam volna, hogy Pierre böngészni szokta a profilomat. De vajon mire lehet kíváncsi? Minden esetre fura, az biztos. Ahogy visszafelé léptettem az előzményekben, mindenféle fényképek bukkantak fel. Olyanok amiken Lucassal vagyok és főként olyanok amiken egyedül vagyok. Köztük a kedvenc képemmel, amin teljesen úgy nézek ki, mint ha a tenyeremen tartanám az Eiffel tornyot és puszit szeretnék rá adni. - Ezt a képet annyira szeretem. Ez volt a bátyám egyik utolsó képe amit csinált. – komorodtam el egy pillanatra amikor eszembe jutott a testvérem. Kiváló fényképész volt és egy nagyszerű ember. Azzal, hogy meg kellett neki halni, egy igazán értékes személyt vesztett el a világ.
Életem legnehezebb döntése volt beengedi az életembe valakit. Elég hamar önállósodtam, és onnantól igazából senki sem vett részt igazán az életemben. Persze nagyapával nagyon jó volt a viszonyom, vele sok mindent megosztottam, de az életemet úgy igazán nem. Voltak persze barátnőim is, inkább csak rövidebb időkre, nem szívesen nyíltam meg senki előtt sem. Az nem az én stílusom. Bár tanulmányok igazolják, hogy a 2. gyermek utáni gyerekek érzelmi intelligenciája magasabb, míg az előzőeknek az intellektuális tudásuk kiemelkedő, én mégis elég bezárkózottan vagyok fejlett érzelmi intelligenciájú. Mondjuk az igaz, hogy én sokkal szenvedélyesebb vagyok, mint a bátyáim. Ők olyan langyosan élik az életet. Én viszont nagyon tudok valakit szeretni, de éppen annyira tudom gyűlölni is. Éppen ezért van az, hogy ha esetleg valamin összekapunk Mariaval, akkor az heves vitát eredményez. Persze ez azért is van, mert részemről megvan felé a vibrálás, ami miatt pláne hevesebbé tesz mindent kettőnk között. - Hát Superwomentől nem áll messze. - Egy elkerülhetetlen bók, amely csak játékos, nem is sejteni talán az egész mögött a tartalmat. Még el is nevetem az egészet. Csak semmi feltűnés, hiszen ha most jönne rá, hogy mennyire odáig vagyok érte talán vissza is kergetném vele Franciaországba, de legalábbis biztos nem élne velem tovább szívesen. Elüldözni meg nem akarom. Ő egy annyira jó és csodás dolog, amit életem legnagyobb hibája lenne tönkretenni. Éppen ezért jobb is lesz, ha olyan témákat vitatunk meg, amelyek totálisan semlegesen etéren. Például az, hogy gyúgyulok. - Tudom, de lehetne egy kicsit finomabb. Úgy érzem magam a kezei között, mint egy farönk egy orosz nő kezében. - Persze közel sem egy két szekrényajtós hölgy a nővérke, de azért látszik, hogy már vagy 20 éve a szakmában van, mert hogy történetesen az én állandó "gondozóm" egy 40-es éveiben járó hölgy, aki már kellő tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. Gondolom sok összetört embert rakott már helyre. De ahogy elnézem Maria lelankadt mosolyát - amitől persze nekem szélesebb lesz a mosolyom - ő nem szeretné, ha újra össze kéne rakni engem, mint egy puzzle kirakót. Tény, hogy én sem vágyok vissza a hónapokig tartó ágynyugalomba és a fekvőgipszbe. Nem volt túl kellemes. De akkor még nem ismert engem Maria, bár Lucassal