Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Hayden & Zoya - Az első karácsony-
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Feb. 16, 2016 10:43 am Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Tudjátok mi az a kaleidoszkóp? Egy apró kis műanyag szerkezet éppen olyan mint a régi tengerészek teleszkópos távcsöve. Ha belenézel azonban nem a távolt tudod vele kémlelni, hanem színes, ezerféle kristályos kavicsot. És ha forgatni kezded középen a csövet akkor millió féle színű és mintájú absztrakt képek rajzolódnak ki a szemeid előtt, és meseszép. Hogy honnan jutott ez eszembe? Pontosan olyan az egész életem mint az ilyen kaleidoszkóp. Bizonyos időközönként és bizonyos emberek hatására változik, és formálódik, de mindig gyönyörű marad, telve magannyi színes és varázslatos emlékkel, amelyek tökéletesen képesek elnyomni az esetleges rosszat. Hiszen az ember minden esetben szeret arra emlékezni ami jó és tompítani azt ami nem. Amikor belenézel életed kaleidoszkópjába akkor a színeket akarod látni, azokat a pillanatokat amelyekben boldog voltál, igazán és felhőtlenül, mert ezekből merítesz erőt. Amikor azt kérdezték tőlem honnan a vidámságom, a jókedvem a töretlen és mindent félreseprő optimizmusom, mindig ezt hoztam fel példának, hogy emlékezzen mindenki arra ami jó volt az életében, amire szívesen gondol vissza, amitől mosoly tanyázik az arcán valahányszor csak felidézi. Az a fajta soha meg nem szűnő, boldogsággal telített mosoly. Nekem is vannak ilyen emlékeim amelyeket néha felidézek magamban, pusztán azért, hogy elviselhetőbb legyen a fárasztó másnap, vagy, hogy rádöbbenjek miért is lettem zenész helyett orvos, hogy miért ezt a pályát választottam. Felidézem a családom körében eltöltött legszebb napokat, emlékezetes pillanatokat, és úgy rakom össze őket, ahogyan a kis kavicsok keverednek a kaleidoszkópban. És valahányszor fordítok rajta egyet újjá rendeződnek, mindig valami más kap benne hangsúlyt. Az élet attól szép, hogy ezerféle színű, és attól szép, hogy bizonyos pontjain más és más kap fontos szerepet régvolt időnk távlatából. Nekem nincsenek sok sok évszázados családi történeteim, de amelyek megmaradtak a kicsi lelkemben, talán számomra fontosabbak mint régi, és avitt mesék. Vannak olyan pillanatok amelyek nem tudom miért kaptak hangsúlyos szerepet a gondolataimban, és csak haloványan emlékszem rájuk, de mégis ott vannak, mégis eszembe jutnak helyenként. Amikor ismerős az illat, ismerős a hely, ismerős az érzés, és ezek eggyé kapcsolódnak. Az otthon érzetét nem csak a szülői házban szoktam érezni, hanem bizonyos helyeken is. Van a tengerparton egy aprócska ház, amelyet régen, amikor még egészen kicsi voltam gyakorta kibéreltünk, sokszor heteket is eltöltöttünk ott. Öt éves lehettem talán, és azért emlékszem ilyen tisztán az egészre, mert akkoriban esett ki az első tejfogam, amit sikeresen beleejtettem az óceánba, és napokig sirattam, mert nem volt mit odaadni a fogtündérnek. Emlékszem a ház azúrkék színére, mely helyenként már málladozott a vízcsókolta deszkákról. Emlékszem a nagy kókuszpálmára, amely esti viharok alkalmával büszkén dacolt a széllel és csak a leveleit engedte rongyolódni, mint egy zabolázatlan zászló. És emlékszem a mamira aki hajnalonta a sziklák közé cipelte ki az állványt, hogy megörökítse a felkelő nap első sugarainak színeit. Számomra akkor ez jelentette az otthont, és ha jobban belegondolok mindezt azért érezhettem, mert a szüleimmel voltam, akiket szerettem. Ahol azok vannak akikhez a legjobban ragaszkodunk, akiket a legjobban szeretünk, onnantól azt nevezzük otthonnak. Mindig felébredtem amikor az anyukám is, hallottam az apró neszezését a földszinten, ahogyan összekészíti a holmikat, és álmosan, kócosan lopakodtam le, hogy vele tarthassak, hogy lássam miképpen születik meg a vásznon a reggeli óceán, és miképpen varázsolja színekké az anyukám az ott eltöltött boldog napokat. Valahányszor fáradtan és szinte kialvatlanul ébredek reggel, valahányszor alig akarnak mozdulni a végtagjaim, mindig ezt idézem fel: az óceánparti heteket, az azúrkék házban, amikor képes voltam hajnalban csak azért felkelni, hogy színeket lássak, hogy ott lehessek az anyukámmal. Szeretem azt gondolni, hogy megint ott vagyok, hogy megint a mami mellett kucorgom a sziklákon, lábamnak néha nekicsapódik egy-egy bátrabb hullám. Előre hajolva, fejemet a térdeimen pihentetve nézem az anyukámat a vászon másik oldalán. Mézarany fürtjein lassú táncot jár a felkelő nap első huncut sugara, arcán fáradtságnak nyoma sincs, csak az alkotókra jellemző kipirult lelkesedést látom viszont, és azt ahogyan belefeledkezik a munkájába. Néha hátratekint rám, és pár óra elteltével, amikor már a világra a reggel borul, kezét nyújtja felém, és én boldogan ugrok talpra, hogy odafuthassak hozzá és átölelhessem. A lába közepéig érek, mégis olyan erővel szorítom át a derekát felfelé kapaszkodva, amennyi erő a szeretet által egy öt évesbe belefér. Minden reggel erre vártam ott a sziklákon csücsülve, ez volt az a boldog várakozással eltelt számtalan óra, hogy az anyukám ölelésre nyújtsa a kezét. Belefeledkezem a pillanat gyönyörűségébe és alig akarom meghallani, amikor Martin a ház felől kiabál, hogy kész a reggeli. Mindezt azért idézem fel most magamban, mert az érzés ugyanaz, az érzés, hogy valamire várok, hogy valami fontosra és tudom, hogy számomra megnyugtató pillanatra ezen a helyen, éppen ezekben az órákban, karácsony előestéjén. Távol vagyok időben a múltamtól, de sokkal közelebb vagyok ahhoz az érzéshez, amit otthonnak hívok magamban. Amikor azzal vagyok akit mindennél jobban szeretek, akit immáron olyannyira a szívembe zártam, hogy a családom részeként kezelem. Már nem lehet többé számomra csak egy ismerős arc a tömegből, egy felébredt érzés birtokosa, vagy éppen a szívemé, amit neki adtam ott a parkban, amikor először megcsókolt. Hayden immáron megmásíthatatlanul része lett az életemnek nem csupán azáltal, hogy eljöttünk ide, nem csupán azáltal, hogy életem első és legcsodálatosabb szeretkezését köszönhetem neki, hanem azáltal, ahogyan most szeret, ahogyan most én is szeretem. A tájat nézem odakint, amely tökéletes ellentéte az óceánpart nyári ragyogásának, anyukám arca elmosódik, hogy Hayden ragyogó zöldjeit lássam, és egy másfajta, különleges érzés járjon át, amelyet mégis átsző a ragaszkodás, az, hogy arra várok, hogy ölelésre nyújtsa a kezét, hogy abban az adott pillanatban én legyek a fontos, ahogyan az anyukámnak akkor az voltam. Így fordul a kaleidoszkóp, így válik egészen másféle alakzattá a ragyogó, tengernyi színes kavics benne, de ugyanolyan ragyogó és meseszép marad. A fontos dolgok mindig ilyenek: bármilyen formát is öltsenek fel, mindig fontosak maradnak. Fejemet megtámasztom Hayden mellkasán és úgy hallgatom ahogyan beszél, lassan rezzenő szempilláimmal még mindig az ablakon túlra figyelve, de a lelkemmel és a gondolataimmal nagyon is ráhangolódva. Milyen lenne minden karácsonyt itt tölteni? Milyen lenne újabb emlékkel megpakolni a mi kis képzeletbeli ládánkat? Elmosolyodom a gondolatra, és bólintok egy nagyon aprót. Lágyan csókol bele a hajamba, és én egy mély sóhajt követően még szélesebben vigyorgom arra a gondolatra, hogy anyáékat elhozhatnánk ide.
- Az ötlet nagyon is jó. Martint ismerve egész évben azon dolgozna, hogy valami helyes szánkót is faragjon. Olyan igazi személyre szabottat. Anya pedig élőben láthatná a havas hegyeket, ezeket a gyönyörű fenyveseket, a harapnivaló levegőben alkothatna, és nem a fantáziájára kellene mindent bízni. Boldoggá tenné őket szerintem. Bár ahogyan anyukámat ismerem biztosan tiltakozna egy sort, hogy nem akarnak igazán zavarni....néha rémesen pajzán és szabadszellemű anyukám van. Szóval előre is elnézést kérek érte.- nevettem el magam, de ettől függetlenül érezhette, hogy remek ötletnek tartom, sőt ha rajtam múlik, akkor jövőre már velük együtt érkezünk ide. Volt bennem egy gondolat, hogy rákérdezek, mi lenne ha egy nagy családi karácsonyt terveznénk, amiben az övé is ott lenne, de tudom, hogy ez egy érzékeny téma nála, és nem szívesen beszél róla. Egyszer kérdeztem rá, akkor azt mondtam hogy majd ha eljön az ideje akkor elmondja, akkor majd többet mesél nekem a farmról, a mamájáról vagy éppen a családjáról. Tudom, hogy fontosak neki, ahogyan azt is tudom, hogy a balesete nagyon sok dolgot megváltoztatott, de igazán nem volt még alkalmunk erről részletesen beszélgetni, én pedig nem akartam tolakodó lenni. Most pedig inkább azért nem hozom fel, mert látom, hogy milyen boldog, hogy szinte nem csak a szemei, hanem az összes kis redő az arcán mosolyog....soha nem láttam még ilyennek és szinte szétvet a boldog felismerés, hogy ebben nagyon is nagy részem van, hogy elértem nála. Kicsit előre nyújtom a kezem, hogy megérintsem az ablaküveget.
