Zoya and Hayden

 

Csak akkor értette meg igazán, hogy milyen mérhetetlen mértékű magány és kirekesztettség, kétségbeesés tépázta a lelkét és a tudatát hosszú időkön keresztül, mikor Zoya betoppant az életébe ezzel új fényt, új esélyeket tárva fel előtte, alapjáraton mindent megváltoztatva... Olyan lehetőségekkel szállt szembe, amivel előtte nem találkozott de mindig tudott róla, mindig álmodozott róla. Új ajtókat toltak be a látómezejébe s csak rajta állt, hogy melyiket nyitja ki, melyiket csukja be és, hogy miként használja ki a lehetőségeit, miként osztja be azokat melyek egész tárházként csengettek be hozzá apró, csilingelve buzdító kulcsok formájában... ő pedig megragadta a számára legfontosabbat, egy apró kis ékszerre emlékeztetőt ami a legkönnyebben, legodaadóbban teljesíthető feladatokat tűzte elé, hogy aztán lubickolhasson a boldogságban a szerelemben és abban, amit a legboldogabbak életnek neveznek.
Ez a fiatal férfi mindig is nagy harcos hírében állt, így nem eshetett szó arról, hogy most elbukik... pont akkor, mikor minden megoldódni látszik, mikor minden egyenesbe jön és nincs más dolga csak sodródni a kellemesen meleg áramlattal majd kikötni a lány oltalmazó karjaiban, hogy az magához ölelje és őszintén viszonozza Hayden szerelmét.
De mind ez előtt, október magaslatáig egy tékozló, érzelmeivel és érzéseivel tisztában nem lévő, kétségbeesett srác volt. Valaki, aki kilenc évvel ez előtt magához tért a kórházi ágyon, de mintha az életének és személyiségének egy része ott maradt, vagy teljesen megsemmisült volna az új vér áldozatával.
Sokáig egy olyan srác volt, akinek fogalma se volt, hogy mi a fenéért maradt életben, ha nem csinálhatja többet azt amit igazán szeret, amit akar s ezt a kérdést kismilliószor feltette magának az elmúlt majd egy évtized alatt. Lehet, hogy ezzel egy új életet kapott, új esélyt, hogy meglássa az élet másik felében rejlő jót, a szépet, ne csak a farm legyen az ami beskatulyázza és elveszi az eszét, hanem olyan helyeket is járjon be, amit előtte soha. Mintha erőszakkal lökdösték volna, hogy menjen a nagyvárosba, keressen új lehetőségeket, élje a boldog ifjak világát, hisz... a fenébe is! Egy remek ember nem tékozolhatja el azt, ami adatott neki nem igaz? Nem mondhat le a tudásról, nem mondhat le a szeretetről és a segítség nyújtásról csak azért, mert őt megfosztatták valamitől. Egy ilyen embernek fel kell állnia és az asztalra kel csapnia! Mert elvárják tőle és mert ő is elvárta magától a fejlődést és az összpontosítást. De főként a tovább lépést és a beletörődést.
És egy olyan srác volt, akinek meg kellett küzdenie a kegyetlen tudattal, hogy azok akik mindvégig mögötte álltak és akiket a szüleinek nevezett, megszűntek létezni. Fel kellett fognia a történteket, meg kellett emésztenie azt ami a családjában ment végbe s meg kellett érkeznie az elhatározásig is, hogy változtatnia kell. Mert ha ő nem fog, akkor más se.
Most már azt is kijelenthetjük, hogy valószínűleg ha nem lett volna ez a csúnya baleset, még ma is a farmon pakolná a szénát és túrná a földet s nagy valószínűséggel Zoyával se ismerkedett volna meg. Ez lenne hát a sors! Valamit valamiért. Így feltehetjük a kérdést, hogy megéri az a nagy fájdalom, amit időközönként el kell viselnie? Meg hát, hisz Zoya mindent megváltoztatott... míg előtte nem volt képes rá, ma már legyűri a szorongását, szembenéz a pánik rohammal melyet úgy győz le, mint gladiátor a fenevadat akivel összeeresztik a Colosseumban. Noha a liftet a mai napig kerüli, mégse rettegve tekint arra a másfélszer másfél méteres kis dobozra, ami annyi bosszússágot okozott a számára az elmúlt több, mint nyolc év alatt és már nem lebecsmérlőn gondol arra az időkre mikor az orvosok megkérdőjelezték a jelenlétét, hanem egy amolyan vizsgaként ami megedzette.
Emellett a galamblelkű lány mellett ő maga is visszaszerezte az egykori énjét, letörték a vadhajtásokat s ennek eredményeként megkapjuk az előttünk látható, két lábbal a földön álló férfit, aki megannyi tervvel a tarsolyában néz egy szebb és jobb jövő felé.
Azonban még így is meg kell kapargatni a felszínt, hogy eltűnjön az a személy aki börtönnek érezte a saját testét és aki kristálytisztán emlékszik az újrakezdésére.
Azon a kellemes nyár végi napon a kórház egész falas ablakán sápatagon kandikált be a kora reggeli napfény, mely a hosszú pillák mentén kibuggyanó könnycseppeket csillogóvá, egészen gyémántszerűvé varázsolta Hayden arcán. Kanüllel és megannyi csővel teleszúrt kezének hosszú, vékony ujjai apránként ugrottak egy aprócskát, ezzel adva életjelet magáról a mellette görnyedező nővére számára, aki lassan második napja, hogy el se mozdult az öccse mellől. Gyakorlatilag Karenen kívül senki nem volt ilyen kitartó, ezzel pedig erősíteni akarta a közöttük lévő amúgy is erős, mégis olykor ingatag lábakon álló köteléket. Se a szülei, se a húga, se a többi rokon vagy barát akiknek mindig is szerves részét képezte az élet szempontjából, nem járt be hozzá túl sokat, mondván úgyse tehetnek semmit. Mintha nem is akartak volna tudomást venni arról, hogy mi történt, egyszerűen csak folytatták az életüket kisebb-nagyobb nehézségek árán miközben nem is foglalkoztak azzal, hogy Hayden nagy valószínűséggel élet-halál harcot vív egy halom sípoló, brümmögő masina ölelésében.
Ajkai leheletnyit elnyíltak egymástól miként először megérezte azt a végtelen hangzavarral zakatoló, leginkább vonatra emlékeztető masinát a fejében, amit... amit agynak hívunk. Feszített a feje, szinte kongott, mintha egy jókora üstdobot verdestek volna a füle mellett ami szertelenül rezonált mind ahányszor. Hányinger gyötörte, rettenetes hányinger. Nem ám az a jól ismert gyomorrontást idéző, sokkal inkább a legyőzhetetlen és kegyetlen, mikor hatalmas ütést mérnek az ember fejére aminek agyrázkódás, hányinger és szédülés az eredménye.
- ... Hayden? Hallasz engem? - ismételgette a nővére, ő pedig válaszolni akart. Hallak, persze! Mondta volna, amennyiben lett volna elég erő benne ahhoz, hogy kinyissa a száját, vagy csak megrebegtesse a szempilláit ezzel is jelezve, hogy minden rendben van, ott van és hall... egyszerűen képtelen volt arra, hogy bármit is csináljon, mígnem néhány perc elteltével tudatosult benne, hogy nem a szobájában van, nem az álomtól és a fáradtságtól képtelen megmozdulni és nem a frissen mosott ágyneműhuzat illatát érzi sokkal inkább az idegesítő és orrfacsaró fertőtlenítő szagot ami kezdte elködösíteni az agyát és háborgatni a gyomrát. Nem mert megszólalni, hisz nem volt tisztában a saját hangjával, annak erősségével és rettegett, hogy ha ki is nyitja a száját akkor nem fog tudni mondani semmit. Kapart és mart a torka, teljesen ki volt száradva, pont mikor krákogni akarna az ember, hogy végre tisztán beszélhessen csak, hogy ő képtelen volt rá.
Mikor halk neszezések zaját hallotta maga mellől, fülelni kezdett épp mint egy aprócska nyúl a magas fűben, mikor róka közeledik ő pedig igyekszik bemérni az üreghez való távolságát. Karen hangja roppant messziről érkezett, pont mikor egy hatalmas üres szobában van az ember egyedül, megannyi lommal s noha hallja a zajokat, nem képes arra, hogy beazonosítsa, honnan érkezik. Épp ezért, hogy a zajt keltő egyén felé fordulhasson, vagy legalább is felmérhesse a közöttük lévő távot, lassan de biztosan kezdte el nyitogatni a szemét, ezzel megmutatva a nagyvilágnak lehetetlenül zöld íriszeit melyek megteltek fáradtsággal, fájdalommal és értetlenséggel.
Ezt észrevéve Karen egyre közelebb és közelebb csúszott hozzá. Látni akarta az öccse szemeit, biztos akart lenni abban, hogy teljesen józan, ő pedig tudathatja vele, hogy mi történt és, hogy minden rendben lesz, s ugyan több mint egy hétig kómában volt, mégis remélte, hogy talán kitud belőle csikarni valamit ami azt jelzi, hogy nem sérült komolyabban a feje.
Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, levegővétele is szaporább lett ezzel is jelezve zaklatottságát és a testébe költöző kibírhatatlan fájdalomnak nyilalló érzetét. A feje mellett lévő masina is többször besípolt miközben jelezte a kiugró értékeket heves szívverése és egyre magasabb vérnyomását illetően.
A feje tompa sajgása és a hányinger teljesen eltörpült az egyre nyilvánvalóbb, testét újra és újra görcsbe rántó fájdalom mellett, ami nem csak a lábát, de az egész valóját sugárzó lüktetéssel kínozta. Mintha tőből akarták volna kicsavarni a végtagját, neki pedig lehetősége se volt megszólalni! Mintha egy nagy levegővétel közben teljesen belé szorult volna a szó és a kiáltás is, mely fokozatosan torzította el az arcát mind addig, míg egy hangos és haragos, értelmetlen nyögés kíséretében ki nem tört belőle miközben feljebb küzdötte magát, hogy láthassa, mi is folyik odalent.
Hát folyni éppen nem folyt semmi, de a jókora gipsz megrémítette s ha nem volt elég az abszurd látvány, minél józanabb volt, annál jobban érezte a fájdalmat. Soha nem volt egy anyámasszony katonája, többször tört már csontja életében, viszont ahhoz a fájdalomhoz semmi nem volt fogható, mint amit azokban a napokban érzett. Nem elég, hogy két helyen is nyílt törése volt, de még a fémet, a vastag orvosi acélt is fel kellett dolgoznia, melyet a csontjához rögzítettek. Ez idő alatt megtanulta, hogy nincs is kellemetlenebb, rosszabb a csont fájdalmánál. Arra bármit vegyél is be, nem fog hatni. Olyan mintha húznák, morzsolnák, mintha szépen lassan centiről centire haladva törögetnék el, neked pedig lehetőséged sincs védekezni az ismeretlen erővel szemben csak tűrsz és reszketsz, kis híján vért izzadsz.
Ekkor szokott rá a Vicodinra amit később csak nagy nehézségek árán tudott letenni és épp ez az oka annak, hogy nem szed olyan gyógyszereket, melyek függőséget okozhatnak, s ami miatt ki kell bírnia az örökös kínzó fájdalmat, mely mind a mai napig nem szűnt meg. Lehet, hogy mérséklődött, a sebek begyógyultak, viszont egy-egy front idején vagy egy hosszabb, keményebb munkanapot követően sokszor úszik csillogó verejtékben éjjelente. Ilyenkor összecsapnak a villámok a feje felett, megnyílik a pokol kapuja és még sorolhatnánk.... nem véletlenül ad hálát annak, hogy Zoya még nem látta ezt az oldalát. Retteg attól, hogy ennek az aprócska teremtésnek mellette kell ilyenkor lennie, mert nyilván kötelességének érezné, vagy csak szeretne neki segíteni, amiért ő nagyon hálás lenne. De senki nem szeret kiszolgáltatott lenni miközben a szerette végignézi a kínlódását nem igaz?
Viszont most már tudja, hogy valamilyen szinten mégis hálás lehet azért a balesetért, hisz tényleg csak ez volt az egyetlen módja annak, hogy találkozhasson a lánnyal, aki most az ölelésében ácsorog az ablak előtt, vidám tekintetét le se véve az ablak túloldalán rejlő világról.
- Akkor ez megbeszélve. Már csak nekik kell adagolni az ötletet - somolyog az orra alatt, miközben rábillenti a fejét a lány fejbúbjára, hogy immáron ő is ismételten a havas tájat figyelhesse, mely származása ellenére oly kedves a szívének. Szinte megelevenedik előtte a kép, ahogy szánkón siklanak a lejtőn, hangosan nevetgélnek és hógolyóznak miközben beiktatnak egy-egy hóember építést, hogy saját hadsereget állíthassanak maguknak a ház köré.
Négyen. Mint egy család... és, hogy miért nem hozná a saját vérét is? Mert az a karácsony nem lenne karácsony  többet hanem hajtépés és örökös veszekedés venné magát úrrá rajta ami noha családdá tesz kisebb közösségeket, de mégis... előbb ő jusson dűlőre őket illetően, aztán jöhet minden más.
- Nem kell elnézést kérned. A családod miatt soha. És azok után ahogy beszélsz róluk, amúgy se hiszem el, hogy komoly fejfájást okozna édesanyád  szokása - vigyorodik el miközben közelebb vonja magához a lányt, na nem mintha lenne már hova, de ő azért tesz róla, hogy a legapróbb távolság is megszűnjön létezni.  