már ismerkedő státuszban voltak. Talán, ha nem történik az a baleset, akkor most én lennék a szerencsés, akinek a gyűrűje ott lenne azon a tökéletes gyűrűsujjon. De a fikciókkal nem is érdemes foglalkozni. Inkább gondoljunk az evésre. - Aha. - Szeretem azt az éttermet, mert tényleg jó a konyhájuk. Ez a jó egyébként Ausztráliában: multikulturális, így mindenféle kultúra konyhája megtalálható itt. Ahogy a telefonomban Maria képei. Nem ártott volna megnézni hol is hagytam a telefont, mielőtt odaadom a kezébe! Két ok miatt is: 1. Hogyan magyarázom ki, hogy miért nézegettem a képeit? 2. Most totálisan elszomorodott a bátyja halála miatt. Bravó Pierre, pedig már egész jó kilátások voltak az estére nézve. Egy kis kaja, beszélgetés, borozgatás... - Nagyon jó ez a kép és a bátyád biztosan örült, hogy rólad készíthette utolsó képei egyikét. - Nekem szerencsére sosem kellett megtapasztalnom, hogy milyen elveszíteni egy testvért, hiszen még mind a két bátyám megvan, persze ahányan vagyunk, annyi kontinensen lakunk, de ettől függetlenül azért tudjuk, hogy a másik él és virul és a maga módján jól van. Bármennyire is tudok néha neheztelni Tonyra és tudom utálni Lucast a tökéletessége és Maria miatt, akkor örülök, hogy azért ők itt vannak nekem. - Ne szomorkodj, a bátyád is mosolygósan szeretett inkább látni, nem igaz? - Gyenge próbálkozás a felvidításra. - Menj rá a hírfalamra, kiposztoltam egy videót, nézd csak meg, milyen vicces és aranyos az a kis töki. - Alternatív megoldások szomorúság kezelésére. A vicces és aranyos dolgokat szívesen osztom meg néha napján, és most ez pont kapóra is jön majd. A kisállatokat mindenki szereti, nem? És mindenkit jobb kedvre derítenek.
Vendég
Vendég
»Kedd Dec. 01, 2015 7:52 pm Keletkezett az írás
Dinner with you? Anytime and anywhere
Pierre & Maria
H
mm… Nem is lenne rossz annak lenni. Mennyi embernek tudnék segíteni, arról nem is beszélve mennyit spórolnék az utazáson. – nevettem rá jóízűen. Annyira jólesik vele ennyire közvetlenül beszélgetni. Pontosan emlékszem arra, amikor felszálltam a repülőre mennyire paráztam attól, hogy nem fogunk jól kijönni egymással. Folyamatosan azon kattogtam, mi lesz akkor ha nem fog működni a dolog, és csak annyit fogunk elérni, hogy alaposan megutáljuk a másikat. De szerencsére nem így lett, sőt mi több. Kifejezetten kedvelem, és az sincs kizárva, hogy Fran-nak lesz igaza. Mert Ő már akkor megmondta, hogy sokkal több bennünk a közös Pierre-rel, mint Lucasszal. De végül is mit izgat ez engem? Hiszen ahogy mondani szokták, az ellentétek vonzzák egymást. Hangos kacagásban törtem ki amikor előhozakodott azzal a farönkös hasonlatával. Komolyan mondom, hogy néha még én is csodálkozom rajta, hogy honnan jönnek neki ezek a dolgok. De minden esetre nagyon jól szórakozom rajta, vagyis inkább vele. Igen, azt hiszem ez a jó megfogalmazás. - Jaj Pierre, te és a hasonlataid. – mosolyogtam még mindig, miközben letörölten egy a nevetéstől kicsordult könnycseppemet. - De egyébként tudhatnád már jól, hogy a gyógyulás sosem kellemes. De hidd el, utána sokkal jobban leszel. Olyan leszel mint fénykorodban. – kuncogtam még mindig, mint ha legalább is valami nagyon vicceset mondtam volna. Aztán rátért arra a témára, hogy vissza menne versenyezni. Hát köszönöm, de én abból nem kérek. Pontosan emlékszem arra a napra amikor Lucas felhívott és elmesélte, hogy az öccsének autóbalesete volt. Én persze ismeretlenül is elkezdtem érte aggódni nem csak, Lucas barátnője, hanem mint jövendőbeli orvos is. Tudatában voltam annak, hogy mennyire veszélyes lehet egy ahhoz hasonló baleset. De nem szerettem volna sokkolni a családját. Éppen elég trauma volt az akkor nekik, nem szerettem volna még tetőzni a helyzetet, de az biztos, hogy hálás lehet amiért ennyivel megúszta. Viszont ha most nem fogok telefonálni, akkor én nem fogom megúszni az éhenhalást. Na jó ez így nem teljesen igaz, ezzel tisztában vagyok. De akkor is. - Te mit szeretnél enni? – néztem rá a szemem sarkából kíváncsian. Aztán jött az érzelmi mélyrepülés. Csodálatos. Tudom, hogy őrültség, de valahogy muszáj lesz végre megbarátkoznom a gondolattal, hogy nincs többé testvérem. Nem lehet úrrá rajtam minden alkalommal a világvége hangulat ahányszor szóba kerül a testvérem. Tudom, hogy ha most látna, akkor valami hasonlót vágna a fejemhez. „Szedd össze magad Csibe, különben fenéken billentelek.” Mindig Csibének hívott. Azt mondta, hogy amikor kicsi voltam, mindig olyan voltam, mint egy kiscsibe, aki az anyukája nyomában van állandóan. - Igazából, Ő gyűlölte ezt a képet. – mosolyodtam el halványan, fakón és erőtlenül. - Mindig azt mondta, amikor meglátta ezt a képet, hogy ez volt élete legrosszabb képe és, hogy idővel én is rá fogok döbbenni, hogy miért nem szereti. – kezdtem el mesélni, majd egy határozott képernyő érintéssel kiléptem a Facebook-ból mielőtt még folytathattuk volna a beszélgetést és nálam menthetetlenül eltörik a mécses. Aranyos próbálkozás, volt tőle de képesnek kell lennem túllépni a saját fájdalmamon. Meg kell tennem és tovább élni az életemet. Hiszen attól, hogy Manuel már nem él, a mi életünknek folytatódni kell. Nem állhat meg az élet. - Aranyos tőled Pierre, de meg leszek. Nyugi. Nem fogok átváltozni egy bőgőmasinává, mert szóba került Manuel. – motyogtam, miközben egy újabb gyengécske mosollyal az arcomon, úgy helyezkedjem, hogy felé tudjak fordulni.
Nagyon csini és dögös superwomen lenne Maria, annyi szent. Főleg ha ő is olyan falatnyi ruhákban mentené meg az embereket, mint a képregénybeli hősnő. Csak persze akkor mellé egy szuperhős pasi dukálna, amely momentán nincs kéznél, mert Lucas hiába tökéletes, azért ő se szuperhős, én meg pláne nem. A segítségnyújtás sem túlzottan az erősségem. Ezekben nem vagyok jó egészen egyszerűen. Túl önző vagyok hozzá. Igazából nem vagyok elég jó ember Mariahoz, az biztos, de vagyok annyira önző, hogy ez ne érdekeljen és meg akarjam őt hódítani. Én vagyok a legkisebb, nekem járnak a legjobb dolgok és kész. Így én hallhatom Maria önfeledt nevetését is. Jó hallani csilingelő hangját, ahogyan jót mulat. Szerencsére egész jól meg tudom nevettetni, és ő is engem. Szóval én is vele nevetek. Bár engem igazán az ő mosolya késztet mosolygásra és vidámságra. Biztosan mindenkinek létezik olyan ember vagy dolog az életében, amitől egészen biztosan elmosolyodik bármilyen szomorú is. Na, nekem Maria mosolya ez a dolog. - Hé, nekem azt ígérték, hogy jobb leszek annál. Átvertek? – Háborodok fel nevetve. A szokásos szavakat felidézve: Jobb lesz, mint új korában. Pedig tudom, hogy teljesen sosem fog eltűnni a baleset nyoma. Hiú ábrándokba nem kergetem magam, de azért majdnem ugyanolyan tudom, hogy lehetek még, mint amilyen az előtt voltam, hogy olyan totálkárosra összetörtem, mint a kocsi. Milyen kár is volt azért az autóért. Igazi szépség volt, és a benne lakó vad bestia motor bármelyik férfiszívet megdobbantotta. - Jó lesz ugyanaz, ami neked. Legalább, ha nagyon éhes vagy, megeheted az enyémet is. – Célzok ezzel arra a hangos korgásra, ami megüti a fülemet az irányából. Mivel a kocsi halkan megy minden apró nesz halható. Például az ő lélegzetvételei is. ~ Ó, a fenébe is, de szívesen felszaporítanám azokat a lélegzetvételeket. ~ Markolok rá a kormányra a gondolattól, de az arcomon továbbra is mosoly van. A hangulat totális aláaknázásáig, amikor is előkerül egy régi, róla készült kép. Félek, hogy eltörik a mécses nála – persze teljesen érthető módon – ezért igyekezem javítani a helyzetet és nem is fűzöm inkább tovább a beszélgetés ezen szálát, helyette nézzen csak inkább cuki kisállatokat. De ő ezt elhárítva felnőttként viselkedik, és szavaival kissé meg is lep. Mindig meg tud lepni igazából azzal, hogy milyen komoly és játékos egyben. Milyen egy tünemény. - Büszke vagyok rád. – Jobb nem jut eszembe jelzésképp, hogy ez a hozzáállás nagyon becsülendő a részemről benne. Bár én magam biztos nem a sírással fejezném ki valaki hiányát, de valószínűleg lassabban tenném túl magam rajta igazán. Mert mi férfiak lassabban kapcsolunk érzések terén, de azok tovább is hatnak ránk. - Na, ejtsd meg azt a rendelést, mert mindjárt otthon vagyunk. – Terelem vissza a témát a rendelésre, amely sosem fog kiszállítódni ilyen ütemben, miközben mi tényleg hamarosan hazaérünk. És hát igaz, hogy azért a totális analfabétánál fentebb állok a főzési ranglétrán, de azért nem bíznám magunkat a főztömre, az biztos. - Holnap is dolgozol egyébként? Autókiállítás lesz ilyen hosszúhétvégésen, péntek, szombat, vasárnap, én is viszek ki pár autót, szóval be tudlak juttatni, mint kísérőt ingyen és bérmentve. Nagyon tuti verdák lesznek. Szóval, ha van kedved körülnézni, akkor kiviszlek magammal, vagy napközben kijöhetsz, egész végig ott leszek. Szólsz és beviszlek. Akár barátnőket is hozhatsz. – Egy újabb közös program lehetőségét vetem fel, ami nekem persze igazából munka is lesz, hiszen szeretnék egy pár bizniszt is kötni a hétvégén. Ezért is vetem fel a barátnők lehetőségét is. Na, meg ettől nem lesz randi szaga egy kicsit sem a dolognak.
Vendég
Vendég
»Szer. Dec. 02, 2015 8:55 pm Keletkezett az írás
Dinner with you? Anytime and anywhere
Pierre & Maria
N
em hinném, viszont nekem nincs túl sok viszonyítási alapom. Szóval… - mosolyogtam rá kedvesen. Tény, hogy addig ameddig ide nem költöztem hozzá, talán ha két alkalmat fel tudok idézni amikor találkoztam vele. Vagy én nem voltam Lucas-nál amikor Ő ott volt, vagy egyszerűen elkerültük egymást. Jobban belegondolva elég fura, és talán emiatt is gondoltam azt, hogy talán valami miatt haragszik rám vagy valami hasonló. De nagyon úgy tűnik, hogy már megint csak én csináltam a bolhából is elefántot. - Na jó, ezzel most ugye nem arra akarsz célozni, hogy túl sokat eszem? – vontam fel megjátszott sértődöttséggel az egyik szépen ívelt szemöldökömet. Tudom, jól, hogy csak cukkolni szeretne, amiatt olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy azt csoda lett volna nem meghallani. De nem tehetek róla. Ma körülbelül 3 kávé és két alma volt az összes ennivalóm. Ez van akkor ha mindenfelé rohangálsz és különböző betegségeket próbálsz meg diagnosztizálni. Nem sok szabadidőd marad arra, hogy egyél is valamit. Jó, persze erre el lehet mondani, hogy mindenkinek arra van ideje amire csinál, de ez sajnos az egészségügyben nem így van. Itt sokat kell dolgozni, sok áldozatot kell meghozni, de személy szerint én úgy gondolom, hogy megéri. - Ennek most nagyon olyan „Buksi simi” fílingje volt. Akár még én is mondhattam volna Bizsunak. – kuncogtam egy picit jobban érezve magam. Tényleg nem viselkedhetek úgy, mint ha mindennek meg kellene állnia, ha csak szóba kerül a bátyám. Ő volt a legjobb testvér a földkerekségen, de sajnos már nincs köztünk. Ezt be kell végre látnom és túltennem magam a halálán. Ahogy ez a mondat elhagyta a száját, egy pillanatra meglepődtem. Nem is vettem észre, hogy már itt járunk. Annyira elvesztem a beszélgetésünkben és az emlékeimben, hogy akár a világ végére is elmentem volna vele, ha úgy hozza a helyzet. De abban igaza van, hogy ha nem adom le a megrendelést, akkor soha életben nem fogunk vacsorázni. Úgyhogy újra feloldottam a képernyőzárat a telefonján és a gyorshívót használva már a vonal túloldalán meg is hallottam az étteremben dolgozó egyik hölgy hangját. - Jó estét! Rendelni szeretnék. Igen, dupla adag teriyaki csirkét szeretnék. Rendben. Visz’ hall. – búcsúztam el egy kissé meglepettem. Nem vagyok a kajarendelés nagy híve, jobban szeretek kimozdulni, de vannak pillanatok amikor szükség törvényt bont alapon mégis meg kell tennem. Viszont azt nem gondolnám, hogy ennyire sokat rendelnénk, hogy tisztában kellene lenniük az adatainkkal. Úgyhogy ez elég fura volt. - Te ezt nem fogod elhinni. Ezek már kívülről fújják a címünket, csak a telefonszámunk alapján. Ez elég bizarr. Nem? – néztem tanácstalanul Pierre. Azt hiszem ez azért még neki is meglepő lesz. Bár nem tudom. az Ő esetében nem tudom már mia meglepő és mi nem az. - Ami azt illeti egészen keddig szabad vagyok. Úgyhogy ha komolyan gondoltad akkor szívesen elmennék. Egyedül, barátnők nélkül, persze csak ha nem foglak untatni. – mosolyogtam rá úgy mint egy kisgyerek aki most tudja meg élete nagy lehetőségeként, hogy hogy találkozhat a télapóval. Annyira jó, hogy Pierre nem gondol őrültnek amiért ennyire rajongok a szép autókért. Be kell, hogy valljam amikor kicsi voltam, eléggé fiús lány voltam. Szerettem kisautókkal játszani, barkácsolni, meg minden ilyesmi. Nem is emlékszem rá, hogy mikor kaptam meg életem első babáját. Szerintem már bőven lehettem olyan 8-9 éves forma. Nem tehetek róla, de valahogy vonzzanak ezek a négykerekű csodák, egyfajta kapocs van köztem és a kocsik között. Ez pedig egy olyan dolog amit nagyon sokan nem értenek meg. Többek között Lucas sem. Ő mindig azt mondja, egy autó az csak autó. Arra jó, hogy elvigyen A-ból B-be és kész. De ez nem ilyen egyszerű, az autóknak is megvan a „saját lelkük”. Olyanok, mint mi emberek. Ahány féle, annyi fajta „személyiség”.
Kezdőlap 
words: 420