Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington, Nathan Graham

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Hayden & Zoya - Az első karácsony-
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 09, 2015 10:29 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Két hete folyamatosan pezsegtem és zizegtem, illetve ha jobban bele gondolok, akkor már abban a pillanatban madarat lehetett volna fogatni velem, amikor Hayden bejelentette ezt az egész utazást. Egyrészt mert még soha nem voltam pár száz kilométernél messzebb innen, másodsorban még soha nem jártam Európában, havat pedig még annyira sem láttam, legfeljebb tévében. Hetek óta erre az utazásra készültem, és hetek óta nem tudtam befogni a számat, ha lehetett minden baromságról beszámoltam otthon anyáéknak. Martin értékelte a lelkesedésem, de példának okáért nem tartotta jó ötletnek a ruhatáram összeállítását, mert szerinte az nagyon is elmenne a nyári tengerparton de télen a hegyek között nem igazán. Akkor jöttem rá, hogy lövésem sincs semmiről, ahogyan arról sem, hogy milyen lehet az igazi hideg, hogy milyen lehet amikor az ember kiáll a szakadó hóesésbe, széttárja a karját, mintha át tudná ölelni az egész világot, vagy mintha messzire el tudna szállni akár egy kis téli angyal. Na akkor kezdtem hozzá a neten mindenféle videókat nézegetni. A végére már annyi karácsonyos, télies videót megnéztem, hogy az orromban éreztem a mézeskalács illatot, és képzeletben a fülemen is karácsonyi gömbök lógtak. Nem tudom mikor lettem ennyire lelkes ettől az ünneptől, de szerintem ez is Hayden hatása volt. Olyan lendülettel tudott mesélni róla valahányszor szóba került, hogy egyszerűen rántott magával a lelkesedése, és észre sem vettem, gondolatban már azt tervezgettem milyen égősor kerüljön az ablakra. A csuda vigye, hogy mi mindenre rá tudott venni! De hát ha az ember szeret valakit, akkor fontosnak tartja azokat a dolgokat amik a másiknak számítanak, nem? Szóval így lopózott be észrevétlen az én világomba is a karácsony hangulata, meg az a tudat, hogy ezt az ünnepet nem egyedül töltöm, mármint olyan értelemben, hogy valaki belopta magát a szívembe. Igaz eddig sem volt ez így, hogy teljesen egyedül kelljen lennem, hiszen már tavaly is hazautaztam anyáékhoz, ahogyan korábban is mindig együtt töltöttük ezeket a napokat. Persze voltak alkalmak, amikor a többiek bulizni hívtak, de nem mentem. Számomra ez volt az év egyetlen olyan napja, amit azokkal tölthettem akik az életben mindennél fontosabbak a számomra. Martin pedig jó tíz éve hozott egy szabályt: a karácsony nem az ajándékokról fog szólni, hanem a meghitt együttlétről. Szóval ezen a napon mi voltunk az ajándékai egymásnak, azzal, hogy az időnket együtt töltöttük, régi családi felvételeket néztünk, és rengeteget nevettünk. Kicsit azt hiszem fejre is álltam anya bóléjától az est végére, de boldog voltam. Minden ilyen karácsonykor úgy tudtam álomra hajtani a fejemet, hogy azokkal töltöttem az estét akik a világot jelentik a számomra, akik nélkül nem lennék ott ahol, akik nélkül az életem nem lenne ennyire nyugalmas, és ennyire gondtalan. Hiszen lehet, hogy megvannak a magam drámái, lehet, hogy egyedül vagyok – illetve akkor még egyedül voltam – de mindig van hova visszatérnem, és ez rengeteget tud jelenteni az ember számára. Ettől nem lesz olyan elveszett a világban, ettől fogja úgy érezni, hogy bármi is történjék az otthon visszavárja. Az egyetlen hely a világon ahol biztonságban érzi magát. Végtelenül szerencsés vagyok ebből a szempontból, és azt hiszem, hogy rengetegszer adtam már hálát a sorsnak a szüleimért és még rengetegszer fogok is. Hogy idén kiért kell még hálát adnom? Hayden....észrevétlenül lopózott be az életembe, úgy, hogy settenkedett, mint azok a helyes kis karácsonyi manók, és mire kettőt pislogtam már ott volt. Hosszú idő óta az egyetlen volt, aki hinni tudott bennem, abban, hogy annak ellenére is ezen a pályán a helyem, hogy túlérzékeny vagyok, hogy elrontok dolgokat, hogy nem mindig vagyok teljesen száz százalékos, hogy nem mindig sikerül mindenben maximálisnak lennem, noha törekszem rá. Elfogadta az összes hülyeségemet, ami azért lássuk be nagy szó, mert nekem aztán van belőle elég sok. Mikor szerettem bele? Hát nem tudom....ezen már rengeteget gondolkodtam, és Bessy szerint már az első pillanattól noha erről akkor én még nem tudhattam, mert ez olyan tudatalattis dolog...ahaaaaa...bárcsak érteném miről beszél! Szóval állítólag azért voltam olyan kétbalkezes, és azért voltam túlmozgásos a közelében, mert már akkor is szerettem. Na erről is jó tudni! Komolyan, Bessy pályát tévesztett, mert valami Cupido-nak kellene lennie másodállásban, ha ennyire szakértője a témának. Bár mostanában őt is ritkán látom mert találkozgatni kezdett azzal a hippi sráccal, aki Percyből költözött ide, és kérte át magát a St Claire-be. Na ő is megéri a pénzét, mármint Bessy, mert két órán keresztül hallani a lelkes ömlengését a telefonba elég meredek, tekintve, hogy olyan részletekbe is beavat, amit nem biztos, hogy nekem hallanom kellene. Persze amikor ő faggat hasonlóakról terelem a témát. Nem tudom....ez még mindig olyan kérdés amiről úgy véltem senki másra nem tartozik csak Haydenre és rám. Rémesen ciki volt neki bevallani, hogy nekem még soha nem volt komolyabb kapcsolatom, ezáltal ugyebár együtt jár az, hogy még soha nem voltam együtt senkivel, és nem is akarom elkapkodni. Attól féltem bevallom, hogy félreismertem, hogy majd valami buta indokkal kihátrál az egészből, de nem így történt. Mellé még ez az utazás, azt hiszem néha azon gondolkodtam, hogy csak álom ez az egész, hogy reggel majd Heather berongyol a szobába és lerángatja rólam a takarót, hogy megint elaludtam és sipirc dolgozni, mert elkések. És amikor besétálok a kórházba akkor csupa idegen arcok vesznek majd körül, én meg jól kólinthatom fejbe magamat, hogy megint buta álmodozásaim vannak. De Hayden nagyon is valóságos volt, és gyakran elgondolkodtam, hogy az élet valahogyan mindig a tenyerén hordoz engem, és amikor már éppen lepottyannék, mert nem kapaszkodom elég erősen valaki mindig érkezik, hogy megtartson, hogy fontos legyek a számára. Nélkülözhetetlen. Ezt a szót használta Martin is, amikor arról faggattam mi vagyok én neki, mi az a szó amivel jellemezni tudna? És azt hiszem ettől szebbet nem is mondhatott volna. Amikor meséltem neki Haydenről azt mondta, hogy ismeri az elvárásaimat, szóval biztosan nagyon különleges fiú lehet az aki ennyire az ujjai köré csavart, én meg csak mosolyogtam bele a kamerába a skype beszélgetés alatt és csak nyekeregtem, meg dadogtam valami olyasmit, hogy én meg rá használnám azt a szót. Mármint Haydenre. Nélkülözhetetlen. Nem tudom hova és meddig fog ez az egész jutni, csak azt tudom, hogy ha valakit egyszer beengedek az életembe, akkor az olyan mintha az otthonomba engedném be, a lelkem mélyére. Oda ahova nem nagyon engedtem még senkit. Minden új ott, minden annyira érintetlen, annyira tiszta, hogy ha eléggé csendben vagyunk akkor lehet hallani, ahogyan a szívünk szépen lassan átveszi a másik szívének dobbanását egy közös ritmussá válva. Beengedtem és nem szeretném ha elmenne innen. Nincsenek nagy elvárásaim, sőt inkább én szeretnék neki adni, én szeretném, hogy ha valóra tudnám váltani azokat a dolgokat, azokat az álmokat amiket lehetőségem van a számára. Egy kapcsolat számomra az odaadásról szól, a szelídségről, a másik tiszteletéről, arról, hogy ő is ember, ahogyan én. Egy kapcsolat nem lehet önző, nem lehet kisajátító, nem lehet alattomos és nem lehet magamutogató. Egy kapcsolatot két embernek kell megélnie a világtól távol, a lelkük legmélyén. Én így tekintettem Haydenre, és arra ami kettőnk között volt, és talán ő is valami hasonlót gondolt. Amikor Heathernek erről  meséltem láttam, hogy elkerekednek a szemei, és nem nagyon érti, hogy mi a csudáról magyarázok én neki, mert szerinte egy kapcsolat nem csak erről szól....igen tudom. De ezek az alapok. Hogy akarsz házat építeni, ha a tetőt csinálod meg először és nem a falakat? Nem vagyok képes nagy dolgokra, világmegváltó tettekre, de én hiszem, hogy az apró csodákkal is fényt lehet varázsolni a másik szemébe. Nem vagyok tökéletes, de nem is akarok az lenni, ő pedig éppen ilyennek szeret. Kívánhat az ember karácsonyra ettől szebbet? Nem, azt hiszem nem.
Nagyjából két hét kellett, hogy mindent elrendezzek és előkészítsek. Az útlevelem extra gyorsan lett kész, hála Martin egyik megrendelőjének, aki a kiállító hatóságnál dolgozott, és kicsit megsürgette a dolgot. Hayden segítségével téli holmikat is beszereztem, lett saját kis csizmám, meg hótaposóm, mert mint megtudtam a kettő nagyon nem ugyanaz. Aztán lett helyes kis piros téli szövet kabátom fehér műszőrmés csiklandozó gallérral és gombokkal, ami térdig ért és Hayden tanácsára lett pufi kabátom is, amiben úgy éreztem magam mint akit nyakig gipszbe állítottak, de állítólag jól fog jönni. Sapka...és ketyüsz. Tudom, hogy az kesztyű, de sokkal nehezebb kimondani, úgyhogy az nekem lazán ketyüsz lett. Mindkettő hófehér, mert ha már havas részre megyünk olvadjunk bele a tájba, nem?  Abban megállapodtunk, hogy nem viszem a teljes plüss hadseregemet, csak Clyde jön velem világot látni. A mosómedve aki egész totyogós koromtól elkísért, és most Európába is velem tart. A többieknek ígértem, hogy majd Clyde mindenről beszámol, ha hazajöttünk. És hát az örök téma az alvós ruhám, ami alaphangon Hayden szerint olyan mint egy lábfej nélküli tipegő....Heather szerint is...szóval hagytam magam rábeszélni két darab helyes hálóingre, amit végül a lakótársammal és nem Haydennel választottam ki. Legyen meglepetés. Hát legyen, nem bánom.  És hát ajándékstop ide vagy oda természetesen azt is választottam, amit majd oda fogok neki adni, de pszt, ez maradjon meglepi, hogy mi is az! Aztán végül két nappal karácsony előtt indultunk el, egy elég hosszú és kimerítő utazásra, ami Hayden szerint 33 órás, és tíz óra az eltolódás Egelberg és Sydney között. Egyelőre még le voltam ott ragadva, hogy az út mennyi ideig tart. Ez akárhogyan nézem, két és fél 12 órás műszak zsinórban, amit a hátsómon ülve kell tölteni, kivéve persze az átszállások, amikből lesz bőven. De odáig még el kell jutni, nálam jelen pillanatban már az is az újdonság erejével hatott ahogyan elindultunk, és természetesen nem is én lettem volna, ha már az első pontnál, a beszállásnál nem sikerül magamból teljesen bolondot csinálni. De jól van, tessék nekem elnézni, most ülök repülőn életemben először...egy csomó mindent először csinálok, csoda, hogy liftezik a gyomrom és olyan ideges vagyok, amilyen szinte még soha nem voltam? Két órája vettem érzékeny búcsút a szüleimtől, Heather a lelkemre kötötte, hogy hozzak neki valami ajándékot és Bessy is. Hát hogyan is feledkezhetnék meg róluk, de őszintén? Szóval a beszállásnál a csomagok egy futószalagra kerültek, és közölték, hogy a személyes vizsgáláson is át kell esni. Mindezt egy bozontos szemöldökű alak mondta, aki egyenruhát viselt, és azt hiszem gyermekkorában elfelejtették megtanítani mosolyogni, mert olyan komor arccal bámult rám, hogy már kerestem a maszatfoltot az arcomon vagy valamit ami ezt kiváltotta nála, mármint ezt a komor tekintetet. Azt hittem nekem is fel kell ülnöm arra a futószalagra amin a csomagok egy fekete függöny mögött tűnnek el. Szóval elég hülyén éreztem magam, és Hayden nem mondta, hogy ilyesmit kell itt csinálni, szóval már éppen másztam volna fel én is a csomagok után, amikor megfogta a kezem és visszahúzott, hogy mi a csudát művelek? Mit csinálnék, át akarom magam világíttatni, mire a kedvesem nevetve mutogatott egy elektromos kapu felé, hogy a futószalag a csomagoknak van a kapu pedig az utasoknak. Jahogyja! A szigorú tekintetű szeme villant, és hiába is próbálta leplezni láttam ám az az apró mosolyt megrezdülni a szája sarkában. Heuréka, már ennyiből megérte, hogy sikerült egy kis mosolyt kicsikarnom belőle. Nem nagy ügy mert a kapunál állók akik a jelenetet végignézték lazán nevetgéltek. Lett egy jó napjuk! Egy vállvonással és egy bocsánatkérő de vidám pillantással vettem tudomásul a reakciókat. Nálam nem jelzett a szerkentyű, de Haydennél igen. Miután leadta a lábában található szegecsekről és lemezekről a papírokat és bebizonyosodott, hogy nem élő szövet a fémvázon akarja megterrorizálni a havas Svájcot, végre felszállhattunk a gépre. Hét órás út várt ránk és az első átszállási pontunk: Új-Delhi. Én még a régit sem ismertem, de lesz időm egy picit találni megszemlélni a várost, mert hajnalban indulunk csak tovább Frankfurtba. Legalábbis Hayden szerint aki beüzemeltette a Colepediát és minden helyet és időpontot fejből mondott. Mondjuk ő szervezte az egészet jóhogy neki tudnia kell pontosan mikor és hol kell leszállni és felszállni. Az első meghökkenés akkor ért amikor felszálltunk a kintről óriásinak tűnő gépre, és megláttam a teret....na neeeee ugye nem itt kell eltöltenem hét órát? Meg fogok halni. Már a földi zárt terek is kiborítanak de egy repülő zárt tértől egyenesen kiver a víz. Ennek az idegességnek tudtam be azt is, hogy a biztonsági övet sikeresen összevariáltam, és úgy sikerült belegabalyodni, hogy két utaskísérő kellett hozzá, hogy kibogozzon, mert szerencsésen átcsatoltam magam Haydenhez, aki meg így nem tudta a sajátját bekötni, ami meg azt eredményezte, hogy én tovább tekergettem az övemet, de még mindig nem volt az igazi, én pedig bizonygattam, hogy semmi gond megoldom. Hayden végül nevetve fogta le a kezem és hívta inkább oda a személyzetet, hogy segítsenek, mert egy kicsit túlidegeskedem az első repülő utat és szerencsésen belegabalyodtam az övembe. Kedvesek voltak a hölgyek, bár láttam, hogy azért ők is remekül mulatnak azon ahogyan lazán kötözött sonkává avanzsáltam mindkettőnket így indulás gyanánt. Ám ahogyan a gép a magasba emelkedett, ezzel egyenesen arányosan az én adrenalin szintem megdobódott, a levegőt kapkodva vettem, a szemeim elkerekedtek és olyan erővel kapaszkodtam a karfába, hogy ha tovább szorítom, szerintem gyűjtök össze annyi erőt, hogy ki is tépem a helyéről, és kiszakítom magamat a tér-idő kontínumból is. Hogy valamennyire csillapítsam az idegességem oldalra pillantottam és láttam, hogy Hayden is ugyanúgy idegesen markolja a az ülés melletti kartámaszt mint én magam. Ah, szóval a gyakorlott utazók is félnek még a repüléstől nem csak én, aki először csinálja ezt. Pazar kilátások. Aztán végül gondoltam egyet, és minden erőmet összeszedve elengedtem a saját kapaszkodómat, hogy a kezemet Hayden kezére simítsam és bátorítóan szorítottam meg.
- Nem lesz baj, okés?- nem lesz persze....ha zuhanunk legalább együtt halunk meg! Jesszus, hogy mondhattam ekkora baromságot? Mondjuk már eleve az nagy bátorságra vallott, hogy elengedtem a saját kapaszkodómat, azért, hogy őt bátorítsam. Honnan volt ez bennem? Nem tudom....kicsit talán úgy éreztem, hogy a hetek alatt tőle kapott temérdek biztatást és bátorítást, és mindent amit nekem adott, mindent amit ő jelentett, ebben az apró mozdulatban vissza tudom adni. Végül aztán a fejemet a másik irányba fordítottam, hogy beszámoljak neki a látványról amit az aprócska ablakon keresztül látok, de belém fagyott a szó, és minden gondolatomat elárasztotta az a gyönyörűség ami a szemem elé tárult odakintről. Egy mesebirodalom terült el alattunk
- Jééééézuussssmáááááriaaaaaaaa!- a hangom vékony volt, bár visszafogtam, hogy ne sikongassak, így is sikeresen magunkra vontam a figyelmet.
- Hayden....odanézz, egy habos sütemény tetején vagyunk! Mi vagyunk a cseresznye a sütin! Ihhhhjajjjjj sosem voltam még ilyen szépségességen. Nem is habos süti, hanem vattacukor....nem is vattacukor...ez ez...ez...ez álomszép, egy mesében vagyunk, hallod?- fordultam meg lelkesen felé, és láttam ahogyan a halálra vált arcon nagyon óvatosan rezdül a mosoly. Jajj ne már, ilyen szépségesség van mellettünk, Hayden meg olyan mint akit ólomba öntöttek.
- Figyu....figyu. Akarod, hogy elmondjam milyennek látom ezt az egészet? Mint egy karácsonyi álom...figyu figyu...olyan mintha a saját karácsonyi mesekönyvünkhöz az élet készítené az illusztrációt. Ez egyszerűen....Hayden ez annyira, én annyira...- nem tudtam befejezni a mondatot, mert hol a kedvesemre tekintgettem,hol az ablakon át a habfelhőkre. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörűt. Ezt egyetlen szó sem tudja visszaadni, egyetlen neten nézett videó sem. És ezek még csak a felhők voltak....több ezer méterrel a világ felett én olyan boldognak éreztem magam mint milyen a földön nem voltam még soha. Azzal voltam akit szeretek, egy igazi, élő mesevilágban.


A hozzászólást Zoya Megan Krane összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Dec. 09, 2015 5:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 09, 2015 2:25 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





December 22... 6 óra 12 perc...
... lassan negyed órája fekszik mozdulatlanul feje alatt összekulcsolt kezekkel, orra alatt vidám mosollyal ahogy a fehér plafonon végigfutó repedéseket figyeli zöld íriszeivel, teljesen belefeledkezve  a gondolatba, hogy mától kezdve két kerek héten át nem kell visszamennie a kórházba, bármi történjen is. Végre kikerül a mókuskerékből melyet folyamatosan hajt egy külső erő és egy olyan karácsonyt tölthet el hat év után először - olyan ember társaságában akit szeret - amire mindig is vágyott és amikor nem kell a négy fal között rohangálnia és ellátni azokat a betegeket, akik épp felgyújtották a házukat ezzel magukat is, felrobbant a pulykájuk a kezükkel együtt vagy a nagy sietségben beleestek a konyhakésbe és még sorolhatnánk.
Soha nem értette, hogy ha máskor nem is működik a dolog, legalább karácsonykor miért nem lehetnek az emberek figyelmesebbek és óvatosabbak? Lehet, hogy mindenből a maximumot akarják kihozni, azt akarják, hogy övék legyen a legszebb fa, a legszebb kül - és beltéri világítás és a legfinomabb pulyka - mintha legalábbis nemzetközi verseny lenne - de ettől függetlenül fontosabb az, hogy egészségesen és boldogan töltsük el az ünnepeket minden konfliktus és baleset nélkül nem? Hova lesz a meghitt és boldog karácsonyi ünnep, ha a kedves papát kórházba kellett vinni mert leesett a tetőről miközben díszítette az ereszcsatornát és most fejbúbtól lábujjhegyig gipszben fekszik?! Na ugye?!
A tegnapi nap folyamán még lehúzott egy  reggeli és egy esti műszakot elsők között baleseti esetekkel, de aztán úgy hagyta el a St. Claire-t, hogy az elkövetkezendő időszakban övé lesz a világ... legalábbis az az aprócska de meghitt világ, amit a Zoyával való kapcsolata jelent számára és amit úgy dédelget, mintha a legféltettebb kincse volna. Végre lehet egy olyan karácsonya, mikor segíthet a fa állításban és díszítésben, hisz az elmúlt évek alatt ez mindig Leahra és Tommyra maradt csak azért, mert Hayden nem volt hajlandó lemondani a betegeiről és arról, hogy az ő karácsonyukat igyekezzen szebbé, könnyebbé varázsolni. Azokét, akik nem mehetnek haza az onkológiáról vagy a hematológiáról az állapotuk súlyossága miatt vagy azokét akik gipszben fekszenek és mozdíthatatlanok. Talán ez az önzetlenség tette őt azzá, aki, viszont épp ezért is döntött úgy, hogy most ezen alkalommal ő is lehet önző és erre a kis időre elfelejtheti a betegeit...van rajta kívül ezer másik orvos nem? Éveken át nézte mások boldogságát és annak beteljesedését, most az egyszer magára is gondolhat. Arra, hogy azzal a lánnyal legyen együtt akivel az egész életét eltudná képzelni és aki jelenleg a legtöbbet jelenti számára.
Az utóbbi időkben azt vette észre, hogy bármennyire is imádja a felhajtást, a díszeket és a hangulatot, minden év karácsonyát  egyedül tölti vagy bent a kórházban, vagy a házukban ami kong az ürességtől és a magánytól. Lehet, hogy a fa ott áll a sarokban és égősorok vannak mindenütt Leah jóvoltából, de alapjáraton nincs benn egy lélek se. Leah a kutyájával együtt mindig a családjával tölti az ünnepeket, Tommy is jár valamerre, ő pedig csak ácsorog egy betege felett akinek a feje melletti szekrényen ott van a mini kis karácsonyfa, vagy ha nem a St. Claire folyosóit rója bolygó hollandiként, akkor otthon ül a kanapén, dohányzó asztalra tett lábakkal miközben focimeccs zizeg a TV-ben. Sört iszik és rántottát vacsorázik pattogatott kukoricával, mert bőségesebb kosztra nem volt idő. Azt is lehet mondani, hogy mióta Sydneyben él, nincs karácsonya, nincs ünnepe amit teljes odaadással átélhetne... még a szilvesztert is megvonták tőle.
Épp ezért is búg, pörög forog annyira hetek óta, hogy azzal a környezetére is teljesen átragasztotta az ünnep közeledtének varázsát, hisz tudja, ez jobb, sőt! Ezerszer szebb és csodásabb lesz, mint az eddigiek. Megharcolt azért, hogy ez a karácsony tökéletes legyen így bízik abban, hogy senki nem fog nekik keresztbe tenni.
Oldalára fordulva vet egy pillantást a még mindig mélyeket szuszogó lányra, aki akaratlanul is, a nap bármely pillanatában képes mosolyt csalni az arcára. Felesleges lenne tagadnia, imádja az ilyen reggeleket. Eleinte észre se vette, hogy mennyire ragaszkodik az együtt töltött éjszakákhoz, az érzéshez, hogy a másik oldalán kicsit besüpped a matrac, mert súly nehezedik rá és ennek a tulajdonosa nem a kutya. Imádja, mikor éjjelek évadján egy homlok koccan a hátához, vagy épp halkan nyöszörögve kérdezik meg tőle félálomban, hogy itt van-e még. Ez hiányzott számára a legjobban... az érzés, hogy van mellette valaki. Valaki aki szereti és ő viszont szeretheti. S mikor nincs mellette a lányka, úgy érzi, mintha egy részét galádul elvették volna tőle, vagy szimplán jól mellbe rúgták ami némi légszomj érzetet von maga után.
Hosszú ujjai a a bájos, puha arcra simulnak s ébresztő gyanánt közelebb hajolva hozzá egy apró puszit nyom a homlokára ezzel is jelezve, hogy eljött a nap, mikor.... hát, úgy is mondhatjuk, hogy minden megváltozik egy kis időre. A karácsony mindig magával hordozza a csodákat melyekről sokszor nem is sejtjük, hogy léteznek! Viszont ez a csoda most két héten át fog tartani s biztos benne, hogy ezután vissza-vissza fognak vágyni a havas hegyek lankái között rejtőző kisvárosba. Oda, ahol a legszebb emlékeik fognak bújócskázni és ami leginkább egy üveggömbbe zárt parányi kis világra emlékezteti Haydent mind ahányszor a hegyek közé ér a taxi vagy épp a nagybátyja kocsija. Minden havas, minden díszes, s csak akkor számít igazán gyönyörűnek mikor dundi hópihék hullnak alá az égből, ami ilyenkor látszólag összeér a földdel.
Alapjáraton egy olyan utazás megszervezése amit két héttel ez előtt Hayden is bevállalt, akad, hogy sokkal tovább tart mint egy-két hét elvégre le kell szervezni a szállodát - ha épp nincs nyaralód vagy szimplán egy kis lakásod ott - a repülőutat oda és vissza is, valamint nem utolsó sorban a pénz kérdése is fel szokott merülni, elvégre üres bukszával nem mehet az ember külföldre bárhogyan is nézzük. Nem beszélve arról, hogy karácsony magasságában sokkal nagyobb számban utaznak az emberek vagy haza a rokonokhoz, vagy csak szimplán el otthonról, hogy kizökkenjenek a monoton mindennapokból mely még karácsony idején is elkíséri őket. Hayden is amellett, hogy Zoyával szeretné megosztani ezt az időszakot és Európa egyik legszebb országának magaslatait is megakarja mutatni neki, erre utazott... arra, hogy mindketten kikerüljenek a mókuskerékből ugyanis amióta együtt vannak, gyakorlatilag csak a műszakok letelte után tudnak találkozni amiből legtöbbször csak az lesz, hogy váltanak egymással egy-két szót és máris elalszanak egymás karjai között vagy a lány, vagy a rezidens ágyában. Ez attól függ, hogy kinél találkoznak aznap. Fárasztó és idegölő munka az övék, és ha van ebben a nyavalyás kórházban két olyan ember aki soha semmire nem tud nemet mondani ha épp a betegekről van szó, akkor azok ők.
Épp ezért érezte úgy, hogy kijár nekik egy kis szünet, egy kis lazítás amit az igazgatóság minden szó nélkül jóvá is hagyott és amiért Hayden pimaszul hálás. Meg akarja mutatni a lánynak azt a világot, ami bár Ausztrálként nem mondható teljesen az övének, de felesleges lenne tagadnia, hogy oda van érte. Nagyon sokáig érezte úgy, hogy ha eljön az idő mikor nyugdíjazva kell ücsörögnie a gangon, akkor ezt lovak között fogja megtenni kint a farmon mert látni akarja a szabadságukat, azt ami neki soha nem adatott meg. Viszont az utóbbi időkben minél többet gondolt Svájc hegyeinek meghökkentő szépségű panorámájára vagy csak a térdig érő hóra, a mindig ünnepi hangulatra, úgy változott meg a véleménye a nyugdíjas koráról s úgy érzi, hogy inkább világot akar látni! Ő is szabad akar lenni mint  a végtelen legelők vad, zabolázatlan musztángjai, élükön Phoenixszel, s ha már adatik ideje arra, hogy utazzon és szebbnél szebb helyeket fedezzen fel, akkor miért ne tenné?
Elmehetne Amerikába, hogy elképedve nézze a szabadságszobrot... szívesen megnézné a Yellowstone Nemzeti Parkot is, hogy aztán felmenne egészen Alaszkáig, hogy lássa a kis faházakat, az igazi téli hangulatot. Aztán irányt változtatva beutazná Mexikót. Persze a keleti országokat se felejtené el, de ahhoz, hogy olyan környékre tévedjen ami jelen helyzetben nem épp a legbiztonságosabb, de a legveszélyesebb, talán még évek múltával is visszakozásra késztetné.
Némi családi beavatkozással ez a szervezés nem tartott tovább három napnál. A nagybátyja felajánlotta a házát nekik arra az időre, míg ő Franciaországban lesz a feleségével és annak családjával, ez pedig pontosan két hetet takar, így Haydennek nem kellett még a repülőút mellett azzal is foglalkoznia, hogy szállodába keressen számukra tökéletes szobát, ami a díszek ellenére se lenne otthonos. Nem igazán díjazza a szögletes és unalmas, idegen szagú szobákat, épp ezért is örül annyira a családias közegnek, amit Gale otthona fog nyújtani számukra... mindent megtervezett!... persze nem szeret pontos forgatókönyv szerint élni, de jelen pillanatban szükség volt erre. Épp ezért, ami Zoya ajándékát illeti, hát... annyit lehet mondani róla, hogy már megszületett és pont akkor lesz vihető, mikor beköszönt karácsony reggele.
Mivel már napok óta vigyázban állnak a bőröndök a nappaliban, nem igényel a készülődés esze vesztett kapkodást vagy azt, hogy nagy rohangálások közepette ébredjenek és öltözzenek fel, máskülönben itt hagyja őket a gép. Szerencsére az ő órája időben csörgött nem úgy mint "A reszkessetek betörők" megannyi részében a család által beállított vekker. Kellemes kávézgatás, zuhanyzás és beszélgetés közepette Leah közel nyolcszor elmagyarázza nekik, hogy mennyire vigyázzanak egymásra és persze magukra is, nehogy megfázzanak, hordjanak ha kell hat pulcsit és négy kabátot no meg ne felejtsenek el a csizmába tripla zoknit húzni, hogy még csak véletlenül se fagyjon le a lábujjuk. Persze érthető az aggodalma, hisz egy olyan ember aki még életében nem járt sehol Sydney-n kívül, hogy is reagálhatna a havas tájakra? Hayden biztos benne, hogy ha Leaht kitennék teljes harci díszben valamelyik havas ország egyik városának közepébe, sírógörcsöt kapna mert a vastag ruharéteg alatt úgy vacognának a fogai, hogy félő, kitörnek.  
Azt talán mondani se kell, hogy a repülőig való eljutás számtalan szórakoztató pillanatot tartogat számukra kezdve az átvilágítással. Ő maga elég sokszor utazott már gépen, tudja, hogy milyen rituálénak számít, - azóta is utálja - Zoyának viszont teljesen új az a fajta készülődés és pakolászás, ellenőrzés amin végig kell menniük a becheckolás és a gépre szállás ideje alatt. Az se lepi meg Haydent, hogy úgy kell kis híján lehúznia a párját futószalagról, különben ment volna a lány vidám mosollyal a csomagjaikkal együtt a kis átjárón át, ez pedig ténylegesen megnevettetett mindenkit aki körülöttük állt. Lehet, hogy más srác hülyén, sőt mi több kényelmetlenül érezte volna magát és inkább tettek volna néhány lépést a másik irányba nehogy azt higgyék, hogy vele van, Hayden viszont akárhányszor végignéz a kislányos, szórakozott Zoyán, annyiszor érzi azt, hogy egyre inkább kötődik hozzá. Fogalma sincs, hogy mi az az erő ami ilyen erősen és megmásíthatatlanul köti hozzá, de őszintén reméli és kívánja is, hogy mások is megtapasztalják és érezzék ezt az erőt, ezt a végtelen szeretetet.
A gépre kerülés is hasonló szórakozottságok közepette telik és finoman szólva se lepi meg az, hogy Zoya olyan ügyesen csavargatja remegő kezekkel az öveket, hogy ezek után ha megfeszülnek se sikerül kicsatolni magukat. Nagy valószínűséggel a gépen töltötték volna az ünnepeket ha a két minibe öltözött hölgy nincs a segítségükre és nagy szaktudással ki nem hámozza őket a furcsa kötésből, viszont javára szóljon, ha zuhanna a gép akkor se emelkednének el az ülésektől.
Zuhanás... no igen, ha valami a Hayden által utált dolgok között szerepel akkor az a repülés hisz tudja, mekkorát lehet innen esni. A bezártság érzet itt már nem is olyan erős, hisz elég tágasnak mondható a gép, viszont a magaslatokat egyszerűen rühelli, épp ezért is mélyednek bele az ujjai a szék karfájába, mikor elkezd emelkedni a hatalmas jármű. A gyomra pillanatok alatt elkezd liftezni s a sápadtsága talán felkeltheti az emberek figyelmét arra, hogy most ne akarjanak hozzá szólni, mert annak nem lesz jó vége, bárhonnan is nézzük. Normális esetben neki kellene nyugtatgatnia az életében először utazó lányt, ám ehelyett az aprócska kéz simul rá az ő görcsösen rángatózó kezére, ez pedig ösztönzi arra, hogy megkeresse a csillogó tekintetet ami egy pillanat erejéig feledteti vele a kétségbeejtő helyzetet.
- Aha... ebben biztos vagyok... egy gép se maradt még fent - nevetgél kétségbeesetten de némi szórakozottság is utat talál magának kifelé ezt pedig a mosolya is jelzi - az azért elég szomorú, hogy nekem kéne a te kezedet fogni mégse vagyok rá képes... Hát Zoya, üdvözöllek a repülőúton. Izgalmas mi? Szép, gyors és... biztonságos! Arra viszont ne számíts, hogy egyhamar elengedem ezt a kart - feszes állkapcsát borító izmai meg-megmutatkoznak, mikor dob egyet-egyet a szél a gépen, arra pedig még csak véletlenül se tudja rávenni magát, hogy abba az irányba fordítsa a fejét, amerre a lány öröm ujjongásba kezd. Soha nem ült még ablak mellett és soha nem is akar. Emiatt volt egy kis gyomorgörcse mikor a stewardessek megmutatták a helyüket, ugyanis ilyen közel még soha nem kellett ülnie a kis kerek kukucskálókhoz. Szerinte ilyen helyekről sokkal hamarabb észreveszi az ember ha leszakad a szárny, vagy kigyullad a hajtómű, és még sorolhatnánk... nem beszélve arról, hogy ablakon át hamarabb ki lehet szúrni, ha közeledik a föld vagy a víz. Szomorú sorsa lenne az ablak mellett ezt meg kell hagyni, épp ezért csak biccent egyet mikor Zoya elkezd mesélni. Végül aztán daliásan erőt vesz magán és egy hatalmas sóhaj kíséretében ő is vet egy pillantást a habos-babos felhőkre melyek odakint tornyosulnak amerre csak a szem ellát. Ám még sem ez készteti arra, hogy cselekedjen.
- Akkor tudod mit? - húzza elő a farzsebéből a telefonját, amit felszállás után már lehet használni - készíts egy képet. Megcsináljuk ezt a mesekönyvet az élet és a saját illusztrációink segítségével. Egy képes könyv fényképekből, kezdetektől a végéig. Mit szólsz? Biztos Martinék is örülni fognak annak, ha látják, merre járt az egy szem kislányuk... mintha ők is velünk lettek volna - nyújtja oda neki a készüléket halvány mosollyal, s ezen ötlet ismertetése után a mellettük ücsörgő, náluk valamivel idősebb nő meghatott mosollyal legelteti rajtuk a tekintetét addig, míg Hayden vissza nem húzódik a helyére, hogy tekintetét levegye az égi pályákról.
Fogalma sincs, hogy mikor fogja megszokni a repülő utakat, talán soha, de ő próbálkozik! Komolyan próbálkozik és az elkövetkezendő valamivel több, mint harminc óra ennek tudatában telik és mind ahányszor új gépre kell szállniuk, annyiszor gondol arra, hogy "na már megszoktam, most minden könnyebb lesz". De aztán szerencsétlen csak rá döbben arra, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen és a legutolsó alkalommal mikor a frankfurti gépre kell szállniuk, már csak azért nem remeg minden ízében felszállás közben, mert olyan sötét van kint, hogy nem lát semmit, tehát a gyorsan szaladó fákat sem melyek a reptér kifutóját keretezik.
A tudat pedig, hogy innen már csak két-három óra kérdése, hogy megérkezzenek Svájcba, hatalmas erővel tölti el és már csak erre tud koncentrálni... arra, hogy Bázelben taxit fognak ami elviszi őket Engelbergbe az ő kis ékszervárosába.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 10, 2015 12:02 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Egy született ausztrál számára hiába is mondaná bárki, hogy mennyire lebilincselően gyönyörű egy havas reggelre ébredni valaki mellett. Milyen érzés lehet, amikor a lábaid alatt csikorogva ropog a hó, és milyen érzés, amikor a kezedre hullanak a kis pihék, és te elbűvölten nézed, mintha egy varázslat történne, és még a ketyüszt sem mered lehúzni nehogy elolvadjon. Tűnékeny kis csodája a természetnek, mely aztán egybefüggő gyönyörű, csillogó bundájával vonja be a világot. Ilyenről csak olyan tud még álmodni is, aki valaha már látta, és tudom, hogy ha innen egyszer visszatérek majd, akkor már én is fogok róla álmodni,de nem csupán azért mert életemben először láthattam, hanem mert megosztottam valakivel.  Önmagában a dolgok nem jelentenek többet valamiféle szépségnél, valaminél ami a szemnek kellemes látvány, de lélektelen, mert nem kötődnek majd hozzá emlékek, nem lesz ami miatt fontossá válik. Így van az ember is az utazással, legalábbis én így lettem volna. Ezért nem is hiányzott eddig annyira, hogy világot lássak. De amióta Hayden-el voltam ez is megváltozott. Ismerni akartam mindent amit a környezetem tartogat számomra, meg akartam olyan vidékeket és tájakat ismerni, ahonnan majd emlékeket gyűjthetek össze, pillanatokat amik hozzá kötnek.  Akartam én is, hogy legyenek olyan meghitt esték, kivált ilyen év végi ünnepek, amikor visszanézzük ezeket, felidézve  az elmúlt időket. Martin mindig azt mondta, hogy az ember a múltjából építkezik, hogy azokra a dolgokra amire igazán szüksége van, hogy szebbé tegye a jövőjét az elmúlt időkben rejtőzködnek, és az a feladatunk, hogy ezt mindig felidézzük és megtartsuk. Tudom, hogy sok szép év még áll előttünk, hogy akár egy szekrényre való képet, felvételt, bármit elkészítsünk, bár ez esetünkben, hála a technikai vívmányoknak, már egy farzsebben elfér majd, de ebben most nem is ez a lényeg. A pillanat mindig ugyanaz marad. Megőrizni a jövő számára egy mosolyt, egy olyan momentumot ami megismételhetetlen, ami már soha nem fog ugyanúgy beköszönteni az életünkbe. Talán nem is a fényképek a lényegesek itt elsősorban, ezért nem is nagyon fényképeztem soha, vagy csak elvétve. Mert az elveszhet, elkophat, múlékony tárgy. Ha nem maradt maradandó lenyomata a lelkemben, akkor az már baj. Visszagondolva megannyi ünnepre az életemben én ezekre emlékszem belőlük, ezekre a meghittségekre, amikor jó volt egyszerűen otthon lenni. Sok szempontból mondhattam már eddig is szerencsésnek magam, és ez egy újabb olyan dolog, ami miatt szintén ennek érzem az életemet. Még akkor is, ha sok mindenben hiányt szenvedtem, még akkor is, ha nem volt mellettem az apukám megannyi alkalommal, ott volt nekem Martin. A múltamat soha nem felejtettem, de megtanultam értékelni a jelent, és bizakodva tekinteni a jövőbe. Nekem minden karácsony ezt tartogatta a családom mellett. Nem vagyok nagyra vágyó, soha nem is voltam az, és azt hiszem megtanultam azt, hogy amikor a legkevésbé érzed szükségét annak, hogy legyen melletted valaki, amikor azt gondolod minden jó úgy ahogyan van, akkor van a legnagyobb szükséged arra, hogy belédkaroljon valaki és felemeljen, a saját világába. A legutóbbi ünnepen szokatlanul magam alatt voltam, akkor tudtam meg, hogy a következő évet a St Clairben töltöm majd, hogy Sydneybe kell költöznöm, és noha egész életemben erre vártam, arra, hogy orvos lehessek, mégsem éreztem azt a felhőtlen örömet amit kellett volna. Nem értettem magamat és anyáék sem értettek engem. Azt hiszem akkor tudatosult bennem, hogy még egy lépést tettem egy másik élet felé, egy olyan élet felé, ahol ott lesznek a szüleim velem, de már nem lesznek minden nap részei az életemnek. Meg kell végre tanulnom önállónak lenni, meg kell végre tanulnom a saját lábamra állni. Mindenki életében elérkezik ez a pillanat, csak van akinek ezt könnyebb feldolgozni. Nekem sajnos nem ment olyan egyszerűen. A nagyváros gondolata megrémített, ahogyan az is, hogy egy idegen lánnyal kell megosztanom a lakást,  része lesz az életemnek. Valahogyan mindig is kicsit féltem az emberi kapcsolatoktól, féltem, hogy csalódást okozok, hogy nem fognak kedvelni, hiába is teszek meg azért mindent, hogy ne így legyen. Heather és én azonban az első pillanattól kijöttünk egymással, noha azt hiszem kevés tőlünk eltérőbb párost hordott a hátán a vén kontinens. Kicsit talán hatással is volt rám, mert ha valakivel ennyi időt együtt tölt az ember egyszerűen óhatatlan, hogy ne változzon meg legalább egy minimális mértékben. Én egy csipetnyi önbizalmat kaptam tőle, hogy elhiggyem végre, hogy nem vagyok lúzer, aminek egykor gondoltak engem, hogy a sok hibám ellenére még mindig több bennem az érték, és, hogy rám is vár valaki valahol, csak talán rossz helyen kutakodom. Pontosabban nem kutakodom, és a lakótársam szerint pont ez volt a baj. Én azt gondoltam, hogy ez pontosan így jó, hogy pontosan elég nekem ez az élet, elég az, hogy van egy szerető családom, hogy vannak barátaim, még ha nem is sok, hogy van bennem elhivatottság, hogy kezdjek valamit az életemmel. Van bennem erő, van bennem kitartás, hogy megvalósítsam mindezt. Csak közben nem vettem észre, hogy más ezt olyanokkal megosztani, akik aztán egy beszélgetésünk után hazatérnek valaki mellé, akihez az életüket kötötték, vagy akivel egy ideje együtt vannak, akit szeretnek, aki része a mindennapjaiknak, én csak egy aprócska momentum vagyok benne: egy kolléga, egy barát, egy lakótárs....Heather szerint a pasik olyanok mint a kabát meg a gomb. Csak az igazán hozzáillő lesz a megfelelő. Megmosolyogtató a hasonlat, de azt hiszem van benne nagyon sok igazság. Talán ezért lehet, hogy ő példának okáért nyakig van a gombokban, mégsem találja a megfelelőt. Lehet nekem olyan szerencsém, hogy gyakorlatilag elsőre meglelem a tökéleteset? Emlékszem a nyáron még arról beszélgettünk, hogy ha a karácsonyt nem is, a szilvesztert együtt töltjük majd és életemben először hagyom magam egy olyan helyre elrángatni ahova jó esetben be sem tenném a lábam. Valami hab party vagy mi a szösz, nem tudom még sosem voltam ilyesmin, de  a lakótársam szerint nagyon jó buli és például még én is remekül szórakoznék rajta. El tudom képzelni, ha ő mondja! Viszont úgy tűnik, hogy egy hónapja ez a terv felborult, és mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy hol és kivel fogom tölteni az elkövetkezendő két hetet. Rohanás nélkül, állandóan csörgő és zörgő telefon nélkül. Nem lesznek hajnali asztalra borulások, hogy még adj tíz percet és magamhoz térek, nem lesznek olyan műszakok amikor fájó szívvel engedem el a kezét, mert tudom, hogy aznap nagy szerencse kell ahhoz, hogy összefussunk. Az ember egy induló kapcsolatban meg kell tanulja értékelni a keserűbb dolgokat is. Anya szerint a világ és a kapcsolatok is olyan mintha hegyet másznánk. Lehet, hogy szenvedéssel és fáradtsággal teli az út amíg eljutunk fel egészen a csúcsig, de a kilátás kárpótol majd mindenért. Mikor Hayden felvetette az utazás ötletét először el sem hittem. Csak tátogtam és nevetgéltem mint egy buta kisgyerek, akinek éppen most akarják megvenni élete első biciklijét, és nem is hiszi el, hogy pár héten belül már ő maga fogja tekerni....nem akartam elhinni, hogy velem már így is jó dolog történt azzal, hogy megismertem őt, hogy az életem részévé vált, most egy számomra különleges ünnepet is együtt tölthetünk. Az elsőt, de remélhetőleg nem a legutolsót. Amikor elmondtam Martinnak és anyának, csak mosolyogtak, és azt mondták már várták az alkalmat, amikor nem velük akarom unalmasan tölteni a karácsonyt, ezredszer is megnézve a képeket, amikor megtanultam totyogni a gyümölcsfák között, vagy amikor két kezembe fogva cipelem a kacsákat az úsztatóba....három évesen. Nem is értettem miért mondják ezt, hiszen én szerettem velük ünnepelni, aztán rájöttem, hogy azért, mert az nem olyan....az nem olyan mint amikor egy számomra másképpen fontos emberrel oszthatom meg. Örültem az utazásnak azért is mert egyszerűen nem jutottunk oda, hogy igazán meg tudjuk a másikat ismerni, nem jutottunk oda, hogy több időt szánjunk egymásra, nem jutottunk oda, hogy a beszélgetéseink zöme ne valami szakmai diskurzusba torkolljon. Persze én tudom, hogy javarészt én is hibás vagyok benne, mert akárcsak ő, én is tele voltam ambícióval és tudásvággyal, s hála neki már merészséggel is, hogy elhitessem másokkal is, jó vagyok...jobb mint aminek hisznek. Nem egy buta és kétbalkezes kislány, hanem egy orvos, akinek még nagyon sokat kell tanulnia, de jó lesz. A választott területén mindenképpen jó. Pontosan ezért nem volt dolog amire nemet mondtam volna és ezt elég sokszor ki is használták. Itt volt az ideje azt hiszem, hogy a magánéletemben is annyira határozottá váljak amennyire a munkámban az lettem. Boldog és hálás voltam minden együtt töltött estéért, jó érzés volt reggel úgy ébredni, hogy még van öt percem amit hozzábújva tölthetek. Az ember megtanuljak ezeket a pár perceket is értékelni idővel. Ha nem volt velem hiányzott, és ilyenkor órákig képes voltam kifelé bámulni az ablakon, az ágyamból, a fekete égbolt ezer csillagai közé, és azon gondolkodni, hogy vajon merre járhat, vajon sikerül másnapra kipihennie magát? Számomra erről is szólt ez az egész...hogy gondolok rá, hogy törődöm vele a magam egyszerű módján, de mégis. És azt hiszem semmihez sem fogható az az érzés, amikor ezt viszont kapom. Végül nem is volt kérdés, hogy igent mondok az utazásra és igent mondok arra, hogy vele tölthetem el az ünnepeket. Az izgalom már napokkal korábban úrrá lett rajtam és egész az indulásig kitartott, sőt még tovább is. Gyaníthatóan gombócban lesz a gyomorom egészen addig amíg oda nem érünk, És hiába vagyok kialvatlan, hiába vagyok hetek óta végtelenül fáradt, hogy már minden kis porcikámat külön érzem a testemben, hiába tudom alig nyitva tartani a szemem, és az álom minden nap egyre hamarabb ránt magával, mégis tökéletesen be vagyok zsongva az egésztől. A beszállás újdonságától, a repülőút szokatlanságától, a látványtól amely felszállás után elém tárul, és persze a gondolat, hogy innen már nem fogunk visszafordulni, innen már csak előre van. Világot fogok látni, egy olyan helyre fogok eljutni, amiről azt hiszem még csak álmodni sem mertem korábban. Mindent amit egy mesébe beleálmodhat az ember azt én élővé teszem...élővé teszi számomra az az ember akivel mindezt megoszthatom, aki az életem egyik, ha nem a legfontosabb szereplőjévé lépett elő. Csak azt érzem, hogy jelen pillanatban nincs olyan amire nemet tudnék neki mondani, nincs semmi amit meg nem adnék, ha tudom, hogy ettől ő boldogabb lesz. Nem tudom honnan van bennem az erő, nem tudom miből táplálkozik, bár azt hiszem valamennyire a bennem kavargó érzésekből. Aki azt állítja, hogy a szeretet az fárasztó, az hazudik. A szeretet önmagát generálja, egyre többet és többet vagyunk képesek adni magunkból a másik számára, egyre inkább valósággá válik mindaz amit addig csak dédelgettünk magunkban valahol a lelkünk legmélyén. Én is vágytam rá, csak éppen nem találtam hozzá a megfelelő embert. Azt hiszem az én gombocskámra megérte várni.
Nem nevetem ki, ahogyan mellettem halálra válva ül, nem bántom azért mert éppen nem engem vigasztalgat, bár magam is meglepődöm, hogy hova is szállt a korábbi félelmem, miért nem érzem, hogy rettegnem kellene a magasságtól, hogy miért nem érzem bezárva magam, noha a szűk tértől ez még messze van, de mégis zárt....szóval nem tudom hova tűntek a félelmeim, csak azt tudom, hogy most ebben a pillanatban ki tudnék ugrani a bőrömből. Nem baj, hogy nem úgy örül az örömömnek ahogyan vártam volna, engem ez sem zavar. Látom rajta, hogy fél...éppen ezért nem foglalkozva semmivel szorítom meg a kezét, és megvonom a vállam.
- Ne törődj vele, amíg engem látsz. Ha már sikongatok, és a lábammal kalimpálok a levegőben, és közben mindenféle nyelven imádkozom, na akkor azt hiszem lesz mitől félni...de addig aztán semmitől! Reeeeeettttentőőően izgaaaalmassss! Fúúúú még attól is izgalmasabb, mint amikor Martinnal először ültem hullámvasúton. Bár azt hiszem akkor nem kellett volna annyit kajálnom, mert hát....na jóóó hagyjuk, szerintem perpillanat erre vagy a legkevésbé kíváncsibb. Nem zavar, hogy ennyit beszélek? Csak nyugtatni próbállak vele. Tudom nem ebben vagyok a legjobb, de azért igyekszem...látom te is igyekszel bátor lenni, és értékelem is. De tudod mit, mi lenne ha ebben a helyzetben én lennék most csak aki beszél, te meg hallgatsz és nagyon kapaszkodsz?- rendületlenül szövegeltem be nem állt a szám, és még akkor is magyaráztam neki, amikor végül elvettem a telefont, hogy mindenféle fényképet csináljak. Buta fejet vágósat is amihez nekem meg kellett mozgatnom az arcizmaimat, Hayden azonban rémesen mókás volt azzal a halálra vált fejjel mellettem. Sajnáltam kicsit, ugyanakkor tudom, hogy majd az utazás végén együtt fogunk nevetni azon, hogy mennyire félt az egésztől. Én is így voltam mindennel amitől féltem....persze az alap félelmeimen ez nem változtatott. De a repülőút nem is olyan rémes....sőt a látvány mindenért kárpótolt.
- Ez lesz a mi...ez a mi kis világunk felhőkből kirakott előszobája lesz. Itt lehet belépni a mesék tágas és csodaszép birodalmába...de ez csak a kezdet, ugye csak a kezdet?- lelkesen csillogó szemekkel készítettem a képeket és az utolsó kérdés után úgy fordultam felé, mint aki éppen most lapozott abban a képzeletbeli mesekönyvben egy izgalmas fejezethez. Miről fog vajon szólni a mi történetünk? Kicsit elgondolkodtam néha, hogy csak a kórház, csak a munka, csak a közös célok tartják össze? Vajon akkor is megtaláltuk volna egymást, ha történetesen nem együtt dolgozunk, ha nem a fertőtlenítőtől nehéz levegőjű kezelők egyikében találkozunk? Vajon akkor is megismerjük a másikban azt amit keresünk? Nem tudom...nem is biztos, hogy ezeken a kérdéseken most lenne idő tépelődni. De akkor mikor? Mikor lehet azt mondani, hogy itt az ideje ezeket átgondolni? Azt hiszem két átszállás között még ezen gondolkodom, és azt is hiszem, hogy ezt leginkább az okozza, hogy nem a számunkra annyira nyilvánvalóan megszokott közegben vagyunk. De nem akarok keserű és talán sehova nem vezető kérdéseken rágódni. Szépen elmagyarázom magamnak, hogy Haydent akkor is megismertem volna, ha nem a kórházban vagyok...valahol valamikor mi biztosan találkoztunk volna. Olyanok vagyunk mint két kicsi lábnyom abban a bizonyos hóban...lehet, hogy néha eltávolodnak egymástól, de mindig egy irányba kell tartsanak, ha egyszer ugyanahhoz a testhez tartoznak. Azt hiszem ha szerelmes az ember pontosan így működik. Egy testhez, egy élethez tartozó két lábnyom, az idő végtelenségében, ott hagyva lenyomatukat valahol...valahol maguk mögött. Odakint sötétség honolt, és olyan hideg volt, hogy azt hittem menten megfagyok, amikor Frankfurtban megejtettük az utolsó átszállást, és még a fogaim is apró gyöngyökként koccantak egymáshoz amikor végül a felszálltunk és levehettem magamról a kis piros szövet kabátot
- Phhuuuu  ez a hideg itt Európában olyan, mintha valaki állandóan nyitva hagyta volna a jégszekrényt a világra. Hogy lehet ezt kibírni? Nekem konkrétan még a szempilláim is dideregnek. De most már itt meleg van. Csak azt sajnálom, hogy most olyan sötét van, hogy itt nem tudok tejszínhab felhőket fényképezni. Azt hiszem a sálat a nyakamon hagyom amíg át nem melegszem egy kissé.- összerázkódva immáron harmadszor, szaktudásom legjavát beleadva kötöttem be az övet. Mennyire tanulékony vagyok, nem is hinné senki. Felszállás után a légiutas kísérő kisasszony, akinek olyan arca volt mint azoknak a helyes porcelán babáknak, kedvesen és mosolyogva kérdezte meg, hogy kérünk e reggelit? Reggelit? Miért mennyi az idő? Kicsit elveszítettem az időérzékemet és ezt a gyomrom is jelezte.
- Hát ha lehet akkor én kérnék szépen két lágytojást, három lekváros pirítóst, egy pohár narancs levet, de ne legyen túl hideg kéremszépen...már így is úgy érzem, hogy a következő korty levegő után jégkockák fognak kiugrálni a számból szavak helyett. És...ééssssss....és még kérek szépen ha van olyan...- fél szemmel Haydenre sandítottam magam mellett, majd mosolyogva tettem hozzá  a kisasszonynak.
- ...meg egy extra méreg erős feketekávét, és egy bögre kakaót nyolc cukorral, három adag mézzel és dupla tejszínhabbal. – Martin mindig azt mondta, hogy ha egyszer nem fogok cukormérgezést kapni akkor soha. De nem tehettem róla, imádtam az édességet, mindenféle formában. Imádom az édes ízt...érezni.
- Mondd azt hogy pppííííííppííííííííppppp!- idióta hangon adtam ezt elő, miközben újabb felvételt készítettem Haydenről és magamról. Selfizésben nem vagyok a legjobb általában sikerül mindig a fejem tetején az egyik hajszálat lekapni, de most egész jó képeket sikerül csinálni.
- Na, egész jó, már nincs olyan fejed rajta, mint akivel most közölték, hogy elkaszálták anatómia háromból.- vigyorogtam nagy bőszen mutogatva neki a telefonon az elkészült képet, majd a szabad kezem a szám elé kaptam.
- Óóóóóó nem beszélünk se munkáról, se tanulásról...most élvezzük az együtt töltött napokat. Rendben? Akkor hozzuk meg a szabályokat. Akkor én hozom az elsőt: munkáról egy szót sem, és semmiről ami a kórházhoz köthető. Áll az alku?- billentettem oldalra a fejem és nevetgéltem közben. Mitől vagyok ilyen kicsattanóan jó hangulatban? Nem tudom, talán ezt a mesekönyvünk egy későbbi fejezetében majd kideríthetjük. Bár a válasz még mindig kézenfekvően egyszerű: szerelmes vagyok. Kell ennél egyszerűbb magyarázat?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 13, 2015 11:01 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Gale egy jómódú, évek óta hőzsi-dőzsiben élő középkorú, kicsit már "öregecskének" nevezhető férfi aki Hayden anyjának öccseként látta meg a világot ide s tova negyvennyolc évvel ez előtt. A mai világ Alain Delonjaként tartják számon ismerősei, rokonai és ügyfelei egyaránt rigó fekete hajával, rikító búzakék szemeivel és markáns, kicsit "régiesebb" karakterű férfiakat idéző vonásaival. Úgy is lehet mondani, hogy belenyúlt az életbe vagy épp kegyes volt vele a sors, amiért minden megadatott neki. Szemrevaló, nőkben kacér vágyakat keltő külső, jól fizető menő munka és egy csodálatos, gyönyörű feleség, aki lesi minden egyes kívánságát és aki tíz évvel fiatalabb nála, számukra mégse számít a kor. Öt éve példának okáért egy ikerpárt szült neki, akik a Summer és Rose-Mary nevet kapták.
Igaz nem meglepő ez a korkülönbség, hisz a Cole és a Campbell família is egyaránt mindig bele tudott nyúlni a legnagyobb korkülönbségekbe. Gale és Charlotte anyja például huszonhat évvel volt fiatalabb a férjénél, akin viszont soha nem látszott meg a kor, így mindig szépen mutattak egymás mellett bárhova is mentek. Hayden is épp ilyen hálás lehet a géneknek melyeket az anyja családjától örökölt, hisz közelebb áll a harminchoz mint eddig bármikor, mégis inkább néz ki egy húsz éves "gyereknek"... ez már csak azért is "furcsa", mert a Cole-ok java nem csak viselkedésileg, de kinézetileg is elmondhatja magáról, hogy "koravén". Mindenkinek idő előtt jelenik meg a szarkaláb a szeme sarkában, a ráncok a nyakszirtjükön vagy az öregségi foltok a kezükön... úgy is lehet mondani, hogy hatvan évesen úgy néznek ki, mint más nyolcvan éves korában s aki belenyúl abba, hogy a Campbellek vérét örökli, komolyan hálás lehet a sorsnak. Az a nagy szerencse, hogy ez utóbbi a dominánsabb vér.
Gale, miután elhagyta Roxby Dawns déli részén vezetett hatalmas, több ezer hektárnyi farmjukat, Franciaországba költözött, hogy ott kamatoztatni tudja ügyvédi végzettségét. Soha nem érezte magát otthon a farmon, utálta a lovakat és a teheneket, szinte undorodva bolyongott felbőszült vadként mind ahányszor arra kérték, nyergelje fel az egyik állatot és terelje be a nyájat éjszakára. Épp ezért sem meglepő az, hogy mióta elköltözött, egyetlen egy alkalommal se tért haza, hogy találkozzon a családjával.
Kiállhatatlan természetének minden egyes tettével meghazudtolta a mondanivalóját, s képes volt a legminimálisabb arcrezdüléssel, pókerarccal úgy elküldeni valakit melegebb éghajlatra, hogy az az esetet követően tényleg nem beszélt vele többet. Rengeteg-rengeteg baráti és rokoni kapcsolatát dobta így kukába, egyszerűen csak olyan hangvétellel és flegmasággal sértett meg másokat, hogy azok  abban a pillanatban kiirtották őt az életükből.
Nem meglepő az sem, hogy első felesége akit még a farmon töltött évei alatt vett el, két hét után beadta a válókeresetet a hőn áhított férj elviselhetetlen természete és agressziója miatt. Eleinte remekül kijöttek egymással, olyan szerelmesek voltak mint egy galambpár, viszont amint felkerült Héloise ujjára a gyűrű, abban a pillanatban előbújt a férfiből a zsarnok és a saját kénye-kedve szerint kezdte el ugráltatni és irányítani a szőke szépséget aki ezt nem tudta elviselni és igyekezett minden létező kapcsolatot megszakítani vele. Nem volt képes a férfi befolyása szerint élni így barátok tanácsára egyszerűen csak otthagyta a férfit aki nem is ellenkezett, inkább élte tovább agglegény életét amiben olyan jó volt.
Mint azt ő is sokáig, éveken keresztül bizonygatta, nem volt szüksége nőre! Ha kellett meg is fogadta volna, hogy bármi történjék is, ő aggként fog meghalni, de számára nincs szüksége olyan emberre, akivel leélhetné az életét és együtt várnák a biztos "happy endet". Nem akart osztozni a vagyonán, a házán és az ágyán... ő volt az önzőség mintapéldánya. Alapjáraton soha nem is akarta bevallani magának azt, hogy mint mindenki más, úgy ő is öregszik és szüksége van valakire aki kicsit rendbe rázza az életét és eléri, hogy végre a fejlődés útjára lépjen...
... mind addig a maga makacs és öntörvényű életét élte, mígnem nyolc évvel ez előtt megismerkedett jelenlegi feleségével, Desireével. Ez az aprócska, bájos, fekete hajú francia hölgy mintha teljes egészében megváltoztatta volna a férfit. Egy két lábon járó tünemény lett akit annak ellenére, hogy mindenki morcosnak, akaratosnak és érzéketlennek tartott, megtanult mosolyogni és élvezni az életet. Elkezdett színházba és moziba járni, különböző rendezvényeken és jótékonysági bálokon vett részt ezzel adózva a beteg gyerekek vagy épp az állatok előtt. Úgy néz ki, hogy ehhez a változáshoz csak arra volt szüksége, hogy megtalálja a lelki társát és azt, aki mellett tényleg leélheti a maradék meglévő életét boldogságban, egészségben és betegségben.
Gale amúgy egy francia ügyvédi társaság vezető ügyvédjeként nagy befolyással bír, úgy is lehet mondani, hogy rommá keresi magát, így nem véletlen, hogy bármerre megakar fordulni az ember, ott szinte biztos, hogy ő is ott lesz valamilyen formában. A világ huszonhat országában van egy nyaralója amit ő üzemeltetni is tud. Nem kell attól félnie, hogy csődbe menne, pénzutánpótlás mindig van s mondhatni nem kell túl sok mindent csinálnia hozzá csak ismerni az emberi jogokat és jól érvelni a bíróságon, ha pedig szükséges kacsintani.
... épp ezért se meglepő az, hogy van Svájc lankái között is van egy saját kis birtoka, amit ő nagy szívélyesen fel is ajánlott az unokaöccsének azon időre, amíg ő ott kíván tartózkodni. Egy egyszerű de annál barátságosabb, családias légkört idéző, kőből épült de fával hőszigetelt, két szintes házikóról van szó mely leginkább egy mesebeli kis kunyhóra emlékezteti az arra tévedőket. Hatalmas birtok terül el körülötte erdős rengeteggel, viszont ami még így is a legszebb dekorációs eleme, az a sokszor térdig érő hó, ami kristályszerűen csillog ha fény vetül rá. Mindig bele tudott nyúlni a jóba, érdekes módon mindig tudta, hogy melyik ország melyik részén kell házat venni ahhoz, hogy az tökéletes turistalátványosság lehessen. Mert igen ám, a svájci házat is sokan imádják bámulni miközben a lankákon siklanak lefelé a lábukhoz rögzített lécek segítségével.
Ez lenne hát Gale Leone Campbell, Hayden anyjának öccse és a családja nevének fenntartója... egy pénzmágnás, két gyerekes családapa megannyi birtokkal világszerte és egy jól kereső munkával. Egy férfi, aki számára legfontosabb a családja, és csak annak adja oda igazi szeretetét, odafigyelését és törődését, akit arra méltónak tart. Haydennek nagy szerencséje van, hogy ő élvezheti ezt a fajta, Gale által nyújtott luxust és azt, hogy kedvesével, Zoyával együtt eltölthessenek a havas hegyek között egy gyönyörű, boldog karácsonyt és szilvesztert a nagybáty jóvoltából.
De jelen pillanatban még a repülő nyújtotta "élvezeteket" kell imádnia sem mint a kandalló melegét, összebújva a lánnyal miközben forralt bort vagy forró csokit szürcsölnek. Fogalma sincs, hogy mikor jön el a pillanat, mikor egyszer bemondja az unalmast és úgy dönt, hogy márpedig többet nem ül gépre még akkor se, ha más módon nem lehet megközelíteni az adott ország egyik városát se. Azt veszi észre magán az évek múlásával, hogy minél többet utazik, annál kevésbé szívleli a repülést, pedig egy idő után normális esetben megszokja az ember nem?! Nem tudni, hogy nála mi számít másnak, mi az amit ennyire ellenez, de nem tud megbékélni a repülés és a magasság gondolatával, bárhogy is próbálkozik.
Nem meglepő, hogy elkerekedő szemekkel, nagyot nyelve vet egy pillantást Zoyára és kétségbeesett nevetést hallatva felhorkan mikor az egy esetleges zuhanást próbál imitálni.
- Akkor, ha egy mód van rá, kérlek szépen ne kezdj el sikongatni és kalimpálni, jó? Még csak véletlenül se - kérleli reszkető hangon, ám a következőkben sikerül végre megtalálnia a normális hangnemét ami egy kellemes baritont rejt magában és amit olyan lelkesen hallgatnak a betegei mikor esténként bemegy hozzájuk, hogy ellenőrizze a gyógyszeres kezeléseket, állapotukat.
Régen amúgy imádta a katasztrófa filmeket legyen szó tornádóról, földrengésről, világ végéről vagy épp lezuhanó repülőkről, ő akkor is megnézte, ha már hajnali kettőt ütött az óra és hangosan szórakozott minden alkalommal, lévén úgy érezte, hogy vele ehhez hasonlók nem történhetnek meg. Nem lesz akkora cunami vagy tornádó ami kárt okozna benne vagy szeretteiben, nem beszélve arról, hogy tériszonyára való tekintettel repülőre se fog ülni... aztán tessék, akármennyire is érte dolgozik az élet, ő maga inkább Isten csapásaként emlegeti, hogy utazgatnia kell és mind ezt egy több száz kilométer magasban lévő masinával.
Mikor közelebb került a repülőkhöz, mint azt ő valaha az életében szerette volna, rögtön az jutott eszébe, hogy atya ég mi lesz ha egyszer ő is lezuhan a géppel együtt? Egy autóbalesetet, vagy vonatbalesetet még túl lehet élni. De ha az a gép onnan fentről, x száz kilométer magasból lezuhan, hát ember legyen aki túléli.
- A hullámvasutat kivételesen is szeretem, de... beszélj csak nyugodtan, maximum jobban örülnék ha nem is tudom... valami extra mézes, húsz kiskanál cukrot tartalmazó fahéj ízű, málna turmixról mesélnél amit kis pálmafával vagy esernyővel díszítenek és joghurtban hempergetnek, mint arról, hogy... miként fognak kalimpálni a kicsike lábaid ha éppen zuhanunk - kis híján egy levegővétellel mondja  végig, csak egy-két alkalom van, mikor nyekken egyet ezzel is jelezve, hogy piszkosul nincs ínyére a dolog, ennek ellenére még se akar ellenkezni. Nem akar zuhanni, nem akar kalimpálni és nem akar meghalni! Főleg nem ilyen módon. Három dolog van amit a létező legjobban szeretne elkerülni. A vízbe fulladást, tűzben égni és a zuhanás kínzó pillanatait miközben azt nézed, hogy egyre csak közeledik feléd a föld és nagy valószínűséggel úgy fogsz szétloccsanni, mint egy bogár a szélvédőn százhatvan kilométer per óránál. Minden más jöhet, csak gyors legyen és szenvedés mentes.
- Ez egy nagyon jó ötlet. Mármint a kapaszkodás - nevet fel, viszont kijelentésének ellent mondva valamelyest enyhébben szorítja tovább a két karfát hisz csak eljut végre a tudatáig, hogy az ujjai hófehérek és gyakorlatilag egy csepp vér se kerül beléjük.
- Igen. Ez a kezdet! Ebben biztos lehetsz - tér vissza emberi határozottságot idéző hangneme ami csak akkor bizonyosodik be igazán, mikor ujjait a lány nyakára simítja és közelebb húzza magához, hogy egy apró csókot nyomjon az ajkaira.
- Ez csak a kezdet, és ami még jönni fog, az eddig eltöltött időnél is sokkal jobb lesz. Megígérem neked - simít végig az arcán majd elhúzódik tőle, hogy elkezdhessenek készülődni a Frankfurti leszálláshoz.
Az igazi "énje" csak akkor tér vissza, mikor már stabil, biztos talajt érez a lába alatt ami nem inog és nem lebeg. Tudja, hogy nem fog megindulni, tudja, hogy nem fog ketté nyílni és innen már nem zuhanhat sokkal lejjebb. Ez utóbbi pedig mindig fontos nem igaz?
Hogy mi az, ami életben tartja lassan egy álló napja tartó repülés sorozat alatt? Zoya és az ő emberfeletti lelkesedése, szórakozottsága és imádni való jószívűsége. Lehet, hogy nem a legjobb módon próbálja elterelni Hayden figyelmét arról, hogy ne azzal legyen elfoglalva, hogy éppen melyik pillanatban kerülnek légörvénybe ahol aztán meghibásodik a hajtómű ők pedig a mélybe zuhannak, ettől  függetlenül próbálkozik... Méghozzá kitartóan ami mindenképpen dicséretes, hisz sokan már rég feladták volna amiért nincs a másik félnek egy értelmes, emberi mondata és reakciója arra amit mond. Hayden jól ismert vidámsága és másokat is jókedvre derítő mosolya a múlté egészen addig míg a gép nem landol Frankfurt repterén ahol az a bizonyos megkönnyebbült mosoly amit megenged magának, szó szerint az arcára fagy.
- Még én is elfelejtettem, hogy milyen hideg tud itt lenni pedig alig egy éve voltam itt utoljára pedig már akkor is durva fagy volt - ez alapján nem meglepő, hogy leszálláskor komoly gondot fordított arra, hogy jelezze Zoyának, jobb ha felkészül a csontvelőig hatoló hidegre és ő maga is felállította fekete szövetkabátjának a gallérját, alatta pedig szorosabbra húzta a sálat így megakadályozva, hogy a pimasz kis jeges fuvallatok bekússzanak a nyakához, onnan lefelé haladva pedig minden kis szőrszálát megborzongassák.
Egy ideig még a gépen is magán hagyja az imént említett ruhadarabokat, arra pedig, hogy Zoya magán hagyja a sálát, csak dideregve bólint, hisz megérti. Lehet, hogy van fűtés, ettől függetlenül ez nem azt jelenti, hogy ilyen rövid idő alatt fel is tudnak melegedni.
- Szerintem nehezebb lesz hozzászokni a hideghez, mint gondoltunk. Márpedig... sajnálattal közlöm, hogy Engelbergben ez még rosszabb lesz. Mármint... nem rosszabb, csak hidegebb. Nem kifejezetten számít ez rossznak. Mondjuk azok után, hogy az idei év sokkal melegebb volt Sydneyben a megszokottnál, meg se lep, hogy nehezebben fogunk alkalmazkodni. Nem baj, majd... megnézzük, hogy milyen gyorsan leszek képes tüzet rakni a kandallóban - magyaráz szorgalmasan majd ráveszi végre magát arra, hogy kibújjon a kabátból és, hogy a sálat annak ujjába dugva feltegye a fejük felett lévő csomagtartóba, hisz már nincs szüksége rá.
- Reggeli? - szakad fel belőle miközben visszaül a helyére és zöld szemeit a karórájának analóg kijelzőjére vezeti. Elég sűrűn nézegeti az óráját mióta elhagyták Sydneyt, ettől függetlenül őszintén meglepi, hogy már reggel van így tekintetét átvezeti a Stewardessre aki vidám mosollyal jelenik meg mellettük és aki osztozik Hayden meglepődöttségén, mikor Zoya elkezdi felsorolni, hogy mi mindent szeretne kérni reggelire.
- Legyen még egy sajtos croissan is, kérlek - a mai napig nehezen tud napirendre térni a nagy mennyiségű reggeli felett, amit kér magának a lány, ugyan akkor meg is mosolyogtatja hisz ha belegondol abba, hogy mi az a mennyiség amit ő kívánni szokott kora reggel, finoman szólva is nevetségesnek mondható.
Talán épp ez a vidámság ül ki az ő arcára is mikor közelebb hajol a lányhoz, hogy egy újabb képet készíthessen magukról s ahogy az a lány szavai által bebizonyosodik, ő maga is úgy érzi, hogy talán ez jobb lett az eddigieknél már csak azért is, mert nincsenek ott a kétségbeesett ráncok a szeme sarkában melyek a félelmét idézik.
- A számból vetted ki a szót! Pont mondani akartam már induláskor is, hogy most két kerek hétre felejtsük el az anatómiát, a kórházat és a betegeket is, majd lesz még épp elegendő időnk arra, hogy ezzel foglalkozzunk ha hazamegyünk, csak hát... legnagyobb rettegéseim közepette arra figyeltem inkább, hogy biztos ne férjen be az a bizonyos zabszem a tudjuk hova. Szóval köszi, hogy megelőlegezted az elfelejtett ötletet - nevetgél nagy vidoran mígnem megjelenik a kis fém kocsival mellettük a fiatal stewardess aki két tálcát erősít eléjük a karfákhoz.
- Nahát ez pont olyan, mint egy gyerek etetőszék - tűri a pulcsija nyakába a fehér kendőt, ami arra szolgál, hogy ne egye le a ruháját - még előkét is kapunk - épp, hogy kimondja, máris kikerül eléjük a nagy mennyiségű étel és ital, pluszban egy kis vízzel és gyümölccsel amit nem kell kérni, hisz anélkül is kapnak.
- Jó étvágyat! - biccent a szőke hölgyemény majd eltipeg a tíz centis sarkaiban, hogy a következő párosnak is postázni tudja a reggelit.
- És akkor te ezt most mind megfogod enni? - vet egy pillantást a lány tálcájára majd a sajátjára is.  