Halvány mosollyal hallgatja végig a lányka szavait, végül egyetértően biccent s folytatja a háta és tarkója cirógatását.
- A TV-ben látott hó, főleg a hóesés sokszor nem is igazi így nem is tudja tényleg éreztetni az emberrel annak szépségét. Sokszor nem hiszem el, hogy tényleg hideg az a hó, hisz olykor egyáltalán nem látszik az emberek lehelete. Bezzeg ha most kimennénk ebből a melegből nagy valószínűséggel nem is látnánk a kilélegzett párától - vigyorodik el pimaszul - na nézz oda már azt hittem, hogy tavaly még igazi party kisegér voltál és nagyban dáridóztál valamelyik szórakozóhelyen - ő soha nem menne el olyan szilveszteri buliba, aminek köztudottan az lenne a vége, hogy ő furikázza haza a népet mert puszta emberségből s akaratból nem issza magát a sárga földig. Neki amúgy se az az igazi szórakozás, ha hulla részegre issza magát. Ez inkább.... inkább arra jó, hogy felejteni tudjon, márpedig melyik hülye akar elfelejteni egy izgalmas, jó szilvesztert vagy egy hosszú de izgalmakkal, újdonságokkal teli óévet? Ő semmiképp.
Érezte, hogy meg fogja hatni Zoyát a nyaklánc látványa, de arra nem számított, hogy ilyen lehengerlő sikere lesz a kis darabnak, így a maga és a lány örömében úszva engedi, hogy egyre közelebb és közelebb húzza magához, miután az őt illető helyre helyezte az ékszert, s nyakába temetve az arcát nyom rá néhány aprócska, puha csókot miközben a haját ért selymes simogatásokat élvezi. Fontos számára a közelség, a folytonos érintkezés mely csak akkor képes igaz erőt és ragaszkodást sugározni, mikor ketten vannak. Lehet, hogy minden nap találkoznak hisz a közös munkahely is lehetővé teszi a számukra, ettől függetlenül a kórház nem arra van, hogy egész nap a másik nyakában csüngjenek és félrevonulva valamelyik kötözőbe vagy épp kartonozóba, egymásba gabalyodjanak ilyen vagy olyan módon. A kórház inkább csak arra jó a kapcsolatuk szempontjából, hogy mindig egymás mellett lehetnek, elvétve vehetnek egymásra egy-egy pillantást, látják, hogy milyen hangulatban van a másik és a puszta jelenlétükkel segíthetnek abban, hogy a fáradtságos és gyilkos munkát igénylő nap kibírhatóbb legyen.
Az orvoslás próbára teszi őket, viszont azon kívül ha tehetik, mindig érintkeznek. Fogják egymás kezét, a másik ölelésébe fúrják magukat, miközben apró csókokat kérnek vagy adnak mely mindig viszonzásra lel. Ilyenkor már nem elég a mosoly és a kedves, biztató pillantás. Mohók lesznek és kell a testi kontaktus is, ami a mai aktusukkal csak még erősebb és még kívánatosabb szempont lesz!
Meglehet élvezi és imádja a bizsergető érintést mely egy halk kis sóhajt csalogat elő belőle, mégis ellenáll neki és jelzi, hogy ezt talán most nem kéne. És nem azért mert nem akarja, csak hát, meg akarja őrizni a józan eszét ráadásul egyre fáradtabbnak érzi magát, már az is kérdéses, hogy a következő percben megbírja tartani magát vagy egyszerűen eldől mint egy kártyavár és elalszik?!
- Na szép. Ezután majd odafigyelek magamra, hogy mit tanítok - kacsint rá komiszan s a gyors, futó csók után végignézi ahogy Zoya összekapkodja a ruháit majd megcélozza a fürdőszobát.
Hayden egészen addig ácsorog az ablak előtt, míg meg nem hallja a csobogó vizet, ekkor aztán átadja magát a kínzó álomkórnak s nemes egyszerűséggel csak ledobja magát a fotelba, melynek karfáján megtámasztja egyre nehezülő fejét s lapos pislogások kíséretében húsz percnyi rövid de annál többet jelentő alvásra kárhoztatja magát. Igen... talán ez a legnagyobb hátulütője számára egy szeretkezésnek. Az utána következő álomkór... mint valami narkolepsziás.
Halk szuszogással lebeg az alvás és az ébrenlét között, hisz mindvégig azt hallgatja, hogy odafent mikor szűnik meg a zuhanyból eredő víz csobogó hangja. Nem akar teljesen átzuhanni a "rózsaszín ködfelhős" másvilágra, csak egy kis szem pihentetés, és minden jobb lesz! Nem véletlen, hogy azzal a lendülettel, hogy Zoya elzárja a csapot, Hayden nyújtózik egyet, hogy újult erővel kezdhessen neki a fa díszítésének, így tétován és kicsit szédelgősen ugyan de feláll s a kezébe kap egy díszekkel teli dobozt, hogy felmérje az erőviszonyokat miközben azt az érzést kelti, hogy baromi fitt.
És végül csak befut a kis madárka is, kitől egy apró kis puszit is kap, de aztán csak elmosolyodik és sóhajt egyet.
- Megbeszéltem a  kedves fa úrral, hogy jól fog viselkedni. Azt is elmondta, hogy a család miként szokta feldíszíteni - magyaráz játékosan, ahogy kezét a lány hátára simítja ahogy végighallgatja, hogy ők miként szokták csinálni. Végül biccent - pontosan így. Kezdjük az égőkkel. Nem akarok úgy járni, mint Jake mikor még kisebb volt. Olyan lelkesen pakolta fel a fára a díszeket, hogy megfeledkeztünk az égősorról amit utólag akartunk pótolni. Természetesen az lett az eredménye, hogy jó néhány dísz eltört, szóval most nem kockáztatunk. Kezdjük az alapoknál - teszi le óvatosan a dobozt a dohányzó asztalra, majd megragadja az egyik égősort, hogy annak társaságában sétáljon a kis dagadékhoz.
- Már csak az a kérdés, hogy hova szokták bedugni. Konnektor nélkül nem fog világítani - nyújtogatja a nyakát, mígnem csak kiszúrja a falba ékelt, három elosztós darabot - áhhá, nyert ügy. Úgy fog ez a fa világítani, mint... - megvetett lábakkal gondolkodik el egy pillanatra, de csak nem érkezik a várt frappáns hasonlat, így csak elvigyorodva megrázza a fejét - mint egy karácsonyfa, na... mindegy - legyint, végül belép a fa mögé, hogy onnan kezdhesse el felcsavarni az égősort, ám elakad a mozdulatban, mikor tekintetét Zoyára emeli.
Szinte leolvasható Hayden arcáról a kínlódás. Le akarja tenni ezt a nyomorult égősort, el akar mozdulni a fa mellől csak, hogy a lányt ölelhesse, hogy felvonulhassanak az emeletre és a paplan alatt egymáshoz bújjanak. Viszont azt is tudja, hogy ez a fa tényleg nem fog magától kivirulni, nem fognak felugrálni rá a díszek, tehát jobb lenne mihamarabb túlesni rajta csak, hogy a holnapi napot teljes karácsonyi hangulatban és pompában kezdhessék el.

Zoya and Hayden

 

Azt szokták mondani, ha egy nő ölelésében más asszonyon jár az eszed, az soha nem jelent jót, hisz vagy hozzá vágyódsz vagy egyszerűen azt a valakit keresed a jelenlegi nőben is, aki egykoron nem lehetett a tiéd, ez pedig csak kérdésekhez, bizonytalansághoz és féltékenységhez fog vezetni miközben szépen lassan elveszíted azt aki szeret, aki biztos pont lehet az életedben.
Meglehet, hogy egy pillanat erejéig Hayden is felidézi magában azt a lányt, aki először lobbantotta lángra a szívét, akinek köszönhetően ráébredt arra, milyen igazán szeretni. Szerelemmel szeretni, vonzódni valakihez miközben azon gondolkozol szüntelenül, hogy mivel kedveskedj, hogyan próbálkozz nála. Akaratlanul is olyan gondolatok ömlesztik el az agyad, hogy melyik lehet a kedvenc virága, milyen ékszereket szeret, de közben remeg a gyomrod és akadozva beszélsz a jelenlétében amit ő tizenöt évnyi barátságot követően nem tud mire vélni.
Tisztán emlékszik a finoman nyújtott arcra a mandula vágású szemre és a loknis fürtökre, melyek vidáman keretezték a csinos arcát s összességében minden fényben vagy helyzetben gyönyörűek és kedvesek voltak számára kislányos, bájos vonásai. A lány mindig is egy szép helyen fog ücsörögni a szívében, mindig egy fejezet lesz az életében... egy fejet, egy testvér, semmi több! Egy lány, akivel lehetősége volt felnőni, akivel együtt rohangált kint a csirkék között és akivel együtt segítették világra a birka vagy tehénborjakat, ha azok elakadtak a szülőcsatornában. És egy lány, akit később szerelmeseként szeretett, akiért rajongott, de mivel nem nyert viszonzásra ez a románc, lemondott róla s csak hamar ő is rádöbbent arra, hogy nem érte volna meg a kapcsolatukat "elrontani" egy esetleges szerelemmel.
Roselia volt a sokadik "fogadott" testvére, épp úgy mint Roderick és a testvérük. Márpedig egy testvérrel soha nem kezdene az ember igaz-e? Ez a kapcsolat más volt... lehet, hogy a szülők is akarták az ő nászukat már csak farm és büdzsé egyesítés szempontjából is, de nem érettek meg arra, hogy ez több legyen húg-báty kapcsolatnál. Mint ahogy a családok se arra, hogy a Cole és a Ryan farm egyé váljon, helyette megmaradt a barátias konkurencia szint.
Ahogy végigsimít Zoya karján és a tarkóját cirógatja ezzel új és új érzelmek felé sodorva magát, felsejlik előtte, hogy mennyit szöszölt előtte a nők körében... az, hogy mennyi ideig tartott, hogy megtalálja végre a tökéletes társat, vagy inkább... mennyi ideig várt arra, hogy a tökéletes találja meg őt, hisz nem kellett keresnie, egyszerűen csak félreértések közepette becsörtetett az életébe és azóta is előkelő helyet foglal el benne.
Hayden amúgy soha nem volt olyan valaki, aki mellé feltétlenül kellett valaki a boldogsága érdekében és azért, mert párkapcsolat függő lenne aki egyedül elveszve érzi magát. Úgy is lehet mondani, hogy ő maga döntött az egyedüllét mellett, hisz a munkájából kifolyólag rossz tapasztalatai voltak... eddig senkinek nem tudta megadni azt amire igazán vágyott volna, ez pedig őt is elszomorította és kétségbe ejtette, hisz mint férfi vagy mint társ, nem remekelt túl jól. Nem véletlenül ódzkodott eleinte a Zoyával való kapcsolatától is, hisz rettegett, hogy nem tud elegendő szeretetet és odaadást biztosítani a lánynak még akkor se, ha erején felül teljesít. Úgy, mint még soha az előtt.
Viszont időközben ráébredt arra, hogy nem lehet ezt a törékeny kis apróságot összehasonlítani azokkal, akikkel eddig együtt volt. Megtanulta, hogy az igaz szerelem nem kér viszonzást semmiből, teljesen önzetlen és tiszta szívű, többet ad mint kér. Nem várja el, hogy örökösen egymás nyakában lógjanak az említett felek, mindennél fontosabbnak tartja a másik jóllétét a sajátjánál és azt, ami számára fontos, legyen szó családról, karrierről, kiskutyáról vagy kismacskáról. És nem szükségeltetik az se, hogy a nap huszonnégyében egymás nyakában lógjanak, hisz apró, kimondatlan szavakból is, puszta egymásba fonódó tekintetből is tudhatják, hogy mit érez a másik, hogy nincs más számára aki fontosabb lenne nála. Ez a pár hónap rengeteget adott neki nem csak barátnő és érzelmek de tapasztalat és gondolkodás terén is.
És ez volt az, amit már John is ezer módon próbált hangsúlyozni neki miközben ő párhuzamot vont a barátnői és a régmúlt szerelme között, aki esetében először lobbant fel benne a vágy és a kötődés tüze. Nevelőapja legjobb tudása szerint igyekezett fejébe verni azt, amit ő képtelen volt felfogni és úgy látszik, hogy végre eljutott odáig, hogy újra elővegye és ténylegesen megeméssze a hallottakat, hisz Zoya nem elég, hogy külsőségek szempontjában tökéletes ellentéte Roselianak, de temperamentum terén is. Kimozdult végre a mókuskerékből, már nem a hozzá hasonlító vagy rá hajazó lányokat kereste, hanem ténylegesen az egyéniségeket.
De, hogy mik voltak azok a szavak, melyek tettre késztették?
"Gyerekem? Mikor fogod felfogni végre, hogy nincs a földön két egyforma nő, bárhogy is keresed őket?! Szerinted ha a volt feleségem után megint ugyan olyat kerestem volna, akkor most az anyád mellett lennék? Hát nem! Ha ugyan azokkal az elvárásokkal indultam volna el, akkor Charlottet messziről elkerültem volna, hisz úgymond soha nem volt az én ízlésvilágom a vörös haj vagy az apró, törékeny testalkat ami mégis egy rettenetesen temperamentumos, már-már akaratos személyiséget rejt. Tipikus kisebbségi komplexust idéz elő vele. De mégis volt benne valami amiért megszerettem. Talán pont az, hogy merőben különbözött Caroltól.
Hayden ez a "nincs két egyforma nő" nem a külsőségekre értetendő, sokkal inkább arra, ami a szívében és az elméjében rejlik. Mindenki más módon érzékeny, mindenki más módon válik vezetővé, határozottá. És azt is tudom, hogy az első szerelem lehet, hogy sok mindent meghatároz, többek között a későbbi választásokat, de ez nem jelenti azt, hogy az első volt a legjobb, a legtökéletesebb és ezután hozzá kell igazítani a következőt. Mi lenne ha kilépnél a komfort zónádból, és nem a Ryan lányt keresnéd mindenkiben? Hidd el vannak nála ezerszer szebbek, jobbak és okosabbak, olyanok akik pont hozzád valóak. Keresd meg a saját érdekességüket, azt a valamit amitől egyediek lesznek és amitől nem lesznek amolyan "tucat nők", hisz te is különleges vagy, melléd "valaki" kell... nem "akárki".
Hidd el nekem, csak meg kell találni azt akit neked rendeltek el és ép ésszel, okosan kezelni a kialakuló kapcsolatotokat. A te elmondásod alapján viszont arra jutottam, hogy Natalieban is Őt kerested... szerinted ez kinek lesz így jó? Senkinek. Légy észnél jó? Ha mindig Roseliat keresed, mindig megfogsz bukni. Keresd azt, aki tényleg szeret, aki azért szeret téged, aki vagy és akit te azért, mert ő az, aki. Mert nem akarja, hogy változz, hogy lemondj bizonyos dolgokról miatta. Önzetlen és szeretni való. Ne csak nézz, hanem láss is!"
Natalie volt Zoya előtt az utolsó barátnője és ma már tényleg úgy érzi, hogy ezzel a tanáccsal rengeteget nyert. Nem csak egy barátnőt, de egy olyan nőt is, aki az életét jelenti, aki a mindenség lett számára. Valakit, aki együtt érző és nem felejt el a legkegyetlenebb időkben is ember maradni. Ez a lány egy két lábon járó tündér, egy önzetlen és imádni való apróság, aki esetében először úgy érezte, hogy bármennyire vonzódik hozzá, mégsem passzolnak. Hayden soha nem hitte el magáról, hogy ő is ilyen... Félt, hogy bemocskolja a lány egyszerűségét és imádni valóan kislányos természetét. De csak hamar megértette, hogy pont erre volt szüksége. Hogy végre jöjjön valaki aki megérteti vele, hogy a legjobb emberek között is a legkiemelkedőbbek között van, akik megérdemlik a boldog életet hisz mások rengeteget köszönhetnek neki. Életeket ment és tesz jobbá akár a saját kárán is, miközben semmiért nem vár viszonzást.
Ezek után viszont ténylegesen kijelenthető az, hogy őket egymásnak teremtették. Elég rájuk nézni, ahogy forrón simulnak egymás karjaiba, vagy csak megnézni azt a fiatal férfit aki annak ellenére is erősnek és kitartónak akarja mutatni magát, hogy kis híján összeesik a fáradtságtól, mégsem hadakozik. Boldoggá akarja tenni a lányt, mindig a mosolyát akarja látni és a szemében csillogó szerelmet, vágyat és ragaszkodást ehhez viszont erősnek kell mutatnia magát. Legalábbis szerinte...
- Mert én úrnak ítéltem meg. Pont olyan kis köpcös mint egy morgós kis emberke... mint Archie a szomszédod - utal itt arra a férfira aki reggelente egy szál alsóban szokott kimenni a postaládához, hogy felvegye a leveleit. Alacsony, elég kerekded "idomai" vannak, még egy nő is megirigyelné azokat a melleket, ez holt biztos... Azt pedig mondani se kell, hogy nem a legkedvesebb természetű valaki, pont olyan mint Morgó. És, hogy mivel írta be magát Hayden panaszkönyvébe? ... egyszerűen rávágta a bejárati ajtót mert épp rájött valami miatt a hiszti - szóval szerintem ő egy úr, de győzz meg és akkor elhiszem, hogy akár kisasszony is lehet - emeli meg a szemöldökét egy vidám kis mosoly kíséretében ami a szája szegletében kunkorodik aprócska félhold alakú ívbe.
Mikor nagy nehézségek árán ugyan de megtalálja a konnektort és belövi, hogy milyen hosszúságú kis részt kell szabadon hagynia anélkül, hogy Dagadtkára tekerné, minden mozdulatát félbehagyja, helyette hulla fáradtan mégis végtelen szerelemmel méregeti a díszek között sompolygó karácsonyi manóját, akivel néhány pillanat erejéig találkozik a tekintete. Ez a pár pillanat pedig épp elég ahhoz, hogy Zoya is megértse, miért olyan lomha és nehézkes Haydennek minden egyes mozdulata, hogy miért olyan szórakozott amilyen. Igen, ez a fáradtság. Na nem az a hisztis és gyilkos, feszítő, inkább csak fizikai kimerültségről van szó. Mikor fejben még nagyon is éber, ám a teste meggyötört s fáradt, a térde rogyadozik miközben a kezei remegnek, szeme pedig majd leragad. Aljas fáradtság!
Mihelyst megérzi az arcán a lányka kezét, jólesően billenti az irányába a fejét, hogy a kellemesen langyos tenyérhez simulhasson, de aztán hagyja, hogy levezesse onnan a kulcscsontja irányába, így ismét kihúzza magát s laposakat pislogva, szomorkás mosollyal tanulmányozza tovább a szép arcot.
- Semmiképp nem szeretném reggelre hagyni. Ennek a fának mindenképpen állnia kell, mire reggel lejövünk. Mond csak, nem hoztad magaddal a kóc manóidat? Talán ha ők megcsinálnák - lép közelebb hozzá halkan suttogva, miközben homlokát lehajolva a nála jóval alacsonyabb lány homlokához érinti.
- Értettem. Kakaó... vagy inkább helyette forró csoki? Megígérted, hogy megkóstolod, szerintem még függővé is válsz... Vajas pirítóssal és lekvárral... vagy francia bagettel? Esetleg valami királyi lakoma? Puding? Waffel? - soha nem volt egy nagy étvágyú, ettől függetlenül mégis halkan kordul egyet a gyomra ahogy az imént sorolt reggelinek való finomságokra gondol s nem véletlen a kaján vigyora se - akkor azt hiszem ez így szépen sorban...
- Ne aggódj, tökéletes lesz ez a fa! Megemberelem magam és olyat alkotunk, hogy még a kis Dagadtka is zavarba jön magától - kacsint pajkosan s vet egy pillantást az említett zöld tűlevél ruházatban illegő kis szépségre.
- Tetszik a terv, mától te igazgatod a kétheti menetrend egy részét - na nem esszük olyan forrón a kását! Rengeteg terve van s noha nincs egyik se kőbe vésve, nem ezek alapján akarja beosztani az idejüket, mégis megszeretné mutatni neki a várost, valamint a fővárost és a közeli sí, valamint korcsolya pályákat is. Ezekhez hozzájön még egy kis együttlét, sok alvás, pihenés, és nagy evések. Semmit tevés, film nézés... sorolhatnánk napestig, így inkább csak elvigyorodik - még szép, hogy hagyni fogom. Meglepődnél ha tudnád milyen jól bírom, ha dobálnak. Csak győzz eltalálni.
Az orrpöckölésre lomha, álmatag lassúsága miatt képtelen reagálni, helyette csak szórakozottan megrázza a fejét és már lép is vissza a fa mellé, hogy a már megkezdett égősort felcsavarja a dús ágak közé. Az első kettő sort jó mélyre kerül, hogy belülről ragyogtassa a fát, a következőt pedig kívülre, hogy ne csak a ragyogás látszódjon de a parányi kis izzók is.
- Az Rose kedvence. Kislányként sokat játszott vele, azért olyan elnyűtt szegény, viszont ahhoz mérten, hogy már több mint tizenöt éves, kifejezetten jó állapotban van - vet egy pillantást az említett díszre, miközben az utolsó izzó végeztével ő maga is felkap néhány csinos díszt az ágyról, hogy elkezdje felaggatni őket az ágakra.
- És holnap mit szeretnél csinálni azon kívül, hogy egész nap kakaót iszol és engem hó ágyúzol, míg bele nem kékülök? - les ki a fa mögül Zoyára két dísz felrakása között. Meglehet, hogy a reggel elég sűrű lesz, hisz korán kell kelnie ahhoz, hogy kimenjen Engelberg szélére Zoya ajándékáért és, hogy visszaérkezésekor a még alva találja, de ugyan akkor ott lesz előttük az egész nap amibe azt sűrítenek bele, amit akarnak, csak igények, ötletek kellenek. Ő  persze az egész napos lustulásnak örülne most a legjobban, elvégre két hét az két hét, mindenre lesz idő...