Otthon fekszem a kanapén, az edzőruhámban, mert amint hazaértem kifeküdtem, fáj a lábam, és minden más végtagom a fejemmel együtt, annyit fociztam. Oké, nem teljesen csak fociztam, mivel az edzőnek nem tetszett az, ahogy ma játszottunk köröket futtatott velünk, nem is akármilyeneket, szenvedéssel teli köröket, mert amint egy kicsit is lassítottunk, még két kört kaptunk, ha valaki rosszul lett és kiült, azért is mi nekünk kellett futni, mert kollektív büntetés jár vagy mi. Emellett valamelyik srác fejbe rúgott a labdával, nem tudom ki volt az, de Mike ábrázatát látva, van egy tippem, hogy ő volt az, vagy a haverja. Nem elég, hogy csúnya dolgokat mondott anyámról, aki meg se mozdul, csak fekszik egy kórházi szobában, de még le is kell szólni őt. Ah, nagyon megharagudtam rá, és szívesen orrba is vágtam volna, de semmi sem bizonyította, hogy tényleg ő lett volna az. Nem való neki a foci, maradjon csak a saját nyomi sportjával, amit azzal a nyomi ütővel kell csinálni. Túl sok nyomi egy mondatban, de Mike-ra, csak ez a szó illik.
Épp a zuhany alá akarnék bemászni, vagyis gondolatban már a langyos víz alatt vagyok, amikor a telefonom rezegni kezd, jelezve, hogy valami történik a nagy és szörnyű külvilágban. Egy nyekkenés hagyja el ajkaimat, amint elnyúlok a ketyeréért, ami a sporttáskámban van, de megáll bennem az ütő, amikor megpillantom a nevet. Szerencsére, nem azért írt, mert rosszabbul van, hanem kint van. Hogy mi?! Neki ilyenkor nem szabadna erre rohangálnia, vagyis én nem akarom, hogy erre rohangáljon, neki pihenésre van szüksége nem erre.
Olyan gyorsan pattanok fel, hogy izmaim sokkot kapnak, emiatt nem érzem a fájdalmat, de a szobában már igen, ettől függetlenül gyorsan öltözöm át, annyi parfümöt, meg dezodort fújok magamra, hogy azt egy illatszerbolt is megirigyelné, de nem érdekel, már rohanok is. Kellett volna az a zuhany, nagyon. Abba meg még inkább leizzadok, hogy mint a gyalogkakukk rohanok, hogy odaérjek időben, és tadam, meg is találom őt az egyik bolt előtt ülni.
- Hát te? Nem pihenned kellene? - kérdezem komolyan, de ettől függetlenül megkapja a mosolyomat, amit mindig mikor találkozunk. Szörnyű, hogy nincs otthon, hogy a fürdőn vitatkozzunk reggelente.

Nehéz így minden, nagyon hiányzik a húgom, hogy velem legyen egész nap, hogy halljam, ahogy kinevet, mert most azt tenné. A szenvedésemet kinevetné, ahogy szórakozom a fájó végtagjaimmal és a nyavalygásommal, amit le tudok művelni, mikor ennyire kikészülök az edzéstől. Nagyon le tud fárasztani néha, sőt, az nem is kifejezés, enni is kellene néha, igen, tudom, de annyi a stressz a rohanás, hogy nem tudok mit tenni. Nem tudok enni, a gyomrom egy összeállógörcs, aludni is alig tudok, de ettől függetlenül nagyon igyekszem, hogy egészséges maradhassak. De ehhez sajnos enni kell, kevesebbet edzeni, és sokat inni. Az, hogy néha minden elfeketedik, és elájulok néha, az nem normális. De egyszerre tanulni, bejárni a kórházba, apát felkaparni, vinni a háztartást, és még dolgozni is... egyszerűen túl sok a szervezetemnek és nekem is. De Istenemre esküszöm, hogy nagyon próbálkozom, és igyekszem, csak az a baj, hogy látszik rajtam, hogy nem minden oké, hiszen Mike-al is máshogy viselkedem, vagy túl kedves vagyok vele, vagy túl bunkó, nem is éltem miért nem küldött el a francba eddig.
Az sms viszont felszabadítja bennem a rejtett tartalékaimat, és még a hangnál, vagy a fénynél is sebesebben mozdulok. Megijedek, de örülök is, nagyon, hogy láthatom, csak sajnos az anyáskodó énem kezd előtörni, így idegeskedem is amiatt, hogy kijött, és nem pihen, hanem a városban rohangál, ahol bármit elkaphat, de tényleg bármit.
Ott találom meg, ahol gondoltam, ismerem a húgom, tudom, hogy mikor melyik helyen van, elég csak egy kis dolgot mondania, már tudom merre kell indulnom. Persze van egy kis félelem bennem, hogy rossz helyre gondolok, de az nem ez az idő, most nem tévedtem.
- Szia Húgi! - mondom végül egy mosollyal, ahogy átölelem, és örülök, hogy látom, hogy egyben van, és tényleg jó, hogy találkozunk itt, nem ott, ettől függetlenül féltem nagyon. - Bevallom megértelek, ott én is unatkoznék. - húzom el a számat, ahogy igazat adok neki, tudja, hogy én nagyon sokat mozgok, sok az energiám, és meghalnék, hogyha egy nyomi kórházi ágyban és az épületen belül mozoghatnék csak. - Tudod, hogy én is örülök neked, csak aggódom érted, nagyon. - tekintetem is erről árulkodik, tudja, hogy szeretem és nagyon örülök neki, csak anyu óta én vagyok az, aki otthon helytáll, és neveli őt is, rakosgatja apát egybe, és mindent megcsinál otthon.
- Dehogynem! Nagyon szívesen csinálok bármit, nélküled is unalmas ez, és nem vagyok önmagam, sőt! Teljesen kifordultam magamból. - jegyzem meg tágra nyílt szemekkel, hiszen tudja milyen vagyok mindenkivel, és ha ezt mondom neki, ezt is tudni fogja.
- Ott bent van valaki érdekes? - kérdezem egy mosollyal, mert ha úgy nézzük nekem rajtuk kívül is ott van Mike, akit elzavarnék onnan, de mégsem teszem, egész jól el tud szórakoztatni csipkelődés nélkül is. Remélem azért van kivel beszélnie ott.  

Biztos vagyok benne, hogy nem szeret a húgom bent lenni, hogy szívesebben lenne itt kint, mint ott bent, sőt szerintem mindenhol szívesebben lenne, mint ott és én teljesen meg is értem ebben. Éh sem szeretnék ott feküdni, nem is tudnék megmaradni egyhelyben, a túl sok energia visz engem és nem tudok megálljt parancsolni a tappancsaimnak. Szerintem én az egész kórházat körbejárnám, hogy minden apró kis zugot felfedezhessek, hogy minden kis pontnak tudjam a helyét, ha nem ott van és minden ilyesmit. Igen, nekem ez élvezet lenne, nagyon lekötne és a fájdalmaimat is elfelejteném pillanatok alatt. Lehet, hogy abban többet segítenének a gyógyszerek, de nem ez a fontos, hanem, hogy én sem tudnék ott megmaradni, talán még akkor sem, ha lenne bent egy másik beteg, aki lefoglalna. Vagy én foglalom le magamat, vagy senki, ez nálam ilyen egyszerű. Ez alól a húgom kivétel, hiszen ő is le tud foglalni, sőt ő talán még jobban is csinálja, mint én, és akkor itt van még Mike is, aki úgy foglal le, hogy nem is tud róla. Azt hiszi, hogy idegesít, mert én ezt hangoztatom, pedig igazából egészen jól elszórakoztat, de ezt el nem mondanám neki. A végén elbízná magát, és elveszne az aranyos kisfiús bája, ami miatt eddig annyira nagyon nem is bántottam meg. Vagyis igyekeztem nem kikergetni a világból undokságommal.
- Igen, apa az most biztos szépen karon ragadna, bedobna a kocsiba és visszatuszakolna a kórházba, míg én nem fogom ezt tenni. - azt kellene tennem, amit apa tenne, ezt is akartam tenni, mikor elindultam ide, vissza akartam vinni, azt akartam, hogy ott legyen, biztonságban, ahol senki és semmi nem árthat neki, de mégsem teszem. Hogy miért? Mert látom az arcán, hogy élvezi, hogy kiszabadult onnan, hogy nem csak a dokik veszik körül, nekem meg nincs szívem így visszarángatni oda. Ettől függetlenül sokat nem lehet itt kint, egyszer vissza kell mennie, nekem meg el kell engednem azzal a kellemes érzéssel együtt, amit most érzek. - Tudom, tudom, és látom, hogy be van esve az arcod. Ilyen rossz a kórházi koszt? - nem ez a fő ok, nagyon jól tudom, de megpróbálok elvonatkoztatni attól, az ő gondolatait is elakarom terelni, azt akarom, hogy csak szép és jó dolgokra gondoljon. Ha nincs más, akkor beszélek neki szivárványt hányó szárnyas pónilovakról is, csak lássam egy kicsit mosolyogni.
- Valami olyat csináljunk, ami nem erőlteti minden izom kötegemet, mert ma megakart ölni az edző minket. - konyulnak le az ajkaim, de igaza van, mist én sem ülnék bezárva egy sötét teremben. Az meg egy plusz rossz, hogy az azt jelentené, hogy nagyjából teljes kussban kellene ülnünk a vásznat nézve és eltűrni, hogy mások vihignak, meg rugdossák a székünket. Tehát bármi más jöhet, a végén még a klausztrofóbia is kijönne rajtam.
- Héj! Miért ne állna szóba veled? Ő a kórház ásza, vagy mi? Esetleg egy doki azért? Naaaa mesélj már. - pörgök rá a témára azonnal, mert mindent tudni szeretnék, hogy milyen magas, melyik szobában lakik, a haja színét a szeme színét, mert érdekel, hogy mi fogta meg ennyire a húgomat benne.