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 14, 2015 12:08 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Be kell vallanom őszintén, hogy alapvetően nem szeretek utazni. Ez azt hiszem gyermekkoromtól így volt, és inkább választottam, hogy otthon üljek, semmint ki kelljen mozdulnom. Nem lustaságból adódott ez, még csak nem is azért, mert esetleg nem akartam volna világot látni, hanem mert úgy véltem az otthonomnál úgysem láthatok szebbet széles e világon. A szüleim, amikor még nem születtem meg, nagyon sokat utaztak. Az apukám, tősgyökeres texasi lévén hazavitte bemutatni szíve választottját, az olasz származású, ausztrál lányt, hogy megismerje a világot, ahonnan ő érkezett. Nekem sosem volt alkalmam találkozni a vér szerinti nagyszüleimmel, bár a mami szerint egykor a temetésre eljöttek, de szinte a következő géppel repültek is vissza. Mintha nem akartak volna engem látni, és amikor az apáról készült képeket látom, azt hiszem sejtem miért. Inkább rá hasonlítok. Anyáék szerettek utazni, és a világ számos pontján megfordultak. Talán apa egyik különösen romantikus lelkületére vall, hogy a bécsi práter óriáskerekén kérte meg anya kezét, aki egy hatalmas sós perecet szorongatott, és félig tele szájjal, vigyorogva mondta ki az igent. Ahányszor nézegetem az itt készült képeket látom , hogy mennyire boldogok voltak, hogy mennyire tökéletes volt közöttük az összhang, mindig elszorul a szívem. Amikor aztán apának vissza kellett térnie a seregbe, nagyon sok lapot küldött, képeket a világ számos részéről, jellegzetes szálkás betűkkel írva le a feleségének, hogy mennyire hiányzik neki, mennyire szereti. Féltett kincsemként őrzöm ezeket a képeslapokat, mert valahányszor előveszem és elolvasom őket, olyan mintha kicsit én is elkalandoznék, mintha én is azokon a helyeken járnék gondolatban. Nem tudom, hogy ha lett volna alkalmam akkor is akartam volna utazni, akartam volna megfordulni arrafelé amerre ő járt? Volt egyszer egy elképzelésem, talán tizenöt lehettem, amikor időrendbe pakoltam apa lapjait, és elhatároztam, hogy egyszer elmegyek ezekbe a városokba, éppen úgy, ahogyan ő járt ott, és azokon a helyeken is megfordulok, ahol ő is. Ez talán valamiféle buta kamaszos képzelgés volt részemről, de az utóbbi időkben megint eszembe jutott. Ám a rengeteg tanulás, később az egyetem, majd a költözés kapcsán el is feledkeztem róla, mígnem éppen egy hónapja elő nem került az album, benne a képekkel, és benne néhány apró kis préselt virággal, bár papírcetlivel, amelyre az én gyerekes ákombákomjaimmal voltak felírva megjegyzések, hogy hova akarok még elmenni, ha mondjuk elutazhatom ezekre a helyekre. Nem is tudom, talán égi jelként kellett volna ezt felfogni? Talán volt annak jelentősége, hogy éppen akkor találtam meg, közel azonos időben, hogy megismertem Haydent? Persze nem nagyon hiszek én ezekben a dolgokban, és el is feledkeztem róla. Talán abban is van valami sorsszerűség, hogy a papa számára nagyon sokat jelentett Texas, az ottani kis farm, az állatok, a végtelen pusztaság. Hogy miért adta mindezt fel? Azért mert beleszeretett egy ausztrál művészlányba, aki hihetetlen energiával  kicsattanó jókedvvel festegette az államokat közel egy hónapos utazása során, és Texasban megismerkedett a papával. Néha hinni kell azokban a dolgokban is amire ésszerű magyarázat nincs, egyszerűen csak megtörténik, amikor felismerjük a pillanat jelentőségét, noha talán nem történik semmi különös, ahogyan akkor sem történt amikor ők megismerkedtek, ahogyan akkor sem történt amikor mi megismerkedtünk. Valahogyan a találkozások, az igazi nagy találkozások csendben történnek, olyan halkan, hogy szinte lehet hallani a perceket is. És az egész olyan, mintha valaki élővé varázsolt volna egy mesekönyvet. Én hiszek ezekben a dolgokban, hiszek abban, hogy ha valaki fontossá válik, akkor annak oka van, éppen ezért ragaszkodni kell hozzá. Anya is ezt tette, ám az élet valamiért másképpen rendelkezett. De látom rajta nap nap után, hogy hálás azért, hogy megismerhette egykor az apukámat, hálás azért, hogy én vagyok neki, hogy később Martin betoppant az életébe. Mindig azt szokta mondani, hogy az élet sokszor ajándékoz nekünk valamit, apróságokat, sokszor hagyja itt kárpótlásait bizonyos dolgokért, az már csak rajtunk múlik, hogy ezt felismerjük és elfogadjuk, vagy siránkozunk azon dolgok felett amiken már nem lehet változtatni. Talán ezért is akartam itt maradni, talán ezért is ragaszkodtam ehhez a helyhez, talán ezért sem vágyódtam el soha, mert úgy gondoltam nekem itt a helyem, számomra az élet majd itt ad valamiféle kárpótlást azért, hogy elvette az apukámat. Martint kaptam helyette, ezt a csupaszív óriást, akiben első pillantásra nem volt semmi különleges, és talán sokadszorra sem tűnt volna fel senkinek, hacsak nem a mély, kellemes basszusban csendülő hangja, ami olyan volt mintha mélységes mély és bölcs bányák mélyén koppannának visszhangos lépteink. Szerettem őt, hálás voltam neki, felnéztem rá, és valamiféle különös ragaszkodás alakult ki felé az évek során. Úgy véltem, hogy hozzá hasonlatos ember kevés létezik, de akarom, hogy én is ilyet találjak majd. Valakit, akinek legalább akkora szíve van mint neki, aki képes a hivatását és a családját összehangolni, aki úgy tud szeretni bárkit, hogy nem vár érte cserébe semmit, legfeljebb azt, hogy viszontszeressék. Nem vagyok az édes lánya, mégis mindig, egész életemben éreztem a szeretetét, és ezért örökre hálás leszek neki. Anya kicsit mindig is bohókás, hangulatember volt, az az igazi művész, aki akár hetekre is elvonul a világtól, hogyha az ihlet megrohanja. Ilyenkor volt ott nekem Martin, és az esti nagy beszélgetések, az óriás bögre kakaók, karamellás tej és persze az elmaradhatatlan mesék. A világról, a képzeleten túli világról is, a csillagos égbolt megannyi teremtményéről. A világ kitágult számomra, és nem egyetlen helyre korlátozódott. Ha fizikailag nem is jutottam el soha sehova, a képzeletem mindig megragadott és elrepített bárhova ahova csak szerettem volna. Ezért lehetett az, hogy ő többet tudott rólam, hogy megannyi titkomat rábíztam, és sokszor könnyebben szót is értettem vele. Mindig tanúja volt minden boldog pillanatomnak, mindig megosztottam vele ezeket, ahogyan ő volt az aki felrángatott akkor ha éppen elkeseredett voltam, ha éppen bántottak, vagy éppen olyan dolgokat kellett átélnem amit nem akartam, ami rosszul esett, amit nem értettem. Az emberi rosszindulat, a cél nélküli harag, mindezek olyanok, hogy nem igazán tud az ember mit kezdeni velük, ahogyan én sem tudtam. Fájt amikor bántottak, fájt amikor úgy ítéltek el, hogy közben nem is tudták mennyire tudok szeretni, ragaszkodni, hogy mennyi csodát tudok bárki életébe belecsempészni. Minden alkalommal amikor Martinnal kiültünk a gangra beszélgetni valahogyan olyan egyszerűnek tűnt az élet, a világ, az eljövendő. Mintha egy mágus lett volna, titokzatos varázserővel, aki el tudja velem hitetni, hogy semmi sem olyan rossz mint amilyennek én látom. Hogy van mindig előre, hogy van mindig kifelé a gödörből. Talán ezért nem lettem melankólikus és búskomor tini, talán ezért nem lett belőlem fásult ifjú felnőtt sem. Hiszen az élet olyan rövid, miért éppen a keserűségre tartogassuk a legtöbb időt? Hogy most ilyen vagyok az javarészt Martinnak köszönhető, ahogyan már előre látom mennyire kritikusan fogja szemlélni Haydent is, de azt is tudom, hogy meg fogja benne látni azt amit én is megláttam. Életemben nem találkoztam még olyan emberrel aki a maga egyszerűségében tudta az életet szemlélni, aki a kis dolgoknak is nagy jelentőséget tulajdonított, aki akkor karolt belém, amikor nem is hitte volna senki mennyire elesett vagyok, aki meglátta bennem azt amit talán senki más. Aki a mosolyomban azt a lányt fedezte fel, amit eddig talán csak azok, akik a barátaimnak mondhatták magukat....aki tudott szeretni. Tisztán, mélyen, határtalanul. Ragaszkodni kezdtem hozzá, nem is tudom, ez már hetek óta így volt....s amikor valakihez a kelleténél erősebben ragaszkodunk, amikor minden napot ajándékként élünk meg, akkor születnek azok az apró csodák, amikről beszéltem már korábban, amik az ember életébe váratlanul toppannak be. Kicsi, alig észrevehető dolgokban. Egy sóhajban, egy másképp mozduló kézben egy másodpercnyi szemvillanásban. Abban ahogyan kihúzza a széket, hogy segítsen leülni, abban ahogyan finoman törli le a szám sarkából a kakaót, abban ahogyan mosolyog, őszintén csillanó, mélységes zöld szemekkel, abban ahogyan ott van az ember mellett. Amikor valakinek olyan erős a kisugárzása, hogy talán már ott sem kell lennie, akkor is érezni. Érezni, amikor felébredek reggel, és látatlan lenyomata még ott van a fotel karjáján, ahogyan az ujjai rásimulnak. A kabátja hanyagul átdobva a szék karfáján, a ruha gyűrötten pihen a kis kanapén, és az ablakon lassan bekúszó napsugara csiklandozza a bőrét. A szerelem soha nem látható, és igazából nem is érezhető...eltelít bennünket mint a levegő, mint a tudat, hogy élünk. A szerelem önmagában a létezéssé válik. Ez az egész utazás, ez a gondolat, hogy együtt töltök majd több napot is Haydennel anélkül, hogy az óra ébresztene, anélkül, hogy azon gondolkodnánk miképpen szakítsunk ki a műszakból legalább egy fél órát, hogy együtt legyünk, mert akkor már hetek óta nem találkoztunk a másikkal. Nem is tudom, hogy valaha éreztem e ekkora megkönnyebbülést és izgatottságot egyszerre, mint amit most érzek, lassan távolodva az otthonomtól, attól a világtól amelyben eddig éltem, és a világ hirtelen még hatalmasabbá vált. Már nem az álmodozó kislány vagyok, a rózsaszín fehér kockás kis ruhájában, a keményített gallérjával a gangon, az esti langyos szél felé fordítva csöpp arcát. Már nem az a kamasz, aki keresi a helyét a világban, akinek az a fontos, hogy megvalósítsa az álmát, és ezt majd megoszthassa valakivel...immáron én írom a történetet, ettől lesz ez a mese különleges. Különlegesebb mindennél. Minden egyes órával egyre közelebb az úticélhoz, és minden egyes órával egyre jobban megszokva a repülő utat, bár úgy tűnik, ezt én még mindig jobban viselem mint Hayden. Nem akarom őt se gúnyolni, se kinevetni, de időnként rémesen mókás fejeket tud vágni, amit megörökítek, hogy majd később együtt mosolyogjunk rajta. Elég nehezen viselem egyébként a folyamatos időeltolódást, azt hogy néha nem is tudom milyen napszak van, az évszak pedig olyan drasztikusan változik, hogy amikor végül az utolsó átszállást megejtjük úgy érzem magam mint akit egyetlen jégtömbként éppen most emeltek ki a hűtőből. Teljesen össze vagyok fagyva, de láthatóan Hayden sem viseli túl jól az egészet, és neki még ott van az is, hogy a repülés nem éppen a legkedvesebb dolgok közé tartozik az életében. Egy szolíd mosolyban rajzolódnak ki a gondolataim, ahogyan eszembe jut, hogy ez az egész tulajdonképpen az ő ötlete volt, és noha tudta, hogy nem kedveli a repülőutakat, hogy a magasságtól rosszul van – tegyük hozzá gyorsan, hogy én is, csak ez most valahogyan más....talán az izgatottság okozza, ami minden mást elnyom bennem- mégis vállalta miattam, hogy megmutathassa nekem ezt a helyet. Nem is tudnám jelenleg szavakkal leírni milyen érzések kavarognak bennem, de talán ha azt mondanám, hogy olyan mintha a mennyország egy felhőjéből facsartak volna édes mannát, az angyalok csókjaival ízesítve, és én könnyedén elmerülök benne, akár egy könnyed pillével töltött takaróban, álomba ringató, csendes, suttogó, kellemesen duruzsoló...gyönyörűen csillogó, meghitt és áldott állapot. Azt hiszem az ember olyankor érzi ezt, amikor tudja, hogy szeretik, amikor tudja, hogy a másik ugyanazt érzi amit ő. Boldog vagyok vele, soha életemben nem éreztem még magam ilyen jól, és most semmi másra nem akarok gondolni, csak arra, hogy feledhetetlenné tegyük ezt a két hetet ami ránk vár. Még akkor is ha már az odafele utat eléggé emlékezetessé teszem néhány dologgal, ami abból adódik, hogy még soha nem utaztam repülőn és még soha nem ismertem ennyire hideget mint a mostani. Még a hűtőkamrákban sincs ennyire hideg, hogy amikor az ember kileheli a levegőt, szinte bele tud harapni a gomolygó párába az ajkai előtt. Aztán az utolsó átszállást már némiképpen megkönnyebbülten fogadom, és ha lehet ezt mondani igazán hálás vagyok, hogy már csak a végső célnál kell leszállni, igaz onnan is vár még ránk egy hosszabb autóút, de legalább már nem a levegőben és ezt minden bizonnyal Hayden üdvözli a leginkább. Gondolom az izgalom, meg egyáltalán az, hogy szinte úgy tűnik egy álló napja nem ettem semmit olyan fakas étvágyat gerjeszt, hogy magam is meglepődöm amikor leadom a rendelést. Na jó, okés, a cukor mennyiségen nem, azt mindig úgy szoktam, kivétel nélkül. Szokta is mondani Heather, hogy : „Ugye azért egy kis tejjel felhígítod azt a töménytelen édeset amit a bögrédbe halmoztál?” Naná, jóhogy!
- Neeeeemáááár, hogy még ettől is hidegebb lesz. Komolyan, ha kiállok az udvarra fél percen belül jöhet a répa az orrom helyére, meg valami lukas lábos a fejemre, én leszek a karácsonyi díszkivilágításban a hóember. Jóember a hóember!- vigyorogtam nagy bólogatások közepette, miközben továbbra is készítettem a mindenféle fényképet, hol csak Haydenről, hol mindkettőnkről, hol a kinti sötétségről. Ügyes vagyok én ebben is, főleg amikor jobban ráfókuszáltam a kis kerek ablakra mint arra amit eredetileg fotózni akartam. Ahogyan említettem nincs ebben nagy gyakorlatom, de igyekszem.
- Hogy milyen gyorsan tudsz tüzet rakni? Hát olyan gyorsan édesem, hogy van segítséged. Én is itt vagyok ám hé! Nem ám kizárni! Még sosenemse csináltam ilyet, szóval ki akarom próbálni, ígérem nagyon gyorsan tanulok, és nagyon gyorsan tudom utánad csinálni amit kell.- határozottan mondtam mindezt mert ezt bizony így is gondoltam, hogy amiben csak kell én segíteni akarok.
- Akkor még legyen két olyan szép piros, ropogós sajtos croissan is. De olyan szép kifli alakú. Olyan van?- a kisasszony vidoran bólintott, láttam, hogy remekül szórakozik, de valahogyan nem éreztem ezt gúnyosnak vagy éppen lekezelőnek. Szeretem ha az emberek arcára mosolyt varázsolok, legyen az bármilyen okból.
- Szóóóóóóval legyen akkor mosolygós kiflis sajtos croissan, és ha már fárad akkor kettő, mert a mosoly párban szép.- mikor távozott a hölgy, Hayden nyakába csimpaszkodtam és nekidörzsöltem az orrom hegyét az övének, hogy egy apró csókot adjak az ajkára. Minden mozdulat jól esett vele, a legkisebbek is, ezek az apróságok is, ezek a futó csókok is. Most nem azért mert idő nem volt rá, hanem jobbára inkább hely.
- Annyira szeretlek, tudod? És annyira...fúdeannyira...szóval annyira boldog vagyok most mint amennyire szeretlek...vagy fordítva? Mindegyis, szóval ez az egész....ótejóég! Ez számomra olyan...na látod, még azt sem tudom megmondani milyen, csak hogy jó, nagyon jó. Semmihez sem tudom hasonlítani mennyire az, mert még sosem volt hasonlóban élményem. És azt sem mondhatom mindig is ilyenre vágytam, mert ilyenről még csak nem is álmodtam korábban...valahogyan nem jutott eszembe. Szeretnék most mindent odaát hagyni, a másik kontinensen, amivel ráérünk akkor foglalkozni, amikor visszatértünk.- sajnos nem maradhattam így átölelve őt, egyrészt mert már borzasztóan nyomta az oldalamat a karfa, a csuda vigye, hogy mennyire agyon tudja vágni az ilyen pillanatokat, és persze megérkezett a rendelt reggelink. Azért arra nem számítottam, hogy mindenből egy lónak való adagot kapok, de így legalább biztosan nem leszek éhes mire megérkezünk. Kuncogva néztem a kisasszonyt, aki elénk helyezte az asztalkát, meg a partedliket is megkaptuk.
- Igen pont olyan, azzal a különbséggel, hogy nem borzalmas állagú bébipapit kapunk, hanem finom reggelit. Köszönöm, ez igazán...fúúúúú ez eszméletlenül jól néz ki. És az illata is...áááá el sem hiszem, hogy ilyet kapok. – néztem hálásan a babaarcú hölgyre aki távozott, hogy másoknak is felszolgálja a rendelt ételeket. Magam is a nyakamhoz igazgattam a partedlit miközben oldalra sandítottam Haydenre.
- Biztosan el fogod tudni nyammogni azt a croissant, megvan minden fogad? Ne rágjam meg neked előre?- egyszerűen nem fértem a bőrömben, és tudtam, hogy ha bohóckodom, meg szövegelek, addig se a repülőútra fog figyelni
- Én? Perszehogy megeszem, nem azért rendeltem, hogy aztán hagyjam itt díszelegni. Jó étvágyat! Deeeeee előtte, várjálmár! – a kakaós bögrémért nyúltam, megkavartam benne a cukrot, majd a kanalat az ajkaimhoz emelve a maradék mézet is lenyalogattam róla, semmi ne vesszen kárba, majd a bögérmet a magasba lendítettem és a fejemmel Hayden kávés pohara felé biccentettem.
- Na abból gazdálkodunk amink van ugye. Szóval emelem poharam...jelen esetben ezt a borzalmas sárga zöld színű mázas bögrét, egyébként isteni illatú kakaóval, szerintem belga, az illatából itélve tutifix....naszóvalizé....emelem bögrémet erre az útra, rád, ránk, az egészre, hogy olyan legyen amilyennek elképzeltük, hogy soha egy pillanatra se bánd meg, hogy mindezt velem osztod meg!- lendítettem a kezemben lévő bögrén, és ha ő is hasonlóan tett akkor összekoccintottam a kávés poharával. Kortyoltam egy keveset, majd a szájpadlásom összecuppogtattam és oldalra sandítva nem tudtam megállni egy apró megjegyzést nagy,nagy viháncolások közepette
- Jó étvágyat neked is. Tényleg nem kell előrágni? Tudod a rágófogak mindig később bújnak ki.- kis bolondos voltam, de mellette lehettem ilyen is, és ez nagyon jó érzés volt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 16, 2015 8:49 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Fóbia. Egyfajta indokolatlan viszolygás, mely alakít minket és gúzsba köt, rettegéssel, páni félelemmel tölt el. Tudatunk egy lidérce ami az agyunk hátsó részén megbújva gyilkos tekintettel figyeli minden mozdulatunkat, majd ha úgy érzi jónak, játékos heppjével rávágja mocskos öklét a vörös gombra, és megszólalnak a szirénáink...
...nagy valószínűséggel nincs olyan ember ma már a világon, aki ne irtózna vagy félne valamitől még akkor is, ha azt igyekszik legjobb tudása szerint tagadni. Ízeltlábúak, rágcsálók, repülő vagy tollas állatok, kígyók és még sorolhatnánk de szinte biztos, hogy mindenki talál valamit aminek láttán megborzong, borsódzni kezd a háta vagy libabőrös lesz a karja, noha nem a csodálattól annál is inkább az undor miatt.
Viszont rémes vagy sem, de meg kell tanulni együtt élni velük, és ha ezt sikerül kivitelezni, valamint kerülöd az ezekhez kapcsolódó atrocitásokat, akkor minden rendben lesz és nem kell attól félned, hogy bármelyik pillanatban szívinfarktust kaphatsz, mert kiugrik egy patkány valamelyik ládából amit kinyitsz a raktárban. Mondjuk ez alapján nyilván nem is fogsz olyan helyen dolgozni, ahol ezek a rágcsálók tömegszámban rohangálnak és szórják szerteszéjjel a bolháikat, de soha ne lehessen tudni, mit hoz az élet...
Még egy pszichológus tanította Haydennek rezidensképzésének elején, hogy "fontos megtanulni kezelni a félelmeinket mert nem engedhetjük, hogy a befolyásuk alá kerüljünk. Igyekezzünk kell Hayden felülkerekedni rajtuk, de semmiképp ne temessük el őket, így egy élhetőbb és szebb bolygónak tarthatjuk a Földet nem pedig egy szörnyetegekkel és számunkra visszataszító lényekkel telepakolt gömbnek, aminek nem mellesleg a mérges bogarak, undorító és veszélyes állatok kolóniájának nyolcvan százaléka Ausztrália teljes területére koncentrálódik. Hiszed vagy sem, de ha leküzdöd a félelmeket az aggályokat, akkor minden egyenesbe jöhet, mert nem is hiszed el, hogy mekkora befolyása van főleg egy zabolázatlan, zűrzavaros elme felett..."
Próbálta elhitetni vele, hogy a fóbia is egy, az élet velejárója ami alakítja a személyiséget, és bármennyire is kiakarja irtani az ember az életéből, annál inkább belehajszolja magát a rettegésbe. "Akaratlanul is távol tartjuk magunkat ezáltal az új dolgoktól, melyek amúgy fontos szerepet játszanak a jellemfejlődésben és a korral való haladásban a tapasztalatszerzésben..."
Sokan ezen befolyásoltság indokával nem látogat el a vadregényes tájakra még akkor se, ha amúgy vonzza őket a víz, a meleg és a milliónyi rejtett szépség amit sajnos nem látnak a bogarak milliói mögött. "Minek menjek oda, hogy meghaljak? Skorpiók, pókok, cápák... ezek közül mindet láthatom az állatkertben is, ráadásul nem fog megzabálni." És teljesen jogos! Nagy valószínűséggel olcsóbban meg is lehet úszni és ha nem itt született volna, Hayden se utazna Ausztráliába, messzire elkerülné hisz utálja a rovarokat még férfi létére is.
Soha nem volt gyerekkorában hangya gyűjteménye, nem kergetett kis csápos jószágokat a kertben, nem ásott ki gilisztákat a földből amiket utána összecsomózva vissza ültetett. Még a madárpók sütögetését is kihagyta annak ellenére is, hogy a szomszéd farm vele egyidős gyereke is rá akarta venni a hülyeségre. Az akkor tíz éves Hayden a maga sutaságában ugyan de határozottan kijelentette, hogy márpedig ilyen undorító lényeket nem fog fogdosni se a szájába dugdosni, mivel nem oda való... na nem kell félni, nem is nyúlt hozzájuk utána se, csak annyit lehetett látni, hogy egy tejfel szőke, zöld szemű kiscsávó mellkasán karba tett kezekkel morog az orra alatt miközben Eric bogarakat boncolt.
Mindig úgy volt vele, hogy ha ő nem bántja ezeket az ízeltlábú rusnyaságokat, nyilván ők se fognak kárt tenni benne "csak mert miért ne?" alapon. Ezen vélemény és gondolatmenet mellett pedig a mai napig kitart. Talán ezért is keres mindig valami jó hosszú dolgot amivel lelökheti az előtte ácsorgó vagy épp jajveszékelő ember hátáról az azon ücsörgő pókot mint, hogy lehessegesse a mancsaival. Semmi pénzért nem érintené meg őket ami viszont furcsa, hisz van, hogy egy álló nap kotorászik emberek belei között ami azért néhány fokkal undorítóbb nem?
Na de mi van akkor, ha ezek a félelmek nem kifejezetten apró állatokban vagy csúszómászókban nyilvánulnak meg? Mi van, ha ez a félelem, ez a fóbiás rettegés nem kézzel fogható viszont olyan valami, ami rengeteg embert kínoz? Mi van a klausztrofóbiával vagy a tériszonnyal? Hogy kerülhetsz el egy utazást úgy, hogy azt ne repülővel tedd meg az utat a világ egyik pontjából a másikba? Nagy valószínűséggel sehogy, hacsak nem zavar, hogy nem fogsz odaérni a két nap múlva esedékes megbeszélésre, viszont három évet öregszel az idő alatt míg autóval vagy hajóval megérkezel A-ból B-be.  
Haydenben vegyes, de nem kimondottan pozitív érzelmeket ébreszt már hosszú évek óta a magasság mely egyszerre nyilvánul meg a félelemben és az idegességben épp úgy, mint a kis helyre való bezártság kegyetlen vasfogában ami elkapja a nyakánál fogva és nem ereszti. Ez utóbbi már gyerek kora óta nyilvánvaló, viszont leginkább csak az egyetemi évei alatt hatalmasodott el rajta mikor fojtogatta a stressz és beszorult egy tükör nélküli liftbe ahonnan nem volt szabadulási lehetősége. Úgy érezte magát, mint egy kalickába zárt, de túl nagyra nőtt madár akinek összegubancolódnak az ízületei miközben igyekszik kényelmes pozíciót találni magának és akit soha nem engednek ki onnan. Egy olyan madár, aki az egész életét a rácsok mögött éli és le van takarva egy hatalmas fekete pléddel, ezzel is belé fojtva a szót amit olyan lelkesen rikácsolna. Már csak egy kis panaszkodás is könnyebbé tenné a dolgát.
Szinte megnémult, köpni nyelni nem tudott és csak remélte, hogy még az előtt kiszabadítja valaki onnan, hogy körömmel kezdené áthámozni magát a lift fém burkolatán. Mert igen, megtette volna! Bármit megtett volna azért, hogy kiszabaduljon, de sajnos nagyobb volt az ijedtsége és a szívének vad, lüktető dobogásának ereje mint a kényszer, hogy tegyen valamit. Meg is lepődtek ám az emberek, mikor kinyílt a lift ajtaja és a saját verejtékében úszó Haydennel találták szembe magát aki a lift sarkában kucorgott légszomjjal küzdve.
Ez alapján hát a bezártságtól való félelme adott, ám a magasság által táplált rettegését sokáig nem tudta megérteni se ő, se más. Mindig ott villództak a feje fölött a kérdőjelek, hogy mi az az erő ami távol tartja őt a repüléstől és a magasabb helyeken való megjelenéstől - példának okáért egy felhőkarcolóba akkor se menne fel, ha busás összeget kapna érte - de aztán míg mindenki más csak legyintett miszerint "mű majré", addig ő és Gale, rájöttek. És mind ezt egy utazásának ideje alatt, mikor Franciaországba tartott nagybátyjához.  
Rájöttek arra ami teljesen nyilvánvaló volt, egyszerűen a furfangos kis rezidens igyekezett minél mélyebb eltemetni magában egy gyerekkori traumát, elvégre... ki akar arra emlékezni, hogy kölyökkorában egy baromi magas ház tetejének ereszcsatornáján csüngött majd' másfél órán át, minek után kiesett a tetőablakon? Tudta, hogy ha ereszti a nyikorgó csatornát akkor nagyot fog esni, talán még a gerincét is eltöri és jól jár, ha csak a lába rokkan bele - tessék itt a sors csúnya fintora, hisz nem kellett házról leesni, hogy ez bekövetkezzen - viszont ha ott lóg további kérdéses órákon át akkor vagy az eresz adja meg magát, vagy az ő kezei. Lehet, hogy nem volt túl nagy testsúlya, ennek ellenére mégis hosszú ideig kellett tartania azt, ami nem nevezhető túl kellemes időtöltésnek.
Épp ezért megpróbált visszamászni a tetőre miután elkezdtek gyengülni a kezei, s bár épségben megúszta, mégis olyan mély nyomot hagyott benne, hogy ezek után meg se közelítette a magas helyeket. Nem mászott fára, se tetőre, amennyiben az magasabb volt mint egy egyszintes ház, de még kilátókat vagy magasleseket se közelített meg. Tökéletes volt neki az a magasság ahonnan leesve nem lehet nagy baja. Nagyon jól tudott például állni! Két lábon a földön, kell ennél több?...
... ami pedig a repülést illeti. Életében először nyolc évvel ez előtt repült, mikor otthagyta Roxby Dawns-t a kis motyóival együtt és nagy kalandorként gépre szállt. Akkoriban bele se gondolt abba, hogy milyen magason repülnek ezek a masinák noha nap, mint nap látta őket az égen haladni. A magasságkülönbség csak akkor jutott el teljes mértékben a tudatáig, mikor kilesett a kis kör ablakon és egyik pillanatról a másikra mintha felfordult volna vele a világ, olyan erős pánikroham fogta el, hogy kis híján le kellett szállítani a gépet miatta. Többen legyezték minden irányból, vízzel locsolták az arcát és borogatták a homlokát, mígnem a fojtogató légszomjára egy kedves fiatalember a kezébe vett egy papírzacskót és annak segítségével próbálta oxigénhez juttatni egyre fáradó és fűrészporos zsákra emlékeztető tüdejét.
Na, ha olyan magasból esik le, akkor nagy valószínűleg nem csak a lábát, gerincét vagy a karját fogja eltörni ... már csak a tudattól is felfordul a gyomra, hogy két méternél magasabban van s noha tényleg elképesztő az a szép, végelláthatatlan, megfestetlen égi pálya ami elterül körülöttük, ettől függetlenül ugyan az igaz rá, mint az elején. Zuhanás... zuhanó halált nem akar halni.
Ebben az évben már nem is tervezett utazni, ő mégis bevállalta a szörnyen hosszú utat csak azért, hogy megmutathassa Zoyának azt a világot, amit annyira szeret. Meg akarja őt ismertetni a hóval, amiről már most tudja, hogy imádni fog, hisz tökéletesen beleillik a lányka világába. Mesebeli, csodálatos és kislányos vágyálmokat idéző, szinte látja maga előtt ahogy hótündérként pörög-forog a hatalmas udvarban. És természetesen az a párszor elejtett rövidke kis mondat is visszhangzik a fejében, miszerint "még nem jártam máshol Ausztrálián kívül." Valahol, valamikor meg kellett törnie ezt a rendszerességet nem?!  
- De hát ezért van neked olyanod, hogy harisnyád, csizmád, vastag pulcsid és kabátod. Ja meg sapka, sál és kesztyű. Ezekkel egészen kibírható a hideg még hosszú távon is, bár nem ajánlom, hogy egy óránál tovább túrd a havat, mert lefagyna a bajszod - mosolyodik el immáron jóval bátrabban, mint amilyennek eddig érezte magát. Órákon keresztül úgy feszengett mint egy kisgyerek az első tanítási napon, mikor épp, hogy elbúcsúzott az óvodától, de máris bekerült egy idegen közegbe számtalan ismeretlen gyerek társaságába akik úgy méregetik, mintha egy baltás gyilkos lenne, vagy négy füle nőtt volna kettő helyett. Mostanra viszont egész jól érzi magát és már csak azzal foglalkozik az esetek nagy részében, hogy mit csinál Zoya a másik oldalán.
- Efelől semmi kétségem, csak aztán nehogy úgy járj, mint én. Más máglyát rakni száraz gallyakból és lomból az udvar közepén mint egy kis kandallóban lángocskákat lobogtatni. Mikor először jártam Gale házában és be akartam gyújtani, hát... kis híján felgyújtottam az egész házat... sok lett a fa, sok lett a gyújtó anyag... és túl nagyok lettek a lángok, amik néha egészen a plafonig értek. De aztán megtanította, hogy miként kell tökéletes, sejtelmes de kellemesen melengető tüzet rakni, szóval már profi vagyok, kérem!... így értékeld majd a tanaimat! Egy profival van dolgod - széles vigyora mellé egy szórakozott kis nevetgélés társul s talán öröm lehet látnia Zoyának azt, hogy kezd visszatérni az a Hayden aki a komolysága és megfontoltsága ellenére pimasz és kicsit talán gyerekes is tud lenni.
Az aprócska csókot természetesen viszonyozza, miközben Zoya felé fordulva fülig érő mosollyal hallgatja végig a hadarását. A mai napig hihetetlennek tartja azt a kitörő energiát ami ebben a parányi kis lányba szorul nap, nap után. Olykor megfordul a fejében, hogy megfogja kérdezni, miként állítja elő ezt a temérdek mennyiségű erőt és jókedvet csak, hogy példát vehessen róla, de mindig a visszakozás mellett dönt, hisz jobb szereti csodálni a mindig mosolygó arcot "távolról", mint, hogy a maga képére alakítaná azt.
- Én is nagyon szeretlek! - cirógatja meg az arcát miközben a füle mögé tűri egy kósza hajtincsét és jól ismert kisfiús mosolyával - mikor Zoya szerint az egész arca mosolyog - figyeli a lányka vonásait miközben próbál olvasni a rejtett változásokban.
- Akkor tudod mit? Hagyjunk mindent otthon... de tényleg mindent! A betegeket, a munkatársakat, a papírmunkát és a családot, a folytonos rohanást amiben élünk. Most csak mi vagyunk ketten, a hideg - játékosan ugráltatja a szemöldökeit - és a hó, amit baromira szeretni fogsz. A karácsony és annak a szelleme, a sütemények, finom vacsorák... fény és csillogás, amire rátesznek még egy lapáttal az együtt töltött napok, reggeli ébredések. Most csak ez legyen a miénk és semmi más. Lesz időnk a többin is gondolkozni, ha már indulunk vissza. De addig van több, mint tíz napunk, szóval ne keseregjünk, hanem használjuk ki  a kapott időt - egy pillanatra azért eszébe jut az érzés, hogy "a szabadság első napján csapunk egy bazinagy bulit, de aztán amint magunkhoz térünk már azt vesszük észre, hogy mehetünk dolgozni". Igen, sajnos ilyen az élet, gyorsan peregnek a napok, mintha legalábbis felhúzták volna az életkerék amúgy is vadul vágtázó óráját. Már az is furcsa számára, hogy ennyi idő eltelt azóta, hogy ők ketten bevallották egymásnak az érzéseiket a park melletti fák árnyékában egy kedves, idős házaspár társaságában, pedig olykor olyan érzése van, mintha csak egy-két nap telt volna el, nem több.
- Nagy valószínűséggel meg fogok vele birkózni. Ha nem, majd leöblítem a kávéval, szóval nem kell aggódnod... vagy csak sajnálod tőlem? - veszi alaposabban szemügyre az igazi francia sajtos, sós süteményt amit csak a franciák tudnak úgy készíteni, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. Evett már ilyet sok helyen, ő maga is megpróbálta elkészíteni az eredeti recept szerint, de egyik se olyan, mint amilyennek amúgy lennie kell. Épp ezért is fog hosszú ideig szórakozni vele, hogy kiélvezhesse az ízét, az állagát és az illatát... épp úgy, mint ahogy Zoya tette a szívószálakkal. Ezek után minden egyes croissanról amit enni fog azt akarja, hogy az együtt töltött közös idők jussanak az eszébe, hisz egy olyan erőt és löketet tud adni neki, amiről eleinte nem is mert álmodni.
- Szerintem nem is borzalmas - imádja a bögréket, legyen az sárga, kék, zöld, lila vagy szimpla fehér, formájában görbe, szabályos, mázas vagy épp keskenyedő, szélesedő. Kicsi kora óta gyűjtötte őket de azzal, hogy elhagyta Sydneyt már annak is örül, hogy legalább egyet odaragaszthat reggelente a kezéhez a nagy rohanások közepette.
- Ha valamit, hát azt soha nem bánnám meg, hogy veled osztom meg ezt az időszakot! Az első karácsony együtt. Azt hiszem nem is találhattunk jobb alkalmat arra, hogy az a kapocs ami közöttünk van, még erősebb legyen. Azt hiszem zsenik vagyunk, efelől semmi kétségem - nevetgél sziporkázva, de aztán hozzákoccintja a poharát a bögréhez, majd belekortyol az erős feketébe.
- Fú.. hát nem sajnálták belőle az anyagot... de te most gúnyolódsz velem? - böki oldalba kisfiús szórakozottsággal, majd csak, hogy bebizonyítsa, nem kell neki előrágni semmit, felkapja a süteményt és jókorát harap belőle.
- Hol maradt a dobpergésem hmmm?!





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 17, 2015 2:29 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Megvolt nekem is  a magam téli élménye, feltéve ha ezt egyáltalán élménynek lehet nevezni, mert jobban belegondolva inkább kicsit mókás, kicsit kesernyés emlék ez az életemből. Született ausztrálként, azt hiszem a többi gyerekhez hasonlóan szájtátva néztem karácsony táján azokat a filmeket a tévében amelyek messze innen a föld másik pontján játszódtak. Mindent beborított a ragyogó porhó, és teljesen olyan érzése volt az embernek mintha egy rakoncátlan kis manó teleszórta volna porcukorral a világot. Jutott belőle a háztetőkre, az autókra, a fákra, a padokra a tereken, a kutya hevenyészve összetákolt bódéjára, vagy éppen a szomszéd kert óriási fenyőire, amelyek alatt a pajkos macskák mancsukat kapkodva futottak el. Gyerekként mindig nevettem ezeken, amikor láttam, mert azt gondoltam, hogy a hó az csikis dolog....hiszen valahányszor az emberekre hullik, vagy éppen rájuk zúdul egy jó adag, mindig nevetgélnek. És ez mitől lenne, ha nem attól, hogy a hó az bizony csiklandozza őket. Szóval már csak ezért is szerettem, mert egy olyan dolognak gondoltam a világban, amely még ha illékony is, mert elolvad, mégis nevetésre készteti az embereket. Legalábbis én ezt vettem észre. Persze a filmekben, kivált az ilyen jellegű filmekben mindig kacarásznak, de ez más volt, ez attól volt, hogy a hó rájuk esett. És az mennyire egy csodálatos dolog, ami mosolyt varázsol az emberek arcára. Hiszen többször is mondtam már ugye, hogy ezt nagyon szeretem, ez a legszebb dolog szerintem a világon. Látni a másikat, hogy derültség terül szét az arcán, és ezt azért szeretem annyira, mert vonz magával engem is. Hát ezért lehetett az, hogy gyermekként a karácsonyi filmeken mindig magam is nevetgéltem, és ugráltam az óriási zöld kanapén a nappaliban, valamelyik helyes kis hópihés pizsamámban, mert hát mégiscsak karácsony van, legalább ennyiből legyünk stílusosak. A hajam ezer felé libbent, a kezem és a lábam össze-vissza kalimpált és boldogan énekeltem, kívülről fújva szinte mindegyik ilyen dalt. Az évek alatt belopta magát a karácsony a szívembe, mint egy olyan ünnep, amikor az év utolsó napjait azokkal töltjük akiket szeretünk, akik a legfontosabbak a számunkra, és nekem ilyenkor már az sem kellett, hogy essen a hó, egyszerűen csak elég volt maga a gondolat, hogy szeretnek és én is szeretek. Én ezzel működtem, ez volt az én titkos kis energiaforrásom, amely miatt nap nap után képes voltam ugyanazzal a lendülettel közeledni az emberekhez, ami miatt folyamatosan és szinte megunhatatlanul láttak tréfálkozni, mosolyogni, és még ha szomorú is voltam időnként, olyan gyorsan elpárolgott, mintha itt sem lett volna soha. Ez mozgatott...az, hogy éreztem szeretnek, hogy fontos vagyok, hogy még ha nem is vagyok mindig a szüleimmel, állandóan éreztem a törődésüket, körülölelt, és beburkolt akár egy méretre rámszabott kiskabátka. Én mindig azt mondtam, hogy kétszer születtem meg, noha sokan nem értették ezt mire mondom. Először ugye amikor megszülettem, másodszor pedig akkor amikor teljes családot kaptam. Nekem ez felért ezzel, mert a születés pillanatában a legnagyobb a szeretet. Ezt tanította nekem az egyetemen egy oktató. Hogy az életben ekkor lehet a legnagyobb dózisban és legkoncentráltabban érezni a boldogságot, a törődést, az odaadást, az önfeláldozást....a születés misztikus másodperceiben. Lehet talán ezért....ezért is....érdekelt engem annyira ez a terület, mert úgy véltem, hogy az aki maga is ebből van összegyúrva, ha maga is képes adott pillanatban együtt érezni azokkal akik a boldogságban úsznak, akkor abból tökéletes szülőorvos lehet, mint én is. Szóval a karácsonyok nekem a szüleimről szóltak, és azokról a semmihez sem fogható estékről, a gangon ülve Martinnal és anyával az almazöld hintában, karácsonyi dalokat hallgatva és puncsot vagy bólét kortyolgatva. A lépcsők mellett az egyik óriási pálmafa feldíszítve és kivilágítva állt. Ez azóta volt nálunk szokás, mióta öt évesen kijelentettem, hogy karácsonyi fényeket akarok én is, mint azokban a filmekben, egy évvel később pedig havat is akartam, így aztán a papám a barkácsboltban vásárolt valami fehér, könnyű szivacslepedőt és a pálma alá terítette. A mama pedig apró vattalabdacsokkal dobálta tele. Tökéletes volt az összhatás, noha azt hiszem nem adhatta vissza azokat a helyeket amiket  a televízióban láttam. Végül az egész akkor került megkoronázásra, amikor kilenc évesen megláttam azt a filmet az ausztrál korcsolyázó lányról, akinek az volt az álma, hogy egy világbajnokságra eljusson. Szájtátva néztem végig, és  végére már olyan óriási könnyek potyogtak a szememből, hogy a mami nem tudta elképzelni, mi a bajom. És elmeséltem neki miről is szólt ez a film, hogy miért volt képes engem ennyire megérinteni. A filmbeli lány soha életében nem látott még havat, mégis korcsolyázni akart, mert úgy gondolta, hogy ha bekerül az olimpiai csapatba akkor eljuthat a hegyekbe, ahova normál esetben nem tudott volna. Egy ilyen utazás nem olcsó, és mivel nem voltak gazdag család, hát bizonyosan sosem lett volna lehetősége, hogy Európa havas lankáit megcsodálhassa, vagy Kanada hófehérbe öltözött fenyveseiben járhasson, ahol szinte harapni lehet a levegőt. Ő mégis kitartóan és egyre szenvedélyesebben küzdött az álmáért. Nem volt ez igazán óriási vágy....egy egyszerű utazás, egy látványért. Vannak emberek akik az ilyen igazán csöpp dolgokban látják meg a világmindenséget megtestesülni, ahogyan ő is. Szinte éveken keresztül küzdött, majd végül sikerült neki. Tartalékos versenyzőként, de mégis bekerült az ausztrál válogatott csapatba, és pár héttel később úton volt Kanadába, hogy részt vegyen a megrendezésre kerülő téli olimpiai játékokon. Nem volt ideje megcsodálni a látványt, hiszen az edzések minden idejét elvették, és mire estére ágyba került már olyan fáradt volt, hogy nem volt ereje menni sehova. Végül a verseny előtti napon lebetegedett, tüdőgyulladást kapott, ágynak esett. Keserves szenvedés volt ez számára, mert másfél évtizednyi munka után végre elérte amit akart, mégis úgy fog majd hazatérni, hogy nem láthatta, hogy nem tudta megnézni az igazi, téli világot. Volt a csapatban egy fiú...nem versenyzőként, hanem gyúróként dolgozott, és neki nagyon tetszett ez a lányka, sokat beszélgetett vele már az utazás előtt, a felkészülés ideje alatt, majd utána is. Nem is az a fontos, hogy végül kialakult közöttük az a bizonyos szerelem vagy sem...bár természetesen kialakult. Sokkal inkább az amit ez a srác megtett a lányért. Az utolsó este amit még Montrealban töltöttek, besurrant a lányok szállására, alaposan bebugyolálta és felöltöztette a kis álmodozót, majd a karjába vette, és egészen az autóig cipelte, amivel érkezett. A városon kívülre autózott vele, oda ahol már a fenyvesek uralják a tájat és a hold fényében ezüstös kristályokként csillan a szűz hóréteg. Elvitte, hogy megmutassa neki a havat, azt amit annyira látni akart, amiért tulajdonképpen az egészet végigcsinálta. Nem mehet úgy haza, hogy ne lássa. És a lány nem törődve semmivel, sem hideggel, sem azzal, hogy beteg, ujjait a hóba mélyesztette, és azt mondta a világ legcsodálatosabb dolgát ajándékozta neki a fiú. A havat...azt a havat amely áruló kis semmiségként olvadt szét a kezében, mégis boldogan szorította a jéghideg vizes tenyerében az elolvadó álmait. Azt hiszem életem egyik legmeghatározóbb filmje lett ez, és szinte minden karácsonykor megnéztem utána, egyetlen alkalom sem múlt el, hogy ne zokogjak tele egy doboznyi illatosított zsebkendőt. Tavaly ünnepek után, az új évben Heather is megnézte velem, és akkor már ketten zokogtunk a kanapén mint két dilis tinilány. Pedig ha jobban belegondolunk ez nem romantikus film, sokkal inkább arról szól, hogy ki mit tesz meg az álmai eléréséért, és amikor elbukik, akkor is van valaki aki ölbe veszi, és elviszi ahova tartott. Mindez talán nem véletlenül lett a kedvenc filmem, mert azt hiszem pontosan ezt jelenti egy kapcsolat is....egy olyan kapcsolat amit most készülünk szorosabbra fűzni ezzel a csupamosoly fiúval aki itt ül mellettem a repülőn és egyre jobban kezd feloldódni, mondjuk én meg nem hagyom neki abba a szövegelést, és bármit megtennék, hogy eltereljem a figyelmét a félelméről a repülés miatt. Egy utazás nekem sosem volt az álmom...ő tette nekem azzá, miatta vágytam minél több helyére a világnak, amelyeket hozzá akarnék kapcsolni. Sosem voltam nagyravágyó, én talán megelégedtem volna pár apróbb szigettel a környéken, de azzal, hogy gyakorlatilag  belerepülünk egyenesen a havas télbe, nekem olyan volt,  mintha Hayden egy üres lapot kezdett volna meg az életem könyvében, egy olyan fejezetet amely mesés lesz, amely a téli világba burkolózik be, amely kettőnkről szól, tényleg csak kettőnkről, amelyben semmi másnak nincs helye. Mit akarok ezzel kezdeni? Mire vágyom? Igazából nem tudom, nekem bármi jó, amiben ott van ő is. Ezek lennének az én kis csöpp kívánságaim, amik tán nem is kívánságok. Vagy csak egy karácsonyra vágyom, vele. Amely elmúlik, elolvad majd ahogyan a lány kezei között a hó, de számomra örök életre emlékezetes marad, és én gondoskodni fogok róla, hogy minden másodperce az legyen a számára is. Bohóckodom, egy percre sem hagyok neki nyugtot, és igyekszem mindenféle formában kifejezni a ragaszkodásom,  a szeretetem, a szerelmem, azt az örömöt amit okoz nekem nem csupán az, hogy utazunk, hanem az, hogy vele teszem mindezt.
- Miiiiiiaaaaaazz, hogy lefagyna a bajszom? Minek nézel engem? Hormonzavaros vénasszonynak, vagy egy cicalánynak? Helyes kis drótos bajszokkal, hm? Na aztán jól vigyázz cicafiú, a végén még jól megkarmollak a körmöcskémmel, így ni!- nevetgélve mímeltem egy körmöt élesítő macska mozdulatait, a kezemmel végigszántva a felkarján, de persze nem karmoltam ám meg, csak utánoztam a mozdulatot. Igazán remekül szórakoztam, kivált a tűzrakás kapcsán tett megjegyzésén kuncorásztam, időnként csak a fejemet rázva, hogy nem bizony, én nem csinálok ilyesmit, nem fogok semmit felgyújtani. Nagy levegőt vettem, és felfújva az arcom, ahogyan szoktam, jól megmozgatva az orromat válaszoltam neki.
- Phúúúúúú igenis, értettem, vigyázni fogok. Mindent az utasításaidnak megfelelően teszek. Remek tűzgyújtó kadéttá nevelődöm majd, és a végére már olyan profin fogom csinálni, hogy a becenevem anaptól fogva csak Prométhea lesz...merazolyan jól hangzik és nőies is. Hehe! Profi? Cöh, ez nem is volt kérdés. Profi példának okáért a....lássuk csak.- csücsörítettem a számmal, és a gép teteje felé pillogva somolyogtam
- Tökéletes profizmussal vagy képes összekeverni a a mézes üvegeim tetejét, tökéletes profizmussal kevered össze a hajpakolásaimat, ebben mondjuk holtversenyben állsz Heatherrel, és persze tökéletes profizmussal beszélsz idegen nyelveket alvás közben. Jah és még tökéletesebb profizmussal rángatod le rólam a takarót. Mindkettőt!- ez utóbbit már úgy mondtam, hogy közel hajoltam és az ujjaimmal „V” jelet formázva biggyesztettem pajkos szemrehányásomat az arca elé, aztán nevetgélve nyomtam egy hatalmas puszit az arcára, és legyintettem.
- De a legprofibb abban vagy, hogy....elfogadtál egy ilyen dilinyós csajt a barátnődnek mint én vagyok.- végül megérkezik az ételünk, és továbbra sem szűnik meg a szokatlanul energikus vidámságom, és azt hiszem tökéletesen egyet is értek vele abban, hogy mostantól legalább arra az időre nem törődünk semmivel, amíg egymással vagyunk, amíg az ünnepek alatt a másikkal lehetünk. Ez egy másfajta módon csodaszép karácsony lesz majd a számomra. Jólesően hunytam le a szemeimet arra az időre, amíg megcirógatta az arcomat, és kicsit a vállaim közé húztam a nyakamat szélesen mosolyogva, amikor a hajtincset a fülem mögé tűrte. Gyakran csinálta ezt velem, és nagyon szerettem, mert olyan törődő mozdulat volt, olyan meghitt, annyira...nem is tudom. Bájosan intim. Végül kinyitottam a szemeimet, amikor megszólaltam.
- De webcamerával szeretném anyáéknak megmutatni a helyet, ahova elviszel. Megígértem nekik, hogy karácsony másnapján felhívjuk őket, bár az időeltolódás miatt más napszakban de mindenképpen esti felvételt ígértem nekik, hogy láthassák a fényeket, meg majd valamikor reggel is. Martin azt mondta nem fognak velem sokat fecsegni, mert nem akarják azt az időt elrabolni amit együtt tölthetünk, hiszen orvosként ki tudja mikor lesz még egy ilyen szabad vakációnk. És ez bizony így van. Ezért is szeretném teljesen kihasználni.- hagytam, hogy nekikezdjen az evésnek, amikor a dobpergést említi csak hümmögök, majd mint akinek fény gyullad odabent csak megmozgatom viccesen a szemöldököm.
- Dobpergést? Ugyan, ne játszunk kicsiben...van egy jobb ötletem. Engedj ki légyszi!- toltam oldalra az ételes tálcámat, majd ha Hayden felkelt mellőlem kimásztam az ülésből, és az légiutas kísérő kisasszonyokat céloztam meg, még egyszer hátrapillantva a kedvesemre, és kacsintottam egyet. Bízza csak ide!Emlékezetes lesz a landolás, ezért kezeskedem. Nagyjából tíz perces művelet volt míg előadtam a kívánságomat, és nagy derültséget okoztam vele, de azt mondták fél óra múlva landolunk, ha addig befejeződik....perszehogy befejeződik, de ezt muszáj...szóval ők lettek azok akik a kezembe adták a mikrofont, amin át az utasokat szokták figyelmeztetni a leszállásra, vagy bármi közlendőt bemondani rajta. Megütögettem.
- Ide kell? Már hallanak engem?- néztem vissza az egyik szőke hajú, mosolygós kisasszonyra aki bólintott.
- Okés....szóval a nevem Zoya Krane...ésizé...én Sydneyből jövök a kedvesemmel Haydennel, hogy egy felejthetetlen karácsonyunk legyen...és ez most ezzel kezdődne, szóval nagyon kérném szépen a segítségüket. Mert más ezt otthon a fürdőben csinálni,meg más ennyi ember előtt...izzzé....- általános derült nevetgélés suhant át az utasok között, mikor is folytattam eddigre már szerintem pirosabb voltam mint a pipacs, de nem érdekelt. Hátrafordultam a stewardess-ek felé és bólintottam, ők meg nekiálltak a megbeszélt tapsnak, ezzel adva nekem a ritmust.
- Kérem segítsenek, és tapsoljanak velünk együtt, szükségem van a ritmusra, hogy felcsendüljön az ének....vajon felismerik?- lassan kezdett szállingózni az összeütött tenyerek hangja, de végül lassan egyre többen kezdtek tapsolni nekem én meg ezen felbátorodva belekezdtem az énekembe, amely a „Frozen” elhíresült betétdala volt a „Let it go”. Heather szerint nincs rossz hangom, csak egy picit magasabb mint az eredeti előadóé. Nagy mosolygások közepette énekeltem, végül aztán a refrént már a légiutas kísérők és néhány utas is énekelte velem. A landolás előtt fél órával azt hiszem egy rögtönzött kis koncerttel akartam meglepetést szerezni Haydennek. És azt hiszem az utasoknak sem sűrűn van ilyenben része, meg őszintén eddig még nekem sem. Azt hiszem ez lesz mostantól a csengőhangom. És a refrén immáron egyre több utassal bekapcsolódva újra felcsendült.

Let it go  szeri
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 18, 2015 1:15 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 




Hayden azon fiatalok körébe tartozik akik kis túlzással ugyan, de gyakorlatilag mindent fel tudnak idézni a gyerekkorukból onnantól kezdve, hogy van szabad akaratuk, megtanultak járni és beszélni, magukról álmodni. Mellékesként megjegyezve, ez utóbbiról bizonyított tény, hogy három éves kor betölte után kezdünk úgy álmodni, hogy mi magunk is megjelenünk ezekben a pillanatképekben így, vagy úgy. Mind addig míg nem érik meg az önkép kialakítása és nem látjuk egész lényünk testi kivetülését a tükörben, addig csak azok az emberek szerepelnek a meseszerű, illúziókra emlékeztető lidérces vagy épp édesded álmainkban, akikkel nap, nap után is találkozunk vagy akik csak elhaladnak mellettünk az utcán, míg mi a babakocsiban lóbáljuk a lábunkat.
De visszatérve hát az emlékekre, épp azért, mert ő rengeteg mindent feltud idézni azokból az időkből, mikor még a kisgyerekek vidám, vagy épp kevésbé vidám életét élte, tartja furcsának azt, hogy számtalan olyan emberrel találkozott már élete során, akiknek állításuk szerint semmi nem maradt meg a gyerekkorukból. Nem emlékeznek arra, mikor még plüss pónilovakkal vagy barbie babákkal, kisautókkal játszottak, csak a tárgyi bizonyítékok villognak a kislányának polcán, mint szép, kézzel fogható emlékek. Ezen tárgyak azok, melyek emlékezni engednek, és ha nagyon koncentrálnak, akkor emlékeznek azokra a boldog pillanatokra, mikor megkapták a szeretett játékot és remélték, hogy majd eljön annak az ideje, mikor az ő csimotája is játszhat velük.
Hayden példának okáért, noha játékokat nem tud felmutatni, hisz olyanja neki nem volt, tisztán emlékszik azokra az időkre, mikor még csak úgy lovagolhatott, hogy valaki maga elé ültette a roppant méretű állaton s az a felnőtt egyén vezetésével nyargalt a végelláthatatlan pusztaságban. Emlékszik ahogy a hajába kapott a szél, ő pedig felhőtlen gyerekkacajt hallatva hozta a világ tudtára, hogy imádja a száguldást, a szabadság és gondtalanság érzését... számára ez volt a játék. Az, hogy minden nap, pontban délben fogta őt az apja és elvitte magával lovagolni amit akkor is élvezett, mikor csak a birkákat hajtották be közös erővel. Az az időszak számít neki igazi boldogságnak, mikor futószárral vezették őt, mert már elég nagy volt ahhoz, hogy biztosan tudja tartani a súlyát a ló széles hátán, de még túl fiatalnak számított, hogy magától, teljesen egyedül üljön meg egy lovat így kellett a támogatás.
De aztán annak is eljött az ideje, hogy két marokra fogva a kantárt, egyedül hajtsa a lovakat. Azokban a percekben ő volt a világ legboldogabb embere. Mikor érezte, hogy egy bivaly erős állat, aki pillanatok alatt apróra zúzhatná az összes csontját pusztán azzal, hogy ledobja magáról, kezes bárányként viselkedik az ő irányítása alatt. Ha megsarkallja akkor üget majd vágtázik végül fut, ha pedig meghúzza a kantárt akkor a zabla és a határozottság arra készteti az állatot, hogy megálljon. És nem is makacskodott, minden további nélkül lassítani kezdett míg meg nem vetette a lábait várva az utasításokat.
Ezek voltak az igazi boldog idők, ekkor érezte magát ereje teljében. Egy olyan fiatalnak, akinek tényleg nem számított az, hogy van-e játéka, hogy vannak-e barátai. Mert ott voltak a lovak akik gyakorlatilag felnevelték, és akik mindig arra késztették, hogy éljen és emlékezzen.
És így emlékszik négy éves korától kezdve minden egyes karácsonyra... Eleinte nem csaptak túl nagy felhajtást, elvégre "minek"? Náluk nem arról szólt ez az ünnep, hogy ajándékok tömkelegét osztják ki egymás között ami aztán vagy tetszik a másiknak vagy nem. Igen, mondjuk ha belegondolunk elég illúzióromboló tud lenni az, ha veszünk valakinek egy kedves kis ajándékot, ami aztán még csak véletlenül se nyeri el a tetszését, sőt még ki is rajzolódik a kellemetlenség az arcára. Így ennek alapján csak családi vacsorákat tartottak és csak, hogy otthonosabb, családiasabb legyen a hangulat, meghívták a szomszéd farmon élő Ryan famíliát, Hayden pedig mint kisgyerek, kirekesztve ücsörgött a kanapé sarkában kezében egy megtermett kacsacombbal amit vidáman rágcsált. Akkor nem érdekelte az, hogy nem vele foglalkoznak, mert tökéletesen elvolt egyedül is. Ha megette a vacsoráját akkor kezet mosott és nemes egyszerűséggel ott hagyott mindenkit, hogy a lovaival vagy a kiskutyájával lehessen. És hát... szomorú vagy sem, nem is kereste senki, míg el nem mentek a vendégek. Ilyenkor mintha teljesen megfeledkeztek volna arról a gyerekről, aki napi szinten boldoggá tette az életüket és aki játékos fényt, derűt csempészett az unalmas, monoton mindennapokba melyek ha visszatértek, már ő is jelen lehetett.
De ahogy telt és múlt az idő, Hayden pedig cseperedett, úgy ő is élvezni akarta a karácsony által őrzött csodákat, fát akart díszíteni, segíteni a készülődésben. Hinni akart a saját fontosságában, hogy a szülei megkérik, hogy vigye ki a szemetet vagy vágja fel a krumplit ami ki van készítve a konyhaasztalra. És végül de nem utolsó sorban bízott abban, hogy az emberek ő rá és a meséire, történeteire is kíváncsiak nem csak a sok, felnőtteknek fontos politikai dolgokra vagy épp a farmmal kapcsolatosan felmerülő kérdésekre melyekből mindig sok volt.  
Ahogy teltek az évek, úgy egyre tovább ült esténként az asztalnál és egyre több dologhoz tudott érdemben is hozzá szólni. Már nem csak egy kisgyerek volt nagy zöld szemekkel és cuki mosollyal, aki nem ért semmihez, aki csak ül a sarokban és néz ki a fejéből miközben el-elmosolyodnak az emberek, ha egy vicces sztorit mesélnek róla. Sokszor gyanús, gyanakvó tekintetek meredtek rá, mintha legalábbis egy kívülálló valaki lenne akinek normális esetben már ágyban lenne a helye és nem értették, hogy mik keres még mindig a nappaliban felállított rögtönzött étkezőasztalnál...
... felnőtt férfi lett akinek helyén volt a szíve, jó volt a logikája és könnyedén szót tudott érteni az emberekkel akik őszintén örültek a jelenlétének. Ki ne szeretné, ha olyan ember ül az asztalnál, akinek jó modora lévén biztosak lehetünk abban, hogy nem fog kelletlen megjegyzést tenni még akkor se, ha nem tetszik neki az adott téma. Mindig mosolygott, ami szinte külön elvárás volt, hisz a sok komor tekintetű Cole között egy pimasz üde fényfolt volt amire szükség volt.
Mondjuk ha ezek alapján ítéljük meg a karácsonyait, akkor jövünk rá arra, hogy soha nem volt neki igazi, nagykaliberű ünnepe csak miután vette a fáradtságot, hogy megvegye az első személyes ajándékait a szüleinek és testvéreinek. Ez volt tizenhat éves korában, mikor aztán divattá vált náluk, hogy karácsonykor megajándékozzák egymást. Van aki többet várt van aki kevesebbet, de mindig voltak díszes csomagolópapírba öltöztetett kis csomagok a fa alatt melyek csak arra vártak, hogy a tulajdonosa kibontsa őket. Ő maga soha nem várt semmit. Nem kívánt toronyórát lánccal, nem kellettek neki a hatalmas ajándék, hisz számára az okozott élvezetet és örömöt, hogy láthatta mások boldogságát. Azt, ahogy az arcuk kikerekedik mikor elmosolyodnak, hogy a szemük őszinte, boldog csillogással telik meg. Neki ezt jelentette a karácsonyi ajándékot, és ez is volt a legszebb, amit kaphatott. A szeretteinek fennkölt öröme, amit nem rejtettek véka alá.
A mostani, 2015-ös karácsony merőben más lesz, mint amihez eddig szerencséje volt, és úgy készült a csoda megteremtésére, mint még soha! Nem tartja magának mindenhatónak aki minden létező lehetetlen dolgot meg akarna valósítani vagy az orvoslás, vagy a puszta élete, mások élete terén... de tudja azt, hogy miként képes mások életébe olyan dolgokat csempészni, amire sokan csak annyit nyögnek sóhajtva, hogy: Ez kész csoda!
Már akkor lerendezte az ajándék kérdést, mikor az első csók elcsattant kettejük között és eszébe jutott, hogy a közeledő karácsonyt meghitt körülmények között lenne illendő és igazán csodás eltölteni. Az első együtt töltött ünnepüknek tökéletesnek kell lennie, és úgy néz ki, hogy a sors is piszok erősen próbálja segíteni őket a boldogság útján, hisz minden összejött, amit Hayden eltervezett. Hogy miként is kell ezt értelmezni? Mikor az ajándékötlet felmerült benne, miszerint egy bolyhos kis macsekot fog szerezni a lánynak ajándékba, két napra rá érkezett a telefon, hogy Gale feleségének macska tenyészetében kismacskák születtek... ez alapján adott volt, hogy honnan lesz az ajándék, már csak meg kellett szerveznie azt, hogy eljussanak a célig. Lám, kellemeset a hasznossal, a gyönyörű karácsony garantált egy svájci családi házban a havas lankák szívében és az ajándék sincs sokkal messzebb, tehát autóval könnyedén meg tudja közelíteni a családot.
Azt akarta már hetekkel ez előtt, hogy felejthetetlen pillanatokat szerezzen Zoyának. Nem egyszerűen mosolyt akar látni az arcán és csillogást a szemében, hanem azt szeretné, hogy ez az első együtt töltött szent ünnep egy olyan emlék legyen az életükben, amit aztán a végsőkig őrizhetnek. Mert ezek a pillanatok számítanak igazi boldogságnak nem igaz? És az "első" mindig meghatározó, soha el nem felejthető...
- Inkább az utóbbinak... fehér kis bajszokkal aminek a végét megcsípte a dér, a feje búbján pedig hópelyhek sorakoznak. Most mond, hogy nem ilyen vagy - mosolyodik el szeretettel telien, mégis gyermetegen - egy macska aki fázik, éhes és szomjas, szeretetre vágyik és aki reméli, hogy van valaki aki a karjában tarthatja amíg szüksége van rá és ameddig jól esik neki - mert ténylegesen egy ilyen személyiségű macsek jut eszébe róla főleg azután, hogy elszórakozik a karmok gondolatával a keze felett.
- Nagyon helyes - biccent elismerően a hallottakra, de aztán elkerekednek a szemei s "kikérem magamnak!" tekintettel pillant a mellette ücsörgő, hatalmas lelkesedéssel diskuráló lányra.
- Nem tök mindegy, hogy melyiken melyik kupak van? Ha erre is rámegy meg arra is, akkor nem jó az úgy? A hajpakolások terén pedig addig örülj amíg nem a borotvahabot hagyom ott véletlenül, mert akkor lesheted milyen lesz utána a hajad - pimaszkodik csintalan gyerek tekintettel, végül csak felfújja az arcát épp úgy, mint ahogy azt Zoya szokta.
- Csak, hogy tudd ebben pedig te állsz holtversenyben velem, mert még azt is képes vagy leszedni rólam, mi rajtam sincs, csak oda képzelem miután befagy a hátsóm az éjjel közepén. Szóval úgy érzem, hogy nincs miről beszélni - tettetett sértettséggel fonja maga előtt karba a kezeit és kezd el játszadozni a gondolattal, hogy vajon milyen takaró lesz Gale házában és mennyi?! Nagy valószínűséggel az összeset össze kell majd gyűjtenie ami a házban található, mert ha már Sydneyben levadásszák egymásról a plédeket, akkor mi lesz egy olyan városban ahol harminc fokkal hidegebb van? Az arcára nyomott puszinak hála viszont megenyhül - na nem mintha olyan hú de sértett lett volna - és egy pajkos mosolyt villant Zoya felé.
- Mintha legalábbis küzdenem kellett volna azért, hogy elfogadjalak, hát ne légy már bolond hé! Nyilván azért vagyok most is itt mert szeretlek, mert komolyan érzek irántad. Nem kellett megerőszakolnom magam hozzá, hidd el - míg eleinte rosszalló tekintettel magyaráz, a vége felé már egy szórakozott nevetgélő hangfoszlány távozik belőle amit egy finom, óvatos arccirógatás követ.
- Ez csak természetes - biccent és az arcán megjelenő mosoly is őszinte már csak azért is, mert örül annak, hogy Zoyának van kivel megosztania a boldog pillanatait. El se tudja képzelni a lány, hogy mekkora mázlija van a családjával, főleg Martinnal, hisz látja, hallja, hogy mekkora mennyiségű szeretet rejtőzik a lányka szavaiban miközben beszél róla. Fontos számára a férfi, Martinnak pedig Zoya, ezt pedig Hayden tiszteletben tartja és őszintén reméli, hogy ő is tagja lehet majd ennek a szertő családnak. Valaki lehet közöttük, aki anélkül ül le vacsorázni hozzájuk, hogy feszélyezve érezné magát vagy minden egyes mozdulatát követően a tarkón érezné a tekintetüket miközben azt nézegetik, hogy mit csinál, merre megy, minek megy és amúgy is minek van itt? Tudja ám, hogy milyen kínos tud lenni, mikor mindig azon jár az eszed, hogy épp mikor akarnak feltenni olyan kérdéseket, amire te nem akarsz vagy nem is tudsz válaszolni.
Azt szeretné, ha elfogadnák őt mint lányuk barátját. Valakit, akiről tudhatják, hogy fontos neki Zoya, aki mindent megtenne érte nem csak mint orvos aki a gyakornoka fejlődését tartja a legfontosabbnak, de mint párja, mint kedvese, akivel kézen fogva járhatnak az utcán és akiről tudják, hogy rábízhatják az életét.
Épp, hogy elkezd falatozni, Zoya máris úgy pattan fel, mintha megszúrta volna valami a hátsóját, ő pedig meglepetésében kiejti a kezéből a croissant, ami a tálcán bucskázik tovább. Nagy szemekkel kitolja maga elől a tálcát s mit sem sejtve feláll, hogy a kisasszony kipattoghasson a helyéről.
- Mit csinálsz? - szól még utána bár biztos benne, hogy válasz nem fog rá érkezni.
A kacsintásra csak elmosolyodik és kortyol egyet a kávéjából mely forró gőzként ontja magából kellemes illatát, viszont jelen pillanatban nem elég arra, hogy a kíváncsiságát letudja győzni. Fogalma sincs, mit akar csinálni a lány, épp ezért csak nyújtogatja a nyakát hátha sikerül megfejtenie... aztán... a furcsa felvezetés hallatán elvigyorodik de ezzel egyidejűleg a kezébe temeti az arcát hisz a halk kuncogásokból ítélve mintha az embereknek máris lenne ötlete arra, hogy mit takar az a bizonyos "felejthetetlen".
Aztán...csak elér hozzá az,  hogy mit akar csinálni Zoya de ő ennek ellenére is puszta kerek szemekkel mered maga elé pont oda, ahol a lány áll és csilingelő hangja betölti a teret a mikrofonnak köszönhetően. Hayden meghökkenve veszi tudomásul, hogy az utasok legtöbbje, főleg a lelkes kisgyerekek bekapcsolódnak az éneklésbe, aki pedig nem ismeri a szöveget vagy szimplán nem akarja a hangjával borzolni a kedélyeket, tapsol. Ő maga egyáltalán nem ismeri a dalt, ettől függetlenül olyan, mintha az egész szituáció a lelkét, a szívét cirógatná. Kellemes melegség tölti el az egész testét és meghatottságában komolyan küzd az ellen, hogy a szemét benedvesítő és maró könnycseppek a helyükön maradjanak. Nem sűrűn kap ilyen "ajándékot" másoktól, úgy is lehet fogalmazni, hogy életében nem volt még ilyenben része, így csak ücsörög tovább a székében mintha odakötözték volna és szája szegletében megbújó aprócska, félhold alakú mosolyával, átható tekintetével jelzi a lánynak, hogy milyen végtelen, pimaszul erős szerelmet érez iránta. Hihetetlen, hogy mi mindent tud kiváltani egyik ember a másikból...
- Az ön barátnője? - hajol előre mögüle egy idősebb asszony, finoman érintve Hayden vállát, aki pislogás nélkül, mosolyogva biccent.
- Igen... az enyém - a hangjában tiltott csodálat csilingel, ami az idősebb hölgyből is kicsal egy halk kis kuncogást.
- Nagyon szerencsés fiatal ember remélem tudja! Vigyázzon rá, ne engedje el a kezét!
- Nem fogom. Ebben biztos lehet.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 20, 2015 10:34 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Lámpaláz, amikor elönti az embert nincs menekvés, nincs hely ahova futni lehet előle, és ezzel én is tökéletesen így voltam. Mármint régen, amikor még egészen kis tökmag voltam, vagy amikor még lelkesen készültem egy-egy énekkari előadásra a gimiben. Visszagondolva mennyi szoknyát gyűrögettem izzadságtól rongyosra a fellépések előtt, hogy aztán kiállva a színpadra mintha végül tökéletesen átalakultam volna. Abban a pillanatban, hogy kigyúltak a fények, a közönség egyetlen sötét masszává alakult, úgy éreztem magam mintha valahol a fellegekben járnék. Énekeltem, és szinte mindig szoprán szólót. Anya azt mondta a hangom valóban gyönyörű bár talán ezt még akkor nem hittem el, és bizony Martin szeme is sokszor bepárásodott amikor büszkén ültek az első sorokban engem figyelve ahogyan kieresztem a hangom bátran. Szerintem olyan erővel engedtem el ami érzés bennem volt, hogy befoghatták volna szélként a vitorlák közé, messze repítve bármelyik hajót. Egészen pici koromtól kezdve, szinte az elemi iskola első éveitől tagja voltam a kórusnak, sőt a városunkban működő Honleányok Egyesületének rendezvényein is lelkesen léptem fel, ha hívtak és elég gyakran hívtak ami azt illeti. Amikor énekeltem szinte megszűnt a világ, és úgy éreztem néhány dallamba tudom belecsempészni az érzéseimet, a gondolataimat vagy éppen a fájdalmamat, örömömet. Az ének felszabadított, és boldogsággal töltött el. Amikor úgy érzi az ember, hogy már nem is itt van, hanem egy olyan világba repül általa, ahol láthatóvá teszi önmagát, és aki hallgatja az énekét, megláthatja a valódiságát…aki ő legbelül. A kórusvezetőnk egy pártában maradt középkorú asszony, csinos, őszbe csavarodó konttyal a feje tetején, és a világ leggyönyörűbb és legőszintébb mosolyával az ajkain egy versidézetet akasztott ki a próbatermünk falára, amely a következőképpen szólt:

„Megmondom a titkát, édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.”


Sokáig gondolkodtam ennek a pár sornak a jelentésén, és Miss Sparkler gyakran talált engem ott a próbateremben még akár fél órával később is, a fal előtt állva, karbafont kézzel, ráncolt homlokkal, amint éppen erőteljesen koncentrálok és gondolkodom. Megkérdezte mi az ami foglalkoztat, hogy mi az amibe ennyire belemerültem, és akkor én beszélni kezdtem neki. Arról, hogy vajon amikor én dalra fakadok, olyankor látják milyen vagyok? Olyankor nem akarnak bántani, olyankor tényleg és igazán tudják, hogy én őszinte és ki nem fogyó optimizmussal szemlélem a világot, hogy soha nem lennék képes a légynek sem ártani. Én szeretnék hinni abban, hogy az emberek egyszer majd megértenek, megértik, és talán az ének által ki tudom fejezni nekik, hogy mi van legbelül, hogy milyen is vagyok valójában. Ha szép az énekem, és mások is annak hallják, akkor ők a jók vagy én? Vagy mindannyian azok vagyunk? Vajon azok az emberek akik nem szeretik a valódi muzsikát, azok elzárják a lelküket vagy nincs is nekik olyan?  Milyen különös, és mennyi gondolatot képes  pár sor felszínre hozni bennünk. A tanárnő mosolyogva simította át kissé ráncosodó kezét a fejem tetején, és azt mondta nekem, hogy: „Zoyácska. Az embereket alapvetően nem lehet kategorizálni. Mindenki apró kis rezdülésekből tevődik össze, mely a lélekből jön. Néha halkabb, néha erősebb, néha pedig nem is hallható egyáltalán. Ez nem jelenti azt, hogy nincs, csupán annyit, hogy adott pillanatában az életnek mintha nem létezne. Neked, vagy annak aki énekel, az a feladata, hogy olyan legyen mint egy katalizátor, amely újra beindítja ezeket a rezgéseket. Az ének célja, hogy eljusson a lélekig. Ha ezt eléred, ha a hangod által képes vagy érzelmeket rajzolni valakinek az arcára, akkor az a te lelkedben is boldogságot generál. Így születik a mosoly is. Én magam gyakorta kapom magam azon, hogy spontán rámosolygom emberekre az utcán. Vannak akik visszamosolyognak, vannak akik értetlenül bámulnak, vannak, akik nem értik mit akarok tőlük. Semmit….de tudod, mindig fel kell arra készülni, hogy lehet az az utolsó lehetőség, az utolsó nap, amikor valakinek az életébe egy csöppnyi örömet csempészhetünk.” Megfogadtam a tanácsát, noha akkor ez még kicsit zavaros volt a számomra. Énekeltem, szívből, mindig és minden alkalommal, hogy eljussak azokhoz is, akik bezárkóztak előlem, akik nem akarták, hogy azt a bizonyos rezgését újra beindítsam a lelkükben. Nem akartak válaszolni a mosolyomra, noha nem tudhatták mikor és melyik nap lesz az utolsó. Miss Sparkler tanítása egészen a fehér köpenyes ifjú orvossá válásomig elkísért, és ugyan az érettségi után, az egyetemre kerülve már nem nagyon jártam énekelni, és nem nagyon vettem részt a fellépéseken vagy éppen a próbákon, mert egyszerűen nem maradt rá időm, de amit ezek alatt az évek alatt kaptam meghatározó lett, és a személyiségem része. Mai napig, amikor egy beteg ágya mellé lépek, azon gondolkodom, hogy miképpen lennék képes csak egyetlen halovány mosolyt csempészni még a legkomorabb arcra is. És ilyenkor még az sem érdekel ha éppen bolondot kell csinálni magamból, és az sem érdekel ha a fél osztály rajtam röhög, mert „Krane már megint nem bír magával” szóval az ilyen helyzetekben tökéletesen elmúlik a lámpalázam, elmúlik minden mert nekem az számít, hogy a pillanatban átélhessem a tökéletes boldogságot, hogy azok a lélekrezdülések a legintenzívebbek legyenek. Hayden mellett teljesedett mindez ki, amióta vele voltam, úgy éreztem a világ teljesen kinyílik előttem, hogy olyan dolgokra kezdek figyelni, amikre azelőtt még nem. Hogy már mások is észreveszik rajtam a változást. Ekkor értettem meg, hogy mindenkinek megvan a maga katalizátora, aki által a lelke szárnyalhat és ezerszeres erővel vibrálhat. És Hayden ilyen lett számomra. Nem is tudom, ha jobban belegondolok, egész életemben talán azért nem találtam sohasem a helyem, azért tűnt minden hang olyan hamisnak, minden fiú olyan idegennek, mert kerestem a sajátomat. Remélem megtaláltam….hinni akarok abban, hogy megtaláltam. Amikor erre az útra készültem meghallgattam többször is azt a dalt, amit már hónapok óta nagyon sokszor, amit régen együtt énekeltünk a kórussal, és amely az én egyik kedvencem volt. Arról szólt, hogy az életben mennyi akadály jelenik meg előtted, mennyien próbálják az utadat állni, hogy minden nap egy igazi kihívás a számodra….aztán egyszercsak kinyitod a szemedet, és rájössz, hogy az egész élet egy illúzió, egy álom csupán és az egyetlen valóságos momentum benne, hogy ott van melletted valaki és fogja a kezed. Csupán ez az egy igazi van benne. A társad, akihez tartozol és aki hozzád tartozik. Így fűződtök tovább ketten, hogy valakinek az álma legyetek. Az élet folytatása. Szóval a lámpaláz mindig addig tart, ameddig az ember ki nem áll, és meg nem próbálja abban a néhány percben mindenkiben felidézni ezt az álmot. A tanárnő mindig azt mondta, hogy a lámpaláz egyfajta ráhangolódás, felkészülés. Csak azoknál jelentkezik akiknek számít amit előfognak adni, csak azoknál, akiknek fontos a másik, akik a tökéletességre törekednek. Elérni soha nem lehet, de az út alatt történhetnek igazi apró csodák. Az út, amelyet most megteszünk, hogy a saját álmunkat éljük meg mi ketten. Ráz rajtam egyet a gép és mosolyogva, évődve fordulok vissza Hayden felé, amikor a cicát említi. Jajj, ez a gyengém, és ezt ő is tudja. Imádom az ilyen kis puha szőrgombócokat. Belekortyoltam a kakaóba, és felszisszentem amikor megégette a nyelvem.
– Ühhüm, és éppen olyan mohó is vagyok mint ezek a kis szőrgombolyagok. Elé raksz egy tál forró tejet, és ha még prüszköl és a fejét is rázza, akkor is lefetyelni fogja. Auccs….de kis bolond vagyok!- emeltem a szám elé a kezemet, de ettől függetlenül már megint emeltem a poharat, hogy ha lassan is de a következő kortyot is eltüntessem. majd megszokom.
- Mondjuk az is tény, hogy legalább olyan hevességgel is vagyok képes bújni mint ők. Mióta Missy-t ellopták azóta nem engedtem a magam közelébe cicát. Martintól kaptam, a negyedikes kitűnő bizonyítványért, mert már olyan régóta könyörögtem egy szépséges kiscicáért, de sokáig nem lehetett. Aztán, gondolom úgy voltak vele, hogy legalább megtanulok gondoskodni egy élőlényről, ha már idejekorán azt hangoztatom, hogy egyszer majd orvos leszek. Nyolc éve volt velem, amikor egy nap nem találtuk többé. Missy soha nem csatangolt el, mindig visszajött, és a ház körüli vastag kerítésen nem tudott volna átjutni, szóval biztos, hogy megtetszett valakinek és elvitte. Egy héten keresztül sirattam, és amikor anyáék másikat akartak venni hevesen tiltakoztam. Pedig….jajjj Hayden, annyira szerettem volna egy másikat, de féltem, hogy ha megint nagyon megszeretem, akkor fájdalmas lesz elveszíteni. Akkor úgy éreztem, nem tudnám elviselni. Ma már másképpen látom az egészet, és visszagondolva bánom, hogy visszautasítottam anyáék ajánlatát. De késő bánat, nem igaz? Különben is hogy lenne időm gondoskodni róla mikor még sokszor magamra is alig van időm? Na mindegy.- legyintettem és miközben néhány falatot eltüntettem az ajkaim között, csak kuncogtam azon amit mond. Persze azt már nem hagytam, hogy még ha csak játékból is de sértettség maradjon benne, úgyhogy addig nem hagytam neki nyugtot amíg meg nem enyhült. A vallomás pedig….nem is tudom Hayden úgy volt képes meghatni az embert a szavaival, vagy azzal ahogyan az érzéseiről beszélt, hogy nem éreztem elcsépeltnek nem éreztem, nem éreztem túlzónak vagy hamisan romantikusnak. Őszinte volt és nélkülözött minden túlzást. Csak ültem ott mellette a vállaimat vonogattam és vigyorogtam mint a vadalma, mert a boldogságot az ember nem tudja sokáig titkolni, én pedig nem is akarom. Amikor megígértük egymásnak, hogy felejthetetlen lesz ez az utazás, akkor én úgy éreztem ebbe minden beletartozik: attól a pillanattól kezdve, hogy felszálltunk a repülőre…izééééé nem is….onnantól, hogy reggel felébresztett engem a semmihez sem foghatóan nyugalmas, finom cirógatással…én már onnantól azt szerettem volna, hogy igazán és elmondhatatlanul emlékezetes legyen ez az egész. És ebbe beletartoznak a spontán dolgok is. Pontosabban azok tartoznak bele igazán, hiszen ezekre biztosan nem számít a másik, sokszor még mi magunk sem. A különös talán az egészben, hogy csak addig voltam lámpalázas, amíg a tömegben meg nem pillantottam a csupa mosoly arcát, a kíváncsian felszaladó szemöldökét, a nevető zöld íriszeit, mintha némán is azt kérdezné tőlem: „Cica, mit csinálsz?” bár ezt a kérdést korábban is feltette, de nem kapott rá választ, ahogyan most is csak a sejtelmes kis mosolygásom marad, és a saját néma feleletem: „Majd mindjárt meglátod”. Szóval elmúlt, és helyét valami egészen más vette át. Olyan ajándékot akarok neki adni itt és most, amit kézzel nem lehet megfogni, amit nem lehet később elővenni és megmutatni, ami ott él majd tovább a szívében, és én hinni akarom, hogy a rezdülés amit beindítottam nála egykor, most igazán kiteljesedhet, most igazán érezni fogjuk mindketten. A hangom azt hiszem az elején még egy kicsit megremegett, de ez inkább annak volt betudható, hogy ilyen kis helyen még sosem énekeltem korábban, az utóbbi időben igazság szerint már közönség előtt sem, hacsak nem számítjuk annak a szobányi plüsst, akiknek időnként megmutattam a tudományomat. Meg Heather, de ő a végére már együtt énekelt velem. Szóval ez a része szokatlan volt nekem. A lelkes tapsok, ahogyan felcsendültek a hangok körülöttem egyre több és több bátorságot adtak nekem, én pedig egyre lelkesebben egyre nagyobb mosollyal énekeltem tovább, látva a kedvesem arcát, azt hiszem egész életemben bántam volna ha kihagyom. Szeretem…abban a pillanatban csak erre tudtam gondolni, erre az egyszerű és letisztult érzésre, valamire ami immáron megmásíthatatlanul az enyém, és nem adom, küzdenék érte a végsőkig, senkinek nem hagyva, hogy elvegye. Lassan alábbhagyott az ének, és a végére már csak a tapsok maradtak, amik végül egyre gyorsabb ütemmé álltak össze. Megtapsoltak. Én meg csak szuszogtam ott boldogságtól kipirult arccal, és kicsit bocsánatkérően adtam vissza a szőke babaarcú kisasszonynak a mikrofont.
– Remélem, nem volt olyan szörnyű. – a szőkeség mosolyogva vette el tőlem és csak a fejét rázta.
– Egyáltalán nem. De ha az lett volna, szerintem ő még akkor is gyönyörűnek találta volna.- biccentett a fejével Hayden irányába, én meg bólintottam. Igen….azt hiszem fordított esetben én is így lettem volna. Mert a másik bármit csinál, lehet az suta, és esetlen, akkor is tökéletesnek fogjuk látni. Ezért haragudtam rá, valahányszor a lábát emlegette vagy azt, hogy ő nem olyan amilyen a legtöbb srác. Valóban nem olyan, és én pont ezért szerettem bele, mert nem olyan. Lassan sétáltam vissza felé, néhányan kedvesen néztek rám, néhányaknak az arcán még mindig ott volt a párja az  én letörölhetetlen vigyorgásomnak. A nyakamat a vállaim közé húzva álltam meg Hayden előtt és innen néztem rá. Nem tudom milyen mondatot várt, vagy várt e valamit, hogy mit fogok mondani, de ami végül kicsúszott a számon….no igen. Sosem voltam ebből a szempontból átlagos, miért pont most változnék meg?
– Mondd, mennyi takarót ért meg ez a dal? – vagyis…azt akartam megtudni, hogy még mindig össze akar bújni velem a kandalló előtt? Persze butaság az ellenkezőjét gondolni, de sosem tudhatom, hogy az időnként agyament ötleteimmel mit váltok ki. A kezemet nyújtottam előre felé, mind a kettőt, amikor a hátam mögül felcsendült a stewardess kellemes, duruzsoló hangja
– Hölgyeim és uraim, reméljük az előbbi dal tényleg meghozza a havazást Basel-be, és szép fehér karácsonyunk lesz. Kérem foglalják el a helyüket, és kössék be az öveket. Negyed óra múlva landolunk. Az időjárás kitűnő. Mínusz 10 fok, a hóvastagság a legutóbbi jelentés szerint éppen síelésre alkalmas. – riadtan fordultam vissza Hayden felé, nyuszi módon mozgatva meg az orromat.
– Mínusz tíz? Ótejóég! Jégkocka lesz Zoyácskából. Egy apró, piros kabátos jégkocka. Ígérd meg, hogy ha így lesz a hátadra kapsz és a kandalló előtt felolvasztasz.- teljesen komoly arccal, mozgó orral mondtam mindezt és csak a végére nevettem el magamat, a fejemmel a helyem felé biccentve
- Segíts nekem visszaülni, jó?- remélve, ha még ekkor is fogta a két kezem igyekeztem bekászálódni a helyemre, amikor magam mögül meghallottam egy idős női hangot, ahogyan előre hajolva megszólít.
– Kisasszony, maga énekesnő?
– Nem, orvos vagyok.
– Oh…- csak ennyi volt a reakció, én azonban kuncogtam egyet. Bizony….bizony…egy éneklő orvos.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 21, 2015 11:47 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 




Az utóbbi időkben egyetlen jó dolgot látott és tapasztalt csak a repülésben miközben nagy erőkkel szorongatta a székek karfáját és néha még a levegővételt is mellőzte hisz félt attól, hogy a hangos szuszogása amit a félelem táplál, őrületbe kergetné a mellette lévő embert....
... ez a jó dolog pedig nem más, mint figyelni azon emberek arcát és rezdüléseit, hallgatni halk sóhajaikat és vidám kurjongatásaikat, akik imádják a repülést, a magasságot és az eléjük táruló végelláthatatlan csodát, amit mi az otthonunknak, a Földnek nevezünk. Egy élhető szép bolygónak, ami felülnézetből Hayden számára maga a földi pokol ami ilyenkor nyílik ki előtte.
Viszont ezen alkalmakkor egy egészen rövid időre, csupán csak pár perc erejéig de képes megfeledkezni a félelméről, hisz elképeszti és boldogsággal, kíváncsisággal tölti el az a gondatlanság és csodálat ami minden egyes alkalommal az arcukon ragyog, de főként a kisgyerekeknek. Ilyenkor szokott eszébe jutni a saját gyerekkora is. Az a tejfel szőke, furcsán fodrászolt kisgyerek aki hatalmas zöld szemekkel kacsingatott a világra, mindig fülig ért a szája és nyitott volt minden újra.
Egy kisgyerekre, aki nem ismerte az arrogancia az irigység fogalmát és nem is produkálta azt. Az ő gyerekkora mentes volt minden olyan negatív atrocitástól ami ma érheti a kicsiket s őszintén meglepi, hogy az a gyerek aki pillanatokkal ez előtt még ordít az anyjával, hogy márpedig adja oda neki azt a nyomorult telefont, a következőben már ragyogó szemekkel figyeli a kis körablak túloldalán elhúzódó hatalmas habpamacsokat az égbolton. Ilyenkor visszaköltözik a gyermeteg fény a szemükbe, elfeledkeznek mindenféle kütyüről ami beszennyezi az életüket és olyan kis kölykök lesznek amilyennek lenniük kellene... és amilyen Hayden is volt. Játékosak, nyugodtak és csodálkozóak.
A mai járatok egyikén is volt egy apró, gyermeteg tekintetű kisfiú, akiben Hayden saját magát látta viszont. Azt a Haydent, aki húsz évvel ez előtt először kapta meg élete első lovát, ami csak az övé volt és senki másé és olyan csodálattal nézte a hatalmas, izmos állatot mintha a világ csodáinak egyike volna. Emlékszik a gyerekkorának szépségére, a gondatlan időkre mikor csak azt kellett szem előtt tartani, hogy ne csináljon hülyeséget, ne bántson meg senkit és szót fogadjon a szüleinek, különben csúnyán ki fog kapni. Más dolga nem is volt, csak a tanulás amit a magántanár heti négy alkalommal iktatott be... fontos számára ez az elmúlt, régen letudott időszak, hisz ez az ami megalapozta a mostani énjén.
Ezért is szokta annyit hangsúlyozni mikor egy, már érettebb de még jócskán kiskorú betege van és az megállás nélkül szidja a szüleit vagy az életét, hogy "nem azért csinálnak, mert nem szeretnek hanem épp azért mert fontos vagy nekik és nem akarják, hogy bajod essen. Igaz vannak olyan szülők akik túlaggodalmaskodnak mindent, de gondold magad az ő helyükbe és próbáld meg kitalálni, hogy mi lehet az oka annak, hogy most olyan, amilyen. Nem lehet, hogy történt velük valami hasonló gyerekkorukban, amitől téged is megakarnak védeni?"
Ilyenkor szokta azt a választ kapni, hogy "lehet, de nem érdekel! ha én felnőtt leszek akkor nem így fogom nevelni a gyerekemet! Mindent megfogok engedni neki, és ezt be is fogom bizonyítani!"...Még nem volt gyereke és ki tudja, hogy mikor jön el az ideje annak, hogy sajátjaként nevelhet egy lánykát vagy egy kisfiút. Ettől függetlenül már csak a saját kárán is tud tapasztalatokat megosztani a gyerekekkel, amit ők jó néven szoktak venni, vagy épp legyintenek és odabüfögik, hogy "minden nap hallom, tudom...".
Hogy mire a puffogó reakció? Hayden mindig azt mondja nekik, hogy  " ne akard annyira siettetni az időt, élvezd amíg gyerek lehetsz és nem kell mással foglalkoznod mint az alapvető kötelességeiddel és azzal, hogy értelmes, egészséges felnőtt legyél aki fontos személye a társadalomnak, akire majd épp úgy felnézhetnek a gyerekei és az unokái, ahogy azt most te teszed a szüleidet illetően. De ne feledd, a gyerekek mindig gyerekek maradnak és amilyen kis pimasz vagy te az anyukáddal és apukáddal, épp olyanok lesznek ők is. Rossz nevelés esetén még rosszabbak!"

Tudja jól, hogy ez sablon szöveg és minden szülő hatvanszor elsüti a gyereke durcázása közben, - igen, ő is hallgatta épp eleget - ettől függetlenül igaz. Ő is mindent megtenne azért, hogy csak egyetlen egy napra is de visszakapja a gyerekkori gondatlanságot s noha lehet, hogy most megadatik neki ez két héten át, hisz nincs más dolga mint megünnepelni a karácsonyt egy olyan emberrel akibe végtelenül szerelmes, mégis tisztában van azzal ő is és nagy valószínűséggel Zoya is, hogy az ő munkájuk nem egy olyan valami amit csak úgy el lehet felejteni egyik napról a másikra.
Az orvoslás, az, hogy folyamatosan a gyógyszerek receptjein jár az esze, a betegeinek arca a hajtás, a korai kelés elfogja kísérni őt ezen a két héten is de oda fog figyelni arra, hogy ne emlegesse, mert ez az ő idejük ezt ajándékba kapták a vezetőségtől - mert ugyebár így is fel lehet fogni, elvégre nem volt kötelességük elengedni őket -. És megígérte Zoyának, hogy erre a kis időre, mert ki tudja, mikor lesz ilyen legközelebb, kizárnak minden külső hatást, külső erőt ami betolakodna a kis fészkükbe.
Ezeknek a gyerekeknek, akik toporzékolnak és megállás nélkül pampognak Haydennek a szüleikről, tudniuk kell azt, hogy a legjobbat akarják nekik, mert nincs is fontosabb számukra mint a csemetéjük aki a szerelmük gyümölcse. Nem azért tagadnak meg bizonyos dolgokat mert olyan kegyetlenek, vagy szidják le őket a hibáikért, mert olyan kedvük van. Minden, vagy legalábbis az esetek kilencven százalékában azért történik, mert helyesen akarják őket nevelni és épp olyan hosszúságú pórázon tartani mindegyiket, hogy ne essenek át a ló túloldalára.
Ő is ezen elvek szerint volt nevelve. Tudta az illemet, azt, hogy miként kell beszélni az idősebbekkel, az idegenekkel. Tisztában volt a családot illető játékszabályokkal, az iskolai kötelességgel és a farmon töltött idejének kötelességével. Tudta, hogy nem csak arról szól az élete, hogy játszik a lovak között vagy csak szórakozik kint a legelőn, hanem komolyan dolgoznia kellett már gyerekként is. Mégis akkoriban ez számított neki a leginkább, ez volt neki a játék. Soha nem panaszkodott rá, mégis sokszor érezte, hogy nem kap eleget bizonyos dolgokból, így a szeretetből. Ez a kérdés úgy látszik, hogy a mai világban se változott, sőt csak még nagyobb űr keletkezik a gyerekek és szülők között azáltal, hogy az utóbbiak többet dolgoznak, hogy megteremtsék a fiúknak, lányuknak megfelelő környezetet és életet, addig a gyerekek elfordulnak tőlük és inkább a barátaikkal vannak vagy a technikai kütyüikkel melyek már egy ovis kezében is megfordulnak.
Nem véletlen, hogy most mikor már csak az orvoslás maradt neki, hisz a családja egy része, mintha megszűnt volna létezni, szó szerint rosszul van a gondolattól, mikor arra gondol, hogy tíz éve még ő is siettette volna az időt, mert kíváncsi volt arra, hogy mi vár rá a jövőben? Hogy mit tartogat neki a sors? Akkor még mit sem sejtett arról, hogy majd lesz egy csúnya, életét veszélyeztető balesete, mindvégig abban a hitben volt, hogy ő a hobbijának fog élni. Ezzel szemben hol áll most? Fehér köpenyben, kis cédulával a mellén és sztetoszkóppal a nyakában, lassan a szakvizsga szájában napi szinten húsz, harminc beteggel akik vagy az őrületbe kergetik az elviselhetetlenségükkel, vagy... az őrületbe kergetik mert emlékeztetik a mulandóságra és arra, hogy nem használja ki tökéletesen az életét csak megállás nélkül robotol.
Hát talán itt az ideje, hogy ő maga is olyan gyermek legyen most mint egykor volt vagy mint az a kisfiú akit ma látott. El kell felednie mindent, most két hét alatt olyan életet akar élni, amilyet szeretne, nem pedig olyat amilyet kell.
- Mert a macskák már csak ilyenek - rázza meg rosszallóan a fejét mikor eljut a tudatáig, hogy Zoyácska mohóbb volt a kelleténél - önfejűek és türelmetlenek, nem bírják megállni, hogy ne nyaljanak bele abba a finomságba ami épp eléjük kerül. A végén még elveszi tőlük valaki. Ugye? - biccent a kakó felé, amire aztán jelen pillanatban senkinek nem fáj a foga, főleg nem neki. Nem véletlen hát, hogy hosszú ujjait a bögrére simítja, majd egyszerűen csak kifejti a lány kezéből.
- Nem kell kapkodni, még van időnk. Mire lenne jó ha szétégetnéd a nyelvedet? Hogy fogsz sütit sütni úgy, hogy nem érzel ízeket hm? - incselkedik közelebb hajolva, miközben szemöldökét felvonva vidáman mosolyog az orra alatt. Tudja ő, hogy milyen rémes érzés ha megégetjük a nyelvünket - ő rendszeresen csinálja kávéval - és utána nem érzünk semmilyen ízt, de még az is fáj, ha a falat hozzáért.
- Mindennek eljön az ideje ezt te is tudod. Lehet, hogy várni kell rá, de idővel csak meghozza a gyümölcsét a türelem. De tudod te jól, hogy mindenkinek és mindennek fáj az elvesztése. Már csak az is, ha egy régóta használt telefonodat le kell cserélni. Én személy szerint teljesen magam alatt voltam mikor a régi pötyögős telefonomról le kellett mondanom mert Tommy átment rajta töfikével. Egy élőlény esetében viszont sokszorozódik ez az érzés legyen az pici kis hörcsög, vagy családtagunk. Viszont a lemondással és a gyásszal, elvesztéssel együtt kell élnünk még akkor is, ha nehéz. Viszont egy macska nem zavar sok vizet. Veszel neki játékot, kap kaját ő még be is osztja magának nem úgy mint a kutya és elvan egész nap. Tudtommal úgyis átalussza egy nap hetven százalékát nem igaz? Reggel megsimogatod este szintén, mikor hazaérsz. Hol itt a probléma? - simít végig a lány bársonyos bőrű csuklóján de aztán elhúzódik, hogy elegendő teret engedjen neki az evéshez.
- Imádom mikor mosolyogsz - ennyi megjegyzést még megenged magának a vigyorgó arc láttán, de aztán a vér is meghűl benne mikor Zoya felparancsolja majd egy olyan produkciót rögtönöz  a repülőn, ami nem csak, hogy feledteti vele a magasságot és a bezártságot de olyat is, amit sokszor még az Australian Got Talentben sem produkálnak.
Viszont Haydent elsők között nem is az érinti meg, hogy milyen imádni valóan kedves, bájos hangja van a maga magasságával együtt, sokkal inkább az amit ez a pillanat jelent és magában rejt. Amit talán senki nem ért a jelenlévők közül, csak ők ketten. Imádja a gondolatot, hogy Zoya képes megtenni bármit azért, hogy Hayden jól érezze magát, hogy érezze, fontos a lánynak. Ez a pillanat pedig tökéletes erre... mintha csak egy vallomás lenne, ő pedig teljesen elérzékenyülve figyeli a vidáman dalolászó szépséget akire most emberek százainak tekintete szegeződik a gép belsejében. Ez az ő barátnője... az ő párja és szívének csücske akit nem adna senkinek semmi pénzért. Egy gyakornok aki akkor toppant be az életében mikor nem is számított rá és akit úgy köttetett hozzá a sors, hogy ez a kapocs, ez a vastag béklyó talán soha nem fog megszűnni. Egy pár, egy szerelem ami remélhetőleg a sírig tart majd.
Egyszerűen nem is tud reagálni arra mikor a dal alábbhagy, végül teljesen elül helyét pedig a ritmusos taps veszi át. Ő nem tapsol. Hayden egyszerűen nem tudja, vagy csak nem akarja megemelni a kezét, csak ül a fotelben mintha odaszegezték volna s nagyokat nyelve figyeli ahogy egyre közelebb és közelebb ér hozzá ez a lány. Egy csöpp kis törékeny porcelánbaba, akiben nagyobb erő és kitartás szorult, mint Haydenbe valaha.
Egy hónap... nagyjából ennyi ideje vannak együtt, de ez idő alatt annyi léleknek kedves és szívmelengető ajándékot kapott tőle, mint még életében soha. A maguk önzetlensége nyilvánvaló, többet adnak mint kérnek vagy elvárnak a másiktól. És mind ezt úgy, hogy ugyan azok az emberek maradnak akik voltak, mert nem várják el, hogy a másik fél változzon. Hibáikkal együtt szeretik a másikat... Most mondja azt valaki, hogy ez nem az igaz szerelem!
- Akár az összeset - nyújtja ki a karját, hogy kezét Zoya vékony derekára simítsa, majd közelebb húzza magához, hogy egy immáron határozottabb csókkal becézze puha ajkait. Mikor elhúzódik tőle, arcát a nyakába temeti s félhold alakú mosollyal jegyzi meg az emberek halk de meghatott sugdolózását és nevetgélését az iménti gesztus kapcsán... tudja, hogy sokan utálják mikor nyilvánosan "nyalakodnak" az emberek, épp ezért is figyel oda arra, hogy ne legyen tolakodó mások jelenlétében. Tudja, hogy van ami csak rá és Zoyára tartozik senki másra, de a jelenlegi mozdulatsort egyszerűen nem tudta kihagyni és az emberek duruzsolásából, szavaiból illetve nem is zavarja őket. A mögöttük ülő kedves idős hölgyet pedig főleg nem aki széles vigyorral leskelődik az ülések között miközben próbál valamit leolvasni az arcukról.
- Köszönöm neked - suttogja és csak ekkor jön rá arra, hangjának rekedtségéből ítélve, hogy jobban meghatotta a rögtönzött kis műsor, mint azt gondolta volna. Csak akkor húzódik el tőle, mikor meghallja az utaskísérő hangját.
- Ez csak természetes - reagál gyorsan a kandallós kérdésre miközben torkát köszörülve igyekszik visszasegíteni őt a helyére ami ha megtörténik, már csattannak is az övek.
Hogy mit eredményezett Zoya éneke? Azt, hogy már nem fél. Egyszerűen nem szorul össze a torka mikor elkezd süllyedni a gép orra. Nem fájdul meg a gyomra a félelemtől de főként nem érzi magát pánik közeli hangulatban mikor dob rajtuk egyet-kettőt a szél, utána pedig kerékcsikorgással landolnak az aszfaltozott kifutópályán.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Dec. 25, 2015 10:24 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




A karácsonyban két dolgot nem szerettem soha: azt a hatalmas embertömeget mindenhol, a türelmetlenséggel párosuló rohanást, amikor nem figyelnek oda egymásra, csak mindenki a saját dolga után futkos. Én nem szeretem amikor ilyenek, amikor úgy viselkednek, mintha rajtuk kívül nem lenne senki más. Szóval ilyen szempontból ha lehet azt mondani a karácsony nem tartozott a kedvenceim közé. A másik a harácsolás, a mértéktelen ajándék halmozás. Engem gyerek korom óta arra neveltek, hogy a kis dolgok ugyanolyan értékesek mint a nagyok, hogy egy tárgy vagy éppen ajándék értékét soha nem az ára határozza meg, hanem az, hogy miképpen kapjuk meg azt. És akkor azt láttam minden ünnep előtt, hogy az emberek a boltokban azután nézelődnek, hogy minél drágább minél látványosabban értékes holmival lepjék meg a szeretteiket. Hiszen mindez annyira nem számít ha nem szívből jön, ha csak az ünnep féktelensége az ami magával ránt bennünket. Éppen ezért sokáig csak álltam anya mellett az üzletekben és óriásira kerekedő szemekkel néztem az egész szürreálisnak tűnő képet. Egészen korán leszoktunk a nagy ajándékozásokról, arról, hogy valami drágább vagy éppen hatalmas összegeket felemésztő holmikat vegyünk a másiknak. Különben is, az év többi napjának nem éppen erről kellene még szólnia? Az év többi napján nem éppen olyan értékes a másik mint karácsonykor? Emlékszem, hogy az iskolában amikor a téli szünet után visszatértünk, és mindenki arról faggatta a másikat, hogy ki mit kapott karácsonyra akkor úgy néztek rám, mintha másik bolygóról érkeztem volna, mikor elmondtam, hogy én a szüleim szeretetét és figyelmét kaptam. Azt, hogy ekkor együtt voltunk, úgy igazán. Anya nem rohant sehova, hogy kikeverje az újabb színárnyalatokat a festményéhez, és Martin sem ment a műhelybe, hogy a legújabb darabon dolgozzon. Valahogyan ez a pár nap kizárólag arról szólt, hogy együtt vagyunk. Mint ahogyan szerintem szólnia kellene. A karácsony igazi jelentése azt hiszem ez lenne. Talán ezért is számítottam mindig csodabogárnak a környezetemben, és talán ezért közösítettek már ki idejekorán. Csak ültem a padon kezeim a combom alá téve, és figyeltem a társaimat. Nevetgéltek, beszélgettek, de engem többé nem kérdeztek. Mintha maga a szeretet számukra egy értéktelen dolog lenne, amit nem lehet karácsonyra kapni. Olyankor könyvet, ruhát, játékot kell kapni….minél drágább annál jobb. Miért, talán az árcédulával lehet kifejezni azt, hogy mit jelent a másik? Nem hiszem. Ahogyan később immáron a tizes éveim közepe táján sem az volt a lényeges, hogy a fiúk közül az osztályban kinek vannak a legjobb ruhái, vagy éppen az, hogy a szülei hova viszik el a szünetben nyaralni. Az értékek iránti hajszát túl korán megtanítják a gyerekeknek, miközben elfeledkeznek arról, hogy a valódit, a lelkükben lakót is felfedeztessék velük. Persze tisztában vagyok vele, hogy a világban szükségünk van az anyagi javakra, hogy csupán szeretettel nem fog jóllakni egy gyermek sem, de ha ez hiányzik mit sem ér a teli gyomor, ha mellette a szemeiből könnyek potyognak a hiányérzet miatt. Nekem kell az ölelés, kell az, hogy érezzem szükség van rám, hogy szeretnek. Mindig is ilyen voltam, és azt hiszem amikor már minden lánynak barátja volt a környezetemben akkoriban azért kezdtem egyre több plüssel körbevenni magam. Egy idő után már nem volt elég anyáék ölelése, egy idő után már másfajta ölelésre vágytam volna. Ez azonban elmaradt. Tizenhét voltam, az utolsó karácsonyi bálra készülve a középiskolában, zsebemben már ott lapult az orvosiról az értesítés, hogy felvettek, méghozzá majdnem maximális pontszámmal. Ott álltam hát, gyönyörű piros ruhában a táncparkett szélén, és a táncoló párokat néztem a parketten. Egyedül voltam, mégsem voltam magányos. Mindent arra áldoztam fel, hogy felvegyenek és ez most sikerült számomra. Nekem akkor ez volt a legnagyobb karácsonyi ajándék. Martin hozott el a bálra, de aztán nem maradt ott velem, mert anyával valamiféle jótékonysági aukcióra mentek, amit minden évben megrendeztek a városban és a mami festményei közül néhányat mindig eladtak, amivel a jótékonysági alapot támogatták. A zene lágy dallamai hozzám is eljutottak, miközben magam előtt összefűztem az ujjaimat, piros ruhám flitterein megtörtek az arany színű karácsonyi füzérek fényei. A hajam kiengedve, apró kis göndör csigákkal a végén, és jobb oldalon egy óriási zöld-arany masni virított, rémesen mókásan, bár Martin szerint „észbontóan cuki” módon, hogy szó szerint idézzem a szavait. Mosolyogtam, és boldogságtól ragyogón néztem a többieket, talán csak egy aprócska fájdalom volt bennem, ahogyan rádöbbentem: igazából senki más nincs akivel ezt a boldogságot ami most bennem van meg tudnám osztani. Barátokra gondoltam, olyan igazi barátokra akiket jó átölelni, akik meghallgatnak és megértenek. A sok év alatt rengeteg ember szemetesládája voltam, hogy amikor aztán nekem lett volna erre szükségem rádöbbentem, hogy a korosztályomban nem találtam erre a szerepre senkit. Nem azt mondom, hogy fájt volna, csak simán rosszul esett, ám még ez sem törte a kedvemet. Én mindig úgy véltem, hogy ha senki nem hallgat meg, akkor keress magadnak valakit aki mégis. És így történt az, hogy amikor az orvosira felvettek a szobámban apró kis színházat csináltam a babákból, plüssökből, apró kis fa játékokból, és egy harminc fős közönségnek jelentettem be az örömhírt, odaképzelve a tapsot és minden egyebet. Azt gondolom, hogy az embernek mindig meg kell találni azt a csatornát ahol a boldogságát és a bánatát is ki tudja fejezni, és ha az emberek között nem talál ilyet, ott vannak ezek a játékok. Nem véletlen, hogy vannak emberek akik felnőtt korukban is ragaszkodnak gyermekkori legkedvesebb játékmackóikhoz. Hiszen annyi titkukat rájuk bízták, annyi mindent elmondtak neki, annyit tud róluk egy-egy ilyen szőrmók, hogy nem szívesen válnak meg tőle. Szóval azon a bálon ugyan magányosan ácsorogtam a parketten, ugyanakkor végtelenül boldog és felszabadult voltam. Egyetemre megyek, egy új világ nyílik meg előttem, most már hivatalosan is felnőttnek számítok….aztán odajött hozzám Ő….André, az iskolai zenekar egyik dobosa és táncolni hívott. Ez egyrészről nagyon nagy boldogság lehetett volna…másrészt viszont nem tudtam táncolni. Illetve az alaplépésekkel tisztában voltam de ez csak akkor ment ha közben fejben számoltam….egy…két…há’…Ha Martinnal táncoltam ez nem jelentett gondot, ő megtanulta kezelni ezt a buta kis szokásomat, noha mindig próbált segíteni azzal, ahogyan könnyedén vezetett a parketten, én mégsem tudtam erről a motyogásról leszokni. Ám ha egy fiú kér fel bennünket, ez roppant módon cikinek számít, kivált amikor aztán a kezünket a kezébe simítjuk a szemünket egy mély sóhajt követően lehunyjuk és….számolunk. André nem értette mit csinálok, és nevetve megkérdezte, én meg könyörögve azt kértem, hogy ne zavarjon össze a számolásban.  Ő még jobban nevetett, és másnapra randevúra hívott. Ótemennyei magasságos….nem is tudtam hirtelen mit mondani. Jéééé a béna lányoknak is lehet valamiben sikerük? Martin szerint nem béna vagyok, hanem szertelenül bolondos ami sokszor elég vonzó lehet embereknek. Szóval másnap randevúzni mentünk, de amikor meg akart csókolni miután hazakísért, fújtattam egy nagyot mint egy kismacska, és sírva berohantam a házba. Az a karácsony több szempontból is emlékezetes maradt: mert megtudtam, hogy felvettek, mert André volt az első fiú, aki a botladozásaimat értékelte, és azzal együtt kedvelt meg…azt hiszem, és mert életem első csókját sikerült elbénáznom, és elmenekülnöm előle. Martin ezután elmagyarázta, hogy vannak bizonyos dolgok amelyeket elodázhatok, elkerülhetek, késleltethetek, de nem tudom teljesen kikerülni, nem tudom teljesen távol tartani örökké és nem is kell.  Mert ha egyszer majd később sok év után arra döbbenek rá, hogy elmaradt az első csók, hogy elmaradtak az első ölelések, amelyekben két ember valami csodálatos módon képes tökéletesen átadni magát egymásnak, szóval ha majd egyszer rádöbbenek mi maradt ki az életemből akkor hiányozni fog….bánni fogom a továbbiakban. Persze ezzel soha nem azt akarta mondani, hogy siessek el bármit is, ismerte azon tulajdonságomat, hogy én mindig is valami különlegeset akartam, valami olyat ami megismételhetetlen amely a hely, az idő és a személy miatt válik számomra olyanná amire egész életemben vártam. Mert van amire igenis megéri várakozni. És akkor bebotladoztam ennek a fiúnak az életébe, akinek most dalt éneklek több ezer méter magasban, akivel egy meghitt két hetes pihenésre készülök, amikor szeretném őt megismerni..…Amikor szeretném tudni, hogy vajon a kicsi ketyegőm nem csapott be amikor beleszerettem. Vannak dolgok amelyekről csak akkor szerzünk bizonyosságot ha kiszakadunk a megszokott közegünkből. Úgy véltem, hogy a kórház falai helyenként ránk omlanak, hogy nem leszek képes soha megszokni azt, hogy éppen csak kaptam valakit máris az idő az ami örök ellenségünk lesz. Pedig ehhez bizony hozzá kell majd szoknom. Hozzá is fogok…de most csak arra tudok gondolni, hogy mi mindent akarnék még megtenni számára azért, hogy soha ne felejtse el ezt a karácsonyt, hogy ne csak azért legyen emlékezetes mert egy havas táj ölelésében töltheti el, hanem azért mert velem….hanem azért mert együtt tesszük mindezt. Hálás voltam a szüleimnek, hogy szelídségre és tartásra neveltek, hálás voltam az összes embernek aki megfordult az életemben, akik néha jó szavakkal, néha dorgálásokkal, néha az élet pofonjaival tanítottak és formáltak….
És hálás voltam Haydennek, hogy volt nekem, hogy az életem részévé vált, hogy szerethettem. Nem azért voltam hálás mert ő szeretett, hanem azért mert beengedett az életébe, a szívébe.
És ez, azt hiszem ez az egész egyre távolodva Ausztráliától egyre erősebb lett bennem, egyre felszabadultabbá váltam tőle. Van akiből az alkohol vált ki efféle bolondériát, nekem egyszerűen a véremben volt az egész. Láttam rajta az örömet, a boldogságot, a meglepettséget, a zavart, a szerelmet, a ragaszkodást…szóval az érzelmek teljes skáláját átsuhanni rajta és éreztem, hogy ez a látvány, ez az egész ahogyan most rám néz mindent megért nekem. Még többet is. Tudom, hogy eljutott hozzá amit szerettem volna elmondani a magam hülyécske módján, hogy megértette a dalomban mi mindent rejtettem még el. És ez még csak a kezdet volt.
– Lásd azért nem vagyok én annyira szívtelen, ha az összes takarót nekem adod, akkor majd szétválogatom szín szerint és minta szerint és…na üsse kő, lehet a tiéd a kék, meg a zöld, már ha van ilyen….de ha van közötte mikulásvirágos, akkor azt mindenképpen magamnak szeretném, meg a hópihéset azt mindenképpen.- keze a derekamra simult, és éreztem, hogy egyre közelebb van hozzám. Ótejóég, meg fog csókolni, de izé, hát itt vannak mások is…nem tudom, hogy milyen ahogyan ő is tudta, hogy ezek a dolgok rajtunk kívül soha nem tartoznak senki másra. Finoman futottak ujjaim a hajába, de azt hiszem ennyi volt az ami bárki másra is tartozott rajtunk kívül, én azonban nagyon élveztem. Az érzés miatt, ami ilyenkor átjárt. Mintha ezer meg egy millió boldogságtól kacagó apró manó egyszerre kezdett volna steppelni a pocakomba. Sokan azt mondják pillangók….egy nagy csudákat! Manók azok ha mondom, helyes kis manó cipellőkben. Odahajtottam a fejem én is hozzá egy picit közelebb, hogy az egész helyzetet valamiféle meghitt és tökéletes pillanattal zárjam le.
– Köszönni azt szoktuk amit kérünk vagy kapunk. De ami mindig is a miénk volt azt nem szokás. És én mindig is a tiéd voltam, csak túl sokáig kóboroltam máshol a világban, de már itt vagyok.- teszem még hozzá mielőtt végleg helyet foglalnék mellette. Ezzel csak azt akarom mondani neki, hogy mióta vele vagyok nem érzékelem, hogy ez mióta van, csak azt, mintha mindig is így lenne, mintha ő lenne a lelkem másik fele, aki csak arra várt valahol a világ végén csücsülve, hogy megérkezzem. Kicsit késtem, de itt vagyok. A gép lassan kezdett ereszkedni velünk, és amikor egyik pillanatban kinéztem az apró kis ablakon a távolban apró fények tűntek fel. Mintha a város egy óriási nagy karácsonyi képeskönyv lenne. Olyan szívesen készítettem volna erről is képet, de ilyenkor már nem lehetett semmit előszedni, meg aztán néha én magam is azzal voltam elfoglalva, hogy túléljem a landolást. Nem állítom, hogy tökéletesen hozzá tudtam volna edződni a gép ereszkedéséhez. Oldalra pillantottam, és jó érzés járt át. Hayden, bár még mindig félt, de már nem láttam azt rajta amit korábban, azt a fajta rettegést, amelyet az első átszállásunk előtt láttam. Elmosolyodtam és finoman oldalra csúsztattam a kezem, hogy megint megérintsem a kézfejét. De már nem arról szólt az érintésem amiről korábban, már nem arról, hogy a félelmet elűzzem belőle, hanem arról, hogy a mozdulat által meséljem el neki: ettől gyönyörűbb ünnepben nem lesz része, azt akartam, hogy tudja mindent meg fogok tenni azért, hogy számára igazán feledhetetlenné tegyem. Még fogalmam sem volt róla miképpen fogom ezt megvalósítani, főleg azért nem mert nem tudtam, hogy kiszállás után mi fog rám várni. Erre még egy fél órát várakoznom kellett, hogy aztán a hideg szél csapjon az arcomba ahogyan haladtunk befelé a terminálhoz, hogy a  csomagjainkról intézkedni tudjunk. Kesztyűbe bújtatott kezemmel meg akartam fogni Hayden kezét, de rájöttem ez itt most nem fog menni.
– Nem túl kapcsolatbarát ez a tél. De ettől még szeretem. Csikizi az orromat. Ahányszor csak levegőt akarok venni megharapja. Nagyon huncut dolog.- vigyorogtam, és bár nem láthattam, de az arcomat alaposan kicsíphette a fagyos svájci téli hideg. Végül belekaroltam, ez volt az egyszerűbb megoldás, ellenben a kabátok ezt sem segítették valami egyszerű módon elő.
– Azt hiszem kezdem érteni az európai emberek miért tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget a kandalló előtti összebújásnak. Hát ez tisztára elválasztja az embert a másiktól. Mármint ez a rengeteg ruha. Mindegyik olyan mint valami óriáspuffancs. - aztán ahogyan beértünk a csarnokba és az üveg túloldalán megpillantottam a karácsonyi fényekben fürdő várost, amint megbújik a hó takarásában elakadt a szavam. Csak tátogtam mint a partra vetett hal, végül egy óriási sikkantás kíséretében kitéptem a kezem és rohanni kezdtem lelkesen az óriási üveg felé, néha hátrapillantva és ragyogó szemekkel mutogatva magam elé.
– Néééééézd Hayden, odanézz! Egy élő karácsonyi képeslap….gyereeeeee gyere már, hát lemaradsz!- hogy miről is marad le pontosan azt meg nem tudtam volna fogalmazni, csak kapkodtam a csizmába bújtatott lábaimat, és egészen az óriási ablakig futottam, két tenyerem rásimítottam, és zihálva töltekeztem a város látványával. Annyira gyönyörű volt, mintha valaki most rakott volna le elém egy igazi karácsonyi hógömböt, és arra várna, hogy felrázzam.
- Néééézd az ott egy igazi karácsonyfa, az a nagy, ott a távolban. Úúúúriiisten mekkora, és nééééézzzd ottt…jujjjj egy egész utca kivilágítva, és hogy csillog! Biztos az égben egy nagymami kirázta a csupatoll párnáját. Annyira gyönyörű! Ugye….ugye még van időnk nézni?- néztem hátra, figyelve, hogy utolért végül vagy sem, és az sem érdekelt ki lát most. A boldogság olyan, hogy nem lehet visszafogni, nem lehet útját állni. Egyszerűen magával ragad bennünket. És én most határtalanul boldog voltam….és hol volt még a végcél? Ragyogó szemekkel néztem Haydent, kitártam a kezem és megpördültem a saját tengelyem körül,  a fejem hátravetve pörögtem egészen szédülésig, majd nevetve álltam meg, és orromat nekitapasztottam az üvegnek.
- Mondjuk….mondjuk játszásiból, hogy egész napra az enyém lehet ez az egész! Ugye? Ugye? Éééééssss…csináljunk képeket, sok képet!- teljesen fel voltam lelkesülve, akár egy apró kisgyermek, akinek csodát mutattak. De így is éreztem magam. Egy megszülető csoda kellős közepében, amit azzal az emberrel osztok meg akit mindennél jobban szeretek.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 27, 2015 11:30 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 




Hosszú évek után most először érzi úgy, hogy végre igazán fontos valakinek. Azt, hogy van valaki az életében aki mellett ténylegesen az a Hayden lehet, aki ezt a világot igyekszik legjobb tudása szerint szépnek látni és élvezhetőnek, élhetőnek gondolni. Valaki akit nem akar az a bizonyos személy megváltoztatni mert pont azokkal a hibákkal és apró kis tökéletlenségekkel szereti, amivel megismerte és amelyek emberré teszik. Példának okáért ott van a lába, mely bicebócává, sántává tette. Ami miatt nap, nap után retteg a gondolattól, hogy újabb fájdalmakkal teli napot kell átvészelnie, ha ismét műteni kell, hisz a protézis már nem úgy működik, mint kellene. Régi és elhasználódott. Zoyának még sincs ellenére a dolog és Hayden minden félelme ellenére határozottan kijelentette, hogy őt nem érdekli, mert nem a lába miatt szereti vagy épp nem szereti.
Ő már nem az a srác, aki volt évekkel, évtizedekkel ez előtt... valaki, aki minden elvárásnak kényszeresen meg akart felelni legyen szó az anyjáról vagy az apjáról, esetleg a nagybátyjairól akik mindig óvták és védelmezték... ebből értetődő hát az is, hogy nem akarta, hogy óvják, egyszerűen csak fogadják el olyannak, amilyen. Egy kicsit szertelennek, egy kicsit gyerekesnek amit a vidám mosolya mindig kihangsúlyozott épp úgy, mint a két lehetetlenül és megmásíthatatlanul zöld szemében csillogó gyermeteg fény. Még azt is nehezen tudták csak elfogadni, hogy húsz éves kora ellenére nem egy tizenéves kisgyerek akinek még egyengetni kell az útját. Megszokták, hogy fiatal, vigyázni kell rá, és minden hülyeség ami az ő bénaságából adódott, az soha nem lehetett az ő hibája mert még kicsi és gyámoltalan. Épp ezért ha tényleg csinált valami hatalmas baromságot, akkor rögtön magukénak fogták fel a testvérek, ő pedig kellemetlenül érezte magát mikor ők kaptak ki helyette.
Hayden egyszerűen csak arra vágyott, hogy végre elfogadják őt is mint értelmes, gondolkodó embert. Már nem érdekli az, hogy ki hányadán áll vele, hogy mit látnak benne vagy mit nem s míg régen rettegett attól, hogy összesúgnak a háta mögött és kinevetik a hirtelensége vagy épp a sántasága miatt nem is beszélve az akkor még érezhető tájszólásáról, ma már ennek az aggodalmának nyoma sincs. Leginkább magának akar megfelelni és a saját mércéjének amit felállított. Az már más kérdés, hogy sikerrel veszi-e az életének akadályait vagy megbotlik bennük?! Lehetnek nehézségei melyek fejfájást okoznak neki, viszont nem szokott soha semmit feladni. Ez az egyik legnagyobb, alapvető elve.
Ma már egyszerűen csak élni akarja az életét azokkal akiket szeret és akik viszont szeretik, miközben úgy cselekszik ahogy azt ő emberként és orvosként is jónak látja. Le akarja zárni a múltját és az azokkal való kapcsolatát akik nem értékelik, akik nem veszik őt semmibe, mert csak azt a szeles és kicsit hiperaktív srácot látják benne, aki egész életében volt, nem pedig az orvost és az értelmes gondolkozó embert.
Egy fiatal rezidensről van szó, aki konzervatív neveltetéssel jött a nagyvárosba, aki még csak hírből se ismerte nyolc évvel ez előttig a tapogatós telefonok igazi fogalmát és egy jókora nagy böhömkével érkezett amit ők kint a farmon mobilnak hívtak - térerő hiányában persze - a nagyvárosi ifjak pedig finoman szólva is képen röhögték, miszerint: ez telefon? Igaz jobban hasonlított téglára mint telefonra, de neki megfelelt, hisz tudott vele beszélni akivel csak akart.
Egy olyan srác hírében állt aki farmról érkezett, mégis maximális pontszámmal vették fel az orvosira ahonnan maximális pontszámokkal távozott és rezidenséveinek a végén - évenként számolva - ugyan ilyen jó eredménnyel vizsgázott. Mintha legalábbis nem ismerne az orvoslás terén lehetetlent, pedig csak annyiról volt szó, hogy kiskora óta jó esze van a tanuláshoz, pláne ha odafigyelt órán mert akkor negyed annyit kell koncentrálnia otthon, mint másoknak. Egyetemi évei idején számtalanszor tapasztalta már, hogy míg a körülötte ücsörgő emberek vért izzadnak mire megírják a teszteket, neki csak a fogalmazás terén kell megerőltetnie magát ahhoz, hogy mások számára is érthető legyen az, amit mondani próbál kicsit bonyolultabb, "Haydeni" nyelven. Igaz nem is nehéz értelmesebbnek lennie másoknál százharminchármas IQ-val amit teljes mértékben az orvoslásra fordít.
Hayden jó ideje csak azért él, hogy a betegei életét jobbá tegye. Általában ki is fejezi a háláját, mikor a betegek rámutatnak arra, hogy mennyire örülnek a jelenlétének és hálásak azért, hogy  olyan valaki áll mellettük, aki nem csak egy kupac húsnak tekinti őket, akik már az elmúlás kapujában ácsorognak várva a kaszást. Mikor ő érkezik a műtőbe vagy a kezelőbe, kötözőbe már tudják, hogy minden rendben lesz, hisz ez a fiatal, kölyökképű srác mindent meg fog tenni azért, hogy mindenből a legtöbbet és a legjobbat kapják kivétel nélkül. Empatikus és úgy beszél velük ahogy azt várják, de főként ahogy megérdemlik. Míg a legtöbb orvos csűri-csavarja a témát, próbálnak minél gyorsabban túl lenni a kiértékelésen, hogy aztán tovább álljanak és a maguk dolgával vagy épp a másik beteggel legyenek elfoglalva aki várakozik rájuk.
Sokak szerint - már a munkatársai is így vélekednek - hosszú, szép évek állnak előtte orvosként, de sajnos a szülei ezt a mai napig nem látták be és se az anyja se pedig az apja nem örül annak, hogy ő maga is azt az utat választotta, amit Karen és Jonathan is. Számukra, dolgos farmereknek ez egy amolyan "kivagyiságon" alapuló munka. A kórház az ő értelmezésükben egy olyan hely, ahol rázzák a pofonfát és villogtatják a nyakukba tett sztetoszkópot mely az értelmüket is mutatja. Egy meló, amivel el akarják hitetni az emberekkel, hogy márpedig ők értelmesebbek és okosabbak, mint a legtöbben a családjukban, több pénzt keresnek, több időt töltenek el a munkájukkal de ezzel szemben nem fizikai sokkal inkább mentális munkát végezve. Nekik, Cole-oknak pedig a fizikai, kétkezű munka az ami a legjobban és legkomolyabbnak számít még akkor is, ha ezzel maguk alatt vágják a fát hisz nem egy olyan ember volt már a családjukban, aki a puszta hűsége miatt bukott el egyetemi, doktori és tudós címeket, kinevezéseket, lehetőségeket.
Hayden viszont elődjeivel ellentétben ragaszkodik ahhoz, hogy ezt a lehetőséget megkaparintsa magának. Azért, mert ő lenni akar valaki. Nem csak egy egyszerű farmergyerek aki éveken át volt és aki a farmon kuporog miközben lovakat ganéjoz, birkákat terel. Harmóniát akar teremteni a két élete között hisz biztos abban, hogy nem csak orvos lehet és nem csak farmer, suttogó de mind a kettő egyszerre hisz el lehet különíteni őket egymástól. Míg a munkájának él, addig a farmra, a lovakhoz megy haza ahol a hobbijával pihenheti ki a fáradalmait.
És ehhez a harmóniához nem is találhat jobb személyt Zoyánál, aki a puszta jelenlétével is felforgatta világát. Megváltozott, jobb lett általa.
- Tökéletes lesz - suttogja miközben kezei egyre közelebb és közelebb húzzák a lány alakját magához, halk, jól eső sóhaja viszont csak akkor szakad fel belőle mikor érzi, hogy vékonyka ujjak túrnak a hajába. Egyszerűen nem tudja érdekelni az, hogy a normálisnál több ember ücsörög körülöttük akiknek tekintete most rájuk szegeződik, hisz a lány az imént valami olyasmit alakított ami bár csak neki szólt, ennek ellenére mégis mindenki kivette belőle a részét. Épp ezért is kíváncsiak annyira rá, hogy ki lehet az a bizonyos srác, aki miatt képes volt Zoya mindenki előtt dalra fakadni. Kinek szólhat a dal? Hát neki. Egy srácnak, aki meghatottságában egy büdös szót nem tudott szólni... egy srácnak, aki úgy húzza magához a lányt, mint a legféltettebb kincsét... és egy olyan srácnak, aki végtelen szeretettel, szerelemmel képes nézni Zoyára, elvégre a szívében is az lakozik.
- És atya ég, milyen hogy jöttél! Végre megtaláltalak - cirógatja meg az arcát ujjbegyeivel, hogy aztán elhúzódjon tőle annyira, hogy láthassa az arcán megjelenő érzelmeket, szemének csillogását. Már csak ez utóbbi látványának köszönhetően is tisztában van a belőle áradó szeretettel, amit remélhetőleg nem fog megváltoztatni se a tér se pedig az idő.
Ha tehetné ma már nem is engedné el őt, nem véletlen, hogy kezei még mindig vidám táncot lejtenek a derekán és oldalán, de aztán egy kedves stewardess a helyére küldi Zoyát elvégre hamarosan landolni fognak és biztonságosabb, ha mind ez úgy történik, hogy az utasok ülnek.
...Hogy mikor érzi meg először a szabadság  édes ízét? Azt, hogy mostantól számítva két teljes hétig nem kell a kórházra és a betegeire, vagy épp az utóbbi vitákra és családi hacacárékra gondolni? Mikor bejelentik, hogy pár percen belül landolni fognak a repülőtéren ahonnan majd tovább viszi őket egy taxi a hegyek ölelésében rejtőző kisvárosba, Gale otthonába. Innentől kezdve nem akarja, hogy Ray és Sarah körül járjanak a gondolatai, elvégre nem tehet ilyen messziről semmit... és őszintén szólva nem is akar, hisz csak az számít neki, hogy együtt lehessen azzal a lánnyal aki elrabolta a szívét. Ray eléldegél az újonnani furcsa életével, Sarah pedig... Sarah nyilván elmorgolódik magában miközben átkozza az életet, hogy ilyen szörnyű "tanoncot" fogott ki magának, mint amilyen Hayden is.
Most viszont csak egy valamit érez, de azt határozottan és erősen. Le akar végre szállni! El akar innen tűnni, hogy mihamarabb a kandalló előtt ülhessen, ölében a lánnyal miközben együtt figyelik a tűz táncot lejtő narancssárga és arany színű lángjait meghitten, háttérben Frank Sinatra kellemesen mély és szívmelengető hangjával ami  betölti a csendes teret.
Mikor végre leszáll a gép és kilépnek a repülőgép hatalmas testéből, felhajtja a fekete szövetkabátjának magasított gallérját ezzel teljes mértékben megakadályozva azt, hogy a buja kis szelek bepofátlankodjanak a nyakához. Nincs még hozzászokva a hideghez és nagy valószínűséggel túl hamar nem is fog, de lesz elegendő ideje ahhoz, hogy pár hét elteltével már a forró Ausztráli idő legyen az, ami idegesíteni fogja.
- Csak vigyázz rá, mielőtt lefagyna - próbál mosolyogni de úgy érzi, ha ezt most megkockáztatja, akkor nagy valószínűséggel rá fog fagyni a vigyor a képére és letörölhetetlenné válik, így inkább csak közelebb vonja magához a lányt, aki belé karolt lévén a kesztyűk nem teszik lehetővé azt, hogy megfogják egymás kezét.
- És nem elég, hogy nagy jelentősége van, de még szépen is tud mutatni a TV-ben, ráadásul jó időtöltés - vidám nevetése szórakoztatóan hangzik az emberek vad morgása közepette ahogy igyekeznek áthámozni magukat a hangyabolyként hempergőző embersokaságon, míg elérnek a géptől a csomagjaikért.
Soha nem értette, hogy miért kell mindent ilyen nagy dobra verni? Mi értelme annak, ha még az utazásban és az ünnepekben is csak a rosszat látják? Konyhában gubbasztani órákon át, mert csinálják a karácsonyi vacsorát?! Oké, érthető, hogy idegesítő és fárasztó, de miért arra kell gondolni, hogy csak dolgozik az illető megállás nélkül, órákon át főz azért, hogy két óra erejéig együtt legyen mindenki? Miért nem lehet jobb oldalról megközelíteni a témát? Együtt lesz a család... ez évben először és nagy valószínűséggel utoljára mert ilyen alkalmak is csak egyszer történnek meg évente. És ha már a repülésnél tartunk, akkor... miért nem lehet kalandként felfogni? Még Hayden maga is igyekszik ezt látni benne annak ellenére is, hogy köztudott, mennyire utálja és ellenzi a dolgot. Nem látja értelmét hisztizni és csapkodni, morogni és pöfékelni hisz tudja, hogy milyen hetek állnak előttük, amit boldogságban fognak eltölteni minden fejfájás hiányában.
A csarnokba érve meglepődik a mozdulattól mikor Zoya eltávolodik tőle, ennek ellenére nem áll meg csak folytatja az útját, hogy ő is odamehessen a nagy üvegablak elé ahol a város képe látható.
- Engem inkább azokra a kis városokra emlékeztet, amit az üveggömbökbe szoktak zárni. Aprócska, mutatós, havas és díszes. Szerintem nincs is most másra szükségünk, csak erre... de mi lesz akkor, ha meglátod a havas Engelberget, mond? - súgja a fülébe mosolyogva mikor odaér mellé, majd biccent.
- Jól van a tiéd lehet. De csak egy napra, hisz mi lesz azokkal akik mondjuk holnap vagy holnapután szeretnék maguknak ugyan úgy mint ma te? - pöcköli meg az orrát, és egy kicsit komolyabbra fordítja a szót miközben közelebb húzza magához.
- Szerintem vegyük fel a csomagjainkat és fogjunk egy taxit. Az előbb írták, hogy nagy hó átfúvás van azon a környéken, le fogják zárni az utakat, én pedig nem szeretnék itt maradni, nem tudom te hogy vagy vele - vonja fel a szemöldökét - jobb lenne egy meleg ágyban tölteni az éjszakát, mint itt a reptéren ahol csak kényelmetlen műanyag székek vannak és mindenütt emberek. Na gyere - biccent a futószalagok felé ahol már tornyosulnak a bőröndök és kisebb-nagyobb poggyászok.
- Ha minden jól megy, másfél óra múlva már mi magunk is a kandalló előtt fogunk kuporogni főleg, ha alaposan átfagyunk odakint.
Ennek tudatában közel fél órájukba telik, hogy átvegyék a csomagjaikat melyek sokaságában átesnek egy újabb gyors vizsgálaton, hogy nem-e hoztak be magukkal olyan dolgot, amit nem lenne szabad. Fegyvereket, robbanószereket. Lehet, hogy idegesítő a fémdetektoros balhé, de érthető ezekben az időkben... gyorsan elmagyarázza néhány orvosi papírja segítségével, hogy azért csipog be nála a masina, mert nem csak a lábát, de még a bordáit is fémszerkezetek tartják össze amelyek elengedhetetlen számára ahhoz, hogy élje az életét, így a papírokat olvasgatva nem is ellenkeznek velük, hanem tovább engedik mindkettejüket. Ezután más csak egyetlen feladatuk marad... fogni egy taxit, a kinti hidegben, ami elviszi őket a havas hegyekbe, pontosabban Engelbergbe.
- És... mit csinálunk ha megérkezünk? - vacogja pingvin módján toporogva a lány mellett küzdve a süvítő széllel.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 29, 2015 6:37 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Mióta az eszemet tudom volt egy saját kis világom. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy fogom magam és elbújok az emberek elől benne, hanem pont az volt a lényege, hogy valahogyan becsalogassak oda másokat. Korán és hamar megtanultam olvasni, és nyolc évesen közöltem Martinnal, hogy mostantól én olvasom az esti meséket magamnak. Odavettem magam elé, az óriási képeskönyvet…. mert egyébként szigorúan képekkel teletűzdelt könyvnek kellett lenni, ez segített hozzá, hogy jobban el tudjak mindent képzelni. Persze ez is csak addig tartott, amíg meg nem tanultam gyorsabban és úgy olvasni, hogy már értettem mindent. Mert ekkortól már kifejezetten azok a könyvek érdekeltek, amelyekben nem voltak még grafikák sem. De előtte még nem, akkor még majdnem nagyobb volt a könyvem mint én magam, és apró mancsaimat a borítóra simítottam, és rendületlenül küzdelmet folytatva a szavakkal olvastam magamnak. Az a világ egyszerűen csodálatos volt. Telve mindenféle varázslatos és bűvös lényekkel, és csak azok voltak benne akiket én odaképzeltem. A gyermeki fantázia ezerféle színű mint a szivárvány, képes a saját kis mesevilágát maga berendezni, mint egy saját kis zugot, egy saját szobát, ami csak az övé. Tündérek színes pilleszárnyakon, ezerlábú különös teremtmények, amelyeknek még nevet is nehezen lehetett adni. De mind közül talán a legérdekesebb és ez igazán az enyém volt: Manóváros. Én úgy képzeltem már apró gyerekként is, hogy a világunkat apró kis teremtmények népesítik be, amelyek hol segítenek bennünket, hol pedig hátráltatnak, kínosan ügyelve valamiféle törékeny egyensúlyra. Voltak közöttünk nagy vörös lobonccal és óriási bundaszakállal megáldottak, apró termetű kis pindurka fekete szemű lényecskék, persze szőkék is, akiknek semmi más feladatuk nem volt mint ügyelni arra, hogy jelen legyen az életben a szépség, ami a szemnek gyönyörködtető látványként jelenik meg. Minden manónak megvolt a maga feladata és azt hiszem valamikor tíz éves korom környékén már nevén is neveztem őket. Mindez pedig később sem múlt el, sőt a mai napig megvan bennem. Hogy miért? Mert szerintem igenis szerves része az életnek a játékosság, igenis fontos,hogy az ember bizonyos mértékig megtartsa az életében gyermekiségének apró kis dolgait, azokat amelyek miatt még tudott őszintén mosolyogni, ami miatt még képes volt arra, hogy meglássa a másikban a jót, és az legyen a hangsúlyosabb ne pedig a rossz. Ez segített engem is hozzá, hogy a továbbiakban bár ki voltam téve számtalan gúnyolódásnak és persze temérdek rosszindulatnak én mégsem ezt adtam vissza. Az iskolai bálok voltak ilyen szempontból a legrémesebbek. A ruházatom, vagy éppen a visszafogottságom mindig is céltáblának tett ki, de mégsem bántam, mégsem akartam én is bántani másokat, mégsem akartam ugyanazt visszaadni nekik, amit ők tettek velem. Ott voltak velem ezek a kis lényecskék. Ott csücsültek a vállaimon, ott ütötték apró kis sarkaikat a kulcs csontomhoz, és sugdostak a fülembe, hogy ne törődjek senkivel, mert lám mi lett a rút kiskacsával is? Szép hattyúvá vált felnőtt korára. Vagy mi lett Hüvelyk Matyival aki lebucskázott a grádicson és elnyerte a királykisasszony kezét, vagy a szegény kondásfiú, aki megcsinálta a szerencséjét. Ha lehet azt mondani a mesék jelentették számomra a menekülést, vagy éppen a reményt arra nézve, hogy ez az egész soha nem tarthat örökké. Az egyetemi éveim alatt talán változott valamit a helyzet, de akkorra már én voltam az, aki nem akart a világ részese lenni, és inkább kicsit hagyta maga mellett elsétálni azokat a dolgokat amelyek talán fontosak lehetettek volna, talán lett volna jelentésük, talán számítottak volna, de már ez a része is lényegtelen igazából. Elmúltak azok az idők, ami viszont nem múlt el, az az, hogy a gyermeki oldalamat megtartottam és vallom a mai napig azt, hogy erre igenis szükségünk van, igen fontos része az életünknek, mert vannak olyan komor pillanatok amiket ezzel lehet elütni. Így volt ez akkor is amikor a vizsgáimra készültem egy halom könyv felett és amikor már csukódott le a szemhéjam, megrázva magam ráfogtam arra a gonosz szemlecsukó manóra, vagy amikor nem sikerült egy-egy ilyen vizsga másnap, akkor volt a vizsgatönkretevő manó, na belőlük sok volt, egy egész nagy család, amiben mindenkinek megvolt a szerepe. Bolondnak vélne bárki ezen gondolatok miatt? Ó megteheti! De amíg az én rosszkedvem vagy haragom elpárolog elég hamar, mert kéremszépen a haragelszállító manók nem restek szorgoskodni, addig az illető duzzoghat és tépelődhet a haragjával egy magányos és sötét sarokban. És emlékszem arra is, amikor Martinnak ezekről a dolgokról meséltem, csak nevetetett. De nem kinevetett, hanem éreztem a hangjából, hogy roppantul jól szórakozik rajta, én meg csak mondtam és mondtam a magamét mint valami kis felhúzhatós játék, ki sem lehetett kapcsolni. Amúgy is ilyen vagyok. Ha meglátom valakinek az arcán, hogy a szövegelésemtől mosolyog, akkor vérszemet kapok és még szélesebb mosolyt akarok, még nagyobb nevetéseket. Így volt ez Hayden esetében is. Mármint akkor amikor még nem voltunk együtt úgy mint most. Az első napokban amikor maga mellé vett mint gyakornokát, amikor elintézte, hogy Cody mellől elkerüljek, és segített akkor is amikor zavaromban sikeresen felborítottam szinte az összes betegszállító kocsit a folyosón, mert annyira magyaráztam neki, meg fejeztem ki a hálámat rendületlen dumálással, hogy az összeset sikeresen telibetaláltam.  Nem kérem az sem én voltam, hanem a kocsiborogató manók, azok a huncut kis ebugatta lényecskék. Bármint megtettem volna, ha a fáradt arcára sikerül mosolyt varázsolnom, így aztán segítségül hívtam a manóimat, és beszéltem neki róluk. Amikor Martinhoz hasonlóan Hayden is nevetni kezdett számomra az volt a legszebb hang az egész világon. Ha az ember szeret valakit, ha elkezd valakihez ragaszkodni akkor bármit megtenne, hogy vidámnak lássa, még akkor is amikor tudja, hogy sok órás megfeszített munka van mögöttük, még akkor is amikor tudja, hogy a felkelő nap még ébren találja majd őket, de a lemenő nap fogja ébreszteni, hogy ideje munkába indulni. Szerettem a vele eltöltött szabad órákat….merthogy napok nekünk nagyon ritkán jutottak. Talán szökőévente egyszer, és a másfél hónap alatt ez lesz az első olyan alkalom, hogy mindentől távol végre együtt lehetünk. Nagyon készültem rá. Sokféle módon is. Egyrészt soha az életben nem jártam még Ausztrálián kívül…de azt hiszem ezt már említettem ahogyan azt is, hogy havat sem láttam még soha. El nem tudom képzelni milyen érzés lehet. A korcsolyás lányról szóló film óta nagy álmom volt hóangyalt készíteni, meg ki akarom próbálni milyen az amikor az ember feje felett egy fenyőfaágat megráznak, és teljesen olyan mintha Martin anyukája szórná a porcukrot abból a régi fából készült szóróból. Még Martin készítette neki, valódi kézzel faragott holmi. Fahéjas porcukrot tart benne….ótejóég, mennyei finom minden sütemény ezzel. Magamban kuncogok mert bizony ezt is elhoztam az útra, valódi Krane nagyi féle finom fűszeres porcukorral. Ezt akarok majd a sütikék tetejére rakni. És látni akarok hóesést miközben az orromat odanyomom az ablaküveghez és teljesen összepréselődik, olyan lesz mint azoknak a sokat harcolt, levitézlett boxolóknak. Másodsorban ugyebár ez lesz az első alkalom, hogy úgy komolyan együtt legyünk….mármint…ójajj nekem rémesen rosszul éreztem magam amikor először kellett nemet mondanom egy ottalvásra nála. Persze tudom….tudom, hogy nem akart semmi rosszat, egész idő alatt kedves volt velem, megértő, talán valahol az idióta zavaromból sejtette is a dolgot, de nem tette szóvá. Talán azt várta, hogy én magamtól mondjam el, és meg is tettem ami azt illeti, de mégis, irgalmatlanul kellemetlen volt. Nem azért mert ennyi idősen még soha nem volt senkim, mármint úgy nem volt, hogy tényleg…teljesen. Hanem mert korábban csak Martinnak mondtam el. Még anya sem tudta, és pontosan ezért volt az, hogy valahányszor szóba került kellően kellemetlen helyzetbe is tudott vele hozni. Ilyenkor Martin segített ki, és persze kacsintott rám. Nem is tudom hányszor adtam hálát a sorsnak miatta, és hányszor rebegtem el magamban, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok, hogy őt az életembe sodorta,  ahogyan most megint azt érzem, hogy ez az egész folytatódik azzal, hogy Haydent megismertem és az életem részévé vált. Mindent megértett, talán a zavarodott fecsegésemből, talán abból, hogy ezredszer sodorgattam és gyűrögettem át a pólóm alját, talán abból, hogy alig mertem ránézni, miközben hadartam és sietve mondtam el, hogy „hétnekemmégúgyigazábólnemvoltsenkim” ezt így egy levegővel, és utána csak ugrottam egy nagyot karjaimat a nyaka köré fonva és bújtam, mint egy kiskölyök aki rossz fát tett a tűzre. Megértő volt velem, ahogyan azóta is megértő. Érzem a mozdulataiból, ahogyan átölel, ha együtt alszunk, érzem abból, ahogyan a fejét odahajtja, mint két kis kifli bújunk a másikhoz. De én érzem, hogy nem akarok várni tovább….vagyis nem tudom. Mintha még kellene valami…valami ami kibillent a görcsös félelemből, valami amitől érezni fogom az lesz az a pillanat. Martin szerint érezni fogom és ahogyan ő mondta nekem: „Zoyácskám, boldoggá tenne a tudat, ha nem viccelnéd el.” Hát ha boldoggá teszi ha nem, nem tudom önmagam meghazudtolni, de komolyan cserkészbecsszó, igyekezni fogok. Aztán ott volt még az ajándékom, ami igazán nem nagy dolog, és azért vettem, mert azt akarom, hogy emlékezzen rám, hogy én is legyek olyan fontos a számára, amilyen egykor a lovaglás volt neki. Tudom, hogy mit jelentett neki, ahogyan azt is tudom, hogy a mai napig mit jelent a farm. Néha csak hallom a hangját, ahogyan arról beszél milyen volt felülni a lova hátára, milyen érzés volt, amikor előre hajolt, megérintette az állat sörényét, érezte az arcába csapó szelet. Ott fekszem az ölébe és ezredszer is arra kérem, hogy meséljen még nekem erről. Hayden ujjai a homlokomon táncolnak, apró kis betűket kacskaringózva az ujjbegyével, és nevetve kezd bele újra, megunhatatlanul. Lehunyom a szemem, és gondolatban ott vagyok én is. A messzeségben azon a helyen ahol felnőtt. Szinte érezni a frissen kaszált fű illatát, a tücsök kattogó ciripelése mindent betölt, az ágakon összezörrennek a levelek, és rácsókolja magát a nap sugara a bólogató kalászokra. Senki nem tud annyi érzéssel beszélni a vidékről mint ő, és senki nem képes azokat az érzéseket előhozni belőlem az én kisvárosom iránt, ahogyan ő teszi velem. Más ez a szerelem, úgysem nagyon értené meg senki, ahogyan Heather sem értette meg, amikor két hét után arról érdeklődött, hogy na és „milyenazágyban?” Megvontam a vállam, és nemes egyszerűséggel közöltem vele, csípőmmel a konyhapultnak támaszkodva, hogy hálistennek nem horkol. Nem úúúúúggy, hanem amúúúúúgy. Ja, azt nem tudom. Majdnem kiugrott a szeme a helyéről, és egyszerűen nem hitte el. Pedig de. Ami igazán fontos, arra az ember vigyáz, dédelgeti, és a tökéletes pillanatot várja…mert el fog jönni. Ha a tökéletes személy megvan akkor a tökéletes alkalom is elérkezik majd. Az üvegablak előtt állva és a város látványába belefeledkezve tudtam, hogy itt van itt toporog a küszöbön az a bizonyos tökéletes pillanat, ahogyan azt is tudtam, hogy innen már csak rajtunk múlik minden. Pontosabban rajtam, ahogyan korábban Hayden fogalmazott, hogy vár rám.
– Igeeeeeeen olyan, tényleg olyan. Képzeld, nálunk a főutcán volt egy bolt. Juan boltja, ahol aztán volt mindenféle dolog. Vicces holmik, meg ajándéknak valók. És nála egész évben lehetett ilyen gömböket kapni. Emlékszem anya mindig nála vette az akril festéket, és amíg vártam, hogy kiválassza a megfelelő árnyalatot, mindig felráztam őket. Húsz gömböcskében havazott, el tudod képzelni milyen gyönyörű volt ez nekem aki csak itt láthatott hóesést?- kérdeztem mosolyogva és lággyá simuló vonásokkal, hagyva, hogy közelebb vonjon magához. Még kabátokon keresztül is jó érzés volt. Annyira jó, hogy a kezeimet magam előtt megemeltem, és átfogtam az ő kezét. Rémesen muris látvány lehettünk, de jelen pillanatban ez sem zavart.
- Csak egy kicsit kérem…és nem vagyok irigy, tudod. És az emberek akik ott élnek, azok megkapják öribe….teljesenöribe. Okés? Csak egy kicsit az enyém, hogy elmondhassam volt egy saját óóóóóóóriááááásiii hógömböm. Olyan élős….amilyen még Juan boltjába se lehetett látni, sőt, elférne benne egy csomó Juan boltja is.- fél kezemmel még mutogattam is azt az óriásit, majd az orromhoz kaptam a tenyeremmel.
- Héééé naaaaa! Az előbb majdnem lefagyott! Ha most még pöckölgeted a nózimat és letörik akkor mi lesz, hm? Nem lesz helyes kis fitos orrocskám, és rettentő randa leszek vele.- grimaszolva bohóckodtam, majd még mindig mosolyogva néztem a csomagok felé, és bólintottam.
- Rendben. Én is inkább a kandallót választom, mint a műanyag székeket. Mondjuk én a világvégén is ellennék, ha ott vagy te is.- vontam meg a vállam, de ez inkább a beleegyezés jele volt részemről. A detektoros kapunál megint átestünk a korábban már a többi átszállásnál is tapasztalt procedúrán, ami Hayden protézisei miatt kicsit hosszabb művelet volt, de természetesen megértettem, és azt hiszem lassan hozzá is szokom majd. Miközben a taxi felé haladtunk azért nem tudtam kihagyni a ziccert és amennyire a kabátok engedték közelebb hajolva súgtam neki oda.
– Azért ha legközelebb besípol a kapu, a móka kedvéért szólalj meg olyan „svájceneggeres” mély hangon, hogy: „Hasta la vista, Baby!”- még utánoztam is a klasszikus Terminátor beszólást, aztán persze elnevettem magam. Azt akarom elérni, hogy mindig így fogja fel ezt a dolgot….hogy ő ettől egy cseppet sem kevesebb, sőt ha bárki emiatt megjegyzést merne rá tenni, hát bizony felszívnám magam mint a mocsári szúnyog. A kinti hideg szélben majdnem lefagyott még az is ami lehet, hogy nem is volt…naszóval, mindenem vacogott, majdnem szó szerint. De a számat is alig mertem kinyitni, mert valahányszor megtettem hat tonna téli mínusz mászott be rajta, jeges szakállú manók formájában. Ott vacogtam a kedvesem mellett mint egy aprócska kis piros kabát. Ennyit lehetett messziről kivenni belőlem. Még a csizmámon is dideregtek az apró kis bojtok.
– Neehhheeemm…tuuhhiddddooooimm- ennyit sikerült a kérdésre válaszul kinyögnöm, mire végül aztán sikerült elcsípni, egy autót, amibe bekerültek a csomagok, végül már a fagyhalál széléről visszabillenve mi is behuppantunk. Én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel, miközben reménykedtem, hogy Hayden is a hátsó ülést választja mellettem. Megvártam amíg mindent elrendez a sofőrrel, nem kotyogtam közbe, igazán nagy szó ez tőlem, végül aztán felengedve némiképp, mert a kocsiban kellemesen duruzsolt az ülésfűtés meggombolgattam a kabátom felső két gombját.
- Első körben azt hiszem a kandallóval kellene közelebbi ismeretséget kötni, és elfogadni engem mint kandalló fűtő segédmunkást. Megmondod mit csináljak, és én meg is csinálom neked. Amit csak szeretnél.- a taxisofőr köhintett egyet, majd mosolyogva szólalt meg, belenézve  a visszapillantó tükörbe. Kellemes, ropogós akcentusa volt.
- Náhszhutasok?- Haydenre néztem, és összeszorítva az ajkaimat nevettem, még rázkódtam is a nevetéstől, de nem szóltam, a jóégnek meg nem szólaltam volna, ráhagyom a válaszadást.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 8:32 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Kisfiús mosolya a nap folyamán nagyjából századik alkalommal, hogy ismét megbújik a szája szegletében, ahogy Zoya minden egyes mozdulatát szemmel tartja. Na nem azért, mert annyira ellenőrizni akarná, vagy fél attól, hogy kárt tesz magában esetleg a reptér díszeiben, sokkal inkább a rajongás és az a végtelen szeretet amit érez iránta, ösztönzi őt arra, hogy figyelje.
Imádja a könnyed mozdulatait, kislányosságát és szeleburdiságát. Azt, amit más talán kicsit "soknak" vagy épp színdarabosnak tart... ismer ám olyan embereket, akiket szó szerint a hideg rázza a Zoya kaliberű lányoktól, hisz túl szelídek, 100%, hogy szüzek és úgy vélik, hogy nem lehet velük mit kezdeni mert csak a gyermeteg rajongásuk az, ami az adott fél mellett tartja őket.
Hayden tudja jól, hogy Zoyának még nem volt igazi kapcsolata, ettől függetlenül egy pillanatra se fél attól, hogy ez a szerelmük rovására mehet. Nincs üldözési mániája, nem érzi úgy, hogy ő csak egy amolyan "teszt alany" lenne arra, hogy a lány megtapasztalja, milyen együtt aludni valakivel, milyen az, ha az ajkaik összeérnek, ha a csípőjük összesimul. Vagy egyáltalán azt, hogy milyen függeni valakitől. Eleinte persze volt benne egy kis bizonytalanság, de mikor kimondták a park mellett, hogy mit is éreznek a másik iránt, minden megváltozott, a félelmei és a bizonytalansága pillanatok alatt szertefoszlott és általa megerősítette magát abban, hogy igen is, létezik az a bizonyos "szerelem első látásra" vagy a "nagy szerelem". És ehhez a nagy, megmásíthatatlan igaz szerelemhez nem kellenek további kapcsolatok... mi van, ha tényleg ő lesz az Zoya életében, akibe beleszeretett, aki győzedelmeskedett az érzelmei felett és aki a későbbiekben majd a férje és a gyerekei apja lesz?... talán ő általa tanulja meg azt a lány, hogy milyen szeretni és szeretve lenni családi kötelék nélkül, de az is lehet, hogy olyan mély nyomot hagy ez a kapcsolat benne, hogy nem is lesz szüksége másra. Mert megtalálta a lelki társát, azt az embert akivel teljesen egy húron pendülnek és a nehézségek ellenére amit ki kell állniuk nap, nap után nem ingott meg a másikba vetett hitük.
Lehet, hogy Haydennek voltak a lány előtt kapcsolatai, viszont itt fel lehet tenni a kérdést, hogy " De hát milyen kapcsolatok voltak azok?"... a leghosszabb valamivel több, mint egy évig tartott aminek aztán a lány telhetetlensége vetett véget. Az, hogy nem volt elég neki amit kapott Haydentől, nem volt elég a szeretete a lelkesedése és a figyelmének legnagyobb része. Nem érdekelte őt a reggeli ébredés és az éjszakai együtt alvás... az se, hogy ez a srác - akkor még 25 éves volt - vette el a szüzességét, ő mutatta meg, hogy milyen is az igazi szeretet és a szerelem. Nem volt számára elég az együtt töltött szép hetek és hónapok sűrűje, ő többre vágyott. Akcióra, kalandokra amit csak a legjobb filmrendezők tudnak hitelesen vászonra vinni. Egy olyan szerelem után áhítozott ami nem a romantikán, nem a szereteten sokkal inkább az érdeken és a fizikai vonzalmon alapul. A titokzatosságon.
Azt hitte, hogy a kedves felettes mindent meg fog neki adni, ő pedig ugyan ezt neki és akkor minden szép és jó lesz. A gond csak az, hogy ilyenkor lóg bele az ember keze a bilibe és fel kell ébrednie a legszebb álmaiból, szembesülni a valósággal, hogy elveszített valakit aki tényleg szerette és a mindenséget is neki adta volna. Mind ezt egy olyan emberért aki alapból önző volt, akaratos s olyan valaki aki bemászik bármelyik nő bugyijába csak legyen elég mély a dekoltázsa és rövid a szoknyája.
És talán ez volt az eddigi legnagyobb gondja Haydennek a lányokat illetően, mert a legtöbb ilyen volt. Önző, csak az önös érdekeik számítottak, nem foglalkoztak a másik érzéseivel és életével. Nem érdekelte egyiket se, hogy Haydennek milyen nehézségeken kellett átmennie ahhoz, hogy eljusson odáig ahol van. Csak a cuki pofit látták benne a szép zöld szemeivel és a kellemes természetével. Nem véletlen hát, hogy hosszú ideig nem is kezdett senkivel kapcsolatot még akkor se, ha látszólag voltak jelei annak, miszerint X és Y mélyebb érzelmeket táplál iránta. Egyszerűen nem érdekelte hisz letette a parasztesküt, miszerint csak akkor fog újabb bonyodalmakba kezdeni - mert már nem merte kapcsolatnak nevezni - ha a szíve fog üzenni neki miközben az összeszedi az agyát és kéz a kézben úgy döntenek, hogy "na ez lesz az A lány."
És ez a lány be is lépett az életébe. Egy gyámoltalan, törékeny szépség akinél tisztább lelkű teremtést még életében nem ismert. Ezt pedig már akkor tudta, mikor a kötözőben találkoztak, nem is akármilyen módon. Az már más kérdés, hogy akkor még nem tudta, hogy hányadán álljon a cserfességgel és a szétszórtsággal, de aztán idővel beért a dolog és rájött arra, hogy az a kellemes szorítás amit a torkában és a gyomrában érez a lány jelenlétében, azt szerelemnek hívják. Ez alapján viszont tényleg nem érdekli az, hogy az előtte ácsorgó, az üveg ablak túloldalán elterülő meseszerű város látképét figyelő lány nem volt senkivel és nincsenek tapasztalatai semmilyen téren. Talán nincs is szükség a tapasztalatokra, mert így nincs semmilyen kép előtted ami arra ösztönözne, hogy sokkal másabbat vagy épp ugyan olyat akarj, mint amilyen az előd volt.
Nincs viszonyítási alap, nincsenek elvárások. Nem akarod, hogy magasabb legyen, hogy szebb legyen, hogy kék vagy épp barna szemmel figyeljen a nagyvilágra, mert a véletlenre bízol mindent. Annyi kell, hogy fontos legyél neki, hogy szeressen és ezt éreztesse is veled. Hayden pedig teljes mértékben azon van, hogy a szívének minden szeretetét, elméjének józanságát éreztesse a lánnyal. Tudatni akarja vele azt, hogy mindennél jobban szereti és, hogy őt egyáltalán nem zavarja a kapcsolatainak hiánya. Az se érdekli, ha szűz, hisz ha minden jól sül el, akkor ő lehet az, aki elveszi a lány leginkább féltve őrzött kincsét, általa pedig tényleg beteljesülhet közöttük az, amihez olyan nagy reményeket fektetnek nem csak ők ketten, de mások is.
Leah például teljesen odáig van a kis párosukért, ódákat szokott zengeni róluk a barátnőinek, Hayden pedig nagyon örül annak, hogy a két lány szimpatikus egymásnak. Mindketten sokat számítanak neki, még ha más módon is. Leah az a lány aki kitartott mellette a legnehezebb időszakokban, aki még ma is képes egész éjjel virrasztani mellette, mikor a térde miatt lázálmok gyötrik és nem képes járni, enni vagy szimplán mozogni... és ő maga is ott volt mellette, mikor rákot diagnosztizáltak nála. Igazi barátok, hozzájuk pedig bekapcsolódik Tommy is de lévén ő nem a gyengébbik nem tagjait erősíti, kiesik a témából.
Zoya viszont Leahval ellentétben olyan valaki, aki értelmet adott az életének. Mikor már ott tartott, hogy feladná, mert nem úgy alakulnak a dolgok mint szeretné, megismerte ezt a parányi kis lányt s a maximalizmusát, kitartását. Erőt adott neki, megtanította újra bízni a nőkben és megtanította mindenek felett szeretni. Lehet, hogy voltak nézeteltéréseik és kis híján minden füstbe ment egy kirohanása miatt, de átvészelték és most kéz a kézben ácsorognak Európa egyik legszebb országának fővárosi repterén, ahonnan taxival mehetnek tovább a két héten át tartó szieszta színhelyére. Csak ők ketten... kell is ennél több?
Zöld íriszei megtelnek egy ismerős, imádattal ötvözött fénnyel, mintha legalábbis a világ legszebb, számára legkedvesebb dolgát látná maga előtt a lány személyében és tény, hogy ez nem is áll messze a távolságtól. Nem véletlen, hogy tenyerét a vékonyka derekára simítja, s így vonva közelebb magához hallgatja végig a mondandóját. Tekintete a szép profilról a látképre vándorol, hogy annak segítségével képzelje el a hallottakat.
- Életemben először, kilenc éve láttam havat. Pont egy ehhez hasonló, rettenetesen hideg és zord napon jöttem életemben először Svájcba és ugyan itt álltam, hasonló lelkesedéssel, mint ahogy most te lesed a várost. Annyi volt a különbség, hogy itt ahol most ezt az üres teret látod, nem volt más csak ameddig a szem ellát, karácsonyi bódék. Mindent körbelengett a forralt bor és a puncs illata, nem beszélve  a mézes kalácsról. Minden második kis fa építményben értékes csecse-becséket lehetett kapni, karácsonyi díszeket, angyalkákat, viaszfigurákat sőt, még olyan idétlen rénszarvasos kötött pulcsikat is amiknek rettenetesen csúnya a színük. Vagy épp karácsonyi zoknikat amit ugye azok vesznek egymásnak, akik hamar le akarják tudni és egy csepp megbánást se éreznek afelől, hogy a másik esetleg megsértődik - halkan nevetgél ahogy maga elé meredve eszébe jut az emlék - akkor vettem egy díszes kis hógömböt. Olyan pici, hogy pont elfér a két markomban ha összezárom őket. Igazából nem is azért vettem, mert oda lennék értük, vagy annyira megtetszettek volna, csak akartam valamit ami emlékeztet erre - biccent az ablak túloldalán elterülő városra - arra, hogy Ausztrálián kívül is vannak olyan helyek, ahol szívesen letelepednék. Arra, hogy kimozdulhatok a komfortzónámból anélkül, hogy komolyan meg kellene küzdenem érte. És arra is, hogy bármilyen zord hideg van itt, bármennyire fúj a szél vagy ostromol a hófúvás, épp olyan csodálatos, mint Ausztrália forró, szélsőséges tájai. Itt élnek a rokonaim, ez is az én otthonom, csak nem láttam annyit és nem ismerem annyira, mint kellene, de minél többször jövök ide, annyiszor érzem azt, hogy célba fogok érni a megismerését illetően - míg beszél, egy igazán szelíd, de szeretetteljes mosoly húzódik a szája szegletében, ujjaival pedig megállás nélkül cirógatja a lány hátát még így kabáton keresztül is.
- Az a kis gömb számomra is olyan mint egy mesevilág, csak meg kell ráznom, hogy havazzon.- mosolygó szemekkel rázza meg a fejét.
- Nem bánom, legyen. Legyen hát a te óriási hógömböd - egyezik bele szórakozottan de ezután már meg is fogja a lány kezét, hogy elinduljanak összeszedni a poggyászaikat, ha nem akarnak a hó átfúvások miatt itt ragadni, mert a taxik nem fognak azon a környéken flangálni ha ilyen zord az idő.
- Vele nem, mert ha le esik akkor azt kellene mondani, hogy "rettentő randa leszek nélküle!" - pimaszkodik egészen addig, míg át nem esnek az újabb átvilágításon ami megint csak hosszadalmasra sikeredik, de már a kezében voltak az orvosi papírjai csak, hogy azt a férfi kezébe nyomjon megelőzve minden létező idegesítő kérdést általa.
- Csak legközelebb el ne felejtsem - nevet fel szórakozottan - majd két hét múlva is emlékeztess rá kérlek, biztos nem néznének hülyének szerencsétlenek - les még utoljára a háta mögé ahonnan látja a jól megnőtt férfi tekintetét, miként az elhúzott szájjal méregeti Hayden sánta alakját.
- A gond csak az, hogy ilyenkor inkább a szánalmukat érzem, no sebaj - legyint, mikor kilépnek a hatalmas terminálból, hogy a csomagjaik sűrűjében levadásszanak maguknak egy taxit.
- Jaj te, mondtam én, hogy rétegesebben öltözz, nem hittén nekem - húzza közelebb magához átölelve vékonyka kis alakját, hogy aztán többször is megdörzsölje a karjait és a hátát.
- Menjünk vissza, felkapsz valami felsőt még? Amíg van rá időnk, bár a taxiban biztos tombol a nyári meleg, szokásuk ellensúlyozni a kinti hideget - épp, hogy kimondja, már meg is áll mellettük egy, így lehetőségük sincs visszafordulni. Ami van, azt el kell kapni, hisz amennyi ember innen távozik már csodaszámba megy, hogy taxival tudnak távozni nem pedig gyalog.
Tekintettel arra, hogy szegény vajmi keveset tud angolul, kénytelen megcsillogtatni francia tudását, ami kimerül egy gyors tájékoztatásban, hogy hova szeretnének menni. Nem nagy franciás, nem a kedvence, ettől függetlenül középfokon eltud beszélgetni bárkivel, még egy taxisofőrrel is aki vad bólogatások közepette jelzi, hogy nagyon hálás a próbálkozásért.
- Hát ez furcsa volt - súgja oda Zoyának mikor behuppan mellé és egész közel csúszik hozzá a gyorsabb felmelegedés reményében.
- Jól van kis padawanom, olyan zseni leszel tűzrakásból, mint egy indián - válaszadás közben kigombolja fekete szövetkabátjának felső három gombját, hogy valamelyest kényelmesebben tudjon ülni, ráadásul a kedves sofőr tényleg nem sajnálja a meleget nyomatni a lábukra. Ennyire azért nem fáztak!
A kérdés viszont meglepi. Hirtelen megtanult angolul? Zavart de szórakozott tekintettel les le Zoyácskára miközben vidáman megvonja a vállát ezzel is jelezve, hogy nem érti a dolgot, minden esetre aranyosnak találja.
- Nem, ott még nem tartunk. Inkább friss pár - fogalma sincs, hogy mit fog ebből megérteni a férfi, de egy próbát megér.
- Ohha szherelem...minden bajt megod'. Shok bhodogságot - vidám mosolya és a szemében rejtőző fény tényleg azt jelzi, hogy őszintén gondolja, nem is véletlen, hogy Hayden köszönetét ugyan ilyen vidám mosollyal és tekintettel fejezi ki.
- Köszönjünk!
Nagyjából egy kerek órát töltenek el a férfi társaságában aki mindvégig csendben figyel rájuk. Nem fülel, nem sasol, csak kellemes mosollyal és halk kuncogással reagál egy-egy mondatukra, viszont egyáltalán nem olyan pofátlan és rámenős, mint ahogy azt a legtöbb ember szokta kivitelezni. Inkább úgy reagál a dolgokra, mint "itt vagyok, ők itt vannak, beszélnek, hát mi mást tudnék csinálni mint mosolyogni?". És ez így van rendjén.
- Nézd csak - húzza közelebb magához a lányt, hogy a sofőr és az anyósülés közötti résznél a szélvédőn át a hóba burkolózó hegyekre mutasson és a lábuknál elterülő Engelberg gyönyörű, kivilágított látképére. Pont mint a mesékben. Hihetetlenül gyönyörű.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 1:00 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Mi is pontosan a szerelem? Honnan tudhatjuk, hogy valóban szerelmesek vagyunk? Sokan és sokféle módon próbálták már megfejteni magát az érzést, próbáltak rájönni, hogy az emberben mi is váltja ki pontosan. Belemagyaráztak ősi ösztönöket, zsigeri vágyódást, az agyban felszabaduló, és a testre kiható hormonális változásokat. Ismertem olyat, aki a szerelem kémiai folyamatairól írta a doktoriját, de olyat is, aki számos publikációt áldozott a témának. Próbálva bebizonyítani azt, hogy erre az érzésre kizárólag az ember képes. Számos teológus és tudós vitatkozott már róla, én meg közben azon gondolkodtam, hogy mit sem ér az egész ismerete, ha magát az érzést nem birtokoljuk. Ahogyan én sem birtokoltam nagyon sokáig. A különös, hogy minden életkornak megvan a sajátja, és vannak hamis illúziókkal kecsegtető érzések is. Amikor azt gondoljuk, hogy szerelmesek vagyunk, majd nem sokkal később rádöbbenünk, hogy mindez csak temporáris volt, és elmúlt, messze szállt, mintha soha nem is létezett volna. Nekem is megvolt az apró koromra jellemző tiszta és gyermeki szerelem, vagy éppen a kamasz éveimben, hogy aztán a későbbiekben jó messzire elkerüljön. Mert egy idő után már tudatosabbá, irányíthatóbbá válik azáltal, hogy a lelkünk elvárásokat támaszt. Van akinél külsőségekben megnyilvánulót, van akiében inkább a belsőre helyezve a hangsúlyt. Az egészben azonban talán csak az az érdekes, hogy bár sokan mondják, hogy a belső értékek számítanak, valamilyen szinten mindenki a külső alapján választ. Még én is, mert ez az ami először megfog, noha ez is sokaknál, sokféle módon nyilvánulhat meg. És itt kell megemlíteni, hogy mikor éreztem azt először, hogy nekem már elsőre is az igazit kell megtalálni, mikor éreztem azt, hogy nem válogatni akarok, nem megpróbálni, hogy az lesz az igazi akire rálelek, hanem biztosnak lenni benne. Mikor kezdődött az nálam, hogy sokkal magasabbra tettem azt a bizonyos lécet amit nem tudtak ezidáig megugrani, amit egy olyan fiú lépett át könnyedén, akinek a sors furcsa fricskájaként éppen az élet bánt el csúnyán a lábával. Az én elvárásaim felett mégis olyan könnyedén ugrott át, mintha neki ez nem is lett volna soha akadály, és egyszerűen nem besétált, hanem berobogott az életembe. Még nagyon korai éveiben jártam a kamaszkornak, amikor a lányok elkezdenek azzal foglalkozni, hogy milyen a hajuk, hogy milyen ruhát vegyenek fel, hogy már nem akarom, hogy befonják a hajam, mert sokkal jobban néz ki ha lazán leomlik a vállamra, és ezt a fiúk is észreveszik. Vagy nem. Többnyire én továbbra is a kisvárosi lány voltam, aki fényévekkel még így is elmaradt a nagyvárosra jellemző divattól, aki nem használt sminket és nem bongyorította vagy éppen simította egyenesre a haját. Szóval nem állítanám, hogy akkoriban én lettem volna kortárs fiúk álma. Ettől függetlenül én is szerettem volna érezni a szerelmet, én is szerettem volna ha észrevesznek, ha visszaigazolást kapok arról, hogy igenis csinos vagyok. És ez már nem Martin....hanem valaki más. Ő mindig azt mondta, hogy majd eljön az ideje, hogy ne keseredjek el, ha ezredszer is csak nevetnek rajtam mert orra bukom még a saját lábamba is. Elvégre az angyaloknak is olyan hosszú szárnya van, hogy gyakran azok is elesnek...mondta mindig szórakozottan én meg csak nevettem. De aztán, az egyik nyáron sokkal több időt töltöttem Krane nagyiéknál. Ez akkoriban volt, amikor anyának valami baj volt az epéjével, és sokat jártak kezelésre a közeli nagyváros kórházába, engem meg nem akartak egyedül hagyni. Így történt, hogy sok héten keresztül vendégeskedtem Martin szüleinél, de azok alatt  napok alatt annyi mindent megtanultam a nagymamától, hogy a mai napig ebből merítek erőt sokszor. Az egy dolog, hogy megtanította nekem, hogyan kell igazi, és hamisítatlan rizsfelfújtat csinálni, hogy miképpen kell gőz felett a csokoládé krémet kikeverni, hogy ne essen össze. És ezen még az sem változtat, hogy alaphelyzetben nem szeretem a csokoládét. Mármint a krémet. De a másik, és legfontosabb dolog volt, hogy megtudtam, nem én gondolkodom furcsán. Hogy nem én vagyok az egyetlen aki az első fiúban akarja megtalálni az igazit, és nem ábránd csupán, mert ez lehetséges. Példa volt erre a nagymami. Ültem az aprónak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető viktoriánus konyhában, és lendületesen tekergettem a diódarálót. Mindig szerettem kivenni a részem a munkából, szerettem hasznosnak érezni magam, és ez a tulajdonságom jellemző rám immáron orvosként is. Krane nagyi megkérdezte tőlem, van e olyan fiú aki tetszik nekem....nem tudom honnan jött a kérdés, egyszerűen csak feltette, én meg a fejemet ráztam, kicsit talán lemondóbban a kelleténél, meg valami olyasmit motyogtam, hogy nem igazán vesznek engem komolyan. Főleg azért nem, mert nem vagyok olyan mint a többi lány. A konyhában már érezni lehetett a finom narancsos dió illatát, nekem meg összefutott a nyál a számban, és arra tudtam gondolni, hogy legszívesebben a levegőbe is beleharapnék, ha annak lenne íze. A nagymami pedig azt mondta, hogy ne törődjek senkivel, és ne foglalkozzak elvárásokkal, mert a tökéletes sokszor nem abban rejlik amit mások annak látnak. Kicsit furcsának hatottak a szavai, aztán elmesélte az ő történetüket. Mintha egy mesét hallgatna az ember....mintha megnyílna előtted valaki életének könyve és te bepillantást kapsz egy olyan elbeszélésbe, amit másoknak nem nagyon van alkalmuk. Nagyon régen történt, tán igaz sem volt....mesélte a nagymamám, és mosolyogva tette hozzá, hogy ugyanolyan lány volt egykor mint én. Álmodozó, szertelen és nagy tréfamester. Ennek köszönheti, hogy megismerte a nagyapát.Nem volt az szerelem első látásra, és igazából azokban az időkben ilyesmire nem is nagyon gondoltak az emberek. De amikor találkozol valakivel akinek a jelenléte megérint, aki ha belép valahova és te behunyod a szemed, akkor is megérzed minden mozdulatát. Ha olyan valakivel találkozol, akinek a hangja megnyugtat, amikor átölel elhiszed, hogy a világ egy jó hely, és nektek ott van a helyetek benne. Aki ha a közeledben van nincs benned félelem, eltűnnek a gátlások, és el tudod hinni magadról, hogy különleges vagy. Számára mindenképpen különleges. Az ötvenes években kezdett felfutni a beat, a rock and roll és egy olyan világ volt, amelyben ott rezgett a szabadság iránt feltétlen vágyakozás, a béke és a háború egymást kergetve jártak akkoriban a világban és mindkét tábornak megvoltak a maga harcosai.Ez volt az az időszak, amely vidéken szinte ugyanúgy zajlott, mint ahogyan korábban, mint azelőtt, mintha itt egy kicsit megállt volna az idő, és nagyon lassan jutott el minden. Talán nem is baj ez. Megvan a kisvárosnak az a különleges bája, hogy a romlottság csak nyomokban képes bejutni ide, mert az ember megőriz a régvolt ártatlanságból valamit. Ekkoriban történt, hogy Teresa, vagy ahogyan akkoriban becézték, Terry és a két szomszéddal odább lakó mezőgazdasági bolt tulajdonosának a legidősebb fia, Clayton Krane találkoztak. Az évenkénti nagy vásáron történt, az őszi nagy vásáron, hogy Teresa díjat nyert a legszebb üszővel, és Clay végre be tudta mutatni, hogy traktor bütykölésben még mindig ő a legjobb. Terry mama azt mondta semmi nem volt....mármint semmi különleges a helyzetben. Táncoltak, és neki kiment a bokája, Clay pedig a hirtelen összeeszkábált traktorján haza akarta vinni, ami persze nem sikerült, mert ez a masina közlekedésre legfeljebb tíz percig volt alkalmas, az út közepén egyszeriben darabjaira hullott. A maradék távolságot úgy tette meg, hogy az ölébe cipelte haza a lányt. Ennyi történt semmi több. Ugye....ugye az ember többet várna? Valami olyan mesét ami különleges, amiben van valami csavar, vagy amit papírra tudna vetni, de Krane nagyi csak mosolygott, azzal a soha meg nem szűnő szarkalábasan is gyönyörű mosolyával és rámkacsintott:
„ A szerelem kisbogaram nem jön harangszóval, nem is veszed észre igazából. Az igazi nagy szerelem olyan csendes, hogy csak a szíved dobbanásai közé csempésződve lopakodik be az életedbe. Az igazi nagy szerelem az élet apróságaiból alakul ki. Egy kifordult boka vagy....”
És megértettem, végre ennyi év után megértettem:
Az én nagy szerelmem egy tévedés, egy összekevert orvos és a rezidense, egy apró kávézó a kórházzal szemben, színes bögrékkel és szívószálakkal, az én szerelmem egy félresikerült este elküldött üzenet...az én szerelmem ott van mindenhol és körbeölel akkor is ha nincs velem. Hayden. Mosolyognom kell most is a gondolatra valahányszor eszembe jutnak ennek a bölcs asszonynak a szavai amelyek folyamatosan bizonyosságot szereznek mióta csak hagytam eluralkodni az érzést magamon. Sem a világ, sem a külön eltöltött idők a műszakunkban sem most a nagy kabátok nem képesek elvenni az érzést....lehunyom a szemem és ott van velem, ahogyan átölel és még így is képes vagyok érezni őt. Hallgatom ahogyan beszél hozzám, ahogyan az első élményeit mondja el, és a mosolyom töretlen. Igazából az is mindegy lenne, hogy mit mond, csak beszéljen hozzám. Nevetek. Vele együtt, és elképzelem....mindent amit mond. A várost kilenc évvel ezelőtt, a havat, ahogyan itt van Hayden, és gondolatban itt vagyok vele én is. Sosem tudtam milyen illata van az igazi, hamisítatlan téli karácsonynak. Milyen a látvány, amikor élőben és teljes panorámájában látja az ember. De ő éreztetni tudja velem. Olyan a hangja...ótejóég, el tudnám hallgatni még akármeddig a meséit. Mennyiszer aludtam el erre és remélem még nagyon sokszor fogok. Miközben haladunk kifelé, még egy pillantást vetek hátra, hogy magamba szívjam a saját kis karácsonyi hógömböm látványát, meg persze ahogyan észreveszem a csipogós kapuknál állók szánakozó pillantásait, másodpercek alatt elfog a harag. Nem....csak ezeket a tekinteteket nem akarom látni, amikor valaki Haydenre néz. Hééééé, ő egy nagy lovas volt valamikor...és még mindig az, és nem....senkinek nincs joga ezért őt lenézni. A kesztyűben ökölbe szorulnak a kezeim, és a szívem is a szavai hallatán „...ilyenkor inkább a szánalmukat érzem.” Mit tehetnék, hogy ne így legyen? Hogy senki ne tudja ezt tenni vele? Legszívesebben visszarohannék és megmondanám nekik, hogy ehhez semmi joguk....hogy ez egy szerencsétlen baleset következménye, és még ha nem így lenne akkor sem....szóval akkor sem....pengevékonyak az ajkaim és kicsit meg is remegek azt hiszem. De ezt szerencsésebb most ráfogni a hidegre. Bocsánatkérő vigyorgással nézek vissza rá, amikor arra terelődik a beszélgetés, hogy jobban fel kellett volna öltöznöm. Jójó....tudom én, és jól esően bújok be az ölelésébe mint egy apró kis mormota, még vackolok is a fejemmel, bújva és ölelgetve, ahogyan csak tudok.Közben megrázom a fejem, nem akarok sehova visszamenni, inkább várok itt vele. Kibírom én még akkor is ha a kenguruk forró földjéről jöttem, csak nem fog ki rajtam a téli hideg. Pedig amúgy eléggé úgy tűnik, hogy de, kifog.Apró kezeimet a hátára simítom, hogy még közelebb húzódjak, amíg a taxi végül feltűnik és én hálát adok az égieknek, vagy inkább azoknak az apró kis hószakállú manócskáknak, akik minden erejüket bevetve tolták elénk a járművet. Kétség sem férhet hozzá, hogy ők voltak, senki más nem lehetett. Szórakozottan vonom fel a szemöldököm, mikor végül mellém huppan, és hasonlóan hozzám meggombolgatja a kabátját.
- Neked volt furcsa? Nekem milyen furcsa volt ezt hallgatni. Próbáltam kitalálni, hogy éppen ananászt adsz el neki arany áron, esetleg arról beszélsz hogy átlag mekkora magasra képes ugrani egy kenguru....de igazán abba reménykedtem, hogy megbeszéled vele, hogy hova is megyünk pontosan, és, hogy nem szükséges bennünket idő előtt megsütni. Mármint zabálni való vagy így is, nem szükséges ropogósra sütni.- nevetgélve pöcköltem meg most én az orrát. Végül aztán érkezik a sofőrtől a kérdés, én meg vigyorogva bújok oldalról bele Hayden kabátjába, kapaszkodva a gallérba, és abba fojtom bele a nevetésem.
- Annyira friss, hogy egy hónapja szüreteltek bennünket mi? Hogy mondhatod ezt így?- néztem fel rá, alulról pislogva, de a hangomnak nem tűnt el a játékos éle, és közben folyamatosan kuncogtam.
- Friss a saláta lehet, meg a levegő, de nem egy fiatal pár. Mi kérlekszépen...hogy is kell ezt szépen mondani....hogyaszongya: CsakÖrökkéCsakTe! Szerinted megértette volna?- kész, végem van megint bele kell bújnom a kabátba, a mellkasán támasztva meg a homlokom, és még mindig nevetek, nem tudom abbahagyni. Végül aztán csak megemberelem magam és felnézek rá, torokköszörülve, és látom rajta, hogy ugyanaz a gyermeki boldogság sugárzik az arcáról amit már a repülőn is láttam, és ettől hatalmasat dobban a szívem a mellkasomban. Lehet valakit ettől jobban szeretni? Nem tudom, csak azt érzem minden alkalommal, valahányszor ránézek, hogy nem, ettől biztosan nem lehet már jobban, de az élet valahogyan rácáfol. Mintha az érzelmekkel játszana valami naaaaaagy nagy pókermérkőzést temérdek szerelemszövő manócska és folyamatosan emelik a tétet. Kicsit oldalra fordítom a fejemet és közben kibújok a kabátomból, mert lassan már tényleg szaunában érzem magunkat annyira meleg van, de nem kérem, hogy tekerje lejjebb a sofőr a fűtést, mert akkor meg megint dideregni kezdek. Felemelem a kezem és nagyon komoly arccal, nyitott tenyérrel teszem le a fűtősegédi fogadalmat.
- Olyan jóóóóó és naaaagyoooooon tanulékony padawanod leszek, hogy a végén már el sem akarsz majd engedni magad mellől, ha a kandalló befűtéséről lesz szó. Így vaku!- görbítettem be a mutatóujjam és elnevettem magam, előrebukott a fejem, aztán felemeltem és néhány tincset a fülem mögé simítottam.
- Ezt szerintem még nem meséltem neked. Mármint, hogy honnan ered ez a mondás és mellé a begörbített ujj. Van ugye az, amikor az ember annyira igazat akar mondani, hogy azt mondja: Ííííííígy görbüljek meg!-cicamód kicsit be is görbült a hátam, aztán szépen magyaráztam tovább
- És van az amikor azt mondja az ember....Ííííííííígy vakuljak meg, ha nem igaz!- ekkor meg a szemeimmel hunyorogtam és olyan voltam mint egy kis kínai baba.
- Na hát én szépen összekombináltam a kettőt és még gyerekkoromban, s ha nagyon bizonygatni akartam az igazamat akkor begörbítettem az ujjam és azt mondtam: „Így vaku, ha nem igaz!”- jó tudom  hogy ostoba és gyerekes dolog, de voltak nekem ilyenek. És a leginkább azt szerettem benne, hogy még ezeket is el tudta bennem fogadni, hogy emiatt szeretett. Emiatt is.
És itt kell visszakanyarodni ahhoz, hogy mi is a szerelem, hogy miképpen lehetne definiálni. Írhatunk róla doktori disszertációt, tudósként vitatkozhatunk a biokémiájáról, de mit sem ér az egész, ha nincs meg bennünk. Mert csak az az igazán igazi, amit érzünk, de pontosan nem tudjuk meghatározni mi az, mert ott van mindenhol. Még itt is....és most. Közelebb bújva hozzá vigyorogva nézek előre a két ülés között, apró kezeimmel az anyós ülés fejtámlájába kapaszkodva, és aztán úgy maradok, csak egy halk nyögés hallatszik és a csodálkozás jeleként hatalmasra nyílnak a szemeim az ajkaim egy kerek O betűt formálnak, és hol előre, hol vissza nézek Haydenre, aki meg az én reakcióimat nézi.
-Óóóó---óóó---óóóóódaaaaa megyünk?- mutogatok valamennyire magamhoz térve előre, aztán pislogok vissza a kedvesemre, és vigyorgok mint a vadalma, a lelkesedésem szinte határtalan méreteket ölt. Összecsücsörítem az ajkaimat, teleszívom a tüdőmet levegővel, hogy aztán kifújhassam, egyetlen egybemosódó mondat társaságában.
-ÚúúúúúúDeImádlakHátmárKomolyanHovahoztálElEngem!- a látvány önmagáért beszél, és még életemben nem láttam ilyen gyönyörűt. Ha le kellene írnom, akkor azt mondanám, hogy egy apró kis üveg búra alá rejtett havas világ, vagy a fények miatt leginkább egy karácsonyi mécsest ábrázol, vagy mint egy életre kelt festmény. Aranyfényekbe burkolózott városka egy titkos kis birodalom, amelynek két hétre mi is a részesei leszünk.
- Olyanok leszünk itt mint egy mesevilág apró kis teremtményei. Manó és Manóné.- nevetgélek szórakozottan, majd nem foglalkozva többé sem azzal, hogy irgalmatlan kicsi a hely, sem azzal, hogy éppen lát bennünket a sofőr a visszapillantó tükörben vagy sem, meg úgy egyáltalán....csak ki akarom neki fejezni a boldogságomat, azt amit most érzek, ami bennem van. Teljesen megfordulok, és a két kezemet elvezetem az oldalánál a kabátja alatt egészen a hátáig és hozzábújok, majd addig gebeszkedem míg el nem érem az ajkait, hogy egy igazi és amolyan zoyácskás, a magam módján igazán szívmelengető csókot adjak neki. Most én....én adom én akarom, hogy érezze, hogy ez nekem mennyire sokat jelent, hogy mennyire a mennyekben érzem magam....még akkor is a mennyekben, ha az éppen egy völgyben megbúvó kis városka....habcukorka felhőbe bugyolált arany világ. A miénk, két hétre. Mikor nagy nehezen elválok az ajkaitól a szemeim bepárásodva, de mosolygom, még mindig úgy mint akinek az összes álma egyszerre vált valóra. És még ha csak ennyi is lenne, és megfordulnánk, mert vissza kell menni, nekem már ez is csodaszép ajándék lenne. Bár azt hiszem én már a karácsonyi ajándékomat egy hónappal korábban megkaptam, Hayden személyében.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 5:09 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Úgy él a lelki szemei előtt Gale kis családi fészkének látványa, mintha legalábbis életének jelentős részét abban töltötte volna el s mind ahányszor rá gondol, feltudja idézni annak legapróbb kis elrejtett zugait is. Aprócska és bájos, kellemes melegséget sugárzó. Olyan, ahova szívesen betérsz minek után hosszú órákon át csak kint hógolyóztál és hóembert építettél a barátaiddal. Egy hely, ahol mindig szeretet és béke vár, valamint forró tea és kakaó, amit a gondos háziasszony készít, hogy te felmelegedj.
Emlékszik a családias nappalira aminek dizájnja leginkább az igazi északon épült kis kőházakra emlékezteti. Mindig lobog a tűz a hatalmas kandallóban melybe simán befér még ő is, ha jól összehúzza magát bekucorodik a sarkába. Előtte két barna, bőrrel bevont kanapé melyek egymással szemben helyezkednek el, és az ünnepek alkalmára mindig vöröses árnyalatú anyaggal bevont díszpárnát kapnak. Ugyan csak mellettük két, egymással hegyesszöget bezáró fotel, előttük pedig egy dohányzó asztal, így ha egy összeruccanás alkalmával több ember érkezik, mint amit az aprócska étkező be tud fogadni, akkor kényelmesen letudnak ülni a nappaliban. A falat barna lambéria keretezi, mindenütt díszek, apró csecse-becsék melyek jelzik a női uralmat. Mécsesek, porcelánbabák, virágok és még sorolhatnánk.
Az étkező épp csak akkora, hogy négyen letudjanak ülni egy kör alakú asztalhoz, ami mellett a hatalmas konyha ténylegesen a sütés-főzés szerelmeseinek lett kitalálva. Gale felesége lassan huszadik éve dolgozik séfként, több étterme van Svájcban, Franciaországban és Angliában. Nem véletlen hát, hogy ez a ház legnemesebb és legértékesebb, leginkább sokra tartott pontja, ami pont a hátsó udvar felé néz, így az egyik fal ablakai talapzattól a plafonig érnek megnyitva általa a teret tehát ha nem tűnt elég nagynak, ez hozzásegíti. Alapjáraton elég sötétnek mondható a ház, ez az egy helyiség viszont világos és vidám a szépen kidolgozott konyhabútorok ölelésében.
És ha már a sötét helyiségeket említettük, akkor ideje kitérni az illatokra, amit nem ad vissza egy lambériázott nappali vagy épp hálószoba se, ami sötét parkettával "hőszigetelt". Mindent átjár ugyanis egy illatosított gyertyának a jellegzetes illata. Beleivódott a padlóba, a falakba és a növényekbe, a dísztárgyakba a bőrbe és a szövetbe. Amint hasonló illatot érez a kórházban - ami elég ritka - vagy csak a bevásárló központokban, rögtön a családi fészek jut eszébe róla, ahova tiszta szívvel, őszintén vágyódik. Ez az illat, ez a mézes-kókuszos és mandulás aroma épp oly' kedves a szívének, mint amikor orrát Zoya dús, gesztenyebarna hajzuhatagába fúrja, hogy beszippanthassa illatát. Ezen két alkalommal úgy érzi, mintha haza talált volna... a szíve és az esze is Zoyához húzza, a ház illata pedig egy fészket takar, ahol szeretne lehorgonyozni.
Szeretne végre egy saját házat, ahol nem kell attól félnie, hogy bármikor ráronthatnak, mikor épp nem lenne az ínyére a dolog. Ahol nyugodtan alhat, mert tudja, hogy nem vár senki vendégeket, olyan embereket akit ő nem ismer így kellemetlen mosollyal totyorog a szobája ajtajában, mikor a semmiből valaki megjelenik és rányit.  Egy hely, ahol védve érzi magát és ahol úgy lehet együtt Zoyával, hogy nem kell a körmét rágnia vagy csak körbetelefonálnia a fél kórházat mikor otthon van, hogy mikor fog hazaérni Tommy és Leah.
De, hogy mit is jelentene neki egy ilyen ház? Fogalma sincs... új életet? Úgy lehetőségeket? Talán... de talán ezen elég lesz majd akkor gondolkoznia, ha eljutnak Zoyácskával addig, hogy összebútorozzanak. Akkor majd keresnek egy olyan kis lakást valahol a külvárosban, ami megfelel mindkettejük elvárásának. Ő leginkább a határ szélének örülne csak, hogy tarthasson lovakat és kutyákat, de nyilván szem előtt fogja tartani a lány kéréseit, hisz neki ő az első. Ha nem akar a jelenlegi házánál távolabb menni akkor lemond ő a lovakról azért, hogy neki jó legyen és komfortosan érezze magát.
Gale házának a puszta gondolatától is borsódzni kezd a háta - a jó érzéstől mintsem az undortól vagy a hideg gondolatától - épp ezért is próbálja elterelni róla a figyelmét, hisz még nem most lesz az, hogy lekucorodhat kedvesével az egyik kanapéra, hogy aztán a lábujjukat egyengetve és mozgatva engedjék felmelegedni őket. Az utóbbi időkben elég furcsa körülmények között jött évi szinten Svájcba, hisz volt olyan tél mikor kifejezetten meleg volt, nem volt egy csepp kis hó sem még Engelbergben se, máskor pedig csontig hatoló hideg hozta rá a keserű frászt, mínusz tíz és tizenöt fokokkal, ami koránt sem a tél csípősségét idézi. Jelen pillanatban valahol a kettő között állnak a mínuszok, nem lehet kevesebb mint mínusz hat fok, de ez még épp elegendő ahhoz, hogy ne kelljen tovább öltöznie két pulcsinál egy kabátnál és sálnál.
Érzi, ahogy Zoya meg-megremeg az ölelésében, épp ezért is simogatja, dörzsöli a hátát legjobb tudása szerint. Ő megmondta neki, hogy baromi hideg lesz és tekintettel arra, hogy soha nem tette még ki a lábát Ausztráliából, nem lehet eléggé felkészült... hát, hibáiból tanul az ember, most már tudni fogja, hogy rétegesebben kell öltözni, ha harminc fokkal hidegebb van Európában, mint odahaza.
Gondosan megigazítja a lány nyakában lévő sálat, hogy a pimasz kis szellő még csak véletlenül se bújhasson oda a nyakához, majd haladjon tovább a bőre mentén, de ekkor megjelenik mellettük egy taxi, aki pont a legjobbkor érkezett. Tudnak ám ezek időzíteni, csak nyíltan ki kell fejeznie az utazni vágyónak, hogy befagy még az a nyílása is ami talán soha nem is létezett.
- Ó hidd el először én se tudtam, hogy miként magyarázzam el neki. Nem vagyok valami jó franciában, de gondoltam többet érek vele mint, hogy pantomimmel megpróbálom a tudtára hozni, hogy mit is akarok pontosan. Viszont még így is többet beszélek franciául, mint ő angolul, szóval már ez is valami. Na de a lényeg, hogy a karácsonyra és a szép mosolyodra való tekintettel fél áron elvisz minket, remélem nincs semmi hátsószándéka és nem a baltás gyilkost fogtuk ki aki az erdőben jól felaprít minket. Túl jó fejnek tűnik ami mondjuk sose baj. Bevallom megszoktam már, hogy a legtöbb taxis tahó barom, de ő legalább kivételt képez. Amúgy meg... szerintem rágós lennék sülve, úgyhogy maradjunk a "nyers" énemnél - nevetgél szórakozottan miközben a nyakába kötött sötét sálat gyorsan kioldja épp úgy, mint a kabátjának gombjait.
- Miért tán nem azok vagyunk? - vonja fel a szemöldökét miközben szája szegletében egy kisfiús, bárgyú mosoly rendetlenkedik, szemében buja csillogás  - frissek és ropogósak, mint a kenyér a pékségben amit most vettek ki a kemencéből... na és már megint a sült embereknél tartunk. Ez mindenhogy morbidul jön ki - nevetve rázza meg a fejét, majd hozzáteszi - amúgy szerintem nem értette volna meg. Megtanulhatnád, hogy én vagyok Martinékon és Heatheren kívül gyakorlatilag az egyetlen olyan ember, aki ért a nyelveden szótár és útmutató nélkül is.
Ahogy Zoya elkezdi magát kihámozni a kabátjából, ő megragadja a ruhadarab kapucniját és nyakrészét, hogy lehúzhassa a lányról, mielőtt szegény teljesen kicsavarná magát. Kifejezetten picinek nevezhető ez a kocsi, a lábait már így is kis híján a nyakába kell dobálnia nem véletlen, hogy kicsit féloldalasan ücsörög, hogy minél nagyobb helyet biztosíthasson a térdének ami minden egyes hepehupás útrésznél fájón ütődik neki az előtte lévő anyós ülésnek.
- Hát azt merem remélni! Tudod, Gale engem kinyírna, ha felgyújtanánk a házát, szóval kénytelen leszel tökéletesen megtanulni minden kis lépést ahhoz, hogy ha este lusta leszek kimászni az ágyból, akkor te betudd gyújtani a tüzet - pimaszkodik miközben játékos él költözik a hangjába. Szinte él előtte a kép, ahogy az apró lányka koncentrálva kuporog a kandalló előtt, nyelvét kidugva, felső ajkát nyalogatva. Kis ujjacskái pedig a piszkavasat szorongatják, miközben a farönköket bökdösi és lökdösi. Imádni való már csak az elképzelés is.
- Te aztán tényleg morbid vagy - hőköl hátra mikor meghallja az "így görbüljek meg" átiratát, kicsit Zoyásítva - rögtön a legrosszabb lehetőségekre gondolsz. Megvakulni mi? Miért nem jó neked a görbülés?... - ezután viszont nem tudja folytatni a téma latolgatását hisz beérnek a hegyek közé, a lankák tetejére, ahonnan egyenes rálátás van a leginkább díszes ékszerdobozra emlékeztető aprócska városra. A városnál is szebb látványt már csak az nyújtja számára, hogy látja a lány arcát megváltozni. Ajkaival aprócska O-t formál, a szemei bepárásodnak, ő pedig akaratlanul is elmosolyodik... már csak ez elég neki ahhoz, hogy újult erővel vágjon neki a két hétnek. Ez a látvány mindent megér, főleg az érzés, hogy örömet okozhat annak, aki a világot jelenti számára.
- Igen, oda. Pont a város szélén van egy aprócska kis ház, kint a sípályák mellett. Tisztább napokon, mikor nincs köd vagy hófúvás, a fenyőerdő között látni lehet a város látképét. Szerintem még édesanyádat is megihletné - gondol itt arra, hogy igazán festői látványt tud nyújtani, mikor a Hold ezüstöt fényében úszik a hófehér havas rengeteg, a fenyők feketének hatnak csak itt-ott árválkodik rajtuk egy kis hókupac, a törzseik között hála a szegényes aljnövényzetnek, ott illegeti magát az arany fényű Engelberg belvárosa.
- A mennyországba, Zoya. Földi paradicsom. Így hívom, és fogom is azok után hogy veled lehetek itt - cirógatja a hátát, és látszólag a sofőrnek is pimaszul elnyeri a tetszését az, amit Hayden mond, ugyanis egy meghatott mosolyt csalnak ki belőle a szavai és talán a gondolat is, hogy mi mindent meg nem tesz azért a lányért, akit szeret. Kell ennél is erősebb, őszintébb szerelem?
Halványan elmosolyodik, majd nyel egy nagyot mikor megérzi a lány aprócska kezeit az oldalánál utána pedig a hátán, de nem tétlenkedik, látva a próbálkozását lejjebb hajol hozzá, hogy megkönnyítse a csókot, amit kap tőle, ő pedig viszonozza azt. Tenyerét az arcára onnan pedig a tarkójára simítja, így mélyítve el a nap folyamán első olyan csókjukat, mely nem kifejezetten az óvatosságon alapszik és azon, hogy elrejtsék az érzelmeiket mások elől egy-egy apró puszival. Miért is tennék?! Miért nem éreztethetik egymással azt mások előtt is, hogy legyen bármilyen dögös az a szőke nő aki Hayden jobb oldalán ül, vagy épp elhaladt mellette esetleg jóképű az a srác aki Zoyát méregeti, mégis ők egymást akarják. Csak és kizárólag egymást, hibáikkal és előnyeikkel együtt.
- Ö..khm... nhem akahok zavahni deh megéhkeztünk! - harákolja a francia úriember, minek után leparkolja a kocsit a ház előtt, aminek kerti fényei rögtön fel is kapcsolódnak ahogy mozgást észlel.
Ad még egy finom, óvatos csókot Zoyácska ajkaira, majd elmosolyodik és elhúzódik tőle annyira, hogy elfordítva a fejét jobbra, láthassa a házat.
- Hát szépségem, bemutatom neked a két hétig otthonunkként szolgáló kis házat.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 11:04 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Minden ember élete történetek apró kis részeiből épül fel, és ezeknek a történeteknek nagyon sokféle variációjából. És ha ebben bármit is megváltoztatnánk, ha a múlt egy részénél, bármi másképp történt volna, akkor bizonyosan most nem ugyanazok az emberek lennénk akik vagyunk. Fúúúú ez most tőlem roppant filozofikusan hangzott volna, ha hangosan is kimondom, szóval még kicsit jobb is, hogy nem tettem,hanem csak magamban elmélkedem. Példának okáért azon, hogy mi történt volna ha  anya eredeti elképzelése alapján a zeneművészetire jelentkezem az orvosi helyett, ha nem lett volna egy kedves és minden kis lélekrezdülésével odaadó biológia tanárom, és nem lett volna bennem az a késztetés, hogy az apukám halála kapcsán nekem bizony az a világban a dolgom, hogy hasonló esetek még véletlenül se fordulhassanak elő. Szóval az ember időnként hajlamos azokon a dolgokon meditálni, hogy mi lett volna ha. És az egészben talán az a különös, hogy minden út visszavezet ahhoz a ténymegállapításhoz, hogy az életem továbbra is szürkén, tompán egyhangú lenne, a szűnni nem akaró mosolyom ellenére is, mert hiányozna belőle az a valaki, aki által az igazi és hamisítatlan színek megérkeztek. Hayden egyetlen mosolyában benne van számomra a szivárvány összes tarkasága, még az is, amit az ember csupán a szívével érzékel.  Jobban belegondolva nem lett volna semmiféle szempontból szerencsés, ha a zeneművészetin kötök ki, mert akkora tehetségnek soha nem véltem magam, hogy zenei karriert fussak be, igaz korábban abban is kételkedtem, hogy orvosnak egyáltalán megfelelő leszek. Kezdve azzal, hogy az első komolyabb kórházi napomon nemes egyszerűséggel belerókáztam a halottmosó kamra szemetes vödörjébe. Nem is lett volna ezzel talán semmi gond, ha nem nagyjából húsz másik medika szeme láttára teszem ezt. Rettenetesen kellemetlen helyzet. Aztán emlékszem az első hetem után, amikor hazamentem, és egy nagy sóhajt követően öleltem át Martint, már látta rajtam, hogy bizony rámférne egy kiadós lelki fröccs. És meséltem neki arról, hogy okés, hogy én mindent megpróbálok, és soha nem adok fel semmit, csak mérhetetlenül rossz ha nem sikerül minden úgy ahogyan szeretném. Ő meg akkor arról kezdett nekem beszélni, hogy egy fának mennyi mindent kell átélnie, amíg abból egy olyan bútor lesz amely használható. Mennyi törődést igényel egy apró csemete, mennyire figyelni kell rá az első időkben, vékony kis derekát átkötni, óvni a széltől, a vihartól. Aztán persze milyen sok időnek kell eltelnie, mire használható lesz majd. Mire kell figyelni amikor megmunkálja. A fának, ugyanúgy mint bárminek, amely egykor élő volt lelke van. Miért bánna vele az ember másképpen? Tisztelni kell mindent amit az ember önnön javára fordít. Martin egyszerű ember, bölcs és nagyon hasznos gondolatokkal, és amikor egyszer azt mondtam neki, hogy szerintem könyvet kellene írnia, mert egy filozófus veszett el benne, legyintett és nevetve azt mondta, hogy nem kell neki könyv, mert van egy okos kislánya, aki mindent megjegyez. Szívmelengető érzés. Sokszor belegondoltam, hogy az embernek valóban szüksége van barátokra, ha egy valaki már van az életében akiben megtestesül akár tíz barát is egyszerre, és nem számít, hogy hány évvel idősebb? Mindenkit Martinhoz hasonlítottam, és az egyetemi pszichológus szerint komoly lelki problémákkal kell szembe néznem, mert milyen az már, hogy egy lánynak nincs komoly kapcsolata  húsz évesen és minden útjába tévedő fiút a nevelő apjához hasonlít, és ha nem éri el a megfelelő szintet akkor szóba sem jöhet, mint esetlegesen potenciális kapcsolat. Nem tudom….igazából szerintem inkább az lehet a titok nyitja, hogy nem akartam magam sosem elkötelezni komolyabban, mert nem vagyok egyszerű eset, és ezt tanúsíthatja az életemben az a néhány barát akik vannak még….nem sokan vannak őszintén szólva. No de nem akarok én ennyire elkanyarodni az eredeti gondolatmenetemtől, mert ugyebár arról kezdtem elmélkedni, hogy mi lett volna ha bizonyos dolgok másképpen alakulnának, és ez által mondjuk Martint sem ismerhetném…vagy éppen nem jutottam volna el odáig, hogy a St Claire falai közé kerüljek és a csetlőbotló dolgaim közepette is képes legyek valaki figyelmét felkelteni. Igazán, soha nem gondoltam bele, hogy a hozzám hasonlatosan….Heather egyik barátjának megfogalmazása szerint: „kuckózós lányok” felkelthetik bárki figyelmét. Sosem hordtam példának okáért kihívó ruhákat….ma sem hordok, de azért a helyzet annyiból javult, hogy Heather rábeszélt néhány olyan darabra amiben nem a saját öreganyámnak nézek ki. Na az is vicces volt….mármint amikor együtt elmentünk vásárolni. Két, vásárlásilag teljesen különböző ember egy ruhaboltban….mint egy veszekedő középkorú házaspár : „demégeztpróbáldfelzoya”, „demenjünkmárheather”. Én sosem voltam boltkóros, úgy értem alapvetően nem szeretek vásárolni, és ezen szokásom a nagyvárosban sem változott meg. Talán azért lehet ez, mert ahol felnőttem, nem voltak égig nyúló bevásárló központok, csak a régi Grayson farmon felhúzott kisebb áruház, ahol lehetett venni mindenfélét, többek között ruhát is. Meg a főtéren Miss Barbie butikja, ami már kisgyermek korom óta ott állt, és szerintem anya még a régi rugdalózóimat is ott vette. Mindig arra neveltek, hogy a ruháiddal sosem azt mutatod mennyivel jobb ember vagy, hanem azt, hogy mennyivel gazdagabb. Éppen ezért erre sosem fordítottam olyan nagy figyelmet, kivéve talán azt a pár évet, amin minden kamaszlányka átmegy, és olyankor én is szerettem volna jobban kítűnni a tömegből. Persze utólag belátom, hogy az „Üderózsaszín 50 felett” elnevezésű hajszínezőt nem éppen egy gesztenyebarna hajú kislánynak találták ki, és olyan voltam egy hétig tőle mint a romlott puncs fagylalt. Vagy amikor először próbáltam ki anya csókálló rúzsát, amit olyan szépen kentem fel, hogy Martin nem tudott megszólalni, és nagy nevetések közepette a tükörhöz vonszolt. Annak a fajta rúzsnak megvan az a misztikus tulajdonsága, hogy ha kimész a szád vonalából, akkor nem látszik, majd csak egy óra múlva fejti ki a hatását. Na mármost én akkor úgy néztem ki mint aki bevágott egy tál málnát, vagy fekete szedret, vagy mindent egyszerre, és alaposan szétmaszatolta a szája körül. Másnap reggel is ott volt a nyoma, és csak az volt a szerencsém, hogy a teljes vasárnapot otthon tudtam tölteni, hogy hétfőn iskolakezdésre már nyoma se legyen. És megvolt az is, amikor anya egyik magas sarkújában igyekeztem én lenni a királykisasszony akinek azonnal ki kell jutnia a toronyból….szóval az emeletről ebben a sok számmal nagyobb cipővel futottam le és dobtam egy akkora hasast a lakkozott parkettán, hogy a bejárati ajtó állított meg fejjel. A jobb bokám meg kifordult. Szóval megvoltak a magam kis buta dolgai eddig életem során, de ez valahogyan a huszas éveim elejére lecsengett, és onnantól megint visszabújtam a saját kis világomba, mert ott biztonságban éreztem magam, ott senki nem bánthatott. Miközben én igyekeztem magam körül mindenkinek jobbá tenni az életét, igyekeztem helyt állni az egyetemen, és jó eredményeket elérni, ahogyan később a kórházban is igyekeztem helyt állni több kevesebb sikerrel. Cody mellett jól tudom továbbra is az a picit szorongó kétbalkezes gyakornok lány maradtam volna, aki voltam egészen addig a pillanatig amíg Hayden maga mellé nem vett. Persze a kórházban elég hamar szárnyra kapott az a pletyka, mely szerint én egy számító kis fruska vagyok, én azonban nem fordultam magamba, hanem ezerszeresen akartam bizonyítani, hogy félreismernek. Semmi köze az egészhez annak, hogy éppen kivel vagyok együtt, semmi köze ahhoz, hogy kit választottam, vagy éppen ki választott engem. Ebbe aztán végképp nincs beleszólása senkinek. De az igazat megvallva onnantól folyamatosan zavart, hogy összesúgnak a hátam mögött. Ó ha tudnák, hogy nekünk nincs az úgy mint esetleg nekik, akik leteszi a sztetoszkópot, szögre akasztják a köpenyt és azzal lehetnek együtt akivel akarnak, mert esetleg vele könnyebb összeegyeztetni a napjukat. Nekünk sokszor csak órák jutottak, sietve ellopott percek a másikból, de mi ezt is tudtuk élvezni. Hayden elfogadott olyannak amilyen vagyok, egy pillanatig nem bántott azért mert néha szeleburdin hadarósan fejezem ki magam, hogy néha előbb jár az agyam mint a szám, és ebből érdekes megfogalmazások születnek. Hogy időnként magam alatt tudok lenni én is, hogy amikor nem sikerül valami akkor a világvégét vizionálom. Mégis ott voltunk egymásnak, hogy mindig amikor szüksége van ránk a másiknak akkor segítsünk. És mikor már azt  gondoltam időnként kétségbeesve, hogy ez már nem változik jött Hayden ennek az utazásnak az ötletével. Itt ülünk egy melegtől duruzsoló taxiban, hogy egy olyan helyre érkezzünk meg, ahol végre együtt lehetünk mindenféle zavaró körülményt, kizárva, sőt ha azt vesszük még a nem zavaróakat is. Csak a havas hegycsúcsok, a kegyetlen mínuszok, a fenyvesek lábánál megbúvó kis házacska, amiről már annyit mesélt nekem az én drágaságom, és amit elképzelni ugyan elképzeltem, de hogy mennyire fogja felülmúlni a valóság a képzeletemet arra csak később derült fény. Most egyelőre élvezem, hogy elbújhatok a kabátjában, mintha én lennék a kabalája, egy aprócska kis csudabogár, akit nem ám csak úgy félre lehet rakni. Én bizony kapaszkodni fogok, mint ahogyan meg is teszem, és ha azt vesszük a kabátok között bebugyolálódva úgy ülünk, hogy én már félig az ölében. Nem kicsi az autó hátsó részem nekem meg túl nagy.
- Héééé én felgyújtani? Nemárhogymár! Pfhúúúúú Hayden. Figyuzz én még bio fújtatóként is tudok működni. Szóval ha nem gyullad be rendesen az a tűz, akkor Zoyácska hopp odahasal…feltéve ha Zoyácska tud magára vigyázni, és nem szed össze valami parazsat….és akkor nagy ügyeskedések közepette fújom a tüzet. Csak aztán kérek ám egy kis plussz oxigént a doktor úrtól olyan szájból szájba direkt módon….de pszt…munkáról egy szót sem…én munkáról? Hova gondolunk kérem?- elkerekedtek a szemeim tréfásan, meg ráztam a fejem és a nyelvem nyújtogattam. Bohóckodtam, ahogyan mindig szoktam, mert tudtam, hogy ezzel jókedvre derítem őt is. Egészen addig tartott mindez, amíg a város látványa elém nem tárult, nekem meg kis híjján az autó aljáról kellett szedegetni az államat, és olyan boldognak éreztem magam, mint talán még soha életemben. Mert itt és most olyasmit kaptam, amit az ember nem tud a szekrénybe tenni, nem tudja kézzel megfogni, még csak arra sem képes, hogy másoknak megmutassa. Mégis örökre az övé marad, olyan amit senki nem vehet el tőle. Az első karácsonyunk gyönyörű nyitóképe, az aranyváros, a szép fényekkel ragyogó, havas Engelberg
- Ha létezik a világon egy jótündér, akkor most azt kérem, hogy hallgasson meg és soha ne engedje, hogy ezt elfelejtsem, akármi is történik- sóhajtottam vágyakozva, és hol Haydent néztem, hol pedig az előttünk elterülő gyönyörű várost. A mami említésére még inkább ellágyulnak a vonásaim és visszafordulok Hayden felé
– Majd….majd készítünk sok képet, és megkérem mamit, hogy fesse meg nekünk…azt a helyet ami….egy igazi Havas Mennyország….itt…ez itt a Karácsonyi Csoda, egy igazi Mézeskalácsbirodalom….A Mi Gyönyörű Hógömbünk….ez most két hétig a miénk lesz…Krayden Világ!- hátravetettem a fejem és úgy nevettem, ahogyan a kettőnk nevét sikeresen egybeforrasztottam, de ezt éreztem jelenleg, hogy ahogyan ezek a szavak szépen egybefonódtak így fogunk majd mi is. A kandalló előtt ülve, nézve a narancs színű lángnyelveket, és amikor hozzábújok a világon semmi nem létezik, semmi olyan gondolat nem lesz a fejemben ami rossz, ami negatív, ami fájdalmat okozhatna. Abban a pillanatban csak arra tudok majd gondolni, hogy mennyire szépen ragyognak a zöldjei a szűrt fényben, hogy mennyire odaadóan néz rám, hogy mennyire tud szeretni, hogy mennyire….mennyire vártam arra, hogy megtaláljam.
- A Földi Paradicsom….- ismétlem meg motyogva és egy finom kis sóhajt követően amikor a hátamon érzem a kezét. Megfordulok, meg kell fordulnom, még mielőtt az autó leereszkedik a völgybe…nekem kell ez a csók. Mintha egy belépő lenne, mintha egy titkos kapu nyílna meg általa, ahogyan az ajkaimat már nem finoman vezetem az övére. Valamit el kell  vennem, valamit amitől feltöltekezem mégis….magam is meglepődöm rajta, ahogyan ő is. Érzem a mozdulatából, abból ahogyan az érintésemre reagált. A helyt teszi, a tengernyi csoda ami még vár ránk, amit megosztani készülünk, és ez tökéletesen elrejtezik egy erőteljesebb szívdobbanásban. Elfeledkezem a világról, hogy éppen egy taxiban ülünk, hogy hamarosan megérkezünk…de ő is ugyanígy tesz. Erre az egész percre egy kicsit megszűnik a világ. A taxis tört, franciás akcentusa rángat vissza a valóságba, és még mindig párás szemekkel nézem Haydent, látom a tekintetében, hogy meglepte ez az egész, ahogyan azt hiszem engem is. Valami megváltozott. A hely teszi velem? A szabadságnak van ilyen illata, a kötetlen boldogságnak. A fények hirtelen gyúlnak fel, mint azokban a filmekben a főtéren felállított fenyőfákon, a városok utcáin, és mindent beragyog, akárha az égből csempészte volna le az ember a csillagokat, hogy néhány éjjelen csak az öv legyen mindegyik. Ez lesz a mi saját, külön bejáratú égboltunk…temérdek fehér felhővel, ahogyan a hó beborítja a világot előttünk. A látvány azonban az előzőekhez képest nem letaglóz, hanem teljesen felpörget. Mint egy kis felhúzhatós baba egy óriásit sikkantok, mely nagyjából a következőképpen hangzik
– Wihííííííííííííííííííííííííííííí!- majd már pattanok is ki a kocsiból, észre sem véve, hogy pusztán a susogós nadrágocskám, a buta bojtos csizmácskám, meg a pulóverem van rajtam, futok mint a mérgezett egér, bele egyenesen a hóba….húbasszus….olyan mint a porcukor…mintha az ember porcukorba nyúlna bele. Vagy nem is. Lisztbe. Lisztes porcukorba….hideg lisztes porcukorba. Futok a ház felé, már amennyire tudok, magam előtt vágva az utat a szűz hóban, és közben kiabálok a csuda tudja kinek, mert Hayden éppen a taxissal rendezi el a holmikat. Mit nekem holmik, ez itt életem első havas élménye, és nem tudok vele betelni.
– Haydeeeeeeeen! Ez olyan…gyúúúúj ez olyan mint egy óriási felhő….mocskosul hideg felhő…vagy mint a finomra darált gyémántok. – miért darálna bárki gyémántot? Na mindegy, ez akkor is olyan. Megfogok egy marékkal a csupasz kezeimmel, a fele kihullik és a magasba dobom, aláállok és pörgök mint a forgókerék a vidámparkban. Tisztára meg vagyok húzatva, és az sem tűnik fel, talán csak egy perc után, meg mikor már a taxi fordul vissza, hogy veszedelmes módon fázom, és a kabátom ott van a kedvesem kezében.
- Ugye holnapra ezt nem viszi innen el senki? Ezt a sok havat…mármint itt mindenkinek van saját, nem kell összeszedni és elvinni?- utalok itt arra, hogy nálunk otthon a műjégpályákon ugyebár csak műhó van, igazi nincs.
- Gyahhajjjjj ez hideg….ez miért hihihihihidegebb mint az előbb….?- vacogva kezdem lejjebb adni az idétlen rohangálást úgyhogy futok vissza Hayden felé, akinél ott az életmentő kabátom.
– Jó hülye vagyok mi? Piros vagyok? Úgy érzem magam mint akinek lefagyott az arca…és nem tudom abbahagyni a vigyorgást….fáj!- nevetgélek vidáman és a kabátomért nyúlok, a hó leolvadt lassan rólam, csak a hajamban volt még belőle….no igen ez volt a „Zoyácska első találkozása a hóval Engelberg-ben” című fejezet. És ez még csak a kezdet.
– Úgy érzem ha megcsókollak hozzádfagyom- nevetgélek tovább, de végül jégcsappá fagyott ajkaimmal egy sietős csókot lelopok Hayden az enyémtől jóval forróbb ajkairól.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Jan. 05, 2016 3:52 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Hayden sokakkal ellentétben soha nem hitt Istenben. Számára nem létezik az a valaki, aki fent ücsörög valamelyik túlméretezett felhőkupacon, mint egy nagy tál tejszínhab tetején a csokiba mártott kifogástalanul piros eper... annyi különbséggel, hogy a Teremtő szellemképesen, átlátszón tengeti ott a mindennapjait, hisz sokak szerint ő csak egy szellem aki régen létezett de ma már csak mint eszme van velünk és irányítja lépteinket lévén befolyása van az emberiség és minden élőlény sorsa felett.
És épp itt van a kutya elásva. Az Isten képe Hayden számára csak egy gondolat, egy szájhagyomány útján - Biblia - terjedő mítosz, egy bizonyos valami amit a sok befásult, túl nagy képzelőerővel rendelkező Istenhívő megteremtett. De szerinte Isten csak és kizárólag egy norma lehet, egy olyan valaki akiről sokan szentül hiszik, hogy létezett és létezik, csak nem gondolnak bele abba, hogy ha olyan jó és csodálatos akkor mi a fenéért van annyi szenvedés és háború ezen a bolygón, és miért voltak és vannak is világméretű katasztrófák, ha már "létezik".
Épp ezért se érti a katolikusokat és a hatalmas hitüket. Azt már nem is meri mondani, hogy ő maga se tudja eldönteni, hogy bolondnak tekinti őket amiért a lehetetlenben hisznek, az elképzelhetetlenben, vagy inkább épp felnéz rájuk amiért ennyire ragaszkodnak a kereszténységhez vagy csak a saját elképzelésükhöz. Talán a hívő emberek hiténél nincs is nagyobb ragaszkodás amit ma ez a világ annak nevezhet.
Ez az "idős rezidens" és egyben fiatal orvos, nem látja maga előtt a sokak szerint szakállas, bölcs tekintetű férfit aki megteremté a Földet majd az életet és a férfit no meg a nőt. Mekkora botorság! Oldalbordákból embert mi?...
Hayden mindig a sorsban és a végzetben képzelte el azt a nagyhatalmat ami a tudtukon kívül irányítja az emberek életét. Úgy gondolja de inkább hiszi mióta csak gondolkodó embernek számít, hogy a sorsunk megvagyon írva az élet nagykönyvében ami egy könyvtárban van elzárva hét lakat alatt védve, és csak részben függ a mi személyünktől, mert alapjáraton egy sémára íródott... az, hogy miként irányítjuk, mit kezdünk vele és hogy reagálunk a közelgő változásokra, az teljes mértékben rajtunk múlik, de mindig minden helyzetben egy jól megírt forgatókönyv szerint halad előre számtalan elágazással és nehézséggel melyeket aztán vagy megugrik az ember, vagy nem.
A sors talán tudja jól, hogy mire miként reagálnánk, ezért is teszi olyan kiszámíthatatlanná és bizonytalanná... ha túl magabiztosak vagyunk akkor szinte biztos, hogy legjobb tudása szerint letöri a szarvunkat csak, hogy fejlődjünk és elhitesse velünk, hogy nincs az a magabiztosság és túl nagy bizonyosság, önbizalom ami egészséges lenne. Kellenek a nehézségek melyek megedzenek minket és ha már az egészséges szónál tartunk, akkor biztos, hogy kapunk valamit az élettől, ami által rámegy az egészségünk. Talán meg akar minket leckéztetni, talán ezzel akarja elhitetni velünk, hogy egy kegyetlen, gyilkos betegség se képes az elménk erején felülkerekedni. Mert ugyebár az elme, az ész és a kitartás az, ami végül de nem utolsósorban dönt a változás felett. Vagy beletörődünk a sorsunkba, vagy túllépjük azt és ezzel együtt túléljük a betegséget, sérülést, ami újabb rög az életvonalunkon, és ezzel máris másként halad tovább minden.
Ezért is tudja jól, hogy bármennyire is a lovaglás terén tudta elképzelni az életét és képzelték el azt mások is, mint egy lovast akiben olyan ősi vér és erő csörgedez, ami túltesz minden családbeli elődjén és ő lesz az, aki megreformálja a lovakhoz köthető kapcsolatot és hozzáértést, mégse ez volt megírva neki a nagy könyvben. Hayden a tízes évei végén olyan valaki lett, aki nem erőszak árán érte el azt, hogy egy ló engedelmeskedjen és, hogy alárendeltje legyen az emberi fajnak még ha azt úgy is tartják, hogy az ember legtökéletesebb, legnemesebb szelídítése maga a ló.
Hayden nem csak egyszerű hátasokat faragott ezekből az állatokból hanem valakiket akik később emberek barátaivá lettek egy társsá aki több mint negyed emberöltőn át mellettük lesz, nem pedig rabszolgákat akiket minden reggel kihoztak a boxból, hogy a napjuk hátralevő részét a futtatóban, száron mozgatva és folyamatos ugratások között tudják le. Rájött arra, hogy nem kell "alárúgni" csak, hogy végre azt csinálja amit mi akarunk és ezzel megfélemlítve ugyan, de hajtani tudjuk.
Bármennyire is imádta azokat az időket mikor a lovakkal kellett beszélgetnie nap, nap után, csak velük foglalkozni és puszta természete árán kihozni belőlük a maximumot, ez az irány mára bevégeztetett. A baj csak az, hogy nem tudta kihozni magából a maximumot, így le kellett mondania arról amit a legjobban szeretett...
... és talán épp ezért is tart most ki annyira Zoya mellett és ezért is akarja megmutatni azt neki, hogy milyen is ő valójában. Egyszer már majdnem elveszítette, mégegyszer nem akar kockáztatni. Ezért is figyel mindig arra, hogy mit mond, hogy mit csinál és arra is, hogy a harag ami sokszor szinte szétszaggatja őt a kórház falai között, ne olyan mértéktelen dühvel törjön elő, mint hónapokkal ez előtt. Mikor már ő se volt képes arra, hogy uralja az erejét és az érzelmeit és úgy felkente szerencsétlen rezidenstársát a falra, hogy tapétázni lehetett volna vele. Talán az a mázlija, hogy sikerült beszélni a kórház igazgatójával és nem megrótta őt, sokkal inkább megnyugtatta, miszerint nagy valószínűséggel ő is hasonlóképpen cselekedett volna. Hogy miért? Mert merő tudatlanságból és tanulatlanságból ölte meg a másik egy embert ahelyett, hogy segítséget kért volna mástól.
Hinni akar abban, hogy ezt nem ronthatja el, hogy a kettejük kapcsolata erősebb mint bármi más, ami eddig meg volt írva nekik, elvégre úgy is lehet nevezni ezt az erős köteléket, mint "életre szóló, megmásíthatatlan szerelem". Ez az ő sorsuk.... az, ami az imént hosszan fejtegetés alá került. Az volt megírva nekik, hogy ők ketten együtt legyenek az idők végezetéig,csak meg kellett találniuk egymást.
Ők ketten talán abból a fajtából kerültek ki, akik még évtizedek múltával is rajongani fognak a másikért és a szerelem lángja egy pillanatra se fog kialudni... és persze nem kifejezetten formálódik át valami mássá, amit szimpla ragaszkodásnak vagy "megszokásnak" nevezünk.
- Na hát az úgy nem járja - nevet fel szórakozottan, miközben ujjaival finoman cirógatja a lány arcát, míg az nagy lelkesedéssel csacsog, kis híján már az ölében fekve.
- Ilyen pimasz módon követelnéd a lélegeztetési technikámat? ... a végén még megsértődök - suttogja az ajkaira, de csókot még csak véletlenül se lopna, ez amolyan "ha már te pimaszkodsz, akkor én is megtehetem" közjáték anélkül, hogy komolyan kellene venni. Az persze nem kerüli el egy percre se Hayden figyelmét, hogy a taxis megállás nélkül szórakozik rajtuk. Hol csak mosolyog, hol elszélesedik az a bizonyos vigyor. Olykor még a szeme is vidáman csillog ahogy a visszapillantóban találkozik a tekintetük. Furcsa szerzet!
- Mit szólnál, ha én lennék az a jó tündér és két hét múlvától kezdődően minden hónapban legalább egyszer emlékeztetnélek erre, hogy el ne felejtsd? Arra, hogy mennyit majréztam a gépen miközben te jól szórakoztál... arra, hogy minden lámpalázadat leküzdve énekeltél mint egy kis karácsonyi angyal, nem is beszélve a mostani látványról, amiről nem készítettél képet! - kapja elő a telefonját mikor belé hasít a felismerés, hogy még mielőtt beérnek a hegyek és fák takarásába, készítsen egy fotót amit majd eltud küldeni Martinnak és az édesanyjának.  
- Csak néha szólj majd azért rám, nehogy visszaéljek vele, mert talán a végén ez lenne a következő lépés... tudok ám aljas lenni - képes ám arra, hogy elhúzza az emberek orra előtt a mézes madzagot, ami bár nagy pimaszság, de mégis van benne valami ami emberségesebbé teszi mint a hasonló természetű, gúnyos pockokat. Ez pedig nem más, hogy ő tesz azért, hogy ez a mézesmadzag életre keljen.
Nem érdekli most a munka, nem érdekli az, hogy mennyi dolga lenne amit le kellett adnia más-más rezidens vagy orvos kezére, hogy azok fejezzék be vagy épp kezdjék el. Abban persze biztos, hogy a papírmunkákat majd rá fogják hagyni, hisz ha valaki akkor ő lelkiismeretesen meg is csinálja azokat, de jelen esetben még azt se érdekli, hogy ez a papírmunka elhalálozott beteget fog érinteni. Mert nem érdekli, hogy otthon talán egy betege most leheli ki az életét... jó mondjuk ez hazugság lenne, mert ha tudna ilyenről akkor minden bizonnyal mély depresszióba zuhanna egy napig. Ettől függetlenül nem foglalkozik vele, mert egyszerűen nem akar foglalkozni vele. Hogy miért? Mert egyszer az életben ő is lehet önző! Ő is jól akarja most érezni magát, gondtalannak és problémamentesnek, mikor nem kell attól félnie, hogy megszólal a csipogója és rohannia kell a következő beteghez. Mint ahogy az se, hogy megszólal a telefonja túlsó végén Jonathannal, miszerint mennie kell mert most van lehetőség arra, hogy kicserélje a protézist. Nem mer ezzel foglalkozni! Nem akar vele foglalkozni. Csak boldog akar lenni Zoya mellett, a fiatal és gyönyörű kedvesével épp úgy mint a legtöbb munkatársa a párjával, akikkel az évek folyamán hetekre, hónapokra elhúztak ezzel ráruházva minden létező feladatot.
Amint a taxi lefékez s mire Hayden kettőt fordul, Zoya valami embertelen magasságokat megütő hanggal vágódik ki a járműből, hogy aztán körkörös rohangálásba kezdjen a lábszár középig érő hótakaróban.
Ő először nem mert belelépni... félt, hogy átázik a csizmája azután pedig a zoknija, aminek jóvoltából jó alaposan megfázik. Márpedig utál taknyos lenni mióta csak az eszét tudja, mert akkor aztán előbújik belőle a hisztis méregzsák. Idegen volt neki a hideg és a vattacukorszerű selymesség, hisz ismeri a homokot mely mindenhova befészkeli magát és nem tágít. De azután, hogy Gale aljas módon kinevette őt és egy nagy taszításnak hála a térdig érő  hóban kötött ki, már minden mindegy volt és húsz éves fejjel, duzzogó gyerek módján csattogott be a ház előszobájába ahol grátiszként akkora seggest dobott, hogy öröm volt nézni!
Megcsúszott a kövön a csizmája havas talpa, így hatásos belépőt produkált amin Desireé olyan sokáig nevetgél sipákoló hangján, hogy már ő maga is viccesnek tartotta noha ugyan akkor fájdalmas is volt. Azutáni évben persze mikor érkezett, más kő fogadta. Csúszásgátló, olyan mihez hozzátapad a cipőd talpa, megakaszt így nem esel el... na hát ő annyira fel volt készülve a csúszásveszélyre, hogy nem is gondolta, hogy ha előrebillen egy kicsit és jobban megveti a lábait, akkor pont emiatt fog fejre állni. Szerencsére nem lett belőle baj, mert Gale ott állt mögötte és elkapta a kabátjának kapucniját.
- Tartsd meg! - veregeti meg a taxisofőr vállát mikor az vissza akarja adni a neki szánt borravalót, ám nem erősködik inkább szerényen elmosolyodik, majd megköszöni és elhajt. Végre kettesben...
Menet közben megigazgatja a saját kabátgallérját, majd megrázza a lány kabátját és felé mutatva jelzi, hogy ideje lenne belebújnia, ha már kint akar maradni a hó tiszta és még érintetlen magányában. Nem saras, nem koszos, tökéletesen fehér és hibátlan ami apró kristályok milliárdjaiként csillogn köszönhetően a Hold ezüstöt és a ház fényeinek aranyló díszeinek.
- Nem, ez itt fog maradni nagyjából február elejéig, plusz még az ami esni fog rá. Nagy hidegek vannak mostanában, holnapra is mondtak havat, szóval felkészülhetsz életed első hóeséses látványára. Hidd el, gyönyörű! - tartja felé a kabátot jelezve, hogy bújjon bele, hisz készségesen rásegíti.
- Teljesen átfagytak a kezeid - fonja az ujjait a hideg mancsokra, mikor ismét szemben állnak egymással, hogy alaposan megdörzsölje őket, majd szorosabban fogja a mellkasán a kabátot - fektessük le az alapokat! A piros arc megfog maradni, hisz megcsípi a hideg mind ahányszor kijössz, viszont ahhoz, hogy kint lehess minimum két zoknit fel kell venned és a vastag csizmádat. Vastag nadrág alá egy, rosszabb esetben két harisnya, esetleg az az overálszerű masina. Kesztyű! Sapka és sál, no meg póló, két pulcsi és a kabát. Ilyen körülmények között tovább is kint lehetsz néhány percnél, de aztán ha be akarsz menni szólnod kell, hogy betudjuk gyújtani a kandallót csak, hogy időre felmelegedjen a ház. Oké? - néz bele a lány szemeibe vidám tekintettel, miközben ismerteti azokat az alapokat, melyekkel ő maga is kihúzott itt minden telet. Neki még Gale tanította meg, és talán nem is fektetett volna rá ekkora hangsúlyt, ha nem Ausztrália füllesztő közegéből jött volna.
- Nem fogsz - hajol le, hogy elmélyíthesse a csókot, miközben ujjait a lány hajának sűrűjébe süllyeszti - na menjünk, pakoljunk be, utána még kijöhetünk - motyogja két csók között majd felegyenesedik, hogy az egyik táskát a vállára kapja, míg a két nagyobb bőröndöt a kezeibe vegye.
- A két kisebbet tudod hozni? - biccent hátra  földön unatkozó bőröndökre - ha nem, akkor kijövök érte mindjárt, hagyd csak ott - ahogy az ajtó elé ér, már ki is veszi a farzsebéből a lakáskulcsot majd betolja maga előtt az ajtót, de még jó alaposan leveri a talpáról a havat, hogy anélkül csoszogjon beljebb. Rögtön megcsapja őt a kellemes meleg és Desireé illatos gyertyáinak a jóleső mézes, kicsit kókuszos illata.
Hazajött....




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 06, 2016 2:37 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Mindig is szertelen, kicsit szétszórt, néha kelekótya, de roppantul jólelkű emberke voltam. Az a fajta akire rábízhatod a titkodat és nem csupán azért nem adja tovább mert nincs kinek, hanem mert megkérted rá, mert mindig és minden körülmények között tiszteletben tartottam mások érzéseit. Erre pedig Martin tanított, arra , hogy az ember minden megőrzött titokkal gazdagabb lesz, arra pedig az anyukám. Soha nem gondoltam magam többnek másoknál soha nem éreztem azt, hogy különlegesebb lennék, vagy éppen olyan akire feltétlenül figyelni kell. Ha az iskolában felkeltettem bárki figyelmét, az többnyire azért volt, mert a leghosszabb hajú lányként a fiúk előszeretettel kapaszkodtak az én loknijaimba. De még ezért sem haragudtam, legalább figyeltek rám. Mert ez volt mindig az én egyetlen és legfontosabb késztetésem: figyeljenek rám, szeressenek, ahogyan én szeretem az egész világot. Apró gyereknek is olyan voltam mint egy érzelmektől túlfűtött kis lelkecske, mindenkit ölelgettem, osztogattam a magam kis puszikáit, és aztán amikor nagyobb lettem nem változott a dolog, talán csak annyiban, hogy a testemmel már nem fejeztem ki annyira a ragaszkodásom, sokkal inkább a szavaimmal vagy éppen azzal, hogy éreztetem mennyire szükségem lenne a figyelemre, és arra továbbra is nagyon, hogy szeressenek. A legnagyobb hibám talán a túlzásaim voltak. Mindig túlpörögtem, túlviccelődtem,túlérzelmeskedtem, túlkomolyan vettem dolgokat. De azt hiszem abban soha nem lehet egyetlen hiba sem ha az ember érez, és kifejezi az érzéseit, semmint érzéketlenül szemlélődik a világban. Az egyetemi éveim után, friss diplomával a zsebemben úgy éreztem, hogy enyém az egész világ, hogy a kisvárosi lányból hirtelen nagyvárosi leszek, olyan, akinek önálló élete és munkája van és húdemennyire meg fogom váltani a saját világomat ezzel. Az egész világot nem akartam, a sajátomat egyedül, hogy az különleges legyen...számomra legalábbis. Mindez meg is történt....igaz egy éves csúszással, de mégis. Lettek barátaim, egyre több önbizalmam, és lett egy fiú az életemben, akihez mindennél jobban ragaszkodom, a magam kis túlzó és időnként túlpörgős módján. Ha egy évvel korábbi önmagammal találkoznék elmondanám neki, hogy fel a fejjel nem szabad elkettyenni, mert tessék nézze szépen csak meg, itt vagyok én, egy évvel később a boldogságtól majd kiugorva a bőrömből, és olyan szerelmesen, hogy a bennem tomboló energiákkal legalább négyszer körbe tudnám rohanni a földet. Vagy többször. Ha akkori önmagamra tekintek akkor mosolygom, de van ami nem változott, van ami ugyanúgy megmaradt bennem, amit soha nem is fogok elengedni. A töretlen optimizmusom, melynek hála egyre több ember arcára csalok mosolyt, egyre több ember számára válok feledhetetlenné, ahogyan mindig is akartam. Hogy ez milyen érzés? Meg kell csak erről kérdezni az anyukámat amikor festeni kezd. Ő bizony egy igazi, kellemesen bohém művész lélek. Amikor azt látod a filmekben, hogy minden művészetek iránt elhivatott ember, legyen az színész, zenész vagy éppen képzőművész a saját taknyanyálában vergődő, kényszeres, addiktív és igazán érthetetlen és ápolatlan ember, mindig azt mondom, hogy azonnal nézd meg az én gyönyörű anyukámat és mond el ugyanezeket....mert ő nem az. Alacsony, akárcsak én, és ahhoz, hogy egyáltalán Martin széles vállainak gömböcskéjéig érjen, minimum egy kis emelt sarkú cipellő kell neki. Ha a csoszogós, otthoni mamuszkájában van akkor az én nevelőapukám lazán a hóna alá csapja:
Na Frani, megyünk aludni, ma este te leszel az alvósbabám. Szemet lehunyni, és egy hangot sem akarok hallani!” És nevetnek....szeretem őket nézni, mert boldogságot és harmóniát látok némi humorral fűszerezve. Ugye senki nem csodálkozik azon, hogy én is mindig ilyesmit akartam elérni? Mármint olyat akivel ugyanezek a dolgok átélhetőek. És azt hiszem az élet ahogyan régen nem volt velem túl kegyes most ezerszeresen kárpótol Hayden személyében. Szóval a mamikám gyönyörű asszony, az apró termete ellenére, és a melegséget sugárzó gesztenyeszín szemeivel, és a haja....olyan...namármost ugye az eredeti színe szőkés barna lenne...capuccino, ahogyan ő fogalmaz mindig. És ezt a színt is szoktam neki a hajára kenni. Mert ki más festené a még mindig gyönyörű dús haját mint én? Imádom ahogyan az ujjaim közé simítom, és nincs az a festék, nincs az a vegyszer ami képes lenne elnyomni azt az illatot, amitől ő lesz a megismételhetetlenül finom kellemes aromával körüllengett: Anyu. A ruházkodása rettentően csapongó, és eklektikusan kusza. Van amikor olyan elegáns mint egy cégvezető, olyankor még a szarukeretes, egyébként ablaküveggel ellátott szemüvegét az orrára biggyeszti, csak, hogy teljes legyen a hatás, másik alkalommal meg olyan mintha éppen most érkezett volna haza Woodstock-ból. Én azonban akkor szeretem a legjobban amikor igazán önmaga. Az idétlenül batikolt, kinyúlt nyakú pólóiban és trapézszárú, rikító melegítő nadrágjaiban, lakkozott lábujjkörmökkel és kiengedett hajjal, smink nélkül. Martin olyankor mindig végignéz rajtunk ahogyan a konyhában sürgölődünk, és nekitámaszkodva a konyhapultnak fél kezében egy sörös üveg nyakát szorongatva mosolyogva megjegyzi:
„Minden férfi álma, hogy megtalálja az igazi nőt, én azonban kettőt is találtam. Nem adnálak benneteket a világ összes kincséért sem....Na jó Zoyácska, téged odaadnálak húsz tevéért, de csak azért mert tudom, hogy úgyis hazaszöknél.” Na ilyenkor szokott repülni a kezemből a kockás konyharuha az irányába, de aztán nevetve rohanok az én drága nevelőapukám karjaiba. Szeretem még nézni azt ahogyan a mami fest...persze nem mindig tetszik amit látok, de már abból ahogyan a színeket kikeveri, tudom, hogy milyen a hangulata, milyen kedve van, milyen volt a napja. A színek mindent elárulnak egy emberről, ahogyan a teste is beszél. Ezt megtanultam az idők alatt tőle. Azt tanította nekem, hogy belülre kell figyelni, hogy nem számít a külvilág mit papol, hogy az emberek milyen elvárásokat támasztanak velem szemben. Ha arra törekszem, hogy magamnak megfeleljek, egy idő után a világnak is meg fogok. Ez a nehezebb út, és persze van a könnyebb: a behízelgés, a hazugságok végtelen hálója, amelyből soha nem lehet jól kijönni, amikor másnak akarsz látszani, mint aki valójában vagy. Inkább tartsanak egy kétbalkezes überszuperaktív lánynak, mint hazug képmutatónak. Ugye érezhető a különbség? És hiába költöztem a nagyvárosba, hiába lettem az egy év alatt igazi városlakó, a lelkem nem változott, annak ugyanolyan színe maradt amilyen volt, amilyen annak a kisvárosi lánynak volt, aki hatalmas lelkesedéssel, még hatalmasabb tervekkel és annál is hatalmasabb szívvel eljött otthonról. Változtam, de mégsem. És én hittem benne egész életemben, hogy valakinek ez is érték lesz, valaki ezt is majd meglátja bennem, aki számára nem az lesz a lényeges, hogy a reggeli rohanásban összekombinálom a kockásat a csíkossal, hogy rendszeresen cicabajusz marad az ajkaim felett a kakaótól, hogy imádom a plüsseimet, hogy még mindig sírva tudok fakadni a kedvenc filmjeimen, hogy érzékeny vagyok dolgokra, hogy imádom a csípőset csak éppen nem bírom, hogy nehezen vagyok képes feldolgozni  konfliktusokat, de könnyen meg tudok bocsátani. Mióta Haydennel vagyok még szembetűnőbb a változás, és tudom, hogy ha két hét után innen hazatérünk, akkor annyi boldog pillanattal leszek majd gazdagabb annyi élménnyel amiből kigazdálkodom a következő ilyen alkalmat, mint a mókuska az elrejtett téli elemózsiával. Az autó duruzsoló melegsége nagyon csábító, ahogyan az is, hogy ilyen kabát fészekben maradhassunk még egy kicsit, mert amúgy tök jó ám, és nagyon tudom élvezni. Kicsit meg vagyok húzatva mióta repülőre ültünk, és ezért csinálok olyan dolgokat, amik normális körülmények között minimum lámpalázat vagy éppen túlaggódást váltanának ki belőlem. De nem számít, csak az, hogy látom a kedvesem arcán az önfeledt vidámságot, és beindul az ösztönös reakcióm, hogy ezt ne csupán megtartsam nála, hanem még fokozzam. Persze tudom, hogy vannak helyzetek amikor komolynak kell lenni, amikor nem szabad elviccelni, és Martin pontosan erre intett. Hogy ha túlságosan gyerekesen viselkedem akkor Hayden sem fog komolyan venni, pedig van nagyon sok olyan dolog amit komolyan kell venni, főleg ez alatt a két hét alatt. A kapcsolatunk elkezdődött ugyan, de még nem volt időnk igazán elmélyíteni. Az érzés volt meg, ahogyan szeretni és ragaszkodni tudtunk, de olyan kevés dolog volt amit megismertünk a másikból, mert az állandó rohanás közepette ez egyszerűen képtelenség, ráadásul nagyon sokszor ezek alatt az alkalmak alatt Hayden valóban egy rezidens volt, én meg a kissé még ismeretlen vizeken evező gyakornok. Volt még mit tanulnom és voltak olyan helyzetek, amikor ezt a hierarchiát komolyan kellett venni. Műtétek, hirtelen esetek, vagy éppen előre lebeszélt helyzetek, amikor ott tudtunk lenni. Ő tényleg figyelt rám, figyelt a fejlődésemre, figyelt arra, hogy ha valahol még nem vettem részt egy eset tanulmányozásánál, akkor lehetőségem legyen. Nem háttérbe szorított mint Cody, mondván, hogy úgyis csak mindent összetörnék, vagy felborítanék. Persze ezek is megvoltak még mindig mert van....van bizony ami szintén nem változik bennem, és ez az, hogy képtelen vagyok egy nap minimum egyszer nem kárt tenni magamban. No de Zoyácska gyorsan gyógyul, meg amúgy is elintézi egy kézlegyintéssel. Amíg nem reped a csontom, és nem verem be alaposan a kobakom semmi vész, megoldom, túlélem.
- Nem is tudod te még Hayden Cole mennyi minden dologban tudok ám pimasz lenni.- viccelődve dörzsöltem az orromat az övéhez, elől pedig a taxisofőrünk vidám, visszafogott kuncogása hallatszott. Hogy pontosan mire is gondoltam...nos ez maradjon az én kis titkom.
- Hát figyu....jótündérnek egy kissé férfias vagy. Úgy értem imádlak meg minden de rémesen festenél rózsaszín tüll tütükében, és csini kis tüncike koronával a fejeden, meg olyan csillagban végződő varázspálcikával. Szőke kis loknicskákkal, olyan csigásakkal, tudod.- túrtam bele a hajába az ujjammal, és párszor átfuttattam közötte. Szerettem birizgálni, nem tudom, olyan kellemes volt a tapintása, igaz Heather is megállapította már, hogy elképesztően tudok a hajakhoz ragaszkodni, és tapogatni tekergetni őket....jó okés, belátom nem feltétlenül hétköznapi dolog, de ha egyszer imádom csinálni! Haj mániás vagyok, ez már fix.
- Szóval ha eltekintünk a külsőségektől, nem bánom lehetsz a jótündérem, de csak akkor ha két havonta minimum egyszer el is varázsolsz, különben stipistopi nem érvényes a tündérség.- apró tenyeremmel simítottam végig az arcán, és hagytam azt lehullani kettőnk közé, végül ha eddig nem lett volna elég a túlzás amit produkáltam még ezt tovább fokoztam azzal, hogy gyakorlatilag benti ruhában, rongyoltam ki a kocsiból belegázolva a ragyogó hóvilágba. Gyermekkorom képei elevenedtek meg a szemeim előtt, és már nem csak a hideg marta az arcomat, hanem az izgalom is a szívem környékét szorongatta. Azt hiszem a boldogság ami átjárt, az tökéletesen érezhető volt a reakciómon és éppen olyan tiszta volt mint az egész környezetünk. A hegyek felett ragyogó kékes fekete árnyékba bújtak a fenyvesek, néha mutatták meg magukat a hósipkák, a távolban a város fényei vibráltak a szemeim előtt, meg a két hétre otthonul szolgáló házunk. Mint egy mesekönyv, egy mézeskalács házikó....ahol nem a gonosz boszorka vár bennünket, hanem gyönyörű napok. A kis hógömbök sem értek fel ahhoz ami a valóság formájában tárult a szemeim elé, és mindezt tőle kapom, miattam találta ki ezt az egészet, miattam utaztunk ennyit, hogy láthassam. Soha senki még csak fele ennyit sem tett értem, hogy bebizonyítsa nekem a szeretetét, olyanok közül akik nem a családom. És itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy ennyi mindent kitalált, megvalósított és finanszírozott, hanem maga a szándék...maga az elképzelés, maga az, hogy...szeret! Folyamatosan erre tudtam gondolni, ahogyan dobáltam a havat és észre sem vettem, hogy gyakorlatilag csonttá fagyok a hidegben. Élveztem az egészet mint valami rosszcsont kölyök. Az autó amivel jöttünk kikanyarodott, én meg még mindig a hóban ugrabugrálva integettem két kezemmel kalimpálva  a levegőben a sofőrnek, kiabálva, hogy talán meghallja.
- Boldoooooooooggggg Karácsooooooonyt!- még láttam az egyik lámpa fényében ahogyan a fejét csóválja és mosolyogva integet vissza. Tuti, hogy a szemében én vagyok a leghibbantabb ausztrál lány akivel valaha találkozott. Na nem mintha olyan sok flangálna errefelé....vagy ki tudja? Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy visszamenjek a kabátomért, de a hideg legyőzött, és persze a fagymanók is rendesen összecsipkedték az arcomat. Mennyire kis gonosz népség, nem hagyják, hogy élvezzem a puha havacskát. Nekik feltétlenül és most kell pirosra csókolgatni és csiklandozni az arcomat. A huncut mindenüket!
- Neeeee máááár komolyan ilyen macera az, hogy élvezzem a havat? Ezt nem mondtad! Na jó, de innen haza nem megyek addig amíg legalább két hóembert nem építettem. Megépítünk téged meg engem hóemberből, okés?- vigyorogtam volna még szélesebben ha tudtam volna, de egyelőre azzal is beértem, hogy a kabát melegített és Hayden keze is sokkal forróbb volt mint az én jégkocka mancsaim.
- Mi a szösz, te titokban kályhát kötöttél a hátadra és azon melegítgeted a kezed? Jesszus de jó, csináld még légyszi!- dugtam oda az alaposan átfagyott kezeimet, és még utoljára a kanyarodó autó felé néztem.
- Szerintem ha van gyereke már most meg fogja neki mondani, hogy ausztrál lányt haza ne merjen hozni, mert hibbantak, kis vigyori bohócok mind. Hehe!- élveztem a csókját, ami még kellemesebben átmelegített mint a kezei, és megvallom őszintén, ha nem fagyott volna el a hajam szálainak a vége is ebben a didergető hidegben még el tudtam volna őt itt csókolni, ebben az arany és kékes fehér pompában. Ez tényleg egy földi paradicsom. A csomagok felé pillantottam és szusszantottam egyet, még egyszer azért vissza húzva őt egy futó csókra aminek persze a végét elnevettem, hiszen alaposan át voltunk már fagyva. Felkapta a csomagokat, de kettő még így is ott maradt, én meg mókásan szalutáltam neki egyet, lendítve a piros kis kabátkám ujját.
- Igenis parancsnok! Tűzgyújtásra készen állok, ahogyan a csomagok pakolására is. Elbírom persze, nem jelent gondot. Ha már itt vagyok, nehogymár gondot okozzon.- nevetgélve mentem a csomagokért és direkt úgy haladtam, hogy alaposan rúgjam a havat, minél magasabbra annál jobb. Tényleg olyan voltam mint egy kisgyerek, de én ezt baromira élveztem. Hayden után indultam a kis csomagokkal, ő pedig éppen akkor nyitotta kis a bejárati ajtót, amikor a kis bejárati részre értem. Valószínű némi jég kerülhetett a hó alá, mert természetesen ebben mester vagyok, mondtam már? Mármint abban, hogy akkora hátast dobjak, hogy a felreppenő piros kabátomat szerintem még Sydney-ben is látták. Nem is én lennék, ha ezt a hátast nem követik hanghatások, amolyan Zoyás speciális effektek, hogy azt mondja:
- Íhhhhhjjjjjíííííííí..ááááááúúúúúccsááááááábbáááááá!- és a végén egy nagy puffanás. Kezem lábam ezer felé, olyan igazi női esés: még csak meg sem próbáltam felfogni, mert minek ugye? Puffanjunk ahova puffanunk. Tökéletes kiegészítése volt ez annak, hogy Hayden éppen a talpáról verte le a havat, én meg alig bírtam megfordulni, mert valamiért még mindig veszettül kapaszkodtam a táskákba. Hayden megfordult az ajtóból én meg nagy röhögések közepette hátsóm az égnek, előttem a táskák, a kabátom össze vissza, a hajam kócosabb mint amikor reggel felkelek.
- Jól vagyok....jól vagyok! Direkt volt! Csak őőőő...teszteltem mit bír el a hó! Jó volt...jó volt meg kell hagyni.- úúúúbasszus azért a bokám fájt rendesen. Istenem nem is én lennék, ha nem valami hülyeséggel nyitnék! Ettől függetlenül vigyorogva húzogattam a nyakam és néztem fel Haydenre ahogyan feltápászkodtam.
- Ne utálj légyszi! És rendezd el a csomagokat nyugodtan, én itt megvagyok, ura vagyok a helyzetnek!- egy frászt! Még mindig a két táskával szerencsétlenkedtem. Te jó ég rémes vagyok időnként, de legalább szórakoztató. Remélem.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 12:19 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Emlékszik arra a srácra aki akkor volt, mikor még nem ismerte Zoyát... emlékszik gyakornokkorának az igyekezetére, arra, hogy bebizonyítsa a szakorvosoknak, sőt még a rezidenseknek is, hogy igenis neki helye van ezen a pályán, neki orvosnak kell lennie csak tekintettel arra, hogy nagyon sok szakág érdekli, nem kifejezetten van tisztában azzal, hogy mire szűkítse a tanait. Sokan már gyakornok koruk végén, rezidensképzésük elején eldöntik azt, hogy miként akarják folytatni akkor, ha eljön az ideje a döntésnek, de ő nem tudott szűkíteni, hisz ahol éppen volt, ott tett meg mindent a betegekért és azokban az órákban, napokban vagy hetekben, attól függően, hogy épp mennyi időt kellett ott eltöltenie, az a szak volt a kedvence és ahhoz húzott a szíve.
Ő inkább azzal volt tisztában mindig, hogy hova nem akar menni. Ez pedig az onkológia a hematológia és a reumatológia volt, ezeket úgy kerülte ahogy csak tudta, de sajnos bele kellett törődnie abba, hogy nincs olyan, hogy egyik-másik osztályt kihagyja, akkor is jól kell teljesítenie ott, ha beledöglik is. Bármennyire is rettegett a tudattól, hogy megannyi haldokló szerencsétlent kell néznie reggeltől estig, mennie kellett. Lehet, hogy gombóc volt a torkában és fájt, reszketett a szíve, mégis ott kellett lennie mellettük, örömhíreket vagy épp tragédiákat közölni miközben nézi azokat a rémesen bölcs, de fáradt s lemondó tekinteteket. Talán ez fájt és fáj is neki a legjobban, ezért se tudott elmélyülni ebben a két szakágban... a tehetetlenség, a tudat, hogy vannak akik menthetetlenek és bármelyik nap az utolsó lehet... az, hogy másnap már úgy megy be a kedves idős nénihez vagy a mindig mosolygó kislányhoz, hogy kihűlve fekszenek miközben ott villog a mosoly az arcukon, lévén csak megkönnyebbülés volt nekik az elmúlás. Ehhez ő gyenge volt, és mind a mai napig gyenge noha megtanulta, hogy miként kezelje az érzéseit.
Emlékszik a törekvéseire, a bizonyítási vágyára és a maximalizmusára. Arra, hogy annak ellenére, hogy eleinte szakorvosok és rezidenstársai is egyaránt képesek voltak belőle hülyét csinálni, mégis beletörődtek abba, hogy ezt a gyereket nem lehet kizökkenteni és bármennyire is veri őt az élet, vagy az emberek, nem fog tágítani az elhatározásaitól... szúrta ugyan a szemüket, hogy milyen jól teljesít és azok akik tényleg hisznek benne, mindenek előtt őt várták maguk mellé a műtőbe, vagy egy-egy nehezebb esethez, hisz tudták, hogy kitartó és tudja a dolgát. Szófogadó, nem kezd el vitatkozni, nem kérdőjelezi meg az orvosok döntését, ha pedig mégis, nem paraszt módon teszi, inkább véleményez aztán közli a maga meglátását ami sokszor jobb ötletnek bizonyult mint az, amit a szakorvos akart csinálni, hisz új tanítási elvet követtek már az ő idejükben, több gyakorlat ahol elméletet "vernek a fejükbe", így frissebb információik vannak, esetleg könnyebb és gyorsabb ugyan akkor sokkal tisztább módszereik.
Ezek az orvosok pedig nem zárták el magukat a lehetőségtől, hogy egy temperamentumos, az orvoslásban már így is sokat bizonyító rezidens kezébe adják a döntést, ami az esetek nyolcvan százalékában mindig bejött. Bíztak és hittek benne épp úgy, mint Faith, akinek nagyon sokat köszönhet, aki orvost, aki igazi embert faragott belőle. Nem is volt szüksége a családjára s noha ott volt Karen és Jonathan is, mégis első kézről ettől az apró tereméstől, ettől a családanyától tanult a legtöbbet, hisz mindig mellette volt akár a nap huszonnégy órájában.
Ő lett a mentora, az a személy akire felnézett, akiben hitt, hogy tényleg orvost tud majd faragni belőle noha félt a titkos vonzalomtól, ami először mint nőhöz kötötte s amiről csakhamar lemondott, hisz olyan lett neki mint a nővére vagy ha tovább akarunk menni, akkor az anyja. Mert ugyebár akkoriban már elveszítette a szülőanyjába fektetett a hitét, aki nem volt ott, hogy támogassa nem tudott leülni mellé esténként, hogy beszélgessenek és bizonyosságot kérjen tőle. Ezekben az időkben csak John volt neki az otthoniak közül, akinek mindent elmondhatott, aki meghallgatta és aki segíteni próbált. Ő volt az aki a fejébe verte, hogy ne mindig az eszével próbáljon gondolkozni, hanem a szívével lásson, más esetben viszont pont az ellenkezőjét ajánlotta, mert nem akarta, hogy ez az amúgy nagyon is érzékeny lelkű srác összeroppanjon a terhek súlya alatt, mert ha valaki, akkor ő még egyszer nem fogja tudni végigcsinálni azt, amit évekkel ez előtt együtt léptek meg.
John félt és viszolygott attól, hogy talán ha mégegyszer elszakad fogadott fiánál a cérna és elveszíti a magába vagy szimplán az emberekbe vetett hitét, nem tudja visszahozni majd a szakadékból úgy, mint régen, hisz van, hogy egyik-másik ilyen összeroppanás alkalmával elveszik az ember és nem lesz belőle más, mint egy üveges tekintetű bolygó hollandi aki karikás szemekkel rója a köröket.
Hayden épp  mint az erősségeit, úgy ismerte a gyengeségeit... félt a megaláztatástól melyben része volt. Félt mások haragjától, attól, hogy hasztalanná válik, mert jön egy nála szorgalmasabb vagy többet tudó. Félt, hogy a lába hamarabb bemondja az unalmast, mint azt remélné, hogy nem fogja tudni tartani az iramot vele és több időt kell távol töltenie a kórháztól mint orvos, helyette ő is beteg lesz a betegek között. Egyszerűen belebetegedett a gondolatba, hogy talán fel kell adnia ezt az álmát is, mert rokkantságából kiindulva nem bírná tovább a kórház diktálta tempót.
Ezzel szemben hol tart most, mikor már ismeri Zoyát? ... mint vezető rezidensnek, még nagyobb súly nehezedik a vállára. Két gyakornoka van emellett a többiekre is figyelnie kell épp úgy mint az alatta lévő rezidensekre valamint magára, hisz nemsokára itt a vizsga időszak ahol bizonyíthat, mint traumatológus. Most már nem csak egy kelekótya, kicsit tesze-tosza srácot látnak benne az orvosok, hanem tudják, hogy bármit rábízhatnak legyen szó sebészetről, reumáról vagy bármiről, hisz ő mindig ott lesz és elsők között fog küzdeni a beteg kezéért, lábáért vagy épp az életéért.
Elismerik mint embert, elismerik mint orvost és sokan biztosak abban, hogy "műfaja" legjobbja lehet még akkor is, ha hosszú út áll előtte, mert gyorsan tanul, fejlődő képes így nem féltik mégis óvva intik attól, hogy túl sokat várjon el magától. És most, hogy kapott az élettől egy olyan társat aki teljes mértékben kiáll mellette, még könnyebb a dolga, hisz újabb energiákat, újabb erőket tudhat a magáénak melyek a munkája terén is segítik,  noha meg kell osztania a figyelmét Zoya és a munkája között. Ebben pedig a lelkesedése, a tenni akarása és a figyelemmegosztása segíti. Nincs hátráltató tényező, tudja, hogy kire mennyi időt kell szánnia ám meg kell hagyni, időt kellett kerítenie arra, hogy még jobban megismerjék egymást, hogy elmélyíthessék végre a kapcsolatukat úgy, hogy megtanulják, milyen a másik akkor, ha nincs a munkával járó rettegett stressz. Mikor tudják, hogy nem kell másnap korán kelni, alhatnak akár délig és ágyban maradhatnak délutánig, hisz nincs meló vagy kötelezettség... milyen az, ha a másik szerves része az életüknek és milyen az, ha csak ők vannak. Ketten, együtt! És mindenki más kívülálló, idegen.
Reméli, hogy ez a két hét több lesz mint csodálatos, új ajtók nyílnak majd meg előttük és nem egymás idegein fognak táncolni, ami amúgy lehetetlen, hisz ha nem bírnák hosszú távon elviselni a másik társaságát, már rég megmutatkozott volna. Viszont még így is fenn állt a veszélye annak ,hogy a szerelem elvakította őket és csak a másik pozitív, jó arcát akarták látni ezzel kizárva a negatívokat amik most, együtt élés alkalmával fognak igazán előtérbe kerülni.
- Hajjaj, félek, hogy hamarabb megfogom tudni, mint azt szeretném - jegyzi meg szórakozottan, mert ugyebár ő is tud pimasz lenni, hisz nem csak az a tüneményes természetű srác létezik akit mindenki ismer.
- Honnan tudod, hogy a jó tündér alapjáraton nem pasi? Attól még, hogy "tündér", nem kell neki loknis nőszemélynek lennie kis tüllszoknyában és csillogós varázspálcával. De ha gondolod egy ilyet rendelhetek magamnak... a szoknyát azért kihagynám. Jól van, külsőségmentes jótündér lettem... már csak azzá kell ütnöd, mint a lovagokat - nevetgél szórakozottan és komolyan nem zavarja, hogy ilyen témáról kell beszélgetnie. Más pasi valószínűleg a saját haját tépné, de őt nem idegesíti fel a gyermeteg téma. Talán azért se, mert megtanulta már Zoey esetében is, hogy milyen ha egy kislány vágyálmait kell valóra váltania, így röpke négy év alatt volt már Hayden, lovacska, tündér, hercegnő és herceg is vagy épp gonosz sárkány, varázsló és boszorkány... a kislánynak csak kérnie kellett. Mellesleg őt még csak véletlenül se zavarja, ha Zoya kislányos, mesevilágban élő énje eluralkodik rajta, hisz ez adj meg a lány alapvető báját amit ő annyira imád.
A taxiból kiszállva, szó szerint úgy kell rákönyörögnie a lányra a kabátot, minek után az felajzott kisgyerekként kezd el rohangálni a hideg hópaplanban mely beborítja a tájat és mesebeli kis vacokká avanzsálja a családi házat. Imádja ilyenkor a kékes és ezüstös színben derengő környezetet, hisz ez az ő mesevilága, az egyik legkedvesebb emlékeit idéző hely. Svájc és annak a szívében rejlő kisváros egyik családi háza.
- Sajnálom Cicám, ez ezzel jár. Hideg van itt, könnyen megfázol lévén harminc, harmincöt fokból érkezel itt meg nincs több mínusz tíznél. A saját érdekedben felöltözöl különben ráfázol és megfázol - mosolyodik el - na jó ez hülyén hangzott. A lényeg a lényeg, hogy szerintem te se szeretnéd az egész itt töltött idődet piros orral, szipogva és lázasan tölteni. Ennek érdekében viszont fel kell öltözni. A hóembereknek pedig semmi akadálya, itt még egy egész hóemberseregnek is van elegendő hó. Ha a kertben mégse lenne, majd lopunk az erdőből, vagy a sípálya aljáról, mit szólsz? - ugráltatja meg szórakozottan, sunyi mosollyal a szemöldökét jelezve, hogy mindenre képes azért, hogy tökéletes hóembernépet tudjanak építeni. Nagyobbakat és kisebbeket egyaránt. Mondjuk tény, hogy sajnálná szétbarmolni a tökéletes hópaplant ami dukál a "kirándulásuk mellé", de ha a lányt boldoggá teszik ezek a dagi lények akkor remek hóembereket fog faragni neki.
- Nem, csak én okos vagyok és zsebre volt dugva a kezem és folyamatosan ökölbe volt szorítva. Na majd veszek neked egy hordozható kézmelegítőt amit zsebbe lehet tenni. Jó lesz? - vannak ám trükkök, hogy miként tartsa az ember melegen a kis kacsóit ilyen hidegben is, ő pedig ismeri ezek valamennyi verzióját.
- Vagy épp azt fogja mondani, hogy ha boldog, vidám életet akar, mindig mosolygósat és színeset, akkor márpedig egy ilyen lányt keressen magának - ez amolyan dicséretértékű tőle, nem véletlen, hogy még utólag nyom egy apró csókot a lány fagyos ajkaira - azt hiszem bent egy jó nagy bögre forró csokit fogsz szürcsölgetni míg fel nem melegszel. Na nem kell aggódni, idővel hozzászoksz - cirógatja meg az arcát és már ki is osztja a "feladatot", hogy ha képes rá akkor cipelje be a két kicsi bőröndöt, míg ő átküzdi magát a nagyokkal a hórengetegen.
Mikor belép a házba, odafigyel minden léptére, nehogy dobjon egy seggest, majd kibújik a csizmájából, hogy beljebb, a nappali egyik falához tehesse le a bőröndöket, ne pedig az ajtóban torlódjanak fel  táskástul mindenestül. Vidám tekintettel, mosolyogva vezeti végig a tekintetét a helyiségen, a hatalmas kandallón az ismerős bútorokon és a sarokba felállított még teljesen üres fát, amire majd nekik kell feltenni a díszítést. Formás, illatos darab, pont olyan ami ehhez a nappalihoz illik.
Az előtérből érkező hangos sikkantásra először összerezzen, majd meglepetten, már-már ijedten lép közelebb az ajtóhoz, ahol Zoyácska fetreng a földön körülötte a bőröndökkel, szanaszét hajított lábakkal. Hayden igyekszik legjobb tudása szerint elnyomni a fojtogató nevetést, ettől függetlenül az aggodalom gondos csillogás formájában ott van a szemében, elvégre ebből nagy baj is lehetett volna.
Belebújik hát az egyik papucsba ami ki van készítve az előtér egyik szőnyegére, majd közelebb sétál a lányhoz, hogy leguggoljon elé. Gyorsan levadássza róla a csizmát, hogy ne hordja be a vizet, majd feláll és a kezét nyújtja neki.
- Na hát! Most mondjam, hogy ez meglepett? - nevetgél szórakozottan az orra alatt - Nem kell aggódni, mikor először jöttem ide én is ugyan így kezdtem. Akkorát estem, hogy kis híjáén feltört a padló. Azóta egyszer ki lett cserélve de bizton állíthatom, hogy ez még rosszabb mint az elődje. Szerencsétlen Gale nem tudja eltalálni mi a jó ide, de ők persze megszokták, hogy kell itt lépkedni. De egy jó tanács, ami segíthet. Mielőtt bejössz, a falon rugdosd le a lábadról a havat de ha egy mód van rá ne olyan erősen, hogy eltöröd a lábujjad jó? Na gyere - ha a kis kezek belesimulnak a tenyerébe, felhúzza a lányt a földről majd egy pillanatra se engedve el a kezét, bevezeti őt a nappaliba.
- Nézz körül - biztatja - itt a földszinten van a nappali a fürdőszoba és a konyha, amit gyanítom, hogy imádni fogsz, mert hatalmas és ott van az a bizonyos "konyhasziget" amit mondtam. Az emeleten pedig három szoba. Ahogy felmész a jobb kézre lévő a vendégszoba, ott fogunk lehorgonyozni - tudatja vele gyorsan a paramétereket, viszont ennél többet nem mond, inkább kibújik a kabátjából, beljebb viszi a maradék két táskát is majd bezárja az ajtót és ráfordítja a kulcsot. Lehet, hogy otthonos, és a madár se jár erre, ettől függetlenül jobban érzi magát, ha kulcsra van zárva az ajtó... a biztonságérzetre mindig szüksége volt.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 08, 2016 11:18 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Nem és nem és nem. Én innen haza sem akarok menni, még ha kőkemény kis manócskává fagyok akkor sem. Itt fogok állni mint valami eleven ausztrál kis szobrocska, aki áldozatul maradt itt az idei csodaszép karácsonynak. No de szamárságokat beszélek! Azt már le kell szögezni, hogy imádom ezt a helyet abban a pillanatban imádtam, hogy megérkeztünk, és már előre látom magamat, hogy majd mennyire nehéz lesz mindezt magam mögött hagynom, még akkor is ha temérdek emlékkel a szívemben távozom innen. Mert lesznek….ugye lesznek? Hát persze! Példának okáért még életemben nem díszítettem olyan igazi fenyőfát, amit ilyen havasabb helyeken szoktak, csak ugyebár ami nekünk volt a terasz mellett, az a kis cserepes pálma, amire előszeretettel aggattam mindenfélét, az nem olyan igazi, mint ami itt van…a hegyek között megbújva, a kékes fényben fürdőzve. És hogy otthon a hangulat még inkább ünnephez méltó legyen teleszórtam a házat narancshéjakkal és fahéjas süteményeket sütöttem tonna szám, aminek leginkább Csutka, a szomszéd gazdaságból rendszeresen átszökő kutya örült a legjobban. Az már egyébként is lényegtelen szempont talán, hogy a forró éghajlatnak hála a citrusfélék itt nem mentek ritkaság számba, kivált akkor ha a kertünkhöz ugyebár egy szép nagy darab narancsültetvény is tartozott. Merthogy Zoyácska igen kitartóan és mohón szereti a narancsot, és ezen szokásomról a nagyvárosba költözve sem mondtam le. Igaz ami igaz, itt azért nem úgy működött mint otthon, hogy délután, amikor már a nap lemenőben volt, és már estébe hajlott az idő, Martin nagy vidáman megveregette a vállamat és kezembe nyomta a kedvenc kék kosaramat, hogy azt szedjem meg szépen gyümölcsökkel. Majd miközben eszegettük a lédús finomságokat, beszélgettünk az almazöld hintánkban, ücsörögve mint két kisnyugdíjas. Azt hiszem már többször kitértem arra, hogy mennyire kedveltem csak úgy egyszerűen lenni, leülni abba a bizonyos hintába, és sokszor órákig meg sem szólalni, időnként lökve a lábunkkal magunkon, hogy aztán megint sok idő teljen el a következő beszélgetésig. Martin sokszor tűnődve nézett rám, aztán a távolt kémlelte és gyakorta mondogatta, hogy mennyire szerencsés embernek tartja magát, mindazok mellett amelyeken az életben keresztül ment mire a mamival találkozott. Túl sokat nem tudok róla, csak Terry nagyi mesélt valami lányról, meg arról, hogy a középiskola elvégzése után megváltozott, és egyszerűen eltűnt a fia életéből. Annyit sikerült kideríteniük, hogy Japánba utazott, mert úgy vélte, hogy ott fogja tudni beteljesíteni az életét, és mindazt amit meg akar valósítani, Martin nélkül. Anya állítólag még csak véletlenül sem hasonlított rá, talán csak a természete annak a régi lánynak….furcsa dolgok ezek, mármint az emberek múltja, ahogyan egyre távolabbról szemléljük, és észrevesszük, hogy tulajdonképpen az egész egy irányba tart, valakihez akinél lennünk kell, akinél megtaláljuk az otthonunkat….aki….aki mellett még hallgatni is éppen olyan jó mint mondjuk Martin mellett. Csak nézem tűnődve időnként Haydent, ilyenkor eltűnik az arcomról az a kislányka akit amúgy mindenki ismer, hogy átvegye a helyét az a másik, akit csak neki mutatok meg. Neki, akit szeretek, aki mellett lenni akarok…aki mellett, bárhova is megyünk a világban, bárhol is legyünk, nekem mindig ott lesz az otthonom. Lassan kialakulóban vannak az apróságaink, a kapcsolatunk, mely tulajdonképpen egy lassú, és eleinte alig észrevehető vonzódáson alapult, szinte észrevétlen lépkedett át abba a kellemes és semmihez sem fogható állapotba amiben jelenleg vagyunk. Néha….néha úgy érzem, hogy amennyire kegyes volt velünk az élet éppen annyira szertelen és szórakozott is, mert gyakorta sok napra nem láthatjuk egymást. Hiányzik….nagyon, és én már csak olyan vagyok, hogy ha megszeretek valakit, ahhoz ragaszkodom…ahogyan Haydenhez is ragaszkodtam a magam kis butuska zoyás módján. És amikor hazamegyek, az otthon nyugalmában mesélem el Martinnak, hogy mennyire elkeserítő, hogy már megint nem láthattam, hogy még csak annyit sem tudtam neki mondani, hogy szeretem. Ő ilyenkor mindig elmosolyodott, azzal a sokat sejtetős….”martinos csudimosollyal” és azt mondta nekem, hogy akik igazán fontosak a másik számára, azok nem fogják minden nap az érzelmeiket hangoztatni. Talán csak magukban….azok számára nem ott kezdődik a szerelem, hogy el sem tudják képzelni a napot a másik fizikai jelenléte nélkül, hanem azt jelenti, hogy nem tudják elviselni a napot a tudat nélkül, hogy a kedvesük ott van nekik….hogy amikor majd az őrült napi rohanásnak vége, akkor a találkozás mindennél gyönyörűbb lesz. A türelmes emberek képesek csak megtalálni a valódi és hamisítatlan boldogságot. Sokszor csináltam, hogy elbambulva felejtettem rajta a tekintetem, néha csak nagy nevetgélések után, néha meg amikor úgy éreztem nem veszi észre. És szerettem nézni ahogyan dolgozik, amikor leragadtam a félemeleten mert megpillantottam az egyik vizsgálóban, hogy éppen egy beteget lát el, a kezével átlapogatva a vállát a semmihez sem fogható mosolyával adva reményt számukra. Én meg csak álltam hatalmasakat sóhajtozva a lábam gyökeret vert ott és akkor, és kellett hozzám két nővér, hogy elrángassanak a dolgomra, mondván mi a csudát szöszmötölök ott, ne Cole doktort bámuljam kitartóan, arra ott lesz a pihenő idő….no igen a pihenő idők, amelyekből szintén kevés jutott, de amit mégis igyekeztünk maximálisan kihasználni, ha egy műszakban voltunk. Egy időben nem szerettem feljárni a tetőre, mert az első nagy veszekedésünk helyszíne volt azon a hajnalon, amikor majdnem elveszítettük egymást, holott még azt sem mondtuk el a másiknak, hogy szeretjük. Pedig én már akkor szerettem, az összes hibájával együtt, még akkor is ha majdnem a falra kent engem is a vizsgálóban, még akkor is amikor láttam a dühödt könnyeket az arcán. Talán nem hitte el…sem akkor sem azóta… vagy talán csak most fogom neki igazán bebizonyítani, itt  a hegyek között. Nem érdekel a múltja, nem érdekel mi történt vele….mármint érdekel, de nem fog semmit befolyásolni, mert számomra ott belül a lelke mélyén a legjobb ember a világon akivel csak valaha találkoztam, és se a balesete, sem a furcsa, jellegzetes járása nem zavar. Megszoktam, hogy mellette másképpen mozdulok, hogy hozzá igazítom a lépteimet. De ez is szerelem nem? Amikor a másikhoz igazodsz mindennel együtt. És szerettem nézni ahogyan fáradtan eldől az ágyamon, valami olyasmit motyogva félálomban, hogy Clyde orra nyomja az oldalát, és szedjem onnan ki. És ölelte a kedvenc kispárnámat, amit egyébként soha nem adnék oda senkinek, de neki igen… Akkor…akkor most ez is szerelem ugye? Amikor nem veszed el tőle azt amihez amúgy te ragaszkodtál, hanem neki adod. Szóval sokféle voltam, de leginkább azt szerettem akivé válhattam mellette. Hogy én mit adtam neki nem tudom, még sosem mondta el, én nem kérdeztem. Ő nekem önbizalmat….mérhetetlen mennyiségben, hitet abban, hogy van helyem a szakmában, hitet abban, hogy jó ember vagyok, az összes ostobaságommal együtt és reményt arra, hogy engem is lehet szeretni, úgy igazán….és azt is, hogy megérte várnom. Rá mindenképpen. És nem számít, hogy mennyire fogvacogtató az idő, minden másodpercét ki akarom élvezni, hogy elmondhassam neki, ettől tökéletesebb ajándékot nem is kaphattam volna, még ha olyan illékony is mint a hó, melyet majd tavasszal minden bizonnyal megolvasztanak a nap sugarai. Miközben a kabátomat gombolgatta befelé, és miközben én nagy lelkesen kalimpáltam a taxisofőrnek érzelmek egész tárháza futott át az arcomon. A kuncogó kis idétlenke, meg a szerelmes kis pimasz között szambáztam, és még azért visszatértem egy pillanat erejéig ahhoz a tündéres témához, a télies tájból merített ötlettel kombinálva.
– Ééééééés mi lenne ha te lennél ilyen hóizé…ilyen hótündér…jóhótündér…jujjdejóhótündér- hm…lehet, hogy ez a hideg mellékhatása. Lehet, hogy ez valami havas kesson betegség, és így alkalmazkodik a szervezetem az időhöz vagy én nem is tudom. Fagyna az agyam és azért beszélek ennyi zagyvaságot?
- Ráfázok és megfázok…ójesszus szívem ezt te is érzed, hogy kicsit súlyos volt…ez még tőlem is hülyén hangzott volna, na nem mintha amúgy nem hangzana tőlem hülyén minden hülye poén…érted…na jó hagyjuk, sok lesz ez így hirtelen úgy érzem.- legyintettem miközben még mindig ott melengettem a meleg kis mancsaimat a kezei között.
– Áááá te szivatsz engem. Zsebredugva, meg ökölbe szorítva? Nooooo ez kitalálósság, ilyen nincs is. Nekem meg a derekadnál volt a kezem ami elég forró volt tekintve a pulóvert és a fészekaljnyi kabátot ami alattunk volt és mégis hideg a kezem…áááá a hó az oka huncut dolog a hideg. Hihi!- vigyorogtam, bár továbbra is kegyetlenül csípte a feltámadó szél az arcomat. A havazás, amiről Hayden a repülőtéren beszélt minden bizonnyal már kellően közel járt.
- De hogy okos vagy, ahhoz semmi kétségem sem férhet. És igen kérek olyan kézmelegítős izét is. Tuti, hogy manók vannak ebben az egészben, ők csinálnak benne meleget, ne is tagadd már látom, hogy kuncogsz…igenis manók azok ha mondom!- játékosan emeltem meg elfagyott ujjaimat, hogy megfenyegessem, de végül nevetve és csodálkozva pillantottam rá.
-  Hozzászokni, mihez? A szürcsöléshez, vagy a kakaóhoz? Az utóbbihoz hozzászoktam az előbbit meg csak akkor művelem ha fáradt vagyok…hékás, ezt tudhatnád! Na jól van megyek megyek….- indultam végül utána nem sokkal később a két kisebb bőrönddel, amelyekkel ha jégen lettem volna szerintem egy tíz pontos dupla leszúrt rittbergert mutattam volna be, két táskás kompozícióval, piros kabátkában. Azért menő vagyok szerintem! A bokám még mindig fájt egy kicsit de legalább mozgatni tudtam, és amikor láttam hogyan jön felém a visszafogott nevetésével, én is nevetni kezdtem és mókásan a földön csücsülve, amúgy úriasan meghajtottam a fejem és a karomat előre mozdítva még udvariasan meg is lendítettem.
- Ugyan kérlek, ne fogd vissza magad, nevess csak ki nyugodtan! Béna vagyok, és nem….nem lep meg, hogy téged nem lep meg. Wehehe!- félrebillenő fejjel és kíváncsian néztem rá, miközben a kezemet adtam, hogy felsegítsen és a másik szabad kezemmel a kabátomat porolgattam, igaz jobbára már csak víz volt rajta.
– Hayden….most komolyan. Ha én elkezdem rugdalni a falat, akkor annak tényleg lábujjtörés lesz a vége. Kellene kintre egy seprű…otthon a homokot sepertük le mindig a csizmáról amikor Martinnal traktor-ralliról visszajöttünk, és a mami azt mondta, nem ám, hogy így jöttök be, hogy a fél sivatagot behordjátok. A mami bohém művész és rendmániás, ómájgád!- forgattam meg a szemeimet aztán megint nevettem, miközben immáron teljesen kigomboltam a fél kezemmel a kabátkámat és miközben beszélt végre körbe tudtam nézni.
– Ahhh a szigetem…lesz egy saját szigetünk…ilyen sincs mindenkinek…ráadásul a misztikus….koooooonyhaaaaszigeeeettt…kalandorok ne kíméljetek, fedezzétek fel együtt a kooooonyhaaaaaszigetet!- bohóckodtam elmélyített hangon mintha valami rémes kalandfilm beharangozó narrátora lennék. Még az arcommal is játszadoztam azokat a buta mimikákat. Aztán megráztam a fejem nevetgélve és beljebb araszolgattam, apró kis orrommal a levegőbe szimatoltam.
- Annyira jóóóóó illat van itt, olyan….olyan kókuszos, és olyan…nem is tudom. Martin műhelyében éreztem ilyet utoljára, valamilyen fának van ilyen illata.- szagolgattam még egy darabig de nem ismertem fel, hogy tulajdonképpen a fenyőt érzem. Itt amúgy is intenzívebbek az illatok. Félre dobtam a kabátomat az egyik székre, és kicsit azért még félszegen, kicsit olyan sutácskán, de végtelenül boldogan ácsorogtam ott ahol éppen voltam, majd Haydenre pillantottam, és az emelet felé indultam, és húztam magam után őt is.
– Gyere, mutass meg minden, léééégyssziiiii! Félő ha felmegyek eltévedek, hisz ismersz!- billentettem oldalra a fejem bocsánatkérő mosolyba hagyva futni az ajkaim és megvonva a vállam. Szeretni fogok itt lenni
- Aztán el is kezdhetjük azt a tűzrakást….bár a kinti hideg után itt nem érzem annyira a hűvöset, de gyanítom egy idő után megint érezném. Na gyere!- indultam a lépcsők irányába, ujjaimmal átsimítva az ő ujjait, és húzva magam után. Nem engedtem el a kezét….nem voltam még rá képes, olyan jó volt most ez így, még ha csak éppen elkezdődött akkor is.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 10:38 pm Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Hosszú út áll már a háta mögött azt az időt illetően amit kételyek és rettegések között kellett megélnie. Félt a múltjától és a jövőjétől, attól, hogy a kettő ismét egybe forr úgy, ahogy senki nem várná, és megint lemondások mellett kell élnie az életét amibe beleszakadna a szíve. Kételkedett magában,  a tudásában és a szorgalmában, a magába vetett hite meg-megingott, csak egy kis apró hülyeséget vagy gondatlanságot kellett tennie. Rossz fonál, rossz orvosi szerszám, esetleg egy-egy olyan kimondott szó, aminek nem lett volna szabad elhagynia a száját.
Mint ahogy az érzés is rendszerint ott motoszkált a fejében, vagy épp a szívében, hogy elveszíti a hitét az emberekben kik nap, napot követően csak idegesítették őt és akarva akaratlanul is de előhozták belőle a legrosszabb énjét. Próbák elé állították és megmérették... felidegesítették majd hülyét csináltak belőle amit haragot, féktelen düh öt s néha utálatot szült. Mind ezt úgy, hogy köztudott volt, nagy melónak számít Hayden idegein táncolni, hisz nem elég, hogy azok kötélből voltak, de olyan lelke volt mint egy hosszan elnyúló, hóval borított táj. Sértetlen, makulátlan, biztos és tiszta. Olyan volt a kitartó és nyugodt lelke, mint maga Buddha temploma amit átjár a nyugalom és a béke... egy kis sziget ahova bizonyos személyek lehorgonyozhattak, másokat viszont elűzött. Lehetetlen volt egy-két szitokszóval vagy őt megcélzó sértéssel feldühíteni és kihozni a sodrából,és talán épp emiatt is űztek sportot abból, hogy ha valakit próbára akarnak tenni, akkor kapásból őt vették elő. Aki a leghamarabb jutott el addig, hogy füstöljön a füle és szikrákat szórjon a szeme, nyert, és leadhatott egy műszakot jutalomból... ez volt hát ő három éven át. Vicc kategória, egy szerencsétlen kispécizett nyomorult akiből kedvükre csinálhattak hülyét a társai. De ezek az idők is elmúltak, hisz csak benőtt a feje lágya.
Minél tovább edzették és űzték őt, annál inkább változott s immáron hirtelen haragja volt az ami tudatta az emberekkel, hogy nem csak egy gépezetről van szó, aki tűr és inkább csak mosolyog, aki elengedi a füle mellett a szitokszavakat és a zavargatásokat, behódol nekik és meghunyászkodik, hanem egy igazi érző szívről tesz tanúbizonyságot aki ugyan úgy elfárad, akit meg lehet bántani, aki kiborítható és aki tud haragudni... mert atyaég milyen rettenetes haragra tud gerjedni még akkor is, ha először nem mondaná meg az ember a kellemes külsőt illetően. A gyermeteg arc, a csillogó zöld szemek és a csibészes mosoly talán fedi a benne szunnyadó bikát, akit annak idején sportszerűen ült meg odahaza a farmon.
Hosszú volt az út, mely végül arra késztette, hogy gondolja át az életét és cselekedjen, hisz az aki volt és aki lett, olyan mint egy nagy, bizonytalan mérleghinta amelynek két oldalára folyamatosan pakolják a csomagokat, de míg az egyikre lassan pakolják a nagy súlyú tárgyakat addig a másikra gyorsan a fele olyan nehezeket... már csak az a kérdés, hogy melyik irányba fog billenni a hinta és mi az, amivel megteremtheti az egyensúlyt a kettő között. Azt gondolta, hogy ha elfelejti azt az embert, azt az énjét aki csak gyűjti és gyűjti a támadásokat, jól elraktározza magában de ha egyszer eljut odáig, akkor bombaszerű robbanást produkál és nagy valószínűséggel annál fog elszakadni a cérna, aki meg se érdemli. Ezt pedig nem akarta s mi sem bizonyítja jobban, mint a legutóbbi precedens, mikor aztán a tetőn kötött ki magatehetetlenségtől és elfojtott haragtól, idegességtől zokogva. Vízilókönnyeket hullajtott főleg akkor, mikor Zoya is megjelent mellette és hasonló kétségbeeséssel próbálta rábírni arra, hogy menjenek haza, pihenniük kell. És igen, ezen volt a hangsúly. A pihenésen, hisz kialvatlanul, fáradtan mi lesz az emberből, ha felidegesítik? Egy verejtékező, tajtékzó szörnyeteg aki tapétát csinál az emberekből mert olyan jól mutatnának a falon, vagy szépen lekever egy-két maflást, hogy aztán noha fizikailag jól fog esni neki a düh levezetés de lelkileg belerokkan a tudatba, hogy bántott valakit.
Végül megtalálta a hangsúlyt. A mérleghinta egyik oldala lelassul és kettesével pakolja a súlyokat míg a másik a saját tempójában egyesével. Így megteremt a testi és lelki béke is és hidegfejjel tudja megoldani a problémákat anélkül, hogy kifordulna önmagából.
Viszont be kell vallania, hogy az utóbbi idők nehézsége miatt is de pimaszul jól jött ez a kikapcsolódás, hisz... most pihenhetnek és úgy lehetnek együtt, hogy nem kell amiatt szenvedniük, hogy épp mikor fognak találkozni a másikkal úgy, ha más-más beosztásuk van vagy azért, mert a másik kuglibábúként fog eldőlni szálfa egyenesen, mert kiüti őt a fáradtság. Most tudhatják végre, hogy milyen a másik elemében, milyen az, ha kialusszák magukat és úgy indulnak neki egy hosszú de szép napnak. Milyen az, ha nem a fáradtság és a nyúzottság varr ráncokat az arcukra hanem a párna huzata hisz annyira elnyelte őket az álmok örvénye, hogy hosszú órákon át ugyan abban a testhelyzetben feküdtek így a párna gyűrődése az arcukra vándorol.
Orvosként is lehetnek emberek, lehet életük, párkapcsolatuk és nyugalmuk, csak meg kell ragadni azokat a perceket és pillanatokat, mikor ez megadatik. Mondhatott volna nemet, mert miért is ne tette volna? Legyinthetett volna Gale ajánlatára, hogy "áhh karácsonykor úgyis nagy a sürgés-forgás, muszáj bent maradnom". De ő mégse tette. Azért nem, mert végre együtt akart lenni ezzel a kicsi lánnyal, aki felnyitotta a szemét... felnyitotta a szemét arra, hogy le kell vedlenie a legnagyobb negatívumait így azt ami kis híján szétválasztotta őket azon a bizonyos napon.
Boldog mellette... elmondani se tudná, hogy mennyire. Nagy valószínűséggel Zoyácska azt mondaná, hogy olyan érzés mellette lenni, mintha apró kis boldog manók virgonckodnának a gyomrában és ez nem kellemetlen bizsergés, hanem jó! Na, ő maga is valami hasonlóval tudna elő rukkolni csak ő annyit mondana kicsit tudományosabb nyelven, hogy a kis endorfingömbök milliói elködösítik az agyát. De olyan köd ám ez, amitől reálisan lát, hisz tapasztalta, hogy mióta ők ketten együtt vannak, sokkal reálisabb a gondolkodásmódja, könnyebben is tud gondolkodni és nem kezd el húsz irányból közelíteni egy adott probléma felé, egyszerűen csak megragadja a legkézenfekvőbbet és cselekszik.
Tartja az idézet, hogy "a boldogságot nem lehet ajándékba kapni...". Hát Hayden úgy érzi, hogy ő mégis ajándékba kapta ezt a kicsi lányt. Egy olyan ajándék ő, akit nem szabad eleresztenie, aki a jelent és a jövőt jelenti így vagy úgy, hisz hatalmas alapozást jelent számára a személye és az iránta érzett szerelme.
A megjegyzésekre és a pörgésre alig tud reagálni, hisz mire kettőt nyel már a kezének melegségéről van szó így esélye sincs az előzőkre reagálni, helyette tenyerét a lány arcára simítja, hogy lehajoljon hozzá egy hosszan elhúzódó csókot lopva tőle ezzel belé fojtva a szót. Félreértés ne essék, imádja mikor csak beszél, beszél és beszél! Imádja a csilingelő, csicsergő hangját a dallamos nevetését és szemének a csillogását mikor valami olyanról beszél amit nagyra értékel, amit imád és szeret. De tagadni se tudja, hogy egész idő alatt míg csiripelt, az ajkait leeste és végre eljutott odáig, hogy egy csókkal elhallgattassa és ezzel is megszerezze amire most a leginkább vágyott. Pimasz.
- Sokat csipogsz - ezt mint egy "én megmondtam, hogy nagyon szemtelen is tudok lenni " arckifejezéssel és már be is megy, hogy láthassa a ház szépségét és érezze annak melegét. Lehet, hogy még nincs begyújtva a kandalló de mind ezek ellenére sokkal jobb idő van bent, mint kint... mármint amit egy ausztrál jobbnak mondhat. Gale olyan régóta lakik Európában és ingázik Svájci valamint Francia otthona között, hogy az ő elmondása szerint már az furcsa, ami Ausztrál "hon"-ban van. Sokszor szó szerint fulladozik a melegtől mikor hazamegy, épp ezért se veszi sokszor tervbe a haza utat. Hayden viszont még idegennek tartja a roppant hideget, de biztos benne, hogy jobban bírja, mint például Zoyácska aki olyan seggest nyomott az előszobában pár pillanattal ez előtt, amit fel kellett volna venni, hogy Hayden ne csak az eredményt de a folyamatot is láthassa.
- Nem, tényleg nem lep meg - nevetgél szórakozottan - de akkor már együtt vagyunk bénák. Ez pedig azért nyugtató, valld be te is - néz végig rajta miután felhúzza a földről csak, hogy áttanulmányozza, minden rendben van-e, nem ütötte meg magát valahol jobban a kelleténél?
- A söprű nem mindig szedi le teljesen a talpról a havat, akkor inkább ülj le a lépcső felső fokára vagy arra a kis dobozra ami ott van kint és csapkodd össze a bokáidat. Persze anélkül, hogy eltörnéd őket - na ezt tényleg nem hagyhatta ki - jól van csak szemétkedek tudod. Ha rálépsz a lábtörlőre ami történetesen is ott volt az orrod előtt csak ügyesen átlépted, akkor nem esel el. Ott kibújsz szépen a kiscsizmádból és máris elkerül a baj. Tudod, többet ésszel, mint... - és inkább nem folytatja, helyette arra buzdítja, hogy nézzen körül, ha már megérkeztek de sajnos ő nem jut beljebb, hogy elkezdjen kipakolni, ugyanis apró ujjacskák ragadják meg a kezét és kezdik maguk után húzni, hogy ő is kövesse az illetőt az emelet felé.
- Na nem bánom - fonja ujjait a lány ujjai köré majd felhaladva a lépcsőn kinyitja azt a szoba ajtót, amelyik az ő hálójuk lesz erre a két hétre. Egy kávé színű szobáról van szó kőfallal, beépített kandallóval és egy jókora ággyal ami a szoba jelentős részét ki is teszi.
- Nos? Remélem megfelel számodra - tereli beljebb, ám mielőtt még az ablakhoz érnének, magához húzza a lányt majd vele együtt az ágyra dől ahol fölé magasodva vidám mosollyal veszi szemügyre a gyönyörű arcot.
- Folytassuk a szabályokat, ha már a repülőn elkezdtük... nincs szó a munkáról, a betegekről... ha bármi gondod lenne, ha nem tetszik valami, ha honvágyad van, ha nem akarsz már itt lenni akkor szólj és hazamegyünk. Tudod, hogy nem erőszakból akarlak itt tartani, hanem azt szeretném, hogy neked jó legyen - igyekszik nem teljes súlyával nehezedni a lányra, miközben magyaráz és hüvelykujjával a pirospozsgás arcát cirógatja.
- Nem azért jöttünk, hogy egész nap gürizzünk, szóval nem kell minden nap hét személyre főzni jó? - neveti el magát és ezen a téren majd saját magára is oda kell figyelnie, hisz megtanulta már, hogy otthon mindig elfogy a kaja főleg Tommy jóvoltából. Arról már nem is beszélve, mikor átmennek hozzájuk a "haverok".
- És ha nem tetszik a szoba, akkor még feltudom ajánlani neked a lányokét. Az biztos tetszene, mint egy kis mesebirodalom. És be kell vallanom még én is csodájára járok mikor itt vagyok - húzza közelebb magához ahogy hosszú ujjait a csípőjére majd az oldalára simítja egy óvatos kis csókot lop tőle.
- Szóval, áll az alku? - manószerű orrát a lányéhoz érinti, végül lepördül róla, hogy az ágy másik oldalát foglalhassa el ez által tekintetét a plafonra vezetve miközben elmerül a jóleső tudatba, hogy övék a ház, az elkövetkezendő két hét és az ünnep velejáró csodája ami csak rájuk vár.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 11, 2016 11:17 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Martin egyszer azt mondta nekem, hogy ha egyszer majd sok évtized múlva nagyon öreg és ráncos leszek…ami nem igaz mert én ilyen sosenemse leszek, mert addigra a tudomány már olyan magaslatokba tör majd, hogy erre is lesz ellenszer…szóval ha majd egyszer odajutok, hogy elég idős leszek, akkor úgy tudja elképzelni, hogy magam köré gyűjtök majd jó sok gyereket és megállás nélkül mesélek nekik. Zoya Nagyi végtelen történetei. Szó szerint, merthogy annyit tudok beszélni, hogy az valami rémes! Gyermekkoromtól arról voltam híres, hogy ha zavarodott voltam akkor dadogni kezdtem. Hamarabb tanultam meg beszélni, vagy éppen énekelni mint járni, szóval talán nem is meglepő, hogy azóta is kitartóan gyakorolom ezt a nagyon korán elsajátított képességemet. Érthető volt amit mondtam, csak rettentően sokára tudtam befejezni az adott mondatot, mert a zavar ezt hozta ki belőlem. Később ez változott abba az irányba, hogy fecsegős lettem, úgy nagyjából mindennel kapcsolatosan. Ha nagyon ideges voltam akkor gyakorlatilag a legrémesebb módon voltam képes összekombinálni, egyébként össze nem illő mondatokat, és gondolatsorokat. Így került egy szövegkörnyezetbe az, hogy anya okker színei úgy néznek ki mint a romlott mustár, szerintem kicsit több fehér kellene bele, meg az, hogy két narancsfát is fel kellene karózni a héten, mert az éjjeli viharok kellően megtépázták. Ha valaki összefüggést keresett volna a két dologban akkor hiábavaló lett volna. Csak én értettem, hogy anya színei és a narancsfák között pusztán annyi az összefüggés, hogy miután a mami megkért, hogy nézzem meg a készülő művet, és ott álltam az apró kis kerti műhelyre emlékeztető alkotóhelyiségében, kinéztem az ablakon és megláttam a fákat, ahogyan jobban el vannak hajolva a kelleténél. Szóval alapvetően ennyi volt az egész, én mégis egybe sűrítettem a mondanivalómban. Ha azt vesszük a helyzet később sem változott, noha szinte csak otthon volt alkalmam ezen tulajdonságommal remekelni, vagy éppen Terry nagyiéknál, esetleg még számításba vehetjük azt a néhány barátot akik voltak nekem az idők folyamán. Nem voltak sokan az igaz, de akit mégis közel engedtem a kicsi szívemhez, azok tudták rólam, hogy bármikor bármiben számíthatnak rám. Mert mindamellet, hogy fecsegős voltam kiálltam azokért akiket szeretek, legyen szó bármiről. Nekem nagyon könnyen a lelkembe lehetett gázolni, és éppen olyan hirtelen ki is lehetett békíteni. Nem tudok alapvetően túl sokáig neheztelni emberekre, inkább csak fáj, ha ők mégis, vagy esetleg képtelenek nekem megbocsátani, ebbe egyszerűen bele tudok betegedni. A beszéd az ember legkifejezőbb eszköze, miért ne élne hát vele, bár sajnos ez nálam időnként átcsapott mindenféle cél nélküli, általános fecsegésbe, vagy éppen abba, hogy ezáltal igyekszem felvidítani az embereket. Más azonban mindezt egy kisvárosban és megint más egy óriási metropoliszban művelni. Mert amíg otthon vagy, a megszokott közegedben ez igazán nem okoz gondot, mert tudod, hogy a belváros szélén található görkori pálya tulajdonosa a jobb fülére süket, éppen ezért hangosabban kell beszélned hozzá, vagy azt is tudod, hogy a könyvtáros kisasszony figyelme a mondanivalód iránt nagyjából öt percig tart, utána baromira elveszíti a fonalat....itt nehéz volt megszoknom, hogy vannak helyek ahol nem csupán arra nem figyelnek amit mondasz, hanem még a köszönést is úgy fogadják, mintha megsértetted volna őket azzal, hogy éppen betértél oda. A kórházban azonban egy kicsit megint fel tudtam szabadulni ilyen téren. Mert az ember ha beteg lesz, és egy aprócska szobába van bezárva egész nap, akkor felüdülés lesz neki, ha valaki két szónál többet szól hozzá, és azt sem arról, hogy melyik gyógyszert kell bevennie, és milyen vizsgálatra fogják elvinni délután kettőkor. Éppen ezért örültem amikor olyan feladatokat bíztak rám, amelyeknél beszélgetni kellett a betegekkel. Úgy véltem, és a mai napig úgy vélem, hogy bármi problémánk van, bármi rossz vagy éppen jó arról beszélnünk kell, nem szabad semmit magunkban tartani, amiről úgy érezzük ki kell mondanunk. Sokan nem tudták elfogadni ezen tulajdonságomat, sokak számára én még mindig az a kétbalkezes, fecsegős gyakornoklány voltam aki egy évvel ezelőtt idekerült, akire lehet ugyan számítani, de mellékhatásként annyit beszél, hogy az embernek megfájdul a feje tőle. Az ember apróságokban meg tud változni, vagy éppen le tudja vedleni az évek alatt rárakódott rossz szokásokat, de az alapvető tulajdonságok nem változnak, ahogyan nálam sem. Heather gyakorta mondogatta, hogy „Nem baj az ha sokat beszélsz, Zoya, csak néha ne felejts el a mondatok között levegőt venni.” Namármost az évek alatt sokféle módon képesek voltak engem az állandó beszédről leállítani, vagy a tudtomra adni, hogy sok lesz már, vagy éppen nem nagyon érdekli őket a téma. Sosem haragudtam meg, sosem éreztem sértőnek, hiszen én nem szerettem senkire ráerőszakolni magam sem a jelenlétemmel, sem pedig azzal amit éppen mondok. Tény azonban, hogy a jelenlegi túlpörgéses állapotomban amelyet a hely, a látvány és annak a jelenléte okoz akit a világon mindenkinél jobban szeretek még inkább előhozza belőlem a beszélős és néha összefüggéstelenül csicsergős énemet, és amikor mosolyt csalok az arcára, akkor még inkább bele lendülök. Nevetgélek és mindenféle buta arcokat vágok közbe, és az sem érdekel, ha bolondot csinálok magamból előtte, mert így szeret, tudom. Sokféle nézését ismerem már, persze nem állítom, hogy mindet, de vannak olyanok amelyek beszédesebbek mindennél. Ez például, ahogyan most rám néz, ez nagyjából megfelel a „ Hol lehet téged kikapcsolni, vagy értelmezni?” nézés, és persze nem tagadom, hogy felettébb szórakoztató a dolog, kivált, hogy a csapongásaimmal nem is nagyon hagyok neki lehetőséget reagálni. Nem is azért mondom, hogy reagáljon, egyszerűen jól esik látnom a folyamatos mosolygását, a folyamatos huncut és egyre pimaszabb tekintetét...ajjajj ebből baj lesz....illetve nem baj, nagyon nem, hihi! És igen....ő az egyetlen aki ezzel a hatásos módszerrel egy időre képes úgy elcsendesíteni, hogy roppant módon élvezem is egyben. Szeretem az apró kis puszikat amiket reggelente ébredés után kapok tőle, és nem csak reggelente...szeretem amikor egy fárasztó nap után magához von és a homlokomra ad egy finom csókot, afféle dédelgetőt, és fáradtságűzőt. Szeretem amikor csak egyszerűen, mindenféle bevezetés nélkül teszi a tenyerét az arcomra, hogy odahúzzon magához és egy hosszabb forróbb csókkal vegye el a lehetőségét annak, hogy bármit is tudjak mondani. És ezek azok a pillanatok, amikor nem is igazán akarok én beszélni, nem akarok semmit mondani, mert megteszik helyettem az ajkaim az övén.
- Hát ha a csipogásomnak ez a következménye, akkor szerintem még jó sokat fogok csicseregni, abban biztos lehetsz!- mindezt már egy kissé fogvacogva mondom, és ez a fázós érzés csak akkor múlik el, amikor az esést követően nagy nehezen felállok Hayden segítségével a földről és teljesen letaglóz a lakás látványa. Hát igazán... én nagyon sok mindenre fel voltam készülve, de ami végül fogadott az egyszerűen mesébe illő.Szerintem tuti, hogy álmodom, vagy hát én nem is tudom mi történik éppen, de az egy dolog, hogy repülőn most ültem életemben először, hogy most ereszkedtünk le a taxival egy igazi meseváros titokzatos kis bugyraiba, de arról nem volt szó, hogy egy mesekönyv lapjaira is beléphetek, hogy én legyek az élő szereplője ennek. Pedig bizony nagyon úgy tűnik, hogy ez a hely, amelyet átjár a kellemes fenyő illat, a kókusz és még valami ami miatt otthonosnak érzem...ezt váltja ki belőlem.Valahogyan magától értetődően jár át az érzés amit akkor szokott az ember érezni, ha hazatér. Aztán elég hamar rájövök, hogy Hayden az...az ő közelsége teszi, a tudat, hogy holnap reggel nem fog megszólalni egyikünk telefonja sem, hogy nem fog a másik szobából dörömbölni Heather, hogy elment itthonról majd valamikor hazakeveredik, nem hallom Leah kellemes énekét a konyhából főzés közben, vagy éppen Tommy visszhangos fütyörészését a fürdőből. Az élet megannyi, egyébként abszolút hozzánk tartozó zaja, amely távol marad, hogy végre egymásra tudjunk figyelni. Nem kell szaladni sehova, és már most nyugtalanítóan keserű a tudat, hogy egyszer majd magunk mögött kell hagyni. Mert az életben már csak úgy vannak a dolgok, hogy amikor igazán jól érzed magad, amikor arra vágysz, hogy ez soha ne múljon el, és legszívesebben ott rekednél az adott pillanatban, akkor huss a csúnya kis manócskák, már be is zsákolták az időt, és pindur lábaikon rohannak is tovább. És én meg hiába kapálózom utánuk, nyelvet nyújtanak és csak az emlékeket hagyják meg nekem nagylelkűen. Persze amikor meg menniük kellene akkor csak ülnek a zsákocskáikkal láblóbával, és egyszerűen nem akarnak odább vánszorogni.
– Perszehogy tudom, és látom is az önelégült arcodat, hogy következmények nélkül szólhatsz be nekem...de figyelmeztetlek drágám, hogy a csudálatos bosszúm el fog még érni amikor nem is számítasz rá. – megkocogtatom a kobakomat és elvigyorodom.
- Többet ésszel, mint nokedlivel! Megy nekem ez a mondás, okos kislány vagyok, látod mennyi mindent és milyen gyorsan megtanulok. A hóban elesni például rohadtul vicces dolog csak éppen utána fáj az ember hátsója rendesen.- torzultak el a vonásaim de a szemeim még mindig nevettek és miközben a lépcsőn fölfelé húztam magammal Haydent, valahol középtájon megálltam, hogy egy lépcsőfokkal feljebb álljak és így gyakorlatilag egy magasságba került az arcunk.
– Na végre, rendesen a szemeidbe tudok nézni. Pszt! Meg ne szólalj!- tettem a mutatóujjamat az ajkaira, hogy ha akarna is bármit mondani, akkor is elcsendesítsem. Közelebb hajoltam, és most én tettem az arcára a kezemet, finoman rásimítva, egy óvatos mozdulatot követen hajoltam közelebb, hogy egy apró csókot adjak a homlokára, majd az orrára, végül az ajkaira. Nem volt ez olyan szenvedélyes csók, sokkal inkább telve volt az általam érzett boldogsággal, valamiféle hálával azért, hogy itt vagyunk, hogy megismerhetem végre, hogy többet is láthatok belőle, mint amennyit eddig  a nagy rohanások közepette lehetőségem volt. Egy finom kis mosolyféleség terült szét az ajkaimon, és apró kis piros rózsácskák ültek az arccsontomon, mikor elhúzódtam tőle, ismét megfogva a kezét húztam magam után.
- Ezt mindig is ki akartam próbálni!- fordultam még hátra egy kacsintás kíséretében. Na nem mintha a kórházban vagy úgy bárhol a környezetünkben ne lettek volna lépcsők, de más volt a hangulat, más volt az egésznek az atmoszférája. Amikor valaki azt mondja, hogy a szerelem vagy éppen az érzések ott kavarognak körülöttük, akkor azt hiszem valami ilyesmire gondolt. Az járt a fejemben, hogy ha nem is mondom neki állandóan, ahogyan ő sem nekem ettől még akarjuk mindketten, hogy a másik érezze...érezze ugyanazt amit mi érzünk. A szobába belépve ugyanaz a kellemes illat fogad amit odalent is éreztem, az egész valahogyan annyira meghitt, annyira....nem is tudom, soha nem volt még csak hasonlóban sem részem, szóval nem is igazán tudom mihez hasonlítani. Talán csak azokhoz a filmekhez amiket volt alkalmam látni, ahol a főhősök egy hasonlóan szép helyen töltöttek el boldog napokat. Az ablak felé araszolok, hogy innen is megcsodálhassam a látványt, amikor az ágyra vetődik a pillantásom, önkéntelenül beharapom az alsó ajkamat, de a gondolat még csak meg sem fogalmazódik a fejemben Hayden átölel, és mint két rosszcsont gyerek, akiknek amúgy megtiltották, hogy az ágyon ugráljanak, ezt a szabályt felrúgva dőlünk is el. Én egy aprócska zoyácskás meglepődöttséggel és egy ismételt, ám ezúttal diszkrétebb hanghatás kíséretében, hogyaztmondja.
- Nyúúúhaydenjúúúhupsziiii!- értelme nem sok van de a végére sikerül elnyújtanom és nevetve hagyom, hogy fölém keveredjen. Az ujja finoman simogatja a hidegtől kipirult arcomat. Egy másodpercre lehunyom a szemeimet, hogy belesimuljak ezekbe az apró mozdulatokba.Szeretem amikor ezt csinálja, annyira egyszerű, mégis beszédes. Ebben az apró érintésben mindig érzem őt. Még akkor is ha csak futva kapom tőle. Talán fogalma sincs róla, hogy mennyi energiát kapok ezzel tőle, mennyire boldoggá tudja vele tenni akár az egész fárasztó napomat is.
- Megfelel számomra...hm...a helyre gondoltál vagy arra amit éppen csinálsz?-  kinyitom végre a szemeimet és őt nézem, ilyen közelről az arcát, a vonásait Szinte süt róla, hogy boldog, annyira kicsattanóan akárcsak én. Valahogyan szeretném ezt megőrizni, úgy mint egy aprócska kis esszenciát akár üveg alá zárni, hogy ne veszítsük el...ha boldog vagyok egy kicsit mindig félek is egyben. Mindig félek, hogy valamit rosszul csinálok, valamit elrontok. Tudom nem kellene, főleg most nem, úgyhogy komolyan igyekezni fogok feloldódni, még ha néha sokat is beszélek, még ha néha bolondos is leszek, még ha hagyom is az érzéseimet, és az újonnan feléledőt is kiteljesedni, amit most is érzek, hogy ennyire közel van hozzám. A szabályokat illetően hol elkomolyodva forgatom a szemeimet, hol nevetgélek, mintha csiklandozna, hol meg az ajkaimmal formálom a szavakat, hogy.
- Uram, értettem uram!- amúgy vicces mélyülős hanglejtéssel, és még egy picit a kezem is megemelem, hogy szalutáljak neki. Vicces a helyzet egyben és roppant izgalmas is. Főleg ahogyan a keze a csípőmre simul és közelebb húz magához....héééé ez...ez nagyon jó! Mi változott, mitől lett ez számomra jó? Aztán rájövök, hogy a helyzet teszi, hogy türelmes velem, hogy érzem a szeretetét, érzem azt, hogy azt látja bennem amit senki más nem látott meg a külsőségek mögött. Az igazi Zoyát....és ettől lesz számomra ő is különleges, a hely is az....és tudom, most már tudom, hogy miért vártam ennyi ideig. Az ember megérzi, hogy hol kell lennie adott pillanatban és megéri várni, hogy az el is érkezzen. Tudom kell...mindent tudnom kell róla, és mikor is találnánk tökéletesebbet mint ez a két hét? Az orrának érintésére összerezzenek és én is ellentéteként mozgatom piszézés gyanánt az övéhez. Amikor az ágy mellettem moccan egyet, mellé gördül, nem igazán várok sokáig, most én vagyok az aki egy mozdulattal kerekedik fölé, két kezemmel a feje mellett támaszkodva a hajam tökéletesen megszűri a halovány fényeket, ahogyan mint szomorúfűz lágy ágai borul ránk.
- Akkor lássuk az én további szabályaimat. Ha neked nem jó bármi....akármi, ha sok vagyok, ha túlzásokba esek akkor szólsz. Ha úgy érzed valami nem okés, hogy mégsem én vagyok akivel ezt az időt töltened kellene....meeeeeertttt mittudomén kiderül, hogy zavar az anyajegyem a csípőmnél vagy mondjuk idétlenek a hálóruháim, vagy nem tetszik, hogy a fogkefém végén Csőrike van, és nem vagyok képes abbahagyni a hóember építtetést....nem tudom ilyen marhaságok nem tetszenek akkor szólsz! És a lányok szobája tökéletes lesz arra, hogy ott tároljuk a ruhákat....izé...bábszínház van benne? Azt imádooooom nagyon! Szerintem rém jókat mulatnál a bábelőadásaimon. Eric, az unokaöcsém nagyon szerette.- na ez volt az a bizonyos pillanat amikor oda nem illő dolgokat kevertem a mondandómba...kicsit csapongó voltam, de ez betudható volt annak, hogy még életemben nem magasodtam egyetlen fiú fölé sem...és ez most engem is meglepett, amikor tudatosult bennem, hogy mit is csinálok.
- Amúgy meg....- az egyik támasztó kezemet levezettem a csípőjéhez, és a hasára simult a tenyerem, majd fogtam és apró lábikókat formáltam a mutató és a középső ujjamból, és a hasa vonalán, elkezdtem velük „gyalogolni” egy picit azt hiszem kínzó lassúsággal és minden lépésnél egy-egy aprócska mondatocska rész hagyta el az ajkaimat.
- Én innen....nem megyek....sehova mert....nekem tökéletes....itt Veled- az utolsónál végül megérkeztek a sétálgató ujjacskáim az ajkaira, melyeken végigsimítottam, még a levegőt is visszatartottam, majd közel hajoltam, és néhány milliméterrel a szája előtt álltam meg. Fúúúú ez azért nekem is kínzás volt rendesen! Két kezemen támaszkodtam megint a feje mellett, majd egy lendülettel feltoltam magam álló helyzetbe az ágy lábához és fejcsóválva elnevettem magam.
- Én szóltam, hogy a csudálatos bosszúm el fog érni Édesem! És bár érezhetően kellő hőt termeltünk az előbb, azért annyit nem, hogy ez egész éjszakára kitartson, szóval mit is mondtál arról a kandallós tűzrakásról?- billent oldalra a fejem felvonva a szemöldököm és a huncut pimasz mosolyom ott táncolt az egész arcomon levakarhatatlanul az érzéssel együtt, hogy mennyire szeretem Haydent. Szerintem fogalma sincs róla. Lehet még nekem sem. Lehet ez a jéghegy csúcsa csupán.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Jan. 13, 2016 1:24 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Mióta csak ismeri Zoyát úgy érzi, hogy egy új, számára még ismeret világ ajtaja nyílt meg előtte... egy világ, ahol mindennek jelentése van, mégse olyan bonyolult mint ahogy szokás szerint belemagyarázunk mindent. Jelentése van a mosolynak, a lopott pillantásoknak, a lesütött tekintetnek, még annak is ha csak megmozgatja az orrát az ember mint egy apró kis nyuszi mikor éppen szagot fog a fűrengetegben. Jelentése van a grimaszoknak legyenek azok boldog, játékos vagy éppen rosszalló grimaszok. Idővel rájöhetünk arra, hogy a lefelé görbülő ajkak nem mindig a sírás első vagy épp utójelei. Jelentések, melyek mögé nem kell sokat képzelni, csupán engedni kell kibontakozni az érzéseket melyek a másik fél felé irányulnak.
Egy új világ ez számára, melyben nincsenek lovak, nincsenek kétségek és félelmek. Nincsenek lehetetlenek mint ahogy megbízhatatlanok se. Egy világ ahol nincs helye a haragnak és a komorságnak egy hely, ahol Zoyáé a központi szerep, ő a főszereplő és rá épül az egész történet tartson az bármeddig, és a szeretetük, a szerelmük és az egymás iránt érzett végtelen tisztelet a mozgatórugó. Olyan ez mint egy film, sci-fi és fantasy vagy thriller elemek hiányában de egy jól megírt forgatókönyv alapján elkészítve ahol az emberi érzelmek, a természetesség és az egyszerűség felülkerekedik mindenen, amit eddig eltudtak képzelni és egy új dimenziót alkot. Egy film ami magában hordozza a természetességet, a bizalmat a szerelemet, szeretetet és az életet. "Találkozni, megismerni és megszeretni"... ennyi a maga mágiája, viszont hosszan kitartón, szeretetreméltón és odaadón.
Zoyácska lett az ő életének a középpontja. Egy lányka, aki bebotladozott az életébe, aki kergébb, szórakoztatóbb és vidámabb mint lennie kellene, vagy mint amennyit a legtöbb ember tolerálni képes. Talán ez az igazi bája... ha ránéz az ember, ha hallja őt csacsogni, csicseregni és megállás nélkül beszélni, elfeledkezik a gondjairól. Elfelejti azt, hogy épp mennyi munkája lenne, mennyi kínja van az életével, az egészségével vagy a családjával. Elfeledkezik a fájdalomról és a szomorúságról mert ez a lány megmosolyogtatja sőt ha tovább akarunk menni akkor megnevetteti. De ugyan akkor könnyre is fakasztja hisz a maga szelídsége, törékenysége és gyermeteg lelkivilága elutasít mindent ami támadásként, rosszallásként fogható fel, s ezen tudatlanság mint egy tükörként veri vissza a saját ijedtségét és kétségbeesését a másik félre.
Ez a lány megtestesíti számára a földi békét. Tudja, hogy valakihez haza mehet anélkül, hogy az a látvány borzasztaná el mikor belép az ajtón, hogy valaki a konyhában alsógatyában a tökeit vakargatva, sörrel a kezében ordítva böfögi el az örömódát miközben a hűtő tartalmát kémleli. Valakihez aki nem kéri számon az ujját ingatva előtte, hogy miért volt távol ennyi ideig, valaki aki nem löki el magától ha meg akarja ölelni esetleg csókolni... nahát mily meglepő, hogy az az őz lábú egyed - nem olyan kecses hanem olyan szőrös - akit történetesen is Tommynak hívnak, annak idején nem preferálta volna ha éjjelek évadján Hayden haza állít és keblére akarja ölelgetni miközben puszikat osztogat.  Mint ahogy az is biztos, hogy Zoya olyan valaki akit egész éjszakán át képes ölelni csak, hogy érezze a teste melegét és azt, hogy mellette van. Mert szüksége van rá. Akkora szüksége van rá mint másra talán soha... és valószínűleg ez volt a legnagyobb célja az életében, csak ő maga se tudott róla. Megtalálni azt a valakit akiért érdemes élni és létezni, hegyeket mozgatni és minden nap hosszan, keményen melózni, hogy aztán boldog közegbe mehessen haza. Valakihez aki már várta őt...
Pimasz mosolya kezd újabb méreteket ölteni ahogy Zoya is kiveszi a részét a jóból.
- Ó, akkor én amondó vagyok, hogy állok elébe. Ha te tovább csipogsz csak ,hogy ezzel nyerj csókot akkor én is kíváncsi vagyok arra, hogy mit mutatsz fel bosszú címszó alatt - kihívó tekintettel kezdi el fürkészni a lány arcát ahogy feje búbjától az ajkáig áttanulmányozza s noha meg-megakad a tekintete az ajkain, mégis erőt vesz magán ahhoz, hogy ne lopjon újabb csókot még ha annyira vágyik is rá. Viszont jelen pillanatban nagyobb a kíváncsisága...látta már a szórakozott, a vidám és a szerelmes énjét is a lánynak. Azt viszont a mai napig nem tudja még csak elképzelni se, hogy milyen az, ha mindenáron bosszút akar állni valamin vagy valakin. Felfújja magát mint valami kiscsirke? Összeesküvés elméleteket szövögetve ücsörög a sarokban miközben mellén karba tett kezekkel csak meredten nézi a másikat miközben próbálja kitalálni, hogy miként találhat rajta fogást? Kíváncsi. Nagyon kíváncsi!
Nem ad lejjebb lendület terén, mikor elindulnak az emeletet áttanulmányozni és az se érdekli, ha rossz lábbal lép először egy szintet felfelé ami miatt alig észrevehetően de megvonaglik az arca.
Igen, sajnos meg kellett tanulnia, hogy mindig a bal lábával teszi meg az első lépéseket, ezzel könnyítve a másik helyzetét és levéve róla a kezdeti súlyt ami rá nehezedik. Ám ahogy megtorpan Zoya jóvoltából, a korlát után kell kapnia nehogy hátast dobjon és a földszinten kössenek ki összegubancolódva mint két cipőfűző.
- Pedig már éppen mondani akartam, hogy legközelebb párnázd ki, vagy ha jó fej akarok lenni, felajánlom masszázs képességeimet - pimaszkodik s annak ellenére is magyaráz, hogy a vékonyka ujj az ajkait érinti. Végül csak szót fogad és elhallgat, de azért még egy apró puszit nyom Zoya ujjbegyére amit egy csibészes mosoly követ.
Mikor megérzi a puha kis tenyereket az arcán, lehunyja a szemeit, hogy érezhesse, teljesen átadhassa magát a pillanatnak. Mintha egy kis időre még a lábai is megadnák magukat, megrogynak a térdei, ezért is dől kicsit oldalra, hogy a kapaszkodás mellett támaszkodni is tudjon. Hihetetlen, hogy milyen hatással van nem csak az elméjére, és a lelkére de a testére is ez a lány. Szabad keze előre lendül, hogy átkarolhassa a derekát majd egészen közel húzza magához, hogy érezhesse a lüktető szívverését és mozdulatának minden odaadó kedvességét. Aprócska boldog csókot váltanak, de többet mond ez minden szónál! Nem is igényelné a pillanat a hosszan elnyúló, szenvedély fűtötte csókot, egyszerűen csak könnyed és kedves, számukra pedig fontos és sokat mondó. Mintha ezzel próbálnák bebizonyítani a másiknak, hogy mennyire boldogok.
Mikor aztán Zoya megszakítja ezt a pillanatot és menetirányba fordul, hogy folytassák az útjukat, ő még mindig az imént történtek hatása alatt érzi magát ezért se olyan meglepő, hogy a szemei még mindig le vannak hunyva s ádámcsutkája egy nagy nyelést követően ugrik egyet.
- Mit is mondtál a bosszúdról...? - suttogja, bár a pimaszul halk hangvétele el se jut az agyáig, de egyszerűen nem képes arra, hogy megerőltesse a hangszálait. És különben is miért kellene kiabálnia, mikor nincs kit túlharsogni? Nincsenek hangoskodó betegek és orvosok, nővérek körülötte, tehát elég szépen halkan, emberi hangnemben beszélnie. Talán még a suttogás is elég, hisz a fával szigetelt falak szó szerint visszaverik kellemes, dallamos baritonját...- ez már az volt? - folytatja miközben ismét láttatni engedi óceán zöld szemeit és vidám mosolyát amivel Zoyát örvendezteti meg.
Odafent viszont mielőtt még Zoya az ablakhoz sasszézhatna, megragadja a vékony derekat és magával húzza az ágyra, hogy fölé kerülve ismertesse a játékszabályokkal, miközben megállás nélkül cirógatja az arcát. Még mindig hideg s már most fél attól, hogy talán nem olyan hatást fog elérni a hóval, mint szeretett volna... na majd odafigyel a lány réteges öltözködésére.
Hosszú ujjai vidám táncot lejtenek a lány csípőjén és derekán. Egyszerűen nem tud szabadulni a gondolattól, hogy érintenie kell. Egy pillanatra még be is csúszik az ujja a felsője alá ezzel kitapintva a puha, kellemesen meleg bőrét...aprócskát harap az alsó ajka szélébe, ahogy pár másodperc erejéig eluralkodik rajta a vágy, de végül csak visszavezeti a tekintetét a számára oly' kedves arca. Nem akar kapkodni... még most sem, noha Tommy kis híján egy klopfolóval fenyegette meg, hogy azzal fogja agyoncsapni, ha nem jut végre egyről a kettőre. De basszus, mi az, hogy "végre?" És mi az, hogy jutni? Sokan úgy beszélnek az első alkalomról, mintha csak egy lenne a sok közül. Hayden számára fontos az, hogy észrevegye és figyelje a lány jelzéseit. Lehet, hogy ő már készen áll rá és mind végig készen állt, de tudja jól, hogy Zoyának ez lesz az első és nem akar semmit se elkapkodni. Azt szeretné ha felejthetetlen lenne számára. Hayden éreztetni akarja vele a szeretetét és az érzéseit, biztos akar lenni abban, hogy a lány is készen áll rá. Ha csak egyetlen jelét is produkálja annak, hogy bizonytalan vagy nem jött el az ideje, akkor nem fogja ráerőltetni. Mindent a maga idejében. És az is igaz, hogy ide se azért hozta el, hogy ...csak, hogy a srácok szavaival éljünk, "megdöntse végre mert itt lenne már az ideje".
- Öhm... úgy... mindkettőre - mosolyodik el majd egy biccentést követően közelebb húzza magához, hogy teljesen egymásnak feszüljenek. Érzi a lány testének jelzéseit ám ahelyett, hogy hátsószándékok vezérelnék csak összepiszézik vele és legördül róla, hogy együtt nézhessék a plafont addig, míg....
... a kisasszony úgy nem dönt, hogy övé az irányítás. Hayden kihívó tekintettel vet rá egy pillantást de utána ellágyulnak a vonásai és a tőle jól ismert kisfiús mosollyal bólogat egészen addig, míg számára kelletlen szavak nem hagyják el a másik száját.
- Hé hé! Ha nem veled akarnám eltölteni ezt az időt, akkor Tomot hoztam volna nem gondolod?... biztos jól elromantikáznánk itt néhány sör társaságában. Még Tv is van, szóval tökéletes. Még a lányok szobájába is bemennénk barbie babázni. Most gondolj bele - vicceli el, de aztán csak komolyabbra fordítja a témát - nem érdekel, hogy milyen a hálóruhád vagy az, hogy Csőrikés a fogkeféd. Az anyajegyed pedig főként nem zavar - simítja a kezét ismét a csípőjére, majd az anyajegy helyét keresve finoman cirógatni kezdi a bőrét.
- Minden ami te vagy és aki melletted lehetek, imádom. Az együtt eltöltött perceket, a csókokat, a mosolyodat. A hajadat mely hajnalok hajnalán mindig csiklandozza az orromat és komolyan erőt kell vennem magamon ahhoz, hogy ne ordítva tüsszentsek. A Csőrikés fogkefédet, de még a kezeslábasodat is. Azt is mikor elkezdesz beszélni álmodban, ki tudja, hogy kiről vagy épp miről... - regél kellemes hangszínen, nem mélyíti de még csak hangosabbra se veszi magát. Olyan a hanglejtése, mintha csak mesélne. Mintha egy gyerekeknek szóló mesekönyv lenne a kezébe ahonnan felolvas, keze viszont megállás nélkül simogatja a lány oldalát. Imádja a puha, illatos bőrét.
- Szükségem van a közelségedre, a szórakozottságodra és a folyamatos pörgésedre szóval ne is gondolj arra, hogy esetleg ne te lennél az, akit most itt akarnék tudni magam mellett - tolja fel magát félig ülő helyzetbe, miközben szabad kezén megtámaszkodik maga mellett s a másikat kicsúsztatja Zoya felsője alól hogy a haját a füle mögé igazíthassa, így simítva rá a tenyerét az arcára onnan pedig a nyakára.
- Ez a két hét a miénk. És csak a miénk, nem veheti el tőlünk senki! Megtanuljuk hibáival szeretni egymást jó? Úgy, mint eddig soha - arcvonásai talán most először tükrözik azt a szeretet és szenvedélyt amit táplál a lány iránt, így jelenleg nyoma sincs a csibészségének, mintha a szeme is máshogy csillanna a szűrt fényben s nem rest elmélyíteni a következő csókot, aminek elérése érdekében lejjebb húzza magához a lányt.
- Az nincs. De tele van plüssel - a válaszhoz persze elhúzódik, majd visszadől az ágyra, hogy ne kelljen még bizonytalan ideig tartania magát s így billenti félre a fejét, mígnem a következő pillanatban már azt is elfelejti, hogy miként kell levegőt vennie. A hasfala azzal a lendülettel, hogy Zoya rásimítja a tenyerét, megfeszül s leheletnyit elnyílnak az ajkai neki pedig baromira türtőztetnie kell magát ahhoz, hogy ne kerekedjen felül rajta az a valaki aki ott szunnyad a tudata alatt.
Még ne!
Csitítja magát némán, inkább a tudatára és az elméjére hatva, mint másra...
- Aha... ez.. ez jó volt - nyöszörgi a hajába túrva alig hallhatón nevetve egyet mikor a lány eltávolodik tőle, de még mielőtt felállna azért lepillant ahhoz a bizonyos ponthoz, hogy minden rendben van-e - azt, hogy kemény... öhm... nehéz munka lesz - köszörüli meg a torkát majd kipördül az ágy szélére, hogy a térdeire támaszkodva talpra kényszeríthesse magát.
- Gonoszabb vagy mint gondoltam... megtévesztett a bájos külső - fejét ingatva, végtelen jókedvvel lép oda mellé és húzza magához, hogy egy puszit nyomhasson a nyakába - na menjünk, kis Padawan. Olyan tűzrakó leszel, hogy még a mestered mesterét is túlszárnyalod ebben biztos lehetsz!
Ezzel a vidám felszólítással engedi a lányt előre, ő pedig követi a lépcsőn lefelé.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 8:18 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




A karácsony előtti hetek a mi családunk életében legalább olyan jelentőségteljesek voltak, mint maguk az ünnepek. Mivel nem volt akkora a família, hogy a fél világot, illetve a fél országot be kelljen utazni hozzá, két nap alatt gyakorlatilag le is tudtuk. Bár én egy hetet szinte állandóan Krane nagyi köténye mellett töltöttem minden ilyen alkalommal. Lehet, hogy nem volt hó, lehet, hogy a mi földrészünkön a hó helyett a porral kellett helyenként jókora küzdelmet folytatni ettől függetlenül megvolt a varázsa ennek is. Ki nem hagytam volna Terry mama romantikus meséit sütemény készítés közben vagy éppen a kaktuszpálinka kóstolgatása közben Clay nagypapa kegyetlenül vacak favicceit, melyek az elfogyasztott kóstoló mennyiségével egyenesen arányosan egyre borzalmasabbak lettek. Én magam nem igazán kóstolgattam, csak ültem a fából ácsolt kis kényelmes székemen, könyökömet megtámasztva az asztalon tenyerembe helyezve az állam és csak mosolyogva figyeltem őket. Ilyenkor aztán előjöttek azzal, hogy mekkora nagy legény az összes Krane fiú…Jack és Martin is egymást próbálta felül licitálni, mire Clay papa mindig közbeszólt, hogy ugyan ne temessék már az öreget, vagyis őt. Túl tesz ő bármelyik tejfölösszájún. csak tudnám mi olyan jó ebben a hencegésben, de biztosan valami mélyebb pszichológiai okai vannak. Na tessék előjött belőlem az orvos! Én azért voltam ott, mert a pálinka tárolására szolgáló helyiség mellett volt egy kis pince, amiben viszont kaktusz szörpöt és ananásszal kevert kókuszlevet tároltak, amiért annyira odavoltam, hogy gyakorta gyomorrontásig képes voltam belőle csenegetni magamnak. Aztán ott volt Terry mama utánozhatatlan tojáslikőrje, amit mindig megbolondított egy kis füge esszenciával. Mivel én nem igazán szoktam alkoholt inni, kivéve ezt az egyet, elég hamar a fejembe szállt, amitől kis rózsácskák ültek meg az arcomon és még többet vigyorogtam mint a tejbetök, hogy aztán egy órán belül ki is menjen belőlem a hatása. Ott voltak a finom habrolók, karamellás cukorral bevont linzeres sütik, gyömbéres csillagok….és megannyi ínycsiklandozó falat, amelynek már az illatával jól lehetett lakni. Egyszerűen magával ragadott az egész hangulata, az egésznek volt valami kellemesen szelíd bája, ami ilyenkor eluralkodott a házon. Krane nagyi, hozzám hasonlóan….vagy hát anya szerint rám ő volt ekkora hatással, teleaggatta a házat karácsonyfa füzérekkel, amelyek kihelyezésében én voltam a leglelkesebb támogatója. Előkerültek az édes kis tüll szoknyába bújtatott angyalkák, piciny rénszarvas figurák és temérdek, temérdek piros ruhás télapó, akikkel a házhoz bevezető ösvényt mindig kidekoráltuk. Clayton papa megállt a gangon összeráncolta kellően dús, amúgy elég fegyelmező jellegű szemöldökét, megvakarta a tarkóját és horkantott egyet.
„ Hallod –é Teresa Gyöngyvirágos galambom! Miért állnak ott a kertben azok a rubintba öltözött apró kis emberek?”
Már csak legyintettünk a kérdésre, és tovább forgolódtunk a házban, pakolgatva ki a díszeket, girlandokat és egyéb dolgokat, amelyeket Martin lehozott a padlásról. Volt nagyjából nyolc doboznyi mindenféle csillogó kis csudaság. Nem egyszer estem orra sikeresen a nyakamra tekert karácsonyi fényfüzérekben, angyalhajakat szedtem ki a saját hajam közül, és ugye nem meglepő, hogy kismilliószor csippentettem oda az ujjam, rúgtam le a lábam, estem le a lépcsőről és hasonló dolgokat produkáltam, ami legtöbbször nevetésre ösztönözte a körülöttem lévőeket, amikor már az ijedelem elmúlt. Nekem a karácsony ezt is jelentette, a készülődést, ahogyan jelentette az idei karácsony egyik fontos ajándéka, amit Krane nagyival és anyával készítettem Hayden számára. Illetve csak egy részét, mert sok dologhoz értek, de a villanyszereléshez sajnos nem….illetve még nem, szóval az alapokat meg kellett vásárolni. Mármint az ajándékhoz az alapokat, nem a villanyszereléshez. Rettentő izgatottan bütykölgettem heteken át az ajándékot, csinosítgattam, és volt, hogy még éjfélkor is azzal babráltam, amikor éppen otthon voltam. Úgy éreztem tökéletes lesz, mert egyben tükrözi azt ami Hayden számára egykor fontos volt, amiről tudom, hogy még mindig fontos, másrészt meg mivel én készítettem, hát ott leszek benne én is. Mindenkit kifaggattam, hogy mit gondolnak róla, milyen lesz, szép, és tetszetős, olyan amilyennek én látom, vagy nagyon béna…..de megnyugtattak, hogy bár doktornéni lettem, azért valamit megőriztem magamban anyukám művészi vénájából. Ami egyébként szerintem elég erőteljes túlzás. Sajnos festeni nem tudok olyan jól, ellenben a pálcika emberek első osztályúan mennek, mondhatjuk ebben tökéletes vagyok. Szóval az elutazás előtti napokban is ott voltam Chero Town mellett a birtokon, ahol annyira jól éreztem magam, ami mindig is kicsit a második otthonom volt, ahol éppen úgy családtagnak tekintettek engem gyakorlatilag pici koromtól, ahogyan számomra mindig is Martin marad az apukám, aki felnevelt, aki vigyázott rám. Ahogyan Terry marad a nagymamám, akit egyszerűen imádok. A nevetős szemeivel, a végtelenül tündéri, mélyes, öregesebb hangszínű, kicsit talán füstösebb, de nagyon jóízű nevetésével. A sikamlós, helyenként meglepően szókimondó és elég frivol tréfáival és énekeivel. Mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy hogyan lehet az, hogy ő ennyire...szóval, hogy ennyire nem prűd, azt felelte, hogy majd egy idő után, ha majd férjem és családom lesz, akkor megtanulom majd, hogy bizony nincs is attól jobb, mint amikor az ember lánya nyáron a konyhában gyúrja a tésztát és gyúrja és gyúrja…és akkor hazaérkezik a férje….ótejóisten, túl sok infó, nem akarom tudni! És nevettünk, mire vidáman megjegyezte, hogy ha még nem is vagyok túl a dolgon a fantáziám megvan hozzá, szóval nagy baj nincs. Meglepődtem, és csipegettem tovább az omlós tésztába a vajat, furcsán méregetve őt, hogy tán a homlokomra van írva, hogy nekem még sosem volt úgy….hátúgy senkim? Azt mondta, hogy az ő szeme már sokat látott, elég nehéz lenne becsapni a „vén baglyot”…így hívta magát csak tudnám miért? De azt is mondta, hogy nincs ebben semmi…és különben is ha majd úgy érzem készen állok rá, pár hónap alatt behozom a lemaradást.
„Olyan ez Zoyácskám, mint amikor hamarabb tanultál meg fecsegni, mint járni. Ott ültél a konyha közepén az etetőszékedben, és be nem állt a szád, osztogattad a parancsokat, viháncoltál, mórikáltad magad, de a jóégnek nem voltál hajlandó járni…aztán…aztán amikor elindultál, onnantól meg megállítani nem lehetett. Pár hónap alatt behoztál mindent, és utol érted a többieket. Nem veszítettél semmit hidd el nekem, és az én öreg szívem már csak tudja milyen az ha valami különleges. Az első….az igazi nőt onnan lehet megismerni, hogy már az elsőt is megválogatja, hogy ki legyen. Nem biztos, hogy a tökéletes és igazi lesz. De legalább nem fogja egész életében bánni.”
Én azonban valami különös és megmásíthatatlan oknál fogva éreztem, hogy bizony bizony a tökéleteset találtam meg annak a fiúnak a személyében, akivel kiszakadunk a mindennapokból, akivel magunk mögött hagyjuk nem csak Sydney-t hanem kicsit a családunkat is. Na jó…anyáékat azért nem lehet, mert megígértem nekik…mármint nem azt, hogy mindenről beszámolok, hanem azt, hogy megmutatom milyen az igazi havas mesevilág. A kinti hideg után kifejezetten üdítő az, hogy odabent még nem fagyott át minden, valószínű a szigetelésnek köszönhetően tartja a ház magában az itt hagyott korábbi meleget. Talán pár hete járhattak itt….nem tudom, azért ekkora nyomszakértő nem vagyok. A lépcsőn felfelé, csak egy aprócska nevetést vált ki belőlem, hogy az én kedvesem azon egyszerű kérést sem tudja teljesíteni, hogy maradjon csendben. Az ujjamra adott puszival gyakorlatilag levesz a lábamról majdnem szó szerint. Hoppá! Ez….ez olyan bizsergető érzés. Mármint az amikor az ujjam aprócska kis begyét megpuszilta és egy másodpercre megremegtem. Azt hiszem tudat alatt ezt is ki akartam próbálni, és nagyon jól esett….sőt….több mint jól. A szobába lépve lassan kezdem azonban érezni a hideget, amely átjár…tulajdonképpen nincs sokkal melegebb itt mint odakint, csak éppen amíg a ház előtt a szél is fújt némiképp, addig idebent csak valamiféle békés de egyben izgalmas érzés járja át a testem és a lelkem. Az ágyon évődés, amelyet már máskor is csináltunk, most mégis valami különlegesebb jelentéssel bír a számomra, valamiért…valamiért összekuszálja a gondolataimat. Nem tudom, talán a közeg teszi, talán az, hogy nem nyomják a vállunkat a mindennapos gondok, talán mert tényleg lehetőségünk van megismerni a másikat. Nem tudom, csak azt érzem, hogy nekem most az is elég lenne, ha azt az óriási paplant magunkra borítanánk, és így lennénk….csak így, ahogyan most vagyunk. Néha csak ennyi is elég. A szavait hallgatva egyre szélesedő lesz a mosolyom, és csak bólogatok, mert megszólalnék, ha tudnék, és nem érezném, hogy annyira elérzékenyülök. Valaki, aki már eddig is minden badarságommal, minden gyerekes dolgommal, minden apró kis butaságommal fogadott el, és nem érdekli, ha vannak még továbbiak, nem érdekli semmi más, csak az, hogy próbáljuk egymást megismerni, próbáljunk minél közelebb jutni egymáshoz, úgy, ahogyan eddig még nem tudtunk. Annak okán, hogy ott volt a munka, az egymást követő hétköznapok monoton forgataga amely visszaránt majd bennünket ha innen hazatértünk. Bárcsak lenne lehetőségem megállítani az időt, bárcsak lenne lehetőségem megragadni egy apró kis szeletkéjét amit újra és újra lehetne élni, mint Bill Murray az Idétlen Időkben….fúúúú az egy nagyon jó film. Vajon Hayden ismeri ezeket a régi filmeket? Ha jobban belegondolok még soha nem volt időnk együtt filmezni. Azt hiszem ez is felkerül a két hetes engelbergi bakancslistánkra.
- Mindennel együtt. Még akkor is ha elalvós romantikus filmeket akarna nézni, ugye?- öltöttem rá nevetve nyelvet, és amikor arról tesz említést, hogy a szoba tele van plüssel, mintha egy gyerekkel most közölted volna, hogy a kedvenc játékát vetted meg karácsonyra. Megint felfújtam az arcomat, jó szokásomhoz híven és aztán nevetve prüszkölve engedtem ki
– Pfúúúú…tudod olyat mondani nekem, hogy plüssök….nagyjából olyan mintha azt mondanád valami csinibabának, hogy most szerezted meg neki az Orlov gyémántot. Úgyhogy addig le nem fekszünk ma amíg át nem vizslátoltam azokat a plüssöket. Van az a dal, hogy a gyémánt a nő legjobb barátja. Meg egy jóóóóóó nagy túúúúróóóós palacsintát! A plüssök a legjobb barátok. A gyémánt hideg….és csak csillog. De a plüss….júúúújjjj az puha és hozzá lehet bújni, és tök cuki…-lelkendeztem vidáman, aztán nem marad el az ígért bosszúm sem ám! Ami azonban engem is meglep, és amely miatt azt hiszem még a magam számára is nehéz és kínzó játékba kezdtem, az az ahogyan a pici ujjaimmal végiggyalogolok a mellkasán, egészen a nyaka vonaláig. Basszus ez izgalmas! Mármint olyan értelemben izgalmas, hogy jó…olyan gyomortájékról induló s lefelé haladó….héhéhé…hova gyalogolnak azok a manócskák azokkal a pici kis huncut tappancsaikkal? Hátraarc…héééé hátraarc! De ezek nem hallgatnak rám, és kellemes, finom érzés jár át az ölem környékén, tökéletes forróságba burkolózva…azt hiszem valami hasonló játszódhat le Haydenben, mert ahogyan ránézek, és amikor végül felállok az ágyról, hát azt hiszem majdnem sikerül a célon túllőni.
- Bocsiiiiiii….mondanám, hogy véletlen volt, de azt hiszem a hely teszi, és főképpen te. Szóóóóóóval lehet tényleg jobb lesz ha megyünk és befűtünk…izé…begyújtunk….vagymi!- na jó, most már fix, hogy megkergültem, mert hablatyolok össze meg vissza, azt sem tudom mit beszélek. A nyakamra adott csók még az előzőek hatása alatt tart, szóval sikerül egy másodpercre megrogyni, és valami rekedtes, kicsit nyafogósan síron túli hangon olyasmit cincogni, hogy:
- Okéééé kvittek vagyunk! Menjünk!- pördülök meg végül a saját tengelyem körül, bár azt hiszem még kell egy másodperc, hogy feldolgozzam hol is vagyunk pontosan és merre is van az ajtó. Előre enged, én meg kicsit jobban sietek lefelé a lépcsőn a kelleténél, hogy előre menjek vissza a nappaliba, hogy mire Hayden leér a lépcsőn, én már beljebb cibáljam a bőröndöket.
– Lehet mégis lent kéne hagyni a ruhákat. Felesleges felvinni mindent, mit gondolsz? Na, mester? Hol kezdünk?- csaptam össze a tenyeremet majd eldugtam a nadrágom farzsebében és a lábfejemről a sarkamra hintáztam, végül vissza.
– Jah és várom ám az ütemtervet, mégis te vagy itt a góré, szóval, tüzet rakunk, vigyázunk a tűzre, aztán mi a további terv? Meeeeert remélem van terv!- vontam fel a szemöldökömet és megtáncoltattam egy kicsit őt utánozva, aztán elnevettem magam. Egyre inkább felszabadultam, pedig még alig fél órája vagyunk itt. De néha nem is annyira az idő a fontos, sokkal inkább mennyire érezzük otthonosnak az adott helyet. És azt hiszem azt már mondtam, hogy ahol Hayden van, nekem ott van az otthon.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 11:14 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Zoya - Az első karácsony-
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : 1, 2, 3  Next
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Az első nap! ~ Josh && Suzy
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: