Kifejezett öröm, hogy nem vagyok gondolatolvasó. lehet, hogy erősen megorrolnék Archiera azért, amik eszébe jutnak. Oké, nem életünk legfényesebb döntése volt azt a csókot úgy kivitelezni, hogy Lily is a közelben volt, de azért akkora félelmetesen nagy hibának nem élem meg. Egészen addig, amíg a lányom ki nem borul rajta.
Belesóhajtok az ölelésbe. Ki kéne szakadjak belőle, de nem tudok. Gondolkodni sem, ami azt illeti. Szinte gépiesen helyeseltem arra is, hogy mennie kellene és a Lilyvel való beszélgetését is mintha egy függöny mögül szemlélném felajánlásilag. Tényleg kell az a kis szünet, mert még magamnak is össze vagyok zavarodva.
- Nem ilyen szokott lenni. Biztos vagyok benne, hogy nem akart rosszat. - mentegetem Lilyt, bár engem bántott, nem az apját, de mintha ez is egy mantra lenne részemről. Így próbálom távol tartani magam attól, hogy rettentően zabos legyek a lányomra.
- Köszönöm! - lépek el mellette, hogy aztán a résnyire nyitott ajtajú szobámba térjek, s az ágyra - és magamba - roskadjak kicsit.
Az óra ketyegését hallgatom, a csendbe csak ez hasít bele, majd az apja-lánya beszélgetés hangjai. És persze Zeusz méltatlan vernyogása. Archibald valószínűleg túl közel ült a macska személyes teréhez. Mondjuk két méteres körzetébe. Elég antiszociális egy jószág.
Felkapom a fejem, amikor az "anya és én" részhez érnek a beszélgetésben. Nem egy nagy lakás ez, mindent hallani, főleg úgy, hogy mindkettőnk szobájának ajtaja nyitva van.
Lily kérdései legalább annyira kellemetlenül érintenek, mint az apja válaszai. Annál a pontnál, hogy amit látott annak nem kellett volna megtörténnie ajkaimra kell tapaszzam kezeimet, mert különben felzokognék hangosan. Inkább nem is akarok többet hallani, felkelek az ágyról, becsapom a szobaajtót és visszarogyok előbbi helyemre. Persze így sem lesznek hangtompítósak a falak, de mivel nem kiabálnak, nem hallom annyira.
- Hallgatózott, tudom! - csattan fel Lily, amint az ajtó becsapódik. Ezzel az apjának kell mit kezdeni, én meggondolatlan voltam, de ettől még nem tudom, hogy a lányom is jobban ismer annál, mint ahogy én ismerem magam.
- Anya szeret téged és ez a baj. Ha nem szeretne, akkor nem lenne mostanában mindig szomorú, amikor nem jössz be, vagy amikor eljön értem Ginnyékhez, s látja, hogy élnek ők. Ha nem szeretne, akkor nem kéne így lássam és akkor sose kért volna, hogy tizkolózzam előtted, meg ilyenek. Utálatos dolog tőletek, hogy hagytátok, hogy egy szar családban nőjek fel csak azért, mert csak messziről tudjátok szeretni egymást aztán meg itt smároltok. - ered meg a nyelve, kiejtve száján a csúnyaságba hajló kifejezést. Egész belemelegszik a dologba, kipirul még az arca is. Aztán a kifakadás ahogy jött, úgy múlik is, marad az ölelés és a csendes, kicsit talán dacból fakadón kelletlen, de mégis boldog "jó" a másnap délután említésére.
- Azért téged szeretlek, apa. - céloz ezzel arra, hogy engem nem komál jelenleg, majd visszafordul a telefonhoz. Nyilván Ginnynek sírja el bánatát.
- Máris! - kapom fel a fejem a kopogásra. A fésülködőasztal tükre feletti lámpát felkapcsolom, megtörlöm arcomat, próbálom legalább a vörös szemen kívül eltüntetni a könnyek nyomát magamról, még mielőtt kilépek a folyosóra Archiehoz.
Belebújok a kabátomba, de nem zipzárazom össze, az autóban úgyis szárnyra kellene nyissam. Belelépek a cipőmbe, felrántom a zipzárját és részemről kész is vagyok. Átvéve a kulcsot kinyitom az autót, beülök a volán mögé, s míg az ülés átállításával foglalatoskodom - hiába, még mindig nem tudok más testarányaira állított autót vezetni - csak hümmentek egyet a megjegyzésére.
- Őt is, igen. És én sem ezt akartam, de akkor se bánom, hogy megtörtént. Mert így legalább sok mindenre fény derült.
Van egy kis megbántottság a hangomban, de most pont nem óhajtok magyarázkodni neki. Azt viszont jó, ha tudja, hogy egy nagy francokat fogom letagadni: élveztem a csókot. És ő kezdte, nem én. Tehát ne magyarázza meg nekem azzal, hogy ki volt éhezve. A kutya nem kötelezte rá, hogy meglépje ezt.
Becsatolom az övet és gázt adok. Lenne mit mondanom, de nem tudom, hogy tegyem-e. Ha nem tart szóval, akkor jó eséllyel néma csendben, csak a rádióból szóló zene aláfestését követve autózunk hazáig vele.

Az utat nézem, kínosan koncentrálok arra, hogy megfelelő módon tudjak a forgalomba besorolni a járda mellől.
- Nem akarok semmit, csak elmondtam a véleményemet. - vonom meg a vállamat. Bezárkóztam, ezt nem tudom és nem is akarom tagadni. eléggé ütős volt, amit Archibald a lányunknak mondott, még nem építettem belőle újjá magam.
- Ez nem volt esély. Amit hibának állítunk be már az elején, annak semmi köze az esélyhez. És nem, nem tartunk ott, mint tíz éve. Ugyanis tíz éve még te is szerettél engem, s nem volt a dolog egyoldalú.
Bumm. Kimondtam, s bár a végén a nyelvembe harapok - nem csak képletesen - ettől még nem tűnnek el közülünk a szavak. Továbbra is az utat figyelem, a balesetmentességre koncentrálok, de érzem, ahogy a volánt fogó kezeim remegnek. Ideges vagyok, igen. Mert én sem tudom, hogy van-e - volt-e - értelme ennek az egésznek, s zavar a vita is, de van, ami sokkal jobban zavar. A feladás íze, magam feladásáé. Mert momentán úgy érzem, hogy nem volt semmi értelme annak, hogy kiadtam a lelkemet. Felesleges volt, úgyis csak meg lett tiporva. És ki taposott végig rajta? Az a két személy, akik maradtak nekem a családomból. A bátyáim messze vannak, anyám ki nem állhat, hát csak Lilym van, meg Archie. Bár.. nos ő már rég nem az enyém, ahogy én se az övé.
- Miért csináltad? - teszem fel a kérdést az egyik lámpánál megálltunkban röpkén oldalra pillantva. Akármennyire is legyek mérges, ez azért érdekel. A kérdésem tehát egész alázatosra és csendesre sikerül.

- Nem akarok tippelni. - jegyzem meg csendes hűvösséggel. Választ szeretnék kapni, bár valahol mégsem vagyok kíváncsi rá.
- Nem vagyok megsértve, csak frusztrált vagyok és eszméletlenül szomorú. És haragszom, de nem csak rád, hanem magamra és Lilyre is. Márpedig ez az érzés felemészt, mert nem akarok a lányommal kapcsolatosan így érezni. És veled sem, ha már itt tartunk.. - vágok a szavába egy ponton, nem különösebben zavartatva amiatt magam, hogy ezt megteszem. Ahogy neki jpga van felháborodni, úgy azt hiszem, hogy nekem is. És nem, nem hazudtam neki soha, egyetlen percig sem. Én sem tudom, hogy mikor jutottam el megint oda, ahol most tartok. Talán a vitáink megszűnésével, talán a korral, a Lilyvel való sok beszélgetéssel.. mit tudom én! De úgy látszik ez is egyoldalú..
- És el akarsz szakadni? - fékezek egy hirtelenebbet, mert majdnem beleszaladtam a fenekébe az előttünk megálló kocsinak. Megint a lámpa színére fókuszálok, majd a kelleténél nagyobb lendülettel indítom meg a kocsit megint.
- Nem tudtam, hogy tudja! Én se tudtam, a rohadt életbe! - csattanok fel. Ennyire még nem tűnt lassan telőnek az idő, mint most. Esküszöm már ott kéne legyünk, de az utakból világos számomra, hogy még a felét sem tettük meg a szükséges távnak.
- Sose mondtam, hogy már nem szeretlek. Ha nem emlékeznél rá, akkor felhomályosítalak, hogy azt te sem említetted, hogy már nem szeretsz. csak azt beszéltük meg, hogy együtt nem megy. Addigi együttélésünk legkulturáltabb veszekedése során szakítottunk egymással és döntöttünk a szétköltözés mellett. De egyébként igen, valóban azt hittem, hogy már nem érek irántad semmit. Annyira akartam rád haragudni, annyira beletemetkeztem az egyetembe, Lilybe és mindenbe, hogy nem tűnt fel nekem sem ez az egész. És nem, nem várok tőled semmit, vagyis nem vártam. De megcsókoltál, Archie és én egy pillanatra azt hittem.. hogy.. - belecsuklik a hangom, dühösen csapok rá a kormánykerékre tizenkét óránál.
- Felejtsd el, tényleg rossz ötlet volt. Nem akartam a lányunkat megbántani.
Hogy Archiet akartam-e? Nem. De jelen helyzetben az teljesen irreleváns.
- Bocs, mindenért. Nem akarok veszekedni, régen sem esett jól. - sóhajtok fel. Persze, volt amikor jólesett. De az még akkor volt, amikor édes volt a kibékülés és nem mérgesedett minden el.