- A hó....na igen. Igazad volt amikor azt mondtad, hogy ebbe bele lehet feledkezni. Az ember látja a tévében meg mindenfelé, de igazából csak akkor tudja meg milyen is valójában, amikor a saját szemeivel láthatja. És az minden képzeletet felülmúl. És ha egyszer látja, akkor mindig vissza fog vágyakozni, ahogyan most én is teszem ezt. Tavaly karácsonykor én is dolgoztam, pontosabban vállaltam be pár esetet, de aztán hazautaztam a szüleimhez másnap, hogy velük legyek, aztán szilveszterre visszatértem, hogy Heather-el és a kis kompániájával töltsek egy felejthetetlennek nevezett estét. Na nem azért mert olyan nagy buli lett volna, hanem mert én voltam a sofőr. És azt hiszem ismered az érzést amikor egy kosárnyi elázott embert kell biztonságba juttatnod.- a nevetésem akkor hagyott alább amikor megpillantottam az ajándékomat. Egy apró dobozba zárt ezüst csodát, amely hirtelen és váratlanul ért, tökéletesen letaglózva és úgy meghatott, hogy nem tudtam a könnyeimet visszafogni. Már eleve egy felfokozott lelkiállapotban voltam, még mindig a gyönyörű együttlétünk hatása alatt, odakint eleredt a hó és engem az a férfi ölelt át, akit mindennél jobban szerettem. Csordultig volt a szívem boldogsággal és mindezt megfejelte ez a tökéletes és általam annyira imádott ajándék. Mindig is szerettem volna, és amikor először erre a gondolatra eljutottam elhatároztam, hogy ha meglesz a gyakornoki vizsgám és végre rezidens leszek el is készíttetem magamnak. És Hayden mintha csak a gondolataimban járkálna, megelőzött ebben.
- Tudom...csak na...annyira jól esik és annyira...szóval na annyira...- makogtam két könny visszanyelés között, miközben hagytam, hogy a nyakamba helyezze az ékszert. Az ölelése annyira jól esik, hogy lehunyt szemmel élvezem, finoman belevezetem a szabad kezem a hajába. Érzem a friss tusfürdő és klór illatát áradni belőle, és az ujjaim engedem szabadon végigfutni benne, nagyon finoman még közelebb vonom magamhoz. Az ő teste már némiképp hűvösebb az enyém még forró, és magamon hordozom együttlétünk megannyi perzselő, apró lenyomatát. Tudom, hogy szeret, nem csak abból ahogyan átölel, vagy ahogyan beszél hozzám, hanem egyszerűen attól, hogy számára elsődleges az, hogy nekem minden jó legyen Kezdve attól, hogy felszálltunk a repülővel, egészen eddig a pillanatig, és én....nekem fogalmam sincs hogyan tudnám viszonozni. Talán el sem jut a tudatomig, hogy éppen azt teszem most is: viszonzom. Az ismételt közelség, amivel hozzábújok furcsa kis bizsergést vált ki belőlem, mintha zsibbadnának az ujjaim és minden porcikám, és a késztetés egyre ellenállhatatlanabb, hogy egy számára nagyon is érzékeny területen cirógassam meg. Mosolyogva áll nekem ellent, ahogyan a csuklómra fűzi az ujjait és előre húzza, és még pimaszkodik is. Imádom.
- Te tanítottál meg a tűzzel játszani szóval ne lepődj meg ha nagyon is tetszik a dolog.- replikázok én is, majd bólintva a szavaira visszahúzom magamra a takarót, és egy futó csókot követően a szekrény felé indulok, ahova már néhány holmit kipakoltam. Magamhoz veszek egy minta nélküli hosszú ujjú sötétkék horgolt felsőt meg egy farmert, minden mást amire szükségem lehet a fürdőben, és már el is tűntem a szemei elől, hogy az elkövetkezendő közel fél órát, nagy vigyorgások közepette a fürdőben töltsem. Kell legalább öt perc, amíg magamhoz térek a tus alatt és további tíz, hogy a gondolataimat rendezzem, hagyva hogy a vízsugár tökéletesen lemossa rólam azt a rengeteg habot amit önkéntelenül is magamra dörzsöltem. A hajam kissé nedves lett a forró víznek köszönhetően, így aztán itt-ott göndörödő csigákba ugrott össze, amitől úgy néztem ki, mint akiből éppen most tekerték ki a hajcsavarókat. Bármit is csinálok vele, nem akar a jóégnek sem kiegyenesedni, úgyhogy hagyom a csudába, inkább összefogom és egyet tekerve rajta, rögzítem egy nagy csipesszel a fejem tetején. Bár sikerül így is jó pár kunkori kis bongyor csigácskának megszöknie, na sebaj. Felfrissülve, bár még mindig kicsit remegő végtagokkal indulok vissza a nappaliba, ahol remélhetőleg megtalálom Haydent is. A fa és a díszek között tüsténkedve, éppen a kezében tartva egy apró kis üveggömbökkel teli dobozt igen elgondolkodva méregeti a fát. Mosolyogva lépek mögé és ölelem át hátulról egy apró csókot adva a hátára, hogy aztán elengedjem és megszemléljem magam is a fát, összedörzsölve apró mancsaimat.
- Na akkor mi a taktika? A díszekkel kezdjük vagy az égősorral? A csúcsdíszt először vagy azt utoljára akarod felrakni? Mi a nagyival mindig az égőkkel kezdtük, aztán a díszek, végül az angyalhajak és a boák, majd legutoljára a csúcsdísz.- hol a gyönyörű fenyőt, hol Haydent, hol pedig a díszekkel teli dobozokat néztem, végül csípőre tettem a kezem, pont ahogyan Krane nagyi is csinálta mindig. Mint aki tökéletesen felkészült arra, hogy bármi is történik, márpedig ez a fa gyönyörűséges lesz. Mind közül a legszebb. Az összes karácsony közül a legszebb. Az első. Az igazi.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Feb. 17, 2016 10:35 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Csak akkor értette meg igazán, hogy milyen mérhetetlen mértékű magány és kirekesztettség, kétségbeesés tépázta a lelkét és a tudatát hosszú időkön keresztül, mikor Zoya betoppant az életébe ezzel új fényt, új esélyeket tárva fel előtte, alapjáraton mindent megváltoztatva... Olyan lehetőségekkel szállt szembe, amivel előtte nem találkozott de mindig tudott róla, mindig álmodozott róla. Új ajtókat toltak be a látómezejébe s csak rajta állt, hogy melyiket nyitja ki, melyiket csukja be és, hogy miként használja ki a lehetőségeit, miként osztja be azokat melyek egész tárházként csengettek be hozzá apró, csilingelve buzdító kulcsok formájában... ő pedig megragadta a számára legfontosabbat, egy apró kis ékszerre emlékeztetőt ami a legkönnyebben, legodaadóbban teljesíthető feladatokat tűzte elé, hogy aztán lubickolhasson a boldogságban a szerelemben és abban, amit a legboldogabbak életnek neveznek.
Ez a fiatal férfi mindig is nagy harcos hírében állt, így nem eshetett szó arról, hogy most elbukik... pont akkor, mikor minden megoldódni látszik, mikor minden egyenesbe jön és nincs más dolga csak sodródni a kellemesen meleg áramlattal majd kikötni a lány oltalmazó karjaiban, hogy az magához ölelje és őszintén viszonozza Hayden szerelmét.
De mind ez előtt, október magaslatáig egy tékozló, érzelmeivel és érzéseivel tisztában nem lévő, kétségbeesett srác volt. Valaki, aki kilenc évvel ez előtt magához tért a kórházi ágyon, de mintha az életének és személyiségének egy része ott maradt, vagy teljesen megsemmisült volna az új vér áldozatával.
Sokáig egy olyan srác volt, akinek fogalma se volt, hogy mi a fenéért maradt életben, ha nem csinálhatja többet azt amit igazán szeret, amit akar s ezt a kérdést kismilliószor feltette magának az elmúlt majd egy évtized alatt. Lehet, hogy ezzel egy új életet kapott, új esélyt, hogy meglássa az élet másik felében rejlő jót, a szépet, ne csak a farm legyen az ami beskatulyázza és elveszi az eszét, hanem olyan helyeket is járjon be, amit előtte soha. Mintha erőszakkal lökdösték volna, hogy menjen a nagyvárosba, keressen új lehetőségeket, élje a boldog ifjak világát, hisz... a fenébe is! Egy remek ember nem tékozolhatja el azt, ami adatott neki nem igaz? Nem mondhat le a tudásról, nem mondhat le a szeretetről és a segítség nyújtásról csak azért, mert őt megfosztatták valamitől. Egy ilyen embernek fel kell állnia és az asztalra kel csapnia! Mert elvárják tőle és mert ő is elvárta magától a fejlődést és az összpontosítást. De főként a tovább lépést és a beletörődést.
És egy olyan srác volt, akinek meg kellett küzdenie a kegyetlen tudattal, hogy azok akik mindvégig mögötte álltak és akiket a szüleinek nevezett, megszűntek létezni. Fel kellett fognia a történteket, meg kellett emésztenie azt ami a családjában ment végbe s meg kellett érkeznie az elhatározásig is, hogy változtatnia kell. Mert ha ő nem fog, akkor más se.
Most már azt is kijelenthetjük, hogy valószínűleg ha nem lett volna ez a csúnya baleset, még ma is a farmon pakolná a szénát és túrná a földet s nagy valószínűséggel Zoyával se ismerkedett volna meg. Ez lenne hát a sors! Valamit valamiért. Így feltehetjük a kérdést, hogy megéri az a nagy fájdalom, amit időközönként el kell viselnie? Meg hát, hisz Zoya mindent megváltoztatott... míg előtte nem volt képes rá, ma már legyűri a szorongását, szembenéz a pánik rohammal melyet úgy győz le, mint gladiátor a fenevadat akivel összeeresztik a Colosseumban. Noha a liftet a mai napig kerüli, mégse rettegve tekint arra a másfélszer másfél méteres kis dobozra, ami annyi bosszússágot okozott a számára az elmúlt több, mint nyolc év alatt és már nem lebecsmérlőn gondol arra az időkre mikor az orvosok megkérdőjelezték a jelenlétét, hanem egy amolyan vizsgaként ami megedzette.
Emellett a galamblelkű lány mellett ő maga is visszaszerezte az egykori énjét, letörték a vadhajtásokat s ennek eredményeként megkapjuk az előttünk látható, két lábbal a földön álló férfit, aki megannyi tervvel a tarsolyában néz egy szebb és jobb jövő felé.
Azonban még így is meg kell kapargatni a felszínt, hogy eltűnjön az a személy aki börtönnek érezte a saját testét és aki kristálytisztán emlékszik az újrakezdésére.
Azon a kellemes nyár végi napon a kórház egész falas ablakán sápatagon kandikált be a kora reggeli napfény, mely a hosszú pillák mentén kibuggyanó könnycseppeket csillogóvá, egészen gyémántszerűvé varázsolta Hayden arcán. Kanüllel és megannyi csővel teleszúrt kezének hosszú, vékony ujjai apránként ugrottak egy aprócskát, ezzel adva életjelet magáról a mellette görnyedező nővére számára, aki lassan második napja, hogy el se mozdult az öccse mellől. Gyakorlatilag Karenen kívül senki nem volt ilyen kitartó, ezzel pedig erősíteni akarta a közöttük lévő amúgy is erős, mégis olykor ingatag lábakon álló köteléket. Se a szülei, se a húga, se a többi rokon vagy barát akiknek mindig is szerves részét képezte az élet szempontjából, nem járt be hozzá túl sokat, mondván úgyse tehetnek semmit. Mintha nem is akartak volna tudomást venni arról, hogy mi történt, egyszerűen csak folytatták az életüket kisebb-nagyobb nehézségek árán miközben nem is foglalkoztak azzal, hogy Hayden nagy valószínűséggel élet-halál harcot vív egy halom sípoló, brümmögő masina ölelésében.
Ajkai leheletnyit elnyíltak egymástól miként először megérezte azt a végtelen hangzavarral zakatoló, leginkább vonatra emlékeztető masinát a fejében, amit... amit agynak hívunk. Feszített a feje, szinte kongott, mintha egy jókora üstdobot verdestek volna a füle mellett ami szertelenül rezonált mind ahányszor. Hányinger gyötörte, rettenetes hányinger. Nem ám az a jól ismert gyomorrontást idéző, sokkal inkább a legyőzhetetlen és kegyetlen, mikor hatalmas ütést mérnek az ember fejére aminek agyrázkódás, hányinger és szédülés az eredménye.
- ... Hayden? Hallasz engem? - ismételgette a nővére, ő pedig válaszolni akart. Hallak, persze! Mondta volna, amennyiben lett volna elég erő benne ahhoz, hogy kinyissa a száját, vagy csak megrebegtesse a szempilláit ezzel is jelezve, hogy minden rendben van, ott van és hall... egyszerűen képtelen volt arra, hogy bármit is csináljon, mígnem néhány perc elteltével tudatosult benne, hogy nem a szobájában van, nem az álomtól és a fáradtságtól képtelen megmozdulni és nem a frissen mosott ágyneműhuzat illatát érzi sokkal inkább az idegesítő és orrfacsaró fertőtlenítő szagot ami kezdte elködösíteni az agyát és háborgatni a gyomrát. Nem mert megszólalni, hisz nem volt tisztában a saját hangjával, annak erősségével és rettegett, hogy ha ki is nyitja a száját akkor nem fog tudni mondani semmit. Kapart és mart a torka, teljesen ki volt száradva, pont mikor krákogni akarna az ember, hogy végre tisztán beszélhessen csak, hogy ő képtelen volt rá.
Mikor halk neszezések zaját hallotta maga mellől, fülelni kezdett épp mint egy aprócska nyúl a magas fűben, mikor róka közeledik ő pedig igyekszik bemérni az üreghez való távolságát. Karen hangja roppant messziről érkezett, pont mikor egy hatalmas üres szobában van az ember egyedül, megannyi lommal s noha hallja a zajokat, nem képes arra, hogy beazonosítsa, honnan érkezik. Épp ezért, hogy a zajt keltő egyén felé fordulhasson, vagy legalább is felmérhesse a közöttük lévő távot, lassan de biztosan kezdte el nyitogatni a szemét, ezzel megmutatva a nagyvilágnak lehetetlenül zöld íriszeit melyek megteltek fáradtsággal, fájdalommal és értetlenséggel.
Ezt észrevéve Karen egyre közelebb és közelebb csúszott hozzá. Látni akarta az öccse szemeit, biztos akart lenni abban, hogy teljesen józan, ő pedig tudathatja vele, hogy mi történt és, hogy minden rendben lesz, s ugyan több mint egy hétig kómában volt, mégis remélte, hogy talán kitud belőle csikarni valamit ami azt jelzi, hogy nem sérült komolyabban a feje.
Mellkasa egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt, levegővétele is szaporább lett ezzel is jelezve zaklatottságát és a testébe költöző kibírhatatlan fájdalomnak nyilalló érzetét. A feje mellett lévő masina is többször besípolt miközben jelezte a kiugró értékeket heves szívverése és egyre magasabb vérnyomását illetően.
A feje tompa sajgása és a hányinger teljesen eltörpült az egyre nyilvánvalóbb, testét újra és újra görcsbe rántó fájdalom mellett, ami nem csak a lábát, de az egész valóját sugárzó lüktetéssel kínozta. Mintha tőből akarták volna kicsavarni a végtagját, neki pedig lehetősége se volt megszólalni! Mintha egy nagy levegővétel közben teljesen belé szorult volna a szó és a kiáltás is, mely fokozatosan torzította el az arcát mind addig, míg egy hangos és haragos, értelmetlen nyögés kíséretében ki nem tört belőle miközben feljebb küzdötte magát, hogy láthassa, mi is folyik odalent.
Hát folyni éppen nem folyt semmi, de a jókora gipsz megrémítette s ha nem volt elég az abszurd látvány, minél józanabb volt, annál jobban érezte a fájdalmat. Soha nem volt egy anyámasszony katonája, többször tört már csontja életében, viszont ahhoz a fájdalomhoz semmi nem volt fogható, mint amit azokban a napokban érzett. Nem elég, hogy két helyen is nyílt törése volt, de még a fémet, a vastag orvosi acélt is fel kellett dolgoznia, melyet a csontjához rögzítettek. Ez idő alatt megtanulta, hogy nincs is kellemetlenebb, rosszabb a csont fájdalmánál. Arra bármit vegyél is be, nem fog hatni. Olyan mintha húznák, morzsolnák, mintha szépen lassan centiről centire haladva törögetnék el, neked pedig lehetőséged sincs védekezni az ismeretlen erővel szemben csak tűrsz és reszketsz, kis híján vért izzadsz.
Ekkor szokott rá a Vicodinra amit később csak nagy nehézségek árán tudott letenni és épp ez az oka annak, hogy nem szed olyan gyógyszereket, melyek függőséget okozhatnak, s ami miatt ki kell bírnia az örökös kínzó fájdalmat, mely mind a mai napig nem szűnt meg. Lehet, hogy mérséklődött, a sebek begyógyultak, viszont egy-egy front idején vagy egy hosszabb, keményebb munkanapot követően sokszor úszik csillogó verejtékben éjjelente. Ilyenkor összecsapnak a villámok a feje felett, megnyílik a pokol kapuja és még sorolhatnánk.... nem véletlenül ad hálát annak, hogy Zoya még nem látta ezt az oldalát. Retteg attól, hogy ennek az aprócska teremtésnek mellette kell ilyenkor lennie, mert nyilván kötelességének érezné, vagy csak szeretne neki segíteni, amiért ő nagyon hálás lenne. De senki nem szeret kiszolgáltatott lenni miközben a szerette végignézi a kínlódását nem igaz?
Viszont most már tudja, hogy valamilyen szinten mégis hálás lehet azért a balesetért, hisz tényleg csak ez volt az egyetlen módja annak, hogy találkozhasson a lánnyal, aki most az ölelésében ácsorog az ablak előtt, vidám tekintetét le se véve az ablak túloldalán rejlő világról.
- Akkor ez megbeszélve. Már csak nekik kell adagolni az ötletet - somolyog az orra alatt, miközben rábillenti a fejét a lány fejbúbjára, hogy immáron ő is ismételten a havas tájat figyelhesse, mely származása ellenére oly kedves a szívének. Szinte megelevenedik előtte a kép, ahogy szánkón siklanak a lejtőn, hangosan nevetgélnek és hógolyóznak miközben beiktatnak egy-egy hóember építést, hogy saját hadsereget állíthassanak maguknak a ház köré.
Négyen. Mint egy család... és, hogy miért nem hozná a saját vérét is? Mert az a karácsony nem lenne karácsony  többet hanem hajtépés és örökös veszekedés venné magát úrrá rajta ami noha családdá tesz kisebb közösségeket, de mégis... előbb ő jusson dűlőre őket illetően, aztán jöhet minden más.
- Nem kell elnézést kérned. A családod miatt soha. És azok után ahogy beszélsz róluk, amúgy se hiszem el, hogy komoly fejfájást okozna édesanyád  szokása - vigyorodik el miközben közelebb vonja magához a lányt, na nem mintha lenne már hova, de ő azért tesz róla, hogy a legapróbb távolság is megszűnjön létezni.  
Halvány mosollyal hallgatja végig a lányka szavait, végül egyetértően biccent s folytatja a háta és tarkója cirógatását.
- A TV-ben látott hó, főleg a hóesés sokszor nem is igazi így nem is tudja tényleg éreztetni az emberrel annak szépségét. Sokszor nem hiszem el, hogy tényleg hideg az a hó, hisz olykor egyáltalán nem látszik az emberek lehelete. Bezzeg ha most kimennénk ebből a melegből nagy valószínűséggel nem is látnánk a kilélegzett párától - vigyorodik el pimaszul - na nézz oda már azt hittem, hogy tavaly még igazi party kisegér voltál és nagyban dáridóztál valamelyik szórakozóhelyen - ő soha nem menne el olyan szilveszteri buliba, aminek köztudottan az lenne a vége, hogy ő furikázza haza a népet mert puszta emberségből s akaratból nem issza magát a sárga földig. Neki amúgy se az az igazi szórakozás, ha hulla részegre issza magát. Ez inkább.... inkább arra jó, hogy felejteni tudjon, márpedig melyik hülye akar elfelejteni egy izgalmas, jó szilvesztert vagy egy hosszú de izgalmakkal, újdonságokkal teli óévet? Ő semmiképp.
Érezte, hogy meg fogja hatni Zoyát a nyaklánc látványa, de arra nem számított, hogy ilyen lehengerlő sikere lesz a kis darabnak, így a maga és a lány örömében úszva engedi, hogy egyre közelebb és közelebb húzza magához, miután az őt illető helyre helyezte az ékszert, s nyakába temetve az arcát nyom rá néhány aprócska, puha csókot miközben a haját ért selymes simogatásokat élvezi. Fontos számára a közelség, a folytonos érintkezés mely csak akkor képes igaz erőt és ragaszkodást sugározni, mikor ketten vannak. Lehet, hogy minden nap találkoznak hisz a közös munkahely is lehetővé teszi a számukra, ettől függetlenül a kórház nem arra van, hogy egész nap a másik nyakában csüngjenek és félrevonulva valamelyik kötözőbe vagy épp kartonozóba, egymásba gabalyodjanak ilyen vagy olyan módon. A kórház inkább csak arra jó a kapcsolatuk szempontjából, hogy mindig egymás mellett lehetnek, elvétve vehetnek egymásra egy-egy pillantást, látják, hogy milyen hangulatban van a másik és a puszta jelenlétükkel segíthetnek abban, hogy a fáradtságos és gyilkos munkát igénylő nap kibírhatóbb legyen.
Az orvoslás próbára teszi őket, viszont azon kívül ha tehetik, mindig érintkeznek. Fogják egymás kezét, a másik ölelésébe fúrják magukat, miközben apró csókokat kérnek vagy adnak mely mindig viszonzásra lel. Ilyenkor már nem elég a mosoly és a kedves, biztató pillantás. Mohók lesznek és kell a testi kontaktus is, ami a mai aktusukkal csak még erősebb és még kívánatosabb szempont lesz!
Meglehet élvezi és imádja a bizsergető érintést mely egy halk kis sóhajt csalogat elő belőle, mégis ellenáll neki és jelzi, hogy ezt talán most nem kéne. És nem azért mert nem akarja, csak hát, meg akarja őrizni a józan eszét ráadásul egyre fáradtabbnak érzi magát, már az is kérdéses, hogy a következő percben megbírja tartani magát vagy egyszerűen eldől mint egy kártyavár és elalszik?!
- Na szép. Ezután majd odafigyelek magamra, hogy mit tanítok - kacsint rá komiszan s a gyors, futó csók után végignézi ahogy Zoya összekapkodja a ruháit majd megcélozza a fürdőszobát.
Hayden egészen addig ácsorog az ablak előtt, míg meg nem hallja a csobogó vizet, ekkor aztán átadja magát a kínzó álomkórnak s nemes egyszerűséggel csak ledobja magát a fotelba, melynek karfáján megtámasztja egyre nehezülő fejét s lapos pislogások kíséretében húsz percnyi rövid de annál többet jelentő alvásra kárhoztatja magát. Igen... talán ez a legnagyobb hátulütője számára egy szeretkezésnek. Az utána következő álomkór... mint valami narkolepsziás.
Halk szuszogással lebeg az alvás és az ébrenlét között, hisz mindvégig azt hallgatja, hogy odafent mikor szűnik meg a zuhanyból eredő víz csobogó hangja. Nem akar teljesen átzuhanni a "rózsaszín ködfelhős" másvilágra, csak egy kis szem pihentetés, és minden jobb lesz! Nem véletlen, hogy azzal a lendülettel, hogy Zoya elzárja a csapot, Hayden nyújtózik egyet, hogy újult erővel kezdhessen neki a fa díszítésének, így tétován és kicsit szédelgősen ugyan de feláll s a kezébe kap egy díszekkel teli dobozt, hogy felmérje az erőviszonyokat miközben azt az érzést kelti, hogy baromi fitt.
És végül csak befut a kis madárka is, kitől egy apró kis puszit is kap, de aztán csak elmosolyodik és sóhajt egyet.
- Megbeszéltem a  kedves fa úrral, hogy jól fog viselkedni. Azt is elmondta, hogy a család miként szokta feldíszíteni - magyaráz játékosan, ahogy kezét a lány hátára simítja ahogy végighallgatja, hogy ők miként szokták csinálni. Végül biccent - pontosan így. Kezdjük az égőkkel. Nem akarok úgy járni, mint Jake mikor még kisebb volt. Olyan lelkesen pakolta fel a fára a díszeket, hogy megfeledkeztünk az égősorról amit utólag akartunk pótolni. Természetesen az lett az eredménye, hogy jó néhány dísz eltört, szóval most nem kockáztatunk. Kezdjük az alapoknál - teszi le óvatosan a dobozt a dohányzó asztalra, majd megragadja az egyik égősort, hogy annak társaságában sétáljon a kis dagadékhoz.
- Már csak az a kérdés, hogy hova szokták bedugni. Konnektor nélkül nem fog világítani - nyújtogatja a nyakát, mígnem csak kiszúrja a falba ékelt, három elosztós darabot - áhhá, nyert ügy. Úgy fog ez a fa világítani, mint... - megvetett lábakkal gondolkodik el egy pillanatra, de csak nem érkezik a várt frappáns hasonlat, így csak elvigyorodva megrázza a fejét - mint egy karácsonyfa, na... mindegy - legyint, végül belép a fa mögé, hogy onnan kezdhesse el felcsavarni az égősort, ám elakad a mozdulatban, mikor tekintetét Zoyára emeli.
Szinte leolvasható Hayden arcáról a kínlódás. Le akarja tenni ezt a nyomorult égősort, el akar mozdulni a fa mellől csak, hogy a lányt ölelhesse, hogy felvonulhassanak az emeletre és a paplan alatt egymáshoz bújjanak. Viszont azt is tudja, hogy ez a fa tényleg nem fog magától kivirulni, nem fognak felugrálni rá a díszek, tehát jobb lenne mihamarabb túlesni rajta csak, hogy a holnapi napot teljes karácsonyi hangulatban és pompában kezdhessék el.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Feb. 18, 2016 2:47 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Az anyukám mindig azt mondogatta, hogy olyan jó szívem van mint a papának volt és nagyjából annyit is beszélek mint ő. Mondjuk a két dolog abszolút nem zárja ki egymást, szóval én elhittem, hogy ez a két tulajdonság amúgy nagyon jó. Hogy mennyire is volt ez apura igaz, annak valódi bizonyítékával négy évvel ezelőtt találkoztam, éppen karácsony és újév között, amikor akkor még egyetemistaként önkéntes munkát vállaltam a melbourne-i veterán központban. Mondjuk úgy mentem oda, hogy csupán csak megfigyelek és megnézem, hogy az orvosok miként dolgoznak, illetőleg eltöltök két napot a pszichológiai részlegen is. Persze az egyetemi professzor, aki az egészet szervezte nekem, megemlítette, hogy  természetesen nem kötelező, és nem szükséges végigcsinálnom, amennyiben nem szeretném...de azt is gondolta, hogy ezzel esetleg valamit visszacsempészhet az apukám emlékéből a számomra. Akkor még talán bele sem mertem gondolni, hogy mindez egy olyan találkozást fog eredményezni a számomra, amiről álmodni sem mertem volna. Egy idős férfi volt, talán a nagyapámmal egyidős lehetett véltem én pedig alig volt akkor idősebb amennyi a papa lett volna, csak éppen megviselte a rengeteg kiküldetés, és a borzalmak amiket látnia kellett. Fogalmam sincs miről ismert fel, fogalmam sincs, hogy honnan tudta ki vagyok. Utólag visszagondolva meglehet utánam kérdezett az ottani alkalmazottaknál, a lényeg, hogy amikor bementem, hogy megmérjem a vérnyomását, megszólított és megkérdezte, hogy én vagyok  Charles Myers kislánya? Megfagyott az ereimben a vér, bevallom hősiesen, hogy akkor és ott megrettentem az idegen, bár felettébb barátságos tekintetű férfitól. Kellett negyed óra, és némi magyarázat, hogy magamhoz térjek, és végül tökéletes nyugalommal foglaljak helyet az ágya szélén, hogy beszélgetni tudjunk. Együtt szolgáltak a papával valahol, valamilyen észak-afrikai bevetés alkalmával, és két évet töltöttek együtt a kiképzésen a sivatagban is. Minderről nehezen kezdett beszélni, kissé akadozva is hagyták el az ajkait a mondatok, éreztem, hogy a kedvemért olyan emlékeket bányász elő a múltból amiről vagy nem szívesen mesél, vagy senkinek nem tette még meg. És egy olyan oldalát ismertem meg a papámnak, amelyek hiányoztak anya történeteiből, hiányoztak a képekről amiket láttam, hiányzott ahhoz, hogy tudjam milyen ember is volt az igazi apukám. És azt hiszem az volt az a karácsony amelyben új értelmet nyert a hozzá való ragaszkodásom, és megértettem, hogy vannak dolgok az életben, vannak érzések amelyekhez nem kell, hogy együtt legyünk, ott élnek bennem tovább. Az idős férfi mesélni kezdett, néha megállva, kortyolva a neki nyújtott pohár vízből, a hangja elbicsaklott és voltak részek, ahol sok perces szünetre megakadt, majd utána folytatta csupán. Az apukám csökönyös, önfejű ugyanakkor céltudatos és önfeláldozó volt. Tulajdonképpen a veszte is pontosan ez az utóbbi lett. De akkor ott, azon a kiképzésen sok ember köszönhette az életét annak, hogy időben felismerte a betegség tüneteit, és tudta, hogy honnan lehet a leggyorsabban vakcinát szerezni rá. Akkor már egy hete sújtotta a járvány az egész tábort, és a férfi elmondása szerint az apukám egyszerűen nem tudta elfogadni a felettesek azon álláspontját, hogy nem szükséges beavatkozni, a gyógyszerellátmány napokon belül megérkezhet és akkor majd mindenkin tudnak segíteni. Egyszerűen nem értette, hogyan képesek emberek sorsa felett ennyire közömbösek lenni, hogyan képesek beletörődni, holott csupán csak egy fél napos út lenne a következő város, ahonnan lehetne szerezni orvosságot. Engedély nélkül tulajdonította el a hadsereg egyik járművét és ment át a szomszédos városba, hogy a tábor lakóinak, akik tulajdonképpen egytől egyig a bajtársai voltak orvosságot hozzon. Engedély nélkül, hamisított kiadási engedéllyel kereste fel az ottani katonai kórházat és tért vissza még a sötétség beállta előtt. Katonai bíróság elé állították, és csak azért nem szerelték le és ítélték el, mert tizenkét ember köszönhette annak az életét, hogy szembe ment a felsőbb vezetés utasításával. Hát ilyen ember volt az én apukám. Akkor, ott abban a veterán kórházban csak ültem az ágy szélén, megteltek a szemeim könnyel és fogalmam sem volt mit mondjak, egyszerűen benn rekedtek a szavaim. Olyan történet volt ez amiről még az anyukám sem tudott....olyasmi amiről a papa nem mesélt neki. Nem tudom eldönteni, hogy azért mert nem akarta, hogy dicsekvésnek gondolják, vagy azért mert szégyellte azt amit tett. Igen hogy szembe ment a szabályokkal, hogy sokáig azon meditált, hogy nem volt méltó az egyenruhára, hogy egy jó katona nem mond ellet a feletteseinek....de ő ha azt vesszük nem katona volt elsősorban, hanem orvos. Orvos, aki arra tette fel az életét, hogy embereket mentsen, bármi áron. És a bármi, ez esetben felért egy utasítás megszegésével. A cél szentesítette az eszközt. Ahogyan most álltam a fürdőszobában és a víz végigfolyt rajtam, eszembe jutott hogyan figyelt bennünket odalent az angyalka a fán, és ez a történet is eszembe jutott az apukámról. Vajon miért éppen most? Azt hiszem azért mert az ember alapvetően soha nem változik meg. Apró kis dolgokban igen, hozzáidomul a másikhoz, a környezetéhez, vagy ahhoz akivel összeköti az életét. Pici dolgokban különösen jelentős lesz, hogy megfeleljünk azoknak akik fontosak a számunkra, és ezzel én is pontosan így vagyok. De alaptulajdonságaink, mint a kitartás, a bátorság, az elvhűség vagy az, hogy másokért tartozunk felelősséggel nem változnak meg bennünk. És a legerősebb tulajdonságokat, vélem én talán kicsit balgán de tovább örökítjük. Ezért lehet az, hogy bár soha nem volt alkalmam az apukámat igazán és tudatosan ismerni, az első szavam mégis az volt, hogy „apa” amelyet nem Martinnak, hanem a nappaliban álló régi komódon található képnek mondtam. És talán ezért lehet az, hogy bizonyos tulajdonságokban rá emlékeztetem anyukámat. Jó szívű, optimista, noha időnként csökönyös és önfejű vagyok. Ez utóbbi rossz dolgokat Hayden még nem igazán ismerte meg bennem, ahogyan azt sem, hogy hajlamos vagyok a végsőkig kitartani az igaznak vélt véleményem mellett, amelyről szentül meg vagyok győződve hajthatatlanul. De az emberhez ezek is hozzá tartoznak, a rosszabb vagy éppen a kevésbé tetszetős dolgok. Ahogyan példának okáért hozzátartozik az is, hogy sok tekintetben az én kedvesem másképpen működött mint mások. A lába miatt főleg, amikor a fájdalom erőteljesebb volt, amikor az éjszaka közepén egy nagy sóhajt követően elhúzódott tőlem, hogy kimenjen a szobából. Tapintható volt a számomra a fájdalma, amit leplezni igyekezett, és mivel tudtam, hogy a szánalomra a legkevésbé sincs szüksége, és én sem akartam ezt éreztetni vele, hát nem fordultam meg, úgy tettem mintha aludnék, mintha fel sem ébredtem volna rá. Néha pont azzal fejezzük ki az együttérzésünket, hogy nem csinálunk olyasmit, amivel a másiknak felhívjuk a figyelmét az egyértelmű és érzékelhető fogyatékosságára. Nyitott szemmel bámultam a falat és végighallgattam a neszezést, az általa keltett apró zajokat, miközben a levegőt visszafogott puhasággal vettem, de a szívem ezerszeres ütemmel kalapált az aggodalomtól egészen addig amíg vissza nem tért, amíg nem éreztem meg a vállamra simuló kezét, mintha az álom és az ébrenlét között egyensúlyozva próbálna kapaszkodót találni bennem. Tudtam ezekről az éjjelekről, de soha nem tettem szóvá. Figyeltem rá, ismerni akartam az utolsó kis arcrezdülését is, hogy tudjam mikor van rám szüksége jobban, akár a kórházban, akár máshol. Most, hogy együtt voltunk, nem lesz ez másképp, sőt mintha erősebb lett volna bennem ez a kötődés. Mintha sokkal erősebben láncolt volna magához mindezek után. Nehezemre esett elzárni a vizet és kijönni a zuhany alól, úgy éreztem, hogy a forró víz alatt tökéletesen kiszökik belőlem a fáradtság, és még élénkebb lett bennem minden ami korábban történt a kandalló előtt. Végtelem és letörölhetetlen mosolyom kacsintott vissza rám a párás tükörből, és nem tűnt el akkor sem amikor visszatértem hozzá a nappaliba, ahol éppen a fát tanulmányozta igen nagy szakértelemmel. Csak jól esett átölelni, csak jól esett fél percre hozzábújni, és futó csókot hinteni a hátára, mégis én vagyok az aki megint összerezzen, mikor megérzi a hátára simuló kezet, és felpillantva rá, csak szelíd nyugalommal mosolyodom el, kivált a szavait hallva.
- Szóval akkor ő egy jól nevelt és igazán hagyománytisztelő fa úr....úúúúúrrrrr?- vonom fel a szemöldököm játékosan, majd mint aki nagyon keres valamit kukucskálok be a fa alá, végül visszanézek Haydenre.
- És aztán azt meg honnan veszed, hogy ő egy úr és nem egy hölgy, aki minél szebb és díszesebb ruházatra vágyik? Hm?- végül beleegyezően még egyet bólintok arra vonatkozóan, hogy a sorrend tökéletesen megteszi, hiszen mi is így szoktuk odahaza. Csak állok és nézem ahogyan körbebűvészkedi a fát, próbálva megtalálni, hogy hol is van a konnektor. Már éppen mutogatnám, mert innen is látszik, de úgy látszik az én drágaságom ma különösen szórakozott és persze kellően fáradt is, ami nem meglepő, hiszen túl voltunk egy nagyon hosszú repülő úton és egy kellemes, de fárasztó autóúton...éppen már csak hajóval nem utaztunk amíg ide nem értünk, szóval mindketten kellően elpilledtünk, csoda, hogy annyi erőnk még van, hogy ezt a fácskát alaposan felékítsük a díszeivel. Amíg Hayden az égősorral foglalatoskodik én összedörzsölöm a két kis mancsomat és már rámolom is ki az egyik dobozt, és annak tartalmát a kanapéra, meg a fotelre, hogy onnan már csak fel kelljen őket pakolászgatni. Kezemben egy apró kis télapócskákat tartalmazó dobozzal fordulok éppen amikor  a tekintetem megakad Haydenen. Nem is tudom mit látok az arcán, de a különös, hogy gyakorlatilag mindent: fáradtságot, elgyötörtséget, szerelmet, álmosságot, vágyat és azt, hogy legszívesebben most azonnal egyetlen mozdulattal dobálna itt fel mindent, hogy végül álomra hajtsuk a fejünket. Óvatosan helyezem le az asztalra a dobozt, és félrebillenő fejjel lépek oda elé, hogy tenyeremet az arcára simítsam, és végighúzzam rajta, le, egészen a nyakáig, ahol megpihentetem az aprócska mancsot, ami immáron melegebb, hála a korábbi forró zuhanynak.
- Istentelenül fáradt vagy, ezt látom rajtad.- hüvelykujjam lassan mozdul ahogyan az ütőerét finoman cirógatom meg. Nem akarok semmit kiváltani ezzel a mozdulattal, egyszerűen csak próbálok neki erőt adni a sajátomból, noha már én is eléggé összetört vagyok. Mármint a fizikai fáradtság és az előbbi felfokozott lelkiállapot, a szeretkezésünk tökéletesen kiütött engem is, viszont azt szeretném, hogy mire reggel felébredünk, ez a szépség itt várjon majd ránk. És most látom rajta, hogy erejének utolsó kis morzsáit éli fel éppen, és bármennyire is szeretné, valahogyan a lelkesedés a korábbiakhoz képest elmarad.
- Mondanám, hogy majd reggel megcsináljuk, de szerintem reggelre van jobb programunk is.- kacsintok egyet szinte különös és vibráló lelkesedéssel.
- És különben is, szerintem mindkettőnknek élmény lenne, ha lesétálnánk, és már itt várna ránk gyönyörűen ragyogva ez a szépség. Miközben te....leszel olyan kedves és elkészíted a kakaómat.- másik, szabad kezemet megemeltem és mutatóujjammal, finoman böktem a mellkasára szív tájékon. Végül hagytam, hogy a tenyerem rásimuljon, miközben a másik kezemet is odavezettem mellé.
- Figyelj, amíg te felrakod az égősort, én addig elkezdem rakni a díszeket, végül te is besegítesz,  és ha végeztünk akkor szépen felsétálunk az emeletre....- miközben beszéltem pici ujjaimmal sétáló mozdulatokat imitálva vezettem fel egészen a kulcs csontja gödréig, ott álltam meg és felpillantottam Haydenre.
-....ééééés ott békésen álomba szenderülünk. Szerintem tökéletes tervet találtam ki nem így látod? És különben is gyűjtsd az energiát, mert holnap első dolgom lesz, hogy a nappali fényben a ragyogó, gyémántos hóban meggyúrom életem első hógolyóját és te szépen hagyod, hogy megdobáljalak vele...hihi.- kuncogtam vidáman, majd megpöcköltem azt az imádnivaló orrahegyét, és mielőtt még a bosszú utolért volna, mint egy kis csíkhal siklottam odébb, és a dobozokat mustráltam tovább. Még el sem kezdődött az egész karácsony, vagy el sem kezdődött a mi kis nyaralásunk, de már most imádom az egész hangulatát. Kiemeltem az egyik kis télapó figurát a dobozból és alaposan végigmustráltam, majd a másikat is kivettem és mindkét kezemen egy-egy dísszel álltam a fa elé.
- Na kispajtások, benneteket hova rakjalak? Hol lenne a legjobb? Naaaa....olyan magasra nem, nem vagyok én égimeszelő. Oda majd Hayden pakolja fel a cimboráitokat. Az én esetemben elégedjetek meg azzal, hogy oda kerültök amit elérek.- vidáman csacsogtam a díszeknek, miközben először az egyiket, majd a másikat pakoltam fel a fára, végül visszafordultam a dobozhoz, hogy ezúttal egy hóember, és egy angyalkát emeljek ki belőle.
- Óóóóó de szépek vagytok. Bár te jobban vigyázhattál volna a ruhácskádra. Tessék megnézni, egy csomó csillámpor már lejött rólad. Na jól van, te mondjuk menj oda a szélére...te meg gyere ide, mert itt bátran foroghatsz és villoghatsz a piros ki bödön sisakoddal.- magyaráztam igen nagy lendülettel a figuráknak, visszahozva ezzel a gyerekkorom egyik jellemző szokását. Minden fadíszítés így zajlott: Krane nagyi pakolja az égősort Zoyácska meg kiselőadást tart a díszeknek, és néha hallottam a nagymami kuncogását a tűlevelek közül. És bár most fáradt, kimerült és nagyon álmos voltam, valahogyan mégsem veszítettem el ezt a szokásomat, amit évek óta csináltam....mert az ember alapvetően sokat változik az évek folyamán, de vannak bizonyos dolgok amelyek állandóak maradnak.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Feb. 20, 2016 12:36 am Keletkezett az írás



Zoya and Hayden
 





Azt szokták mondani, ha egy nő ölelésében más asszonyon jár az eszed, az soha nem jelent jót, hisz vagy hozzá vágyódsz vagy egyszerűen azt a valakit keresed a jelenlegi nőben is, aki egykoron nem lehetett a tiéd, ez pedig csak kérdésekhez, bizonytalansághoz és féltékenységhez fog vezetni miközben szépen lassan elveszíted azt aki szeret, aki biztos pont lehet az életedben.
Meglehet, hogy egy pillanat erejéig Hayden is felidézi magában azt a lányt, aki először lobbantotta lángra a szívét, akinek köszönhetően ráébredt arra, milyen igazán szeretni. Szerelemmel szeretni, vonzódni valakihez miközben azon gondolkozol szüntelenül, hogy mivel kedveskedj, hogyan próbálkozz nála. Akaratlanul is olyan gondolatok ömlesztik el az agyad, hogy melyik lehet a kedvenc virága, milyen ékszereket szeret, de közben remeg a gyomrod és akadozva beszélsz a jelenlétében amit ő tizenöt évnyi barátságot követően nem tud mire vélni.
Tisztán emlékszik a finoman nyújtott arcra a mandula vágású szemre és a loknis fürtökre, melyek vidáman keretezték a csinos arcát s összességében minden fényben vagy helyzetben gyönyörűek és kedvesek voltak számára kislányos, bájos vonásai. A lány mindig is egy szép helyen fog ücsörögni a szívében, mindig egy fejezet lesz az életében... egy fejet, egy testvér, semmi több! Egy lány, akivel lehetősége volt felnőni, akivel együtt rohangált kint a csirkék között és akivel együtt segítették világra a birka vagy tehénborjakat, ha azok elakadtak a szülőcsatornában. És egy lány, akit később szerelmeseként szeretett, akiért rajongott, de mivel nem nyert viszonzásra ez a románc, lemondott róla s csak hamar ő is rádöbbent arra, hogy nem érte volna meg a kapcsolatukat "elrontani" egy esetleges szerelemmel.
Roselia volt a sokadik "fogadott" testvére, épp úgy mint Roderick és a testvérük. Márpedig egy testvérrel soha nem kezdene az ember igaz-e? Ez a kapcsolat más volt... lehet, hogy a szülők is akarták az ő nászukat már csak farm és büdzsé egyesítés szempontjából is, de nem érettek meg arra, hogy ez több legyen húg-báty kapcsolatnál. Mint ahogy a családok se arra, hogy a Cole és a Ryan farm egyé váljon, helyette megmaradt a barátias konkurencia szint.
Ahogy végigsimít Zoya karján és a tarkóját cirógatja ezzel új és új érzelmek felé sodorva magát, felsejlik előtte, hogy mennyit szöszölt előtte a nők körében... az, hogy mennyi ideig tartott, hogy megtalálja végre a tökéletes társat, vagy inkább... mennyi ideig várt arra, hogy a tökéletes találja meg őt, hisz nem kellett keresnie, egyszerűen csak félreértések közepette becsörtetett az életébe és azóta is előkelő helyet foglal el benne.
Hayden amúgy soha nem volt olyan valaki, aki mellé feltétlenül kellett valaki a boldogsága érdekében és azért, mert párkapcsolat függő lenne aki egyedül elveszve érzi magát. Úgy is lehet mondani, hogy ő maga döntött az egyedüllét mellett, hisz a munkájából kifolyólag rossz tapasztalatai voltak... eddig senkinek nem tudta megadni azt amire igazán vágyott volna, ez pedig őt is elszomorította és kétségbe ejtette, hisz mint férfi vagy mint társ, nem remekelt túl jól. Nem véletlenül ódzkodott eleinte a Zoyával való kapcsolatától is, hisz rettegett, hogy nem tud elegendő szeretetet és odaadást biztosítani a lánynak még akkor se, ha erején felül teljesít. Úgy, mint még soha az előtt.
Viszont időközben ráébredt arra, hogy nem lehet ezt a törékeny kis apróságot összehasonlítani azokkal, akikkel eddig együtt volt. Megtanulta, hogy az igaz szerelem nem kér viszonzást semmiből, teljesen önzetlen és tiszta szívű, többet ad mint kér. Nem várja el, hogy örökösen egymás nyakában lógjanak az említett felek, mindennél fontosabbnak tartja a másik jóllétét a sajátjánál és azt, ami számára fontos, legyen szó családról, karrierről, kiskutyáról vagy kismacskáról. És nem szükségeltetik az se, hogy a nap huszonnégyében egymás nyakában lógjanak, hisz apró, kimondatlan szavakból is, puszta egymásba fonódó tekintetből is tudhatják, hogy mit érez a másik, hogy nincs más számára aki fontosabb lenne nála. Ez a pár hónap rengeteget adott neki nem csak barátnő és érzelmek de tapasztalat és gondolkodás terén is.
És ez volt az, amit már John is ezer módon próbált hangsúlyozni neki miközben ő párhuzamot vont a barátnői és a régmúlt szerelme között, aki esetében először lobbant fel benne a vágy és a kötődés tüze. Nevelőapja legjobb tudása szerint igyekezett fejébe verni azt, amit ő képtelen volt felfogni és úgy látszik, hogy végre eljutott odáig, hogy újra elővegye és ténylegesen megeméssze a hallottakat, hisz Zoya nem elég, hogy külsőségek szempontjában tökéletes ellentéte Roselianak, de temperamentum terén is. Kimozdult végre a mókuskerékből, már nem a hozzá hasonlító vagy rá hajazó lányokat kereste, hanem ténylegesen az egyéniségeket.
De, hogy mik voltak azok a szavak, melyek tettre késztették?
"Gyerekem? Mikor fogod felfogni végre, hogy nincs a földön két egyforma nő, bárhogy is keresed őket?! Szerinted ha a volt feleségem után megint ugyan olyat kerestem volna, akkor most az anyád mellett lennék? Hát nem! Ha ugyan azokkal az elvárásokkal indultam volna el, akkor Charlottet messziről elkerültem volna, hisz úgymond soha nem volt az én ízlésvilágom a vörös haj vagy az apró, törékeny testalkat ami mégis egy rettenetesen temperamentumos, már-már akaratos személyiséget rejt. Tipikus kisebbségi komplexust idéz elő vele. De mégis volt benne valami amiért megszerettem. Talán pont az, hogy merőben különbözött Caroltól.
Hayden ez a "nincs két egyforma nő" nem a külsőségekre értetendő, sokkal inkább arra, ami a szívében és az elméjében rejlik. Mindenki más módon érzékeny, mindenki más módon válik vezetővé, határozottá. És azt is tudom, hogy az első szerelem lehet, hogy sok mindent meghatároz, többek között a későbbi választásokat, de ez nem jelenti azt, hogy az első volt a legjobb, a legtökéletesebb és ezután hozzá kell igazítani a következőt. Mi lenne ha kilépnél a komfort zónádból, és nem a Ryan lányt keresnéd mindenkiben? Hidd el vannak nála ezerszer szebbek, jobbak és okosabbak, olyanok akik pont hozzád valóak. Keresd meg a saját érdekességüket, azt a valamit amitől egyediek lesznek és amitől nem lesznek amolyan "tucat nők", hisz te is különleges vagy, melléd "valaki" kell... nem "akárki".
Hidd el nekem, csak meg kell találni azt akit neked rendeltek el és ép ésszel, okosan kezelni a kialakuló kapcsolatotokat. A te elmondásod alapján viszont arra jutottam, hogy Natalieban is Őt kerested... szerinted ez kinek lesz így jó? Senkinek. Légy észnél jó? Ha mindig Roseliat keresed, mindig megfogsz bukni. Keresd azt, aki tényleg szeret, aki azért szeret téged, aki vagy és akit te azért, mert ő az, aki. Mert nem akarja, hogy változz, hogy lemondj bizonyos dolgokról miatta. Önzetlen és szeretni való. Ne csak nézz, hanem láss is!"

Natalie volt Zoya előtt az utolsó barátnője és ma már tényleg úgy érzi, hogy ezzel a tanáccsal rengeteget nyert. Nem csak egy barátnőt, de egy olyan nőt is, aki az életét jelenti, aki a mindenség lett számára. Valakit, aki együtt érző és nem felejt el a legkegyetlenebb időkben is ember maradni. Ez a lány egy két lábon járó tündér, egy önzetlen és imádni való apróság, aki esetében először úgy érezte, hogy bármennyire vonzódik hozzá, mégsem passzolnak. Hayden soha nem hitte el magáról, hogy ő is ilyen... Félt, hogy bemocskolja a lány egyszerűségét és imádni valóan kislányos természetét. De csak hamar megértette, hogy pont erre volt szüksége. Hogy végre jöjjön valaki aki megérteti vele, hogy a legjobb emberek között is a legkiemelkedőbbek között van, akik megérdemlik a boldog életet hisz mások rengeteget köszönhetnek neki. Életeket ment és tesz jobbá akár a saját kárán is, miközben semmiért nem vár viszonzást.
Ezek után viszont ténylegesen kijelenthető az, hogy őket egymásnak teremtették. Elég rájuk nézni, ahogy forrón simulnak egymás karjaiba, vagy csak megnézni azt a fiatal férfit aki annak ellenére is erősnek és kitartónak akarja mutatni magát, hogy kis híján összeesik a fáradtságtól, mégsem hadakozik. Boldoggá akarja tenni a lányt, mindig a mosolyát akarja látni és a szemében csillogó szerelmet, vágyat és ragaszkodást ehhez viszont erősnek kell mutatnia magát. Legalábbis szerinte...
- Mert én úrnak ítéltem meg. Pont olyan kis köpcös mint egy morgós kis emberke... mint Archie a szomszédod - utal itt arra a férfira aki reggelente egy szál alsóban szokott kimenni a postaládához, hogy felvegye a leveleit. Alacsony, elég kerekded "idomai" vannak, még egy nő is megirigyelné azokat a melleket, ez holt biztos... Azt pedig mondani se kell, hogy nem a legkedvesebb természetű valaki, pont olyan mint Morgó. És, hogy mivel írta be magát Hayden panaszkönyvébe? ... egyszerűen rávágta a bejárati ajtót mert épp rájött valami miatt a hiszti - szóval szerintem ő egy úr, de győzz meg és akkor elhiszem, hogy akár kisasszony is lehet - emeli meg a szemöldökét egy vidám kis mosoly kíséretében ami a szája szegletében kunkorodik aprócska félhold alakú ívbe.
Mikor nagy nehézségek árán ugyan de megtalálja a konnektort és belövi, hogy milyen hosszúságú kis részt kell szabadon hagynia anélkül, hogy Dagadtkára tekerné, minden mozdulatát félbehagyja, helyette hulla fáradtan mégis végtelen szerelemmel méregeti a díszek között sompolygó karácsonyi manóját, akivel néhány pillanat erejéig találkozik a tekintete. Ez a pár pillanat pedig épp elég ahhoz, hogy Zoya is megértse, miért olyan lomha és nehézkes Haydennek minden egyes mozdulata, hogy miért olyan szórakozott amilyen. Igen, ez a fáradtság. Na nem az a hisztis és gyilkos, feszítő, inkább csak fizikai kimerültségről van szó. Mikor fejben még nagyon is éber, ám a teste meggyötört s fáradt, a térde rogyadozik miközben a kezei remegnek, szeme pedig majd leragad. Aljas fáradtság!
Mihelyst megérzi az arcán a lányka kezét, jólesően billenti az irányába a fejét, hogy a kellemesen langyos tenyérhez simulhasson, de aztán hagyja, hogy levezesse onnan a kulcscsontja irányába, így ismét kihúzza magát s laposakat pislogva, szomorkás mosollyal tanulmányozza tovább a szép arcot.
- Semmiképp nem szeretném reggelre hagyni. Ennek a fának mindenképpen állnia kell, mire reggel lejövünk. Mond csak, nem hoztad magaddal a kóc manóidat? Talán ha ők megcsinálnák - lép közelebb hozzá halkan suttogva, miközben homlokát lehajolva a nála jóval alacsonyabb lány homlokához érinti.
- Értettem. Kakaó... vagy inkább helyette forró csoki? Megígérted, hogy megkóstolod, szerintem még függővé is válsz... Vajas pirítóssal és lekvárral... vagy francia bagettel? Esetleg valami királyi lakoma? Puding? Waffel? - soha nem volt egy nagy étvágyú, ettől függetlenül mégis halkan kordul egyet a gyomra ahogy az imént sorolt reggelinek való finomságokra gondol s nem véletlen a kaján vigyora se - akkor azt hiszem ez így szépen sorban...
- Ne aggódj, tökéletes lesz ez a fa! Megemberelem magam és olyat alkotunk, hogy még a kis Dagadtka is zavarba jön magától - kacsint pajkosan s vet egy pillantást az említett zöld tűlevél ruházatban illegő kis szépségre.
- Tetszik a terv, mától te igazgatod a kétheti menetrend egy részét - na nem esszük olyan forrón a kását! Rengeteg terve van s noha nincs egyik se kőbe vésve, nem ezek alapján akarja beosztani az idejüket, mégis megszeretné mutatni neki a várost, valamint a fővárost és a közeli sí, valamint korcsolya pályákat is. Ezekhez hozzájön még egy kis együttlét, sok alvás, pihenés, és nagy evések. Semmit tevés, film nézés... sorolhatnánk napestig, így inkább csak elvigyorodik - még szép, hogy hagyni fogom. Meglepődnél ha tudnád milyen jól bírom, ha dobálnak. Csak győzz eltalálni.
Az orrpöckölésre lomha, álmatag lassúsága miatt képtelen reagálni, helyette csak szórakozottan megrázza a fejét és már lép is vissza a fa mellé, hogy a már megkezdett égősort felcsavarja a dús ágak közé. Az első kettő sort jó mélyre kerül, hogy belülről ragyogtassa a fát, a következőt pedig kívülre, hogy ne csak a ragyogás látszódjon de a parányi kis izzók is.
- Az Rose kedvence. Kislányként sokat játszott vele, azért olyan elnyűtt szegény, viszont ahhoz mérten, hogy már több mint tizenöt éves, kifejezetten jó állapotban van - vet egy pillantást az említett díszre, miközben az utolsó izzó végeztével ő maga is felkap néhány csinos díszt az ágyról, hogy elkezdje felaggatni őket az ágakra.
- És holnap mit szeretnél csinálni azon kívül, hogy egész nap kakaót iszol és engem hó ágyúzol, míg bele nem kékülök? - les ki a fa mögül Zoyára két dísz felrakása között. Meglehet, hogy a reggel elég sűrű lesz, hisz korán kell kelnie ahhoz, hogy kimenjen Engelberg szélére Zoya ajándékáért és, hogy visszaérkezésekor a még alva találja, de ugyan akkor ott lesz előttük az egész nap amibe azt sűrítenek bele, amit akarnak, csak igények, ötletek kellenek. Ő  persze az egész napos lustulásnak örülne most a legjobban, elvégre két hét az két hét, mindenre lesz idő...




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Feb. 22, 2016 2:57 pm Keletkezett az írás




Hayden & Zoya




Azt sajnáltam a legjobban ebben a napban, vagy legalábbis abban a napban amiben jelenleg voltunk mióta elindultunk, hogy hamarosan véget ér. Piszkosul fáradt voltam, össze tudtam volna csuklani, ugyanakkor volt valami láthatatlan erő, valami, ami ébren tartott, amely segített, hogy folyamatosan ott egyensúlyozzak az álom határán, de állandóan visszabillenjek az ébrenlét felé. Lehet, hogy a jelenléte okozta, lehet, hogy a hangja, ahogyan beszélt hozzám. Lehet, hogy a gondolat, hogy ha most elmulasztanék valamit, akkor azt a pillanatot örök életemben hiányolnám. Hogy még egy utolsó momentum amit karácsony előestéjén a másiknak adhatunk. Talán az is okozta, hogy életemben először töltöttem az ünnepeket távol az otthonomtól, és életemben először csináltam olyan dolgokat amik merőben mások voltak a megszokottnál. De határozottan élveztem. Hogy a csudába ne élveztem volna, hiszen Haydennel lehettem és valahányszor ránéztem az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsés ember vagyok. Nem csupán azért mert boldog vagyok, hanem magáért a gondolatért, mert van nekem. Ez az érzés akkor kezdődött bennem legelőször elhatalmasodni, amikor nem sokkal az első találkozásunk után végre már  ő volt a vezető rezidensem és nem Cody. Amikor úgy tudtam bemenni dolgozni, hogy biztos lehettem benne, nem bántásokat fogok kapni, nem lenéző és becsmérlő szavakat, hanem biztatást, és rengeteg hitet. Hitet elsősorban magamban, a tudásomban, a kitartásomban, hogy egyszer majd jó és az emberek ügye iránt elhivatott orvos lesz belőlem. Mindezt ő adta nekem, már az első naptól fogva, hogy a szárnyai alá kerültem. Ha valaki, akkor én biztos lehettem benne, hogy egyszer majd jó orvos lesz Hayden. Lelkiismeretes, és olyan aki nem lép túl valakin csak azért mert mindenki más már lemondott róla. Ha valaki egy órát áldozna az életéből arra, hogy küzdelmet folytasson valakiért, akkor ő minimum kettőt fog. Amikor abba a reggeli műszakba megérkeztem, ő egyszerűen maga mellé vett és vitt mindenhova, miközben arra is volt gondja, hogy időnként hátrapillantva meggyőződjön róla ott vagyok még és figyelek. Egy idő után nehéz volt arra összpontosítani, amit tanítani próbált nekem, mert őt figyeltem. A gesztusait, a mozdulatait, azt ahogyan beszél, belefeledkeztem a hangjának a dallamába. Apró kis dolgokra szenteltem figyelmet, olyanokra, amiket az élet rohanásában nem is teszünk meg...és én sem tettem volna, hacsak nem kezd el jobban érdekelni valaki...hacsak nem kezd el jobban érdekelni ő maga. Aztán azon kaptam magam, hogy már nem csak az érdekel hogyan készítünk el egy keresztkötést, vagy éppen melyik tűt szereljük be az infúzióba, ha a nagyobb cseppszámot egyenletesebben akarjuk elérni. Már nem csak arra figyeltem amit tanítani próbált nekem, hanem rá is. Az emberre, a fehér köpeny mögött, az emberre akibe hihetetlen kitartás szorult, aki a balesete után szó szerint kényszerítette magát, hogy talpra álljon, és aki nem adta fel. Talán kevés tulajdonság létezik semmint az emberi kitartás, amit becsülni kell, amit óvni kell és vigyázni rá. Ilyenkor nem számít kitől kapunk erőt, biztató szavakat, vagy éppen annyi szeretetet, hogy az felér egy vállunk alatt megtámasztott kézzel, amibe kapaszkodni lehet. Mert hiába mindez, ha bennünk nincs meg az akarat, ha mi magunk nem határozunk úgy, hogy talpra állunk. Ő pedig megtette. Martin mindig azt tanította nekem, hogy nem a bejárt út számít, nem az számít, hogy milyen volt, hanem hova jutottál el. Hogy ott vagy ahol lenni szeretnél és azzal akivel te akarod. Elnézem a fáradt arcvonásait, elnézem ahogyan elnyűtten és elgyötörten is arra törekszik, hogy minden a legtökéletesebb legyen a számunkra, és tudom, hogy azért fontos neki, hogy nekem szebbé varázsolja. Értékelem a törekvését, komolyan, de nekem már maga a tudat boldogító, hogy vele lehetek, hogy ezt az ünnepet együtt tölthetjük, hogy megpróbáltunk kiszakadni a kórház visszahúzó erejéből, hogy megpróbáltuk félretenni egy kis időre a mindkettőnkben ezerszeresen dübörgő hivatástudatot, hogy a másikra tudjunk figyelni. Hogyan ismerheted meg milyen amikor alszik, ha szinte soha nem tudtok együtt lenni, nem láthatod miképpen ragadja el őt az álom, és te csak ébren fekszel még mellette sokáig, a levegőt is alig mered venni, attól félsz, hogy egy apró kis fuvallat is felébresztené. Hogyan tudhatnád, hogy milyen vele kiülni a kertbe, miközben mögötted a grillen finom hús illata száll fel, kortyoljátok az italt, és millió tervet szövögettek a hintában billegve, egymás ölelésében, hagyva, hogy az éjszaka csendje borítson be szépen lassan mindkettőtöket. Honnan tudhatnád melyik csillagot választaná a milliárdnyi közül, ha soha nincs alkalmatok egyetlen estén sem kinn lenni a tágas réteken, otthon Chero Town-ba, ahova el szeretném őt vinni. Azt akarom, hogy megismerje a helyet ahonnan jöttem, hogy bár nem egy farmon nőttem fel mint ő, de talán azért érezhetjük egymáshoz olyan közel magunkat mert mindketten egy piciny helyről indultunk el, hogy felfedezzük az életet, a világot. Aki vidékről a nagyvárosba költözik nagyon sok dolgot hátrahagy, de még többet cipel magával a lelkében, hogy azokra építkezzen, hogy soha ne felejthesse el honnan érkezett. Bár egy ideje már Sydneyben élek, a szívem hazahúz, folyamatosan vissza oda, a kicsi helyre, ahol néha, nyári reggeleken, amikor a madarakra és a gyümölcsök édes illatára ébredsz, nem akarsz abban hinni, hogy a világ egy rossz hely, sokkal inkább valamiféle módon meseszerűnek látod. Amikor még hálóingben lesétálok a gangra, kezemben a gőzölgő kakaóval és a távolba nézek. Messze a síkságon túl, ahol egymásba hajló dombokon bólogatnak az ég felé törekvő fák, közöttük tekeregnek a vasúti sínek, időnként átszalad rajtuk egy-egy szerelvény. Állok, és a tüdőmbe szívom a levegőt, boldogan és minden korábbi gondomat hátrahagyva, pusztán a tudat elég, hogy megnyugvást hozzon: itthon vagyok. Minden fűszál régi titkaimat őrzi, a kitört kerekű bicikli a fészer mellett amivel egykor elestem, és soha többé nem akartam felülni rá, a pajta, amelyben már nem voltak egy ideje állatok, mégis a feltámadó szél felém fújta a kiszáradt széna illatát. Az aratás után megmaradó törek amelyen külön művészet volt megtanulni járni, szinte masszírozta az ember csupasz talpát. Krane nagyival és az unokaöcsémmel nevetve sétálgattunk rajta és a nagyi mindig azt mondta, hogy a természet csiklandozza a talpunkat, azért nevetgélünk. Milyen igaza volt. Azt akartam, hogy Hayden tudja miért vagyok olyan amilyen, hogy aki egy ilyen helyen született, aki a természet összes ajándékát megtanulta megbecsülni, és a mai napig is vágyik újra és újra átélni őket az nem tud a világra rossz szemmel tekinteni, ahogyan én sem tudom. Mostantól Svájc is egyike lesz az én láthatatlan emlékkönyvem lapjaira vésett olyan helyeknek, amit otthonnak hívok. Otthon, mert azzal vagyok akit szeretek, otthon, mert békésnek és nyugodtnak érzem, otthon, mert tengernyi emléket kapok tőle. Otthon, mert itt lerakhatom a mindennapok terheit. Otthon, mely mostantól egyet jelent számomra a fiúval, a férfival akit szeretek, akinek az ölelésében nemrégiben elolvadtam mint méz a forró nyári napon. Aki megmutatta számomra azt, hogy milyen amikor igazán szerethetünk, amikor nincsenek sem gátlások, sem akadályok többé, akinek a lehelete, a halk sóhaja a legédesebb dallammá vált bennem, kitörölhetetlen könnyed melódia, amit ha lehunyom a szemeimet bármikor fel tudok idézni.Ahogyan szinte kirajzolódik előttem a világra örökké mérges Archie arcképe, akit Hayden  említ, és szinte azonnal nevetni is kezdek rajta, hiszen nem egyszer volt már hozzá szerencsénk, vagy éppen szerencsétlenségünk. Az a fajta ember volt, aki a saját lábára is mérges volt, ha nem sikerült a számára megfelelő sorrendben pakolni őket, a megfelelő ritmusban. Szóval ő mindenre és mindenkire mérges volt, beleértve saját magát is.
- Szerintem soha az életbe ne emlegesd neki, hogy egy karácsonyfához hasonlítottuk, mert úgy felhúzza magát rajta, hogy kereshetjük a nagy kobakján a gőzcsapot, hogy a mérgét kiereszthessük, különben félő felrobban.- nevetem el magam jóízűen, noha már érezhető, hogy némiképp az én kacajomba is jócskán jutott  a karistoló fáradtságot jelző zengésből. Ennek ellenére a maradék energiáimból még adni akarok neki, még azt akarom, hogy legalább annyi erőt merítsen, hogy a  fát fel tudjuk díszíteni, teljes pompájában hagyva magára. Bár nekem az is megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy itt kellene maradni a kandalló mellet, ahol az előbb voltunk...nem tudom, folyamatosan azt érzem, hogy oda akarok vissza menni, vagy leginkább fel sem akartam onnan kelni. És ahogyan a tekintetemet egy másodpercre odavezetem, az ajkaimat beharapva képzelem el a nemrég lejátszódott jelenetet, azt hiszem sikerül egy picit bele is pirulni. Még mindig erőteljes kettősség uralkodik rajtam, amiben egy részem megmaradt a korábbi kislánynak, akit vonz az ismeretlen érzés felfedezése, a másik énem pedig megízlelt valamit, ami az élet elválaszthatatlanul szerves része, ami számomra csodálatos, szinte álomszerű gyönyörűséggel érkezett el. Ahogyan lehajol hozzám, visszafordulok felé, és a homlokunk finoman ér össze, mosolyogva bújok meg egy pillanatra ebben a nyugalomban és a szemeim is vékony kis vonallá húzódnak.
- Ebben a sorrendben tökéletes lesz. De ki ne spórold belőle a cukrot, úgyis észreveszem, és szokj hozzá, hogy én így szeretem. Édesen....én mindent édesen szeretek, talán ezért szeretlek téged is. Mert te is az vagy!- ágaskodom lábujjhegyre mint egy kisgyerek akinek az imént mondták el, hogy micsoda pompázatos karácsonyban lesz része. És már teljesen mindegy tán milyen lesz a nap hátralévő része, vagy éppen a holnap a holnapután, vagy akár azok az idők amikor innen majd visszatérünk, hisz már olyasmit kaptam tőle ami életem leggyönyörűbb emlékei között lesz a továbbiakban. Csak egy pillanatra nézek még vissza rá, és megint csak vigyor tanyázik az arcomon amikor tudomásul veszem, hogy olyan mint egy lusta kismacska, amelyiknek már hiába is piszkálja az ember a bajszát, jelen esetben az orrát, rá sem hederít, mert legszívesebben bevackolná magát valami meleg helyre és ott szundikálna a végtelenségig. Kicsit félrebillenő fejjel, és nagy somolygások közepette csóválom meg végül a fejem, és kezdek neki a díszek előhalászásának, és a rituális karácsonyi társalgásnak a helyes kis figurákkal. Az angyalka említésére egy pillanatra megállok, és amikor Hayden elmondja kinek is volt a kedvence nézem...nézem a szép, de a hosszú évek alatt elgyötört díszt, majd a fára akasztom.
- Na te Rose kedvence angyalka, a kamaszkori rosszalkodásoknak vége, innentől tessék vigyázni a kis ruhádra! Csak semmi trehánykodás. Jól mondom neki, Édesem?- pillantok mókázva Haydenre, majd újabb díszek kerülnek a kezembe, amelyek ezúttal gombák. Helyes hetyke kis piros kalapos gombák, fekete pettyekkel a tetejükön. Aztán újabbak következnek, régi, és láthatóan nagyon meggyötört szalmadíszek, amelyeket igyekszem olyan óvatosan széthajtogatni ahogyan csak tudom. Szinte már a fele a fán van amikor végez Hayden az égősorral és besegít nekem a maradék díszek felpakolásában. Két doboz marad hátra, nagyjából még tíz darab díszecske, amiből néhányat a magasabb ágakra kellene pakolni amit ő elér, én viszont még gebeszkedve sem, úgyhogy elkezdem szépen kihajtogatni az angyalhajakat, meg a díszes, csillogós boákat, hogy mielőtt bedugjuk a konnektorba az égősort ezeket még rápakoljuk.
- Hát azon kívül, hogy az ajtóban állva dobállak hógolyóval miközben a forró kakaómat szürcsölöm....nem tudom. A várost éjjel szeretném megnézni, amikor minden ezerféle arany fényben ragyog....mondjuk...mondjuk elmehetnénk olyan helyre ahol csak az erdő és a hó és a végtelen hegycsúcsok vannak. És onnan fogom a világba üvölteni, hogy mennyire szeretlek. Látod látod nem csak hóágyúzni vagyok képes.- nevetgélek kicsit már tényleg fáradtan, miközben a díszek után végre nekiállhatunk az utolsó simításoknak is. A végén elégedetten dörzsölöm össze a kezem, majd csípőre vágom és félrebiccentem a fejem.
- Most pedig dugjuk be a konnektorba az égősort, addig én lekapcsolom a villanyt és megnézzük mit ügyködtünk össze. Te hallod Szivem....jobban megnézve ez a fa teljesen olyan mint Archie amikor azokat a rémes hawaii mintás ingeket magára aggatja.- nevetgéltem szórakozottan, majd ha Hayden felkapcsolja a fa gyönyörű és pompázatos díszvilágítását, lekattintom a villanyt és visszasétálok, hogy mellé állva és átölelve a derekát, fejemet a mellkasára hajtva gyönyörködjek a művünkben. Pillantásommal önkéntelenül is az angyalkát keresem, apu angyalkáját, aki már órák óta ott hintázik a fán, és én innen úgy látom, hogy minden billenéssel aranyló fénnyel mosolyog ránk. Végül aztán elé állok és átkarolom, kezemet a csípőjén pihentetve összefűzve. Ajkaim finoman beharapva, láthatóan szórakozottan ízlelgetem a szavakat, hogy mégis hogy hozakodjak vele elő....
- Figyelj...mi lenne ha...hagynánk az egész hálószobázást a csudába, és visszabújnánk oda arra a szőrmére...ott van még a pléd is...és jól telepakoljuk a kandallót fával....és...jesszus már össze sem tudom szedni rendesen a gondolataimat, annyira álmos vagyok....szóval maradjunk itt lenn jó? Én csak....csak szóval ilyet még úgysem csináltam, és ez a karácsony most olyan dolgoké, amiket korábban még nem próbáltam ki. Mit szólsz?- emeltem meg a fejem és próbáltam ebben a gyér, karácsonyi fényekkel átszőtt fényben keresni a tekintetét. A zöld szemekben fáradt boldogság tanyázott, szinte ugyanaz mint az enyéimben. Bármilyen is lesz ez a karácsony, a legszebb ajándékot már odaadtuk egymással. A többi csak ráadás lesz.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 3:23 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Hayden & Zoya - Az első karácsony-
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a köv. oldalra: : Previous  1, 2, 3
 Similar topics
-
» Zoya and Hayden (SMS)
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik
» Az első nap! ~ Josh && Suzy
» Részegen, ki visz majd haza?! - Hayden&Tom

